Sziasztok! Elnézést, amiért ilyen sokáig kellett várni a Bevezetésre, de nem szerettem volna feltenni, amíg meg nem írom a huszadik fejezetet. Tehát jó olvasást, és kérlek írjatok kommentet, hogyha tetszett... vagy ha nem. Köszi! :)
BEVEZETÉS – Árvaház
Tele vagyok. – gondoltam. Éreztem, ahogyan a maradék étel lecsusszan a torkomon, és mivel a hús nekem túl száraz volt, ittam rá egy kis narancslevet. Nagyot nyeltem, de azt is tudtam, hogy visszajöhet az ebéd, ha ránézem Josh-ra. Tele szájjal beszélt, láttam a szájában gurgulázó, összecsócsált hasábburgonyát és a száraz rántott húst.
De jó dolgunk van. Nem is tudom, hogy Parvana hogy bírhatja ki mindennap egy kis tálka levessel és száraz kenyérkével. Én belepusztulnék, hogyha nem ehetnék.
Vékonyka kislány voltam, és nem tudtam meghízni. A tanárnők azt mondták, egyek rendesen, mert már most olyan sovány vagyok, mint akit éheztetnek. Persze, én nem tartottam magamat soványnak, ugyanis imádtam enni, nekem tökéletesen megfelelt minden, és mindig azt mondogattam magamnak, hogy úgy szép az életem, ahogy van. De tudtam, hogy nem így van. Csomó ideig nem is tudtam, mi történt igazából a családommal, míg az egyik árvaházas néni el nem magyarázta, hogy miért vagyok itt. Nem emlékeztem Anyura és Apura, csak annyira, hogy mindig gügyögtek nekem, és ugráltak, amikor beszélni és járni kezdtem. Itt sem viselkedtek velem máshogy; amikor rajzoltam valami szépet, és odaadtam az egyik tanárnőnek, kitűzte a falra, és mondogatta, hogy milyen aranyos kis husi vagyok, de mégis hiányzott az otthon, Anyu és Apu, és a Nagymami is. Holott alig emlékeztem rájuk. Amikor befejeztük az ebédet, felkaptam magamra hatalmas, fekete kabátom, majd felvettem kopottas kis csizmáim, fogtam a kottáimat, és kiviharzottam az árvaház kapuján. Iris már bizonyára várt rám, és mivel tudták, hogy megbízható vagyok, és sosem kóborolnék el, kérdezés nélkül elengedtek hozzá.
- Szervusz, Nova! – köszöntött Iris, amikor beléptem az ajtón. Lelkesen integettem neki, majd felakasztottam a kabátom, levettem a csizmám, és befutottam a nappali ajtaján, ugyanis abban a szobában állt a fekete pianínó. – Ha készen vagy, már hozzá is láthatunk.
- Írtam egy dalt. – böktem ki, mikor leültem a tanárnő mellé. – De nem tetszik. Nem vagyok biztos magamban… úgy érzem, egyre szörnyűbbek a dalok, amiket írok. Talán nem is biztos, hogy zenész akarok lenni.
Iris nagyot sóhajtott, majd kezemre tette kezét, s vékonyka ajkait összepréselte.
- Figyelj, drágám. Most mondok neked valamit, amit még bizonyára nem tudsz. Amikor édesanyád itt tanult nálam, ahogyan most te, nagyon magabiztos volt. Tudta, hogy mit akar, és amikor megírta az első dalát, nagyon büszke volt magára. És imádta. Nem csak a dalt, hanem azt is, ahogy azt megírta. Azt mondta nekem, élvezi, hogy a fantáziája korlátlan, határtalan, szabad, és szereti szőni a dallamokat, és végül felírni azokat kottára. Minden egyes lépéssel közelebb került ahhoz, hogy később nagy zenész legyen belőle. Ezt akarta. A legszebb dalt, amit valaha hallottam, ő írta, tízévesen. És amikor meghalt… rettentően rosszul esett. Ő volt a legtehetségesebb tanítványom akkor. És minden hétvégén jött látogatóba, és visszaemlékeztünk a régmúlt időkre. Egyszer téged is elhozott. – simogatta meg fejemet, majd folytatta. – Az volt az utolsó alkalom, hogy láttam. Amikor megtudtam, hogy árvaházba kerültél, azonnal felkerestem az intézményt. Így találtam rád.
- Nem emlékszem. Nagyon kicsi lehettem. Hány éves is? Azt hiszem akkor haltak meg anyáék, mikor én három esztendős voltam. Nagymama hétéves koromig volt velem, és mivel a többi rokonom járványban haltak meg, vagy szívrohamot kaptak, egyedül maradtam. De gondolom már Iris néni is ismeri a történetem.
- Persze. – bólintott. – Itt lóg a nyakamban.
Egy egészen vékony, hosszú fehérarany láncon lógott egy kis kör alakú, szintúgy fehérarany medalion, amelybe rózsákat és egyéb virágokat véstek. Egy „Z” betű volt a medál közepén, amelyet még több virág keretezett. Még soha nem néztem meg rendesen, de azt láttam, hogy minden szerdán, amikor megyek, viseli.
- De hát miért?
- Ha kinyitom a medált, az apukádat és az anyukádat látom, Nova. Mindkettejüket nagyon jól ismertem.
- Mama? - kérdeztem lassan. - Ő van a képen? Iris néni a szüleim képét hordja a nyakában? Dehát miért?
- Mert rettenetesen hiányoznak. - felelte csöndesen. Kérdőn néztem rá, ő viszont lesütötte szemét. Nem mert rámnézni.
- Megnézhetem? - mutattam a medálra.Szó nélkül levette, s a kezembe adta.
- Tartsd meg. Neked nagyobb szükséged van rá, mint nekem.Megcsóváltam a fejem, s végighúztam ujjaim a finom karcolásokon, a „Z” betűn, amit rózsák öleltek körbe.
- Nem, köszönöm. Ez nem az enyém. Tessék csak hordani tovább.
- Látom, hogy szeretnéd. Nekem nem kezdődik „Z”-vel a nevem. Neked viszont igen. Tehát ha megkérdezik tőlem, mit takar a „Z” betű, nem tudok felelni. De te tudsz. Valorie Ziba. Mondd csak drágám, hogy lettél Nova?
- Nagyi mindig így hívott. Azt mondta, ragyogok, mint egy csillag, és a szemem is szikrázik a fényben, mint az égen levő fénypontok. Azelőtt voltam Val, Lorri, Vallie és Vales is. De amikor Nagyi Novának kezdett hívni a név rám ragadt. Nagyon szeretem, és ez rá emlékeztet.
- Nagymamád mindig jelen volt anyukád vizsgáin. Remekül elbeszélgettem vele, ugyanis annyi idős volt, mint én, így akadtak közös témáink.
- Ezt nem tudtam. Nem tudtam, hogy tetszett ismerni a nagymamámat. Ez fantasztikus!Még mindig a medál tetejét simogattam, majd visszaadtam Iris-nek.
- Hunyd be a szemed és fordulj meg. - mondta halkan. Követtem az utasításait, anélkül, hogy ellenkeztem volna. Mit akar? Mit csinál? Aztán valami hideget éreztem a nyakamban. A fehérarany lánc a nyakamban lógott, rajta a gyönyörű ékszerrel.
- Tied.
- Köszönöm. De nem fogadhatom el. Ez arany! Én pedig egy szegény árvaházi kislány vagyok, nem viselhetek ilyen pompás holmit. Még elveszítem.
- Ó, hidd el, én tudom, hogy nem veszítenéd el. Örökbe adom.
- Köszönöm szépen. Mindent. - öleltem meg, majd a zongorára tettem két kezemet. - Öhm... Bach? Chopin? Beethoven? Debussy? Mivel kezdjünk?
Boldogan távoztam az óráról, s mikor visszaértem az árvaházba, azt mondták, különös vendégek érkeztek. Engem kerestek.
- Nova, ők itt Cass-ék. Dr. Cass, hadd mutassam be az ifjú hölgyet. Ő itt Valorie Ziba, de mindenki csak Novának szólítja. Rendkívül okos, és tehetséges kislány, továbbá engedelmes, szófogadó és szorgalmas is. Az iskolában kiválóan tanul, zongorázik, és a rajztudását is igen magas szintre fejlesztette az idők során. A kapcsolata jó a tanárokkal, nagyon udvarias, és ha érdekli önöket, nagyon gyorsan tanul.
Két magas idegen nézett szembe velem.
- Csókolom! – köszöntem.
- Hány éves vagy kislány? – kérdezte a férfi, aki ugyanolyan kedvesen mosolygott rám, mint a mellette álló, barnahajú nő.
- Három hét múlva lesz a születésnapja. Most lesz kilencéves.
A két idegen még mindig vigyorogva bólintottak. Talán…
- Ismerkedjünk meg egy kicsit! – ajánlotta fel a néni, majd nyújtotta a kezét, hogy fogjam meg (persze ebbe elég nehézkesen mentem bele, mert nem szerettem ismeretlen emberek kezét fogni, azonban megtettem). Elindultunk az árvaház igazgatónőjének irodájába, és leültünk az oda kikészített fekete székekre. Heather igazgatónő egy kényelmes bőrfotelben helyezkedett el, amely közvetlenül az íróasztala előtt állt.
- Nos, kedveském. Nyilván észrevehetted, hogy ez a kedves házaspár miattad van itt. Emlékszel rájuk? Pontosan az idekerülésed napján látogattak el ide. Hogy is emlékeznél, hisz olyan pöttöm voltál…
Bólintottam.
- Ez a kedves hölgy itt Olivette Cass, az úr pedig Dr. Randolf Cass. Van egy fiuk, de sajnálatos módon nem lehetett több gyermekük, azt hiszem ez a történet, ha szabad elmesélnem. – kezdett bele az igazgatónő, de a barnahajú nő, aki az előbb kézen fogott, közbevágott.
- Kérem, inkább én, ha megbocsát. Tehát, kincsem, az én nevem Olivette, szólíts csak Olive-nak. Szakácsnő vagyok, a férjem, Randolf pedig orvos. Van egy kisfiunk, Lucas, ő tizenkét éves. Sajnos nem lehetett testvére, mert volt egy betegségem, ami megakadályozott benne, hogy születhessen egy újabb gyermekünk. Már régóta rajtad tartjuk a szemünk, és folyamatosan telefonálunk, hogy még nem vittek-e el.
- Értem. – feleltem röviden. Örökbe akartak fogadni.
Két héttel később már minden holmim az új szüleim házában volt. Első ránézésre a testvérem is kedvesnek tűnt, és azt állította, hogy már nagyon várt, és sajnálja, amiért nem tudott a szüleivel menni, de azt szerette volna, hogyha meglepetés leszek. És tudjátok mi voltam neki? Egy születésnapi ajándék. Épp azon a napon ünnepelték a tizenkettedik születésnapját Lucas-nak, amikor beköltöztem a házba. Soha nem ettem még olyan finomat, mint az új anyukám tortája. Biztos voltam benne, hogy nehéz lesz megszoknom újra azt, hogy egy személyt anyának hívjak, de egy idő után már gond nélkül ment. Megszerettem őket, és úgy éltünk együtt, mintha ők lettek volna a valódi szüleim. Persze, mindig emlékeztem az előző életemre, amit otthon, nagymamával és az árvaházban töltöttem. Továbbra is jártam Iris-hez, amíg egy nap el nem mondták a szomszédok, hogy elhunyt. Sokáig sírtam, zokogtam a szobámban, hiszen családtagként tekintettem rá. Akaratlanul is a nyakamhoz kaptam, hogy megérintsem a medált. Azonban nem volt ott. Megnéztem minden fiókomat, de sehol nem volt a „Z” betűs medalion.
Tele vagyok. – gondoltam. Éreztem, ahogyan a maradék étel lecsusszan a torkomon, és mivel a hús nekem túl száraz volt, ittam rá egy kis narancslevet. Nagyot nyeltem, de azt is tudtam, hogy visszajöhet az ebéd, ha ránézem Josh-ra. Tele szájjal beszélt, láttam a szájában gurgulázó, összecsócsált hasábburgonyát és a száraz rántott húst.
De jó dolgunk van. Nem is tudom, hogy Parvana hogy bírhatja ki mindennap egy kis tálka levessel és száraz kenyérkével. Én belepusztulnék, hogyha nem ehetnék.
Vékonyka kislány voltam, és nem tudtam meghízni. A tanárnők azt mondták, egyek rendesen, mert már most olyan sovány vagyok, mint akit éheztetnek. Persze, én nem tartottam magamat soványnak, ugyanis imádtam enni, nekem tökéletesen megfelelt minden, és mindig azt mondogattam magamnak, hogy úgy szép az életem, ahogy van. De tudtam, hogy nem így van. Csomó ideig nem is tudtam, mi történt igazából a családommal, míg az egyik árvaházas néni el nem magyarázta, hogy miért vagyok itt. Nem emlékeztem Anyura és Apura, csak annyira, hogy mindig gügyögtek nekem, és ugráltak, amikor beszélni és járni kezdtem. Itt sem viselkedtek velem máshogy; amikor rajzoltam valami szépet, és odaadtam az egyik tanárnőnek, kitűzte a falra, és mondogatta, hogy milyen aranyos kis husi vagyok, de mégis hiányzott az otthon, Anyu és Apu, és a Nagymami is. Holott alig emlékeztem rájuk. Amikor befejeztük az ebédet, felkaptam magamra hatalmas, fekete kabátom, majd felvettem kopottas kis csizmáim, fogtam a kottáimat, és kiviharzottam az árvaház kapuján. Iris már bizonyára várt rám, és mivel tudták, hogy megbízható vagyok, és sosem kóborolnék el, kérdezés nélkül elengedtek hozzá.
- Szervusz, Nova! – köszöntött Iris, amikor beléptem az ajtón. Lelkesen integettem neki, majd felakasztottam a kabátom, levettem a csizmám, és befutottam a nappali ajtaján, ugyanis abban a szobában állt a fekete pianínó. – Ha készen vagy, már hozzá is láthatunk.
- Írtam egy dalt. – böktem ki, mikor leültem a tanárnő mellé. – De nem tetszik. Nem vagyok biztos magamban… úgy érzem, egyre szörnyűbbek a dalok, amiket írok. Talán nem is biztos, hogy zenész akarok lenni.
Iris nagyot sóhajtott, majd kezemre tette kezét, s vékonyka ajkait összepréselte.
- Figyelj, drágám. Most mondok neked valamit, amit még bizonyára nem tudsz. Amikor édesanyád itt tanult nálam, ahogyan most te, nagyon magabiztos volt. Tudta, hogy mit akar, és amikor megírta az első dalát, nagyon büszke volt magára. És imádta. Nem csak a dalt, hanem azt is, ahogy azt megírta. Azt mondta nekem, élvezi, hogy a fantáziája korlátlan, határtalan, szabad, és szereti szőni a dallamokat, és végül felírni azokat kottára. Minden egyes lépéssel közelebb került ahhoz, hogy később nagy zenész legyen belőle. Ezt akarta. A legszebb dalt, amit valaha hallottam, ő írta, tízévesen. És amikor meghalt… rettentően rosszul esett. Ő volt a legtehetségesebb tanítványom akkor. És minden hétvégén jött látogatóba, és visszaemlékeztünk a régmúlt időkre. Egyszer téged is elhozott. – simogatta meg fejemet, majd folytatta. – Az volt az utolsó alkalom, hogy láttam. Amikor megtudtam, hogy árvaházba kerültél, azonnal felkerestem az intézményt. Így találtam rád.
- Nem emlékszem. Nagyon kicsi lehettem. Hány éves is? Azt hiszem akkor haltak meg anyáék, mikor én három esztendős voltam. Nagymama hétéves koromig volt velem, és mivel a többi rokonom járványban haltak meg, vagy szívrohamot kaptak, egyedül maradtam. De gondolom már Iris néni is ismeri a történetem.
- Persze. – bólintott. – Itt lóg a nyakamban.
Egy egészen vékony, hosszú fehérarany láncon lógott egy kis kör alakú, szintúgy fehérarany medalion, amelybe rózsákat és egyéb virágokat véstek. Egy „Z” betű volt a medál közepén, amelyet még több virág keretezett. Még soha nem néztem meg rendesen, de azt láttam, hogy minden szerdán, amikor megyek, viseli.
- De hát miért?
- Ha kinyitom a medált, az apukádat és az anyukádat látom, Nova. Mindkettejüket nagyon jól ismertem.
- Mama? - kérdeztem lassan. - Ő van a képen? Iris néni a szüleim képét hordja a nyakában? Dehát miért?
- Mert rettenetesen hiányoznak. - felelte csöndesen. Kérdőn néztem rá, ő viszont lesütötte szemét. Nem mert rámnézni.
- Megnézhetem? - mutattam a medálra.Szó nélkül levette, s a kezembe adta.
- Tartsd meg. Neked nagyobb szükséged van rá, mint nekem.Megcsóváltam a fejem, s végighúztam ujjaim a finom karcolásokon, a „Z” betűn, amit rózsák öleltek körbe.
- Nem, köszönöm. Ez nem az enyém. Tessék csak hordani tovább.
- Látom, hogy szeretnéd. Nekem nem kezdődik „Z”-vel a nevem. Neked viszont igen. Tehát ha megkérdezik tőlem, mit takar a „Z” betű, nem tudok felelni. De te tudsz. Valorie Ziba. Mondd csak drágám, hogy lettél Nova?
- Nagyi mindig így hívott. Azt mondta, ragyogok, mint egy csillag, és a szemem is szikrázik a fényben, mint az égen levő fénypontok. Azelőtt voltam Val, Lorri, Vallie és Vales is. De amikor Nagyi Novának kezdett hívni a név rám ragadt. Nagyon szeretem, és ez rá emlékeztet.
- Nagymamád mindig jelen volt anyukád vizsgáin. Remekül elbeszélgettem vele, ugyanis annyi idős volt, mint én, így akadtak közös témáink.
- Ezt nem tudtam. Nem tudtam, hogy tetszett ismerni a nagymamámat. Ez fantasztikus!Még mindig a medál tetejét simogattam, majd visszaadtam Iris-nek.
- Hunyd be a szemed és fordulj meg. - mondta halkan. Követtem az utasításait, anélkül, hogy ellenkeztem volna. Mit akar? Mit csinál? Aztán valami hideget éreztem a nyakamban. A fehérarany lánc a nyakamban lógott, rajta a gyönyörű ékszerrel.
- Tied.
- Köszönöm. De nem fogadhatom el. Ez arany! Én pedig egy szegény árvaházi kislány vagyok, nem viselhetek ilyen pompás holmit. Még elveszítem.
- Ó, hidd el, én tudom, hogy nem veszítenéd el. Örökbe adom.
- Köszönöm szépen. Mindent. - öleltem meg, majd a zongorára tettem két kezemet. - Öhm... Bach? Chopin? Beethoven? Debussy? Mivel kezdjünk?
Boldogan távoztam az óráról, s mikor visszaértem az árvaházba, azt mondták, különös vendégek érkeztek. Engem kerestek.
- Nova, ők itt Cass-ék. Dr. Cass, hadd mutassam be az ifjú hölgyet. Ő itt Valorie Ziba, de mindenki csak Novának szólítja. Rendkívül okos, és tehetséges kislány, továbbá engedelmes, szófogadó és szorgalmas is. Az iskolában kiválóan tanul, zongorázik, és a rajztudását is igen magas szintre fejlesztette az idők során. A kapcsolata jó a tanárokkal, nagyon udvarias, és ha érdekli önöket, nagyon gyorsan tanul.
Két magas idegen nézett szembe velem.
- Csókolom! – köszöntem.
- Hány éves vagy kislány? – kérdezte a férfi, aki ugyanolyan kedvesen mosolygott rám, mint a mellette álló, barnahajú nő.
- Három hét múlva lesz a születésnapja. Most lesz kilencéves.
A két idegen még mindig vigyorogva bólintottak. Talán…
- Ismerkedjünk meg egy kicsit! – ajánlotta fel a néni, majd nyújtotta a kezét, hogy fogjam meg (persze ebbe elég nehézkesen mentem bele, mert nem szerettem ismeretlen emberek kezét fogni, azonban megtettem). Elindultunk az árvaház igazgatónőjének irodájába, és leültünk az oda kikészített fekete székekre. Heather igazgatónő egy kényelmes bőrfotelben helyezkedett el, amely közvetlenül az íróasztala előtt állt.
- Nos, kedveském. Nyilván észrevehetted, hogy ez a kedves házaspár miattad van itt. Emlékszel rájuk? Pontosan az idekerülésed napján látogattak el ide. Hogy is emlékeznél, hisz olyan pöttöm voltál…
Bólintottam.
- Ez a kedves hölgy itt Olivette Cass, az úr pedig Dr. Randolf Cass. Van egy fiuk, de sajnálatos módon nem lehetett több gyermekük, azt hiszem ez a történet, ha szabad elmesélnem. – kezdett bele az igazgatónő, de a barnahajú nő, aki az előbb kézen fogott, közbevágott.
- Kérem, inkább én, ha megbocsát. Tehát, kincsem, az én nevem Olivette, szólíts csak Olive-nak. Szakácsnő vagyok, a férjem, Randolf pedig orvos. Van egy kisfiunk, Lucas, ő tizenkét éves. Sajnos nem lehetett testvére, mert volt egy betegségem, ami megakadályozott benne, hogy születhessen egy újabb gyermekünk. Már régóta rajtad tartjuk a szemünk, és folyamatosan telefonálunk, hogy még nem vittek-e el.
- Értem. – feleltem röviden. Örökbe akartak fogadni.
Két héttel később már minden holmim az új szüleim házában volt. Első ránézésre a testvérem is kedvesnek tűnt, és azt állította, hogy már nagyon várt, és sajnálja, amiért nem tudott a szüleivel menni, de azt szerette volna, hogyha meglepetés leszek. És tudjátok mi voltam neki? Egy születésnapi ajándék. Épp azon a napon ünnepelték a tizenkettedik születésnapját Lucas-nak, amikor beköltöztem a házba. Soha nem ettem még olyan finomat, mint az új anyukám tortája. Biztos voltam benne, hogy nehéz lesz megszoknom újra azt, hogy egy személyt anyának hívjak, de egy idő után már gond nélkül ment. Megszerettem őket, és úgy éltünk együtt, mintha ők lettek volna a valódi szüleim. Persze, mindig emlékeztem az előző életemre, amit otthon, nagymamával és az árvaházban töltöttem. Továbbra is jártam Iris-hez, amíg egy nap el nem mondták a szomszédok, hogy elhunyt. Sokáig sírtam, zokogtam a szobámban, hiszen családtagként tekintettem rá. Akaratlanul is a nyakamhoz kaptam, hogy megérintsem a medált. Azonban nem volt ott. Megnéztem minden fiókomat, de sehol nem volt a „Z” betűs medalion.
