22. Szabadulás

Author: Eilis (Babus) / Címkék:

Sziasztok! ^^
Igen-igen, jól látjátok, ez bizony az új rész. :D
Remélem, mindenkinek jól telnek a nyár utolsó napjai. Nekem mondhatni még csak most kezdődik. Na jó, nem... de akármennyire is tűnik kevésnek ez a kevesebb, mint két hét, még annyi minden fog történni! :D Nagyon jó lesz. Várjátok az iskolát? Én nagyon nem. XD
Tudom, tudom, rövid rész lesz, de akkor is több a semminél!
Hát akkor jó olvasást mindenkinek! Remélem, hogy tetszeni fog, és írtok néhány hozzászólást. :)) Nagyon örülnék neki.
Puszi,
Eilis

NOVA SZEMSZÖGE

- Hé! – A kitáruló ajtóban Lucas jelent meg. – Nem vigyáztak rád eléggé – mondta, miközben fejét ingatta. – Máskor nem hagyunk egyedül, ne félj!
Meglepődtem, hogy pont a bátyám jött megmenteni engem – nem tudtam beleképzelni őt egy veszélyes „Különleges-akcióba”, amilyenekben mi is részt vettünk: minden bizonnyal meg akarta mutatni, hogy őt a nehéz idők férfivá faragták. Odasietett hozzám, hogy kinyissa a zárat, amelyet - időközben kiderült - az ajtó kulcsa is nyit.
- Hogy szerezted meg a kulcsot? – kérdeztem, miközben Lucas a bal kezemről szedte le a székhez rögzített bilincset.
- Nyuta – felelte, majd kiszabadította jobb kezemet is. – Sokszorozó varázslat. Az alapképesség továbbfejlesztése volt a tárgyak számának megnövelése. Először csak a testét sokszorozza meg, utána a tárgyakat is. Tudod, gondolkoztam, és neked is kéne egy második képesség. Egyébként az eredetit miért nem használtad Curtisen? – kíváncsiskodott.
- Ahhoz kell a tetoválásom. A kezem le volt kötözve, úgy nem tudom megérinteni! – bosszankodtam, miközben csuklóimat masszíroztam.
Pillantásom később az injekció helyére esett, ahová beszúrták a vakcinát. Fel volt dagadva, körülötte gyulladtan piroslott a bőr. Zsibbadt, mint amikor az ember normális, hétköznapi oltást kap, csak egyben égetett és fájt, én pedig éreztem, hogy lelassul a szervezetem. Nem volt erőm elhagyni a helyet.
- Nova, indulnunk kéne – emlékeztetett Lucas.
- Csak még… meg kell találnom valamit – mondtam, s elkezdtem átkutatni az asztal fiókjait. Feltúrtam az összes létező helyet, így idegesen csaptam a bútorra, mikor rájöttem, hogy a keresés teljesen sikertelen. – Hű. – Azzal felcsillant szemem, mikor megpillantottam egy ezüstösen fénylő tárgyat az injekciós tűk mellett. – Pont jó.
- Egy olló? Minek neked? – értetlenkedett bátyám, de én csendre intettem. Megbabonázva vettem fel az asztalról, s fogtam kezembe: majd gyors mozdulattal összecsavartam hajam egy copfba, és lenyisszantottam. Hatalmas barna köteg hullott a padlóra. – Ezzel várhattál volna.
- De felesleges volt várni – mondtam, s arrébb rugdostam néhány üvegszilánkot. – És nem is olyan rossz.
Lucas vállat vont, majd megragadta csuklómat, és kirántott az ajtón.
- Van egy rossz és egy jó hírem – közölte velem. – Kezdem a jóval, rendben? A jó az, hogy Curtis, Parvana, Jade és Brad mind egy helyen vannak, Hue a Szálláson a többiekkel, és a mi kis turista csapatunk megtalálta a rejtekhelyét.
Elismerően bólintottam. – Na, és mi a rossz?
- Sam bár megtalálta Dorah-t, veszélyben vannak.
Kitágult szemekkel néztem rá.
- Hogy mi van? – kérdeztem.
- Mindenki a tizediket akarja, meg fogják semmisíteni őt. – Ajkaival lassan, artikulálva formálta a szavakat.
- Adj egy telefont – utasítottam. – Gyorsan!
Keserűen konstatáltam magamban, hogy az udvariasság nem az erősségem, főleg, ha ilyen szörnyű helyzetbe kerülök – de ki hibáztatna ilyen helyzetben? A szerelmem élete fogott kockán. Úgy érzem, jogosan viselkedtem úgy, ahogy. Lucas – tudván, hogyha nem engedelmeskedik, teljesen kitérek a hitemből – gyorsan a kezembe nyomta az apró, ezüstös tárgyat, én pedig villámsebességgel pötyögtem be a számokat. Idegesen fülemhez emeltem a telefont, s mikor hallottam, hogy kicsöng, ledobtam az asztalra.
- Ó, a francba! – kiáltottam.
- Valorie! – nézett rám fenyegetően a bátyám.
- Lucas! Milliószor mondtam már, hogy ne-szólíts-Valorie-nak. Ne. Utálom. Gyűlölöm. Te. Ne. Szólíts. Valorie-nak. Megértetted? Utálom, ha így hívnak – bosszankodtam, majd felkaptam a telefont, és újra tárcsáztam a számot. Ismét semmi válasz. – A rohadt életbe, mi lehet olyan fontos?!
Lucas megforgatta a szemeit, majd kikapta kezemből az apró tárgyat.
- Ne ess pánikba, oké? Megoldjuk. Erre vannak a testvérek, nem igaz? Segítenek egymásnak. Most pedig kapcsold be a képességed, mert szükség lesz rá.
- Pont úgy beszélsz, mint Sam – pislogtam nagyokat, csillogó szemekkel, majd megráztam fejem, hogy visszatérjek a való világba. – Jól beszélsz, Lucas! Megmondanád, merre kell mennünk?
- Amerre a rendőrök nem találnak meg – mondta, s jelentőségteljesen a folyosó vége felé bökött. Becsukta az ajtót, majd a közeledő hangok iránya felé sandított.


SAM SZEMSZÖGE


- Nova… - suttogom. Félek az igazságtól, de mégis bekövetkezett. – Te megkaptad a vírust.
Végigsimítok arcán, megérintem verejtékes homlokát, a karikákat a szeme alatt, gyöngéden végigfuttatom ujjamat arca minden egyes szegletén.
Kezemet hirtelen elkapja, magához húzza, az arcához, mire én odahajolok, és megcsókolom. Átölelem, de ez egy olyan ölelés, amellyel kifejezem, hogy mennyire aggódom miatta.
- Istenem! Miért nem szóltál erről? Elmondtam volna Gabe-nek, elmondtam volna, és most nem lennél ilyen állapotban! – Azzal magamhoz ölelem, és megcirógatom fakó zöld arcát. – Fel fogsz épülni, nem lesz semmi baj, Nova, nem lesz semmi baj…
- Rosszul nézek ki? – kérdezte.
- Francokat rosszul… borzalmasan festesz.
Szinte látom az arckifejezésén: „Kösz, hogy megnyugtatsz…”. De ez az igazság. Szenvedése láttán összeszorult szívvel nézem őt, s érzem, hogy a csokoládébarna, aggódó szemek egyenesen rám szegeződnek. Egyszer már éreztem így… amikor a Tükörszobából hoztam ki. Láttam, ahogyan a szilánkok megvágták, s vérző testtel ordított, és segítséget kért. Nova. Az én Novám. Haldoklik!
- Mindent megteszek azért, hogy meggyógyulj. Ezt megígérem.
- Megmentesz?
- Igen, Nova. Kvittek leszünk – súgom oda neki, majd lassan elengedem őt, és távozom.
Szemeim szinte égnek a dühtől, a haragtól, s még magam sem tudom, hogyan kéne cselekednem. Csak nézek magam elé, és érzem, hogy meg kell tennem. El kell mennem az Ellenszövetséghez, egyes egyedül, hogy végezzek mindazzal, ami ezt tette Novával. Vagy, mindazokkal, akik ezt tették vele.

- Tehát nem kínzókamra? Akkor micsoda? Valami újabb vírus? – találgattam, mire Dorah mosolyogva, minden elismeréssel megtapsolt.
- Pontosan. De az a vírus megöli Novát, és a benne lakozó szellemet is.
- Mia. Tehát tényleg igaz. – Azzal lehajtottam fejem, s elgondolkodtam rajta, mennyire ellenkeztem, és nem hittem neki, mikor elmondta, hogy mi bántja…
- Hiszen tudtad, hogy közülünk ő a legveszélyesebb! Ez csak egy… kegyelemdöfés volt! Igen, ez a jó szó. Ha nem ölik meg Miát, egyhamar ő öli meg Novát – mutatott rá a tényre.
- Félelmetes, hogy annak ellenére, hogy még egyikünkkel sem találkoztál… mindent tudsz rólunk. Ez szinte lehetetlen – hitetlenkedtem, ő pedig megforgatta a szemeit.
- Az igazság az, hogy régóta követlek titeket – felelte mosolyogva.
- Áh… két képesség? – tippeltem ismét.
- Épp ellenkezőleg. Megfigyelő voltam – javított ki. – Még idő előtt a Szálláshoz mentem.
Megütköztem rajta, amit mondott.
- Micsoda? Tudtad, hogy tilos, de mégis odamentél? Ha rájönnek, hogy ez történt, megölnek engem is és téged is! Azt hiszik majd, hogy az én hibám!
Dorah értetlenül nézett rám.
- Már miért hinnék azt? Egyébként is, mire jó ez az egész „nem jöhetsz ide megszabott időn belül” dolog? Ki találta ki? – kérdezősködött.
- Funanya ötlete. Ahogyan minden más. – Felsóhajtottam, majd hátranéztem. Senki nem követett minket. – Nézd… - kezdtem bele. – Megesik veled, hogy látod a jövődet?
- Igen, ahogyan minden Különlegessel. Nova is látta a sajátját, nem igaz? – vigyorgott.
- De… de nagyon is igaz. Hihetetlen vagy. Erről nem is beszéltem neked – gondolkodtam el rajta, mire Dorah felnevetett.
- Hát persze, hogy nem. De miért kérdezted meg, ha tudtad a választ? – érdeklődött, én pedig akartam eltitkolni, hogy igenis, egy pillanatra tényleg megijedtem attól, amit láttam.
- Amiket látunk, általában valóra válnak, ugye? Ha azt láttam, hogy Nova haldoklik, akkor… Jade.
- Tessék? – Értetlen arcot vágott. Talán tényleg nem értette, mi folyik itt.
- Jade itt van valahol. Nem akarja, hogy elinduljak segíteni Novának… különben nem sétálgatnék még itt, hanem a segítségére sietnék. És ha jól sejtem, magával hozta az egész Ellenszövetséget. Már csak idő kérdése, és betoppannak… - S elképzeltem a jövőt. Nem úgy, ahogyan az előbb Nova jövőjét, mert ez csak puszta látomás. Én a lehetőségeinket képzeltem magam elé.
- Pontosan kicsodák?
- Az Ellenszövetség főbb személyiségei. Jade, az okos és megfontolt. Mindig a Mesterét követi, és úgy cselekszik, hogy észrevehetetlen legyen. Curtis, a kiszámíthatatlan. Mindig akkor jelenik meg, amikor az ember nem számítana rá. Brad… az engedelmes és praktikus. Minden alkalommal sikerül kicseleznie. És Parvana… a hidegvérű gyilkos. Ha azt hiszed, hogy Jade a kegyetlen, akkor még nem találkoztál az eszelős indiai lánnyal. És hidd el… ő tényleg bosszút akar állni Nován. Időközben lett beépített ember, és nem az ősei akarták, hogy így legyen. Nem is ismerte a szüleit, ahogyan sokan közülünk. Szóval, ez az a társaság, ami pont erre tart…


NOVA SZEMSZÖGE


- Áh, a francba! – bosszankodtam, és megérintettem a tetoválásom, Lucas kérésére. Sam szerint ezt utánozhatatlanul jól csináltam. Szerinte gyors voltam, és hatékony… soha nem hittem neki. – Nem megy, nem tudok koncentrálni! Ez a rohadt vírus teljesen lebénít. Most nem megy, sajnálom – néztem rá csalódottan. A „sajnálom” szót színtelenül, minden érzelem nélkül ejtettem ki, mivel nem így volt… hiszen abban a pillanatban annyira elgyengültem, hogy mozdulni se volt kedvem.
- Velem kell jönnöd… velem kell jönnöd, Nova!
Rendben. Szerintem, ha mindenhol csak a szerelmed arcát látod, azt már bátran nevezhetjük betegesnek. De abban a pillanatban semmi más nem járt a fejemben, csak Sam, és hogy mi történhet vele. És persze… nem is sejtettem, hogy ő most pont ugyanerre gondol. Csak éppenséggel fordítva.
A jó hír az volt, hogy nekünk csak a rendőrség elől kellett elbújnunk. A rossz pedig az, hogy Samnek az egész Ellenszövetségtől, és így hirtelen nyilvánvalóvá vált, hogy melyik a rosszabb.
- Inkább leélek egy teljes életet a rács mögött, de ne kelljen abban a tudatban élnem, hogy Sam halott. Indulás – mondtam, annak ellenére, hogy szörnyen éreztem magam. A lábam nem vitt, de Lucas támogatott, s igaz, hogy elég lassan haladtunk, de még így is többet tettünk a semminél.
Hirtelen telefoncsörgés hallatszott Lucas zsebéből, és amint meglátta a számot a kijelzőn, át is nyújtotta nekem.
- Nova? – szólt az ismerős hang. – Te vagy az?
- Sam! – örvendeztem, bár hallatszott a hangomon, hogy a lelkesedés ellenére szörnyen rosszul érzem magam. – Én vagyok.
- A vírus, igaz? – találgatott, s bár nem láttam az arcát, el tudtam képzelni a kifejezést, ami rajta ült.
- Ahogy mondod – vallottam be. – Sajnálom.
- Te csak ne sajnáld. Ők hagytak egyedül, ugye? És megtaláltak a rendőrök is, igazam van?
- Ezt meg honnan tudod? – kérdeztem, miközben Lucasszal éppen befordultunk a folyosó végén.
- Hallom a szirénát. Nagyon sajnálom. Ha elkapnak, ígérem, kiszabadítalak onnan! De most aligha tudok ott teremni ennyi idő alatt.
- Emiatt most ne aggódj. Téged nagyobb veszély fenyeget! A legjobb, amit értem tehetsz az, hogy megmented a saját életed, és velem nem foglalkozol. Majd Lucas és én megoldjuk. Rengeteg életet megmenthetsz, ha most megmented a sajátod, érted? Ígérd meg, hogy nem csinálsz semmi hülyeséget, és azt teszed, amit mondok – ígértettem meg vele.
- Rettenetesen hiányzol – suttogta, nekem pedig majdhogynem könnyek szöktek a szemembe, ahogyan a hangját meghallottam.
- Te is nekem. De most nem jöhetsz a közelembe. – Azzal lehajtottam a fejem, s tekintetem Lucasra szegeződött. Ő amolyan „Ennek így kellett lennie, jól csináltad.” nézéssel figyelt engem. – Bocsáss meg, most le kell tennem. Szeretlek.
- Várj, Nova, csak…
Felsóhajtottam, mikor félbeszakítottam. Letettem a telefont, és visszacsúsztattam Lucas zsebébe.
- Futás.