Sziasztok!
Meghoztam az új fejezetet. Nagyon örültem a múltkor, hogy annyian írtatok nekem, nagyon jól esett, és még valaki bejelölte magát rendszeres olvasómmá, ezen is meglepődtem, de rendkívül boldog is voltam egyben. Nagyon szépen köszönöm mindenkinek! Remélem most írtok pár szót nekem. :)
Jó olvasást mindenkinek! ^^
Puszi,
Eilis
Eilis
- Nyuta? Te is közéjük tartozol? – kérdeztem tettetett döbbenettel. Sejtettem, hogy valaki az újonnan megismert emberek közül lesz, és közülük is Nyutára tippeltem.
A teremben Sam-en és rajtam kívül még heten voltak. Négy nő, és három férfi. Nem tűntek valami barátságos lényeknek: mindenki, egy kivétellel testhezálló bőrruhát viselt, és kezükben vagy cigarettát, vagy Whisky-s poharat szorongattak. Nyuta azonban csak egy kicsiny fotelben, csinos ruhában üldögélt, és mosolygott.
- Igen. A sors akarta így, hogy eljöjjetek hozzánk. Isten hozott A Különlegeseknél, Nova. – üdvözölt.
Zavartan Sam felé fordultam.
- Figyelj… ha itt maradok, szólnom kell Lucas-nak, hogy ne aggódjon. Mit gondolsz, mennyi idő alatt érünk vissza, hogy ne aggódjon? Tudod, néha úgy viselkedik, mint egy tízéves, és nem hozott telefont…
- Nem garantált, hogy visszajutsz. – vetette oda egy magas nő, ki a kanapén ülve lábát a kifaragott asztalon nyugtatta, kezében egy szál cigarettával.
Sam körbetekintett a teremben, és hozzákezdett mondandójához.
- Emberek, ő itt Valorie Cass, rövidebben Nova. Nova, ők itt A Különlegesek. – mutatott végig a jelenlévőkön. – Ő itt Zola Tabitha. – állapodott meg tekintete a legmagasabb nőn, aki az imént megszólalt. Rendkívül vékony volt, arca akár egy babáé, melyet mogyoróbarna hajkorona keretezett. – Ő pedig Mia Gerald. – bökött a legalacsonyabb, fiatal leány felé. Kedvesen mosolygott, ezáltal gödröcskék jelentek meg szája mindkét oldalán. – Aura Oanez. – mutatta be a harmadik nőt is, aki láthatóan a legidősebb volt a csapatban. – Nyuta Unathi-t már ismered. – mondta, majd tovább haladt, s a férfiakat ismertette. – Ez itt Deemer Hughe. – mutatott egy tetőtől talpig feketébe burkolózott férfi felé. Köszöntésképpen biccentettem neki, majd tekintetem végigfuttattam a következő személyeken, kiknek Sam még nem árulta el nevüket. – És végül a testvérpár, Ed és Gabe Foley.
- Örvendek. – szólaltam meg.
- Részünkről a szerencse. – felelte Deemer, az éjfekete zakóba bújtatott magas férfi. – Sam nagyon sokáig szívatott álmodban? Azt mesélte, hogy rendesen kikészültél az első kettő után. – nevetett fel, majd Ed tenyerébe csapott, és egy amolyan „vállpacsi” elemes titkos kézfogást mutattak be.
Most már nem láttam őket barátságtalannak, épp ellenkezőleg; egy igazi, összetartó, remek közösséget alkottak A Különlegesek.
- Nova, velem jönnél egy pillanatra? Megmutatom a kiképzőtermet. – tette fel a kérdést, majd intett, hogy merre kell menni.
Természetesen követtem.
- A Szállás hatalmas, ezért több részre osztottuk. Háromemeletes, az elsőn van a Szállás központja, ahol az imént jártunk. A Tanácsterem egy emelettel feljebb, egy hatalmas szobában van, mellette nem messze Gabe szobája, a rendelő. Nem szokott sok bajunk lenni, egyszer-egyszer viszont sajnos kénytelenek vagyunk benyomatni magunknak Curtis vírusai ellen az ellenszereket. Mindig vannak elmebeteg ötletei, ezért gyakran ki kell ürítenünk a Szállást, és elmennünk egy ideiglenes helyre, de még sosem történt meg, hogy véglegesen el kelljen hagynunk ezt a szállást. – magyarázta, majd egy hatalmas, játszótérszerű helységbe kísért. - A Kiképzőterem a Szállás legfontosabb része. A gerendák, a hálók, a repedések mind hozzátartoznak. Meg kell tanulnod egyensúlyozni, halkan mozogni, hajlékonynak kell lenned és pontosnak. Zola megtanít célozni, Mia majd pedig megtanít közlekedni a gerendákon, és én végül tesztelem a képességedet, megtanítom, hogy urald az erőd.
- Izgalmasnak hangzik ez a kiképzés-dolog. – lelkesedtem az ötletért.
- Izgalmasnak izgalmas, de fárasztó is. Hogyha szereted a tortúrát és a kínszenvedést, egész biztosan élvezni fogod.
Felkészítésem kezdete másfél óra múlva történt meg, s Zolával kezdtem. A Különlegesek gyakorló egyenruhájába kellett öltöznöm: fekete atléta, fekete hosszúnadrág és befáslizott kéz, s lábfej.
Egy pisztolyt adott kezembe, és mivel én még soha nem fogtam olyat, eléggé ügyetlennek tartottam magam. Zola biztosított, hogy korántsem vagyok olyan szerencsétlen, mint amilyennek hittem magam, ám voltak súlyos hibáim.
- A stukkert jól fogod, de a lövési technikád rossz. Ha szembekerül veled egy Ellenszövetséges és előránt egy pisztolyt, mert imád lövöldözni, nem lesz elég időd a védekezésre. Nem tudod eléggé gyorsan kirántani a fegyvert, és így ha nem is ölnek meg, de megsebesíthetnek, méghozzá súlyosan. Én nem akarok vérző Különlegest látni Gabe szobájában, megértetted? Na mármost. Nagyon remélem, hogy egy Istenadta tehetség vagy, és nem kell sokáig itt szenvednem, mert én utálok újoncot tanítani. Vetted?
- Vettem. – biztosítottam, s eközben azon gondolkoztam, visszavágjak-e valami kemény szöveggel, amely hallatán nagyot néz majd. Egy sem jutott eszembe, így ezt az elhatározást nem valósítottam meg.
Körülbelül egy óra telhetett el, mire Mia belépett azzal az indokkal, hogy most ő jön. Egy elzárt, hatalmas terembe vezetett, olyan hálókkal, amelyeket a játszótéren szokás látni. Mindenhonnan kötelek lógtak le, valahonnan pedig egy láncon függő vízszintes farúd, amely Mia elmondása szerint húzódzkodásra szolgál.
- Ez az én játszóterem, szinte minden időmet itt töltöm.
Végignéztem rajta. Majdnem egy fejjel alacsonyabb, rendkívül vékony, de mégis izmos teremtés volt Mia. Mindig mosolygott, és túláradó optimizmusával sikerült jobb kedvre derítenie az előző óra után.
- Kezdjük ott, hogy megmutatom, miket fogsz csinálni. Azt már most látom, hogy egész biztosan nem fog összeszakadni alattad a gerenda. Szerintem enned is kéne valamit, nem csak most, hanem mindig! – méregetett bizalmatlanul, de én nem törődtem vele. Mindig vékony voltam, egy időben még soványnak is tartottak, de ezeket a megjegyzéseket elengedtem a fülem mellett, hisz rendesen ettem, még ha ez nem is látszott rajtam.
Az apró lány feltornázta magát a magasba, és a gerendán cigánykerekezett. Onnan hátrafelé szaltót dobott, és két perdülés után földet ért.
- Ezt még ne próbáld. Mondjuk, ki tudja? Lehetséges, hogy neked már az első pillanattól kezdve menni fog.
- Zola is ezt hitte, mégsem jött össze a célzás.
- Lehetséges, hogy elfogult vagyok, mivel ezt tanítom én, de a hajlékonyság sokkal fontosabb. El kell hajolnod a lövések elől, és csak azután tudsz támadni, nem igaz?
- Ez is a Matrix-ra emlékeztet. – nevettem.
A lány bólintott.
- Tudsz cigánykerekezni?
- Kiskoromban tudtam, de akkor még spárgázni is. Most meg… ki tudja? – vontam vállat, és próbálkoztam. Elsőre elég gyenge teljesítményt nyújtottam, így a másik irányba is megkíséreltem. Igyekezetemmel sikert arattam – egyik irányba már tudtam a gyakorlatot.
Később a vetődéseket, a tigrisbukfencet és egyebeket gyakoroltunk. Kész tornaórán éreztem magam – Mia szerint az alapok elsajátítására szükség van, különben nem mennek a továbbfejlesztett verziók.
- Huhh… - fújtam ki a levegőt, és eldőltem a padlón. – Kivagyok.
- Nem akarlak elkeseríteni, de Sam órája ennél sokkal rosszabb lesz. Ez csak egy bemelegítés volt azokra a szemétségekre. – biztosított erről, én pedig felnyögtem.
- Jézusom… nem lehetne változtatni az órarenden?
A lány megrázta a fejét, s tovább folytatódott az egész. Tíz perc elteltével már a gerendákon találtam magam, s bekötött szemmel próbáltam egyensúlyozni a magasban.
- Egy rossz mozdulat és kitörheted a nyakad. Leesel, és vége az egésznek. - figyelmeztetett.
- Kösz Mia. Ettől most sokkal jobban érzem magam. Nem elég, hogy itt vagyok több méter magasban, bekötött szemmel egy alig félméteres fadarabon…
- Ne beszélj! Inkább mozogj, mert beleőszülök, amíg átjutsz a másik oldalra!
- De örülök, ha öt perc alatt haladok valamit! – idegeskedtem, majd lábam megcsúszott, és megbillentem. Éreztem, hogy dőlök, és ahogy mondani szokás: pillanatok alatt lepergett előttem életem. Fél kézzel megkapaszkodtam a gerendában, majd a kötéshez nyúltam.
- Ne vedd le! Próbáld meg azzal végigcsinálni! – utasított Mia, s én másik kezemmel is megragadtam a fát.
Elképzeltem magam, ahogyan a magasban lógok, és kapálódzok, mint valami bogár, tehetetlenül, tanácstalanul. Megpróbáltam felhúzni magam, de pálcika-karjaim nem segítettek sokat. Végül egyik lábamat fellendítettem, s átkulcsoltam karommal a támfát. Remegtem, nem mertem elengedni.
- Most már leveheted a kötést!
Kösz szépen, ember… - morogtam magamban, de teljesítettem a feladatot. A terem másik végében ültem, méterekre attól a helytől, ahonnan elindultam.
- Ugorj le!
Ezt gond nélkül teljesítettem. Majdnem fenékre estem, de aztán sikerült talpra érkeznem, s végül lassan felálltam.
- Remek! – tapsolt meg. – Most már tudod, hogyan kell kimászni az elvétett lépésekből. Nagyot hibáztál, de kijöttél belőle! Látod? Olyan voltál, akár egy profi!
- Na persze… - sziszegtem, majd húzódzkodtam egy kicsit.
Egy apró macska suhant be a terembe. Gyönyörű, halványbarna alapon világos vörös szőr borította kicsiny testét, aranyszín szeme villogott a megvilágított teremben, s mint egy apró tigris, felugrott Mia ölébe.
- Ő a Szállás cicája, Edward. Macskamániás vagyok. – újságolta, majd az állathoz sétáltam, és megsimogattam fejét.
- A macskákat nem csak Egyiptomban tartották szent állatnak, hanem sok máshol is, mint például Japánban. A könyvben, amit most olvasok, egy Mijaubu úrnő nevű császári macskáról van szó. Képzeld, amikor a macska dajkája hívta az állatot, az nem jött, ugyanis köztudottan utálják a macskák, ha parancsolnak nekik. Az állat nem jött, ezért mondta egy kutyának, hogy ijesszen rá szegény Mijaubu-ra. A császár ezt meglátta, és eltanácsolta a dajkát, a kutyát pedig száműzette a palotából, és kis híján halálra korbácsoltatta a macska megijesztése miatt. – meséltem neki újonnan beszerzett könyvem egyik külön erről szóló fejezetét.
Mia elszörnyedve hallgatta beszámolómat a császár elvetemült tettéről, majd megrázta fejét, és megsimogatta Edward fejét.
- Szegény Mijaubu. – mondta végül.
Az óra végén Sam jött figyelmeztetni, hogy az órának vége, és ő következik. Izgultam, mert Mia olyasmiket mondott, hogy borzasztóan megterhelő koncentrálni a képességedre, és Sam addig nem hagy nyugodni, ameddig nem tudsz rendesen összpontosítani rá.
- Nem tudod, mi a képességed, igaz? – kérdezte.
Megráztam a fejem – ezt csak egy napja, és három álmom óta próbáltam elmondani neki.
- Ülj le erre a székre. – mutatott a szoba közepén álló rozoga ülőalkalmatosságra.
Megtettem, amire kért.
- Szorítsd össze a kezed, és a fogad, majd csukd le a szemeid.
Mindent teljesítettem.
- Érezd, ahogyan az energia átjárja a tested, és koncentrálj, mintha csak te lennél ebben a szobában.
Próbáltam azt tenni, amit mondott, de nem éreztem semmi különöset, amely arra utalna – érzem a képességem.
A nyakam hirtelen égni kezdett, viszketni és fájni, én pedig akaratlanul is rátettem a kezem. A tetoválás mintha megduzzadt volna. Végigtapogattam, s a nap alakú jel vonalait követtem. Most már minden testrészem lüktetett a fájdalomtól, én pedig ordítani kezdtem. Felnyílt a szemem, és éreztem, ahogyan a körülöttem levő tárgyak megemelkednek, és forogni kezdenek a szobában. Tele volt tükrökkel, és mind egy szempillantás alatt betörtek, és darabokra hullottak. Szemeim fénylettek, én pedig hadonászni kezdtem, és véletlenül Sam bőréhez értem. Egy villámcsapásra képek jelentek meg, és érzelmek, melyek átfutottak testemen. Hirtelen gyűlöletet, szeretetet, félelmet, aggodalmat, bizalmat kezdtem érezni, mindet egy testben. Sam ebből mit sem érezhetett, én viszont felordítottam, mert túl gyorsan jött. A szilánkok még mindig repkedtek körülöttem, de a hirtelen támadt érzések, képek és gondolatok eltűntek fejemből. Energiám mintha lenullázódott volna fáradtan dőltem hátra a jelenség után.
- Basszus. – sóhajtott föl Gabe, s elvette a jéggel teli zacskót, amelyet előbb a fejemhez szorított. – Nagyon veszélyes vagy.
Egy fehér szobában ültem egy bőrheverőn, s egy lámpával világítottak arcomba.
- Jól van Gabe, nem kell többször elmondanod. Sam jól van? – tudakoltam meg, mire ő bólintott egyet.
- Ja, sokkot kapott, és a szobájában ücsörög, meg azon gondolkodik, hogy vajon mi rosszat tett az életében, meg mit rontott el. – füllentett. – Nem, igazából itt ül a sarokban. – bökött hátam mögé.
Intett nekem, mire én megforgattam a szemem.
- Klassz volt mi? – kérdeztem vigyorogva.
- Annál is jobb. Nagyon durva volt! Ehhez foghatót még sohasem láttam! Ezzel a képességgel…
- Nem is tudod, hogy milyen érzés volt. Mindent láttam! – újságoltam neki. – Mintha egy érintéssel átvettem volna az érzelmeid, a gondolataid, és uraltam volna mindent, ami körülöttem volt! Olyan erőt éreztem akkor, hú! Mindent éreztem, amit te eddig, minden ütést, és minden mást!
- Gondolom, kicsit fájdalmas is lehetett, de megérte, nem gondolod? – találgatott, s én válaszul bólogattam.
- Ahogy mondod. Elképesztő volt.
Persze az igazság egy részét elhallgattam előlük: igazából pokolian fájt, és félelmetes volt. Ahogyan betörtek a tükrök, és a szemem égett… az érzés persze, hogy megvan ez a „csodálatos” képességem jó volt, de nem erre számítottam.
A következő néhány órát Ed-nél töltöttem, hogy harcművészetet tanuljak. Igazság szerint a verekedés jól ment – Ed nem udvariaskodott az ütéseknél, és nem érdekelte, hogy nő vagyok, ugyanúgy bemutatta az ütéseket, és ugyanúgy a földre kerültem, mintha férfival küzdene.
Nyutával együtt mentünk vissza Funanya házához, s még Chika altatása előtt visszaértünk. Mint megtudtam, Lucas egész nap a vizet hordta Funny-nak, és segített a ház körül, mint valami lelkes kisgyermek. Egy dologban biztos voltam – ennek az embernek már ideje lenne felnőnie. Tizenkét évesen sokkal felelősségteljesebb volt, és önellátóbb. Most, hogy betöltötte huszonharmadik életévét, visszatért egy tízéves szintjére, és viselkedési stílusa helyi menőcsávó helyett a környék vesztesévé alakult. Nem mintha így nem szerettem volna – épp ellenkezőleg, csak nem úgy kezeltem, mint a bátyámat, hanem mint kisöcsémet.
Nem kérte számon, hogy merre voltam, mikor találkoztunk, sőt, úgy láttam, hogy alig foglalkozott eltűnésemmel. Talán végre felfogta, hogy már nem vagyok az a kislány, aki régen voltam. Újdonsült barátnőmmel megbeszéltük, hogy félóra múlva visszatérünk a Szállásra, hogy az összes Különleges együtt legyen. Aura, mint A Különlegesek vezérasszonya soha nem vitte túlzásba az aggodalmaskodást, de onnantól, hogy megtudtam a képességem, fennállt a veszélye, hogy Curtis meg akarja szerezni azt.
A teremben Sam-en és rajtam kívül még heten voltak. Négy nő, és három férfi. Nem tűntek valami barátságos lényeknek: mindenki, egy kivétellel testhezálló bőrruhát viselt, és kezükben vagy cigarettát, vagy Whisky-s poharat szorongattak. Nyuta azonban csak egy kicsiny fotelben, csinos ruhában üldögélt, és mosolygott.
- Igen. A sors akarta így, hogy eljöjjetek hozzánk. Isten hozott A Különlegeseknél, Nova. – üdvözölt.
Zavartan Sam felé fordultam.
- Figyelj… ha itt maradok, szólnom kell Lucas-nak, hogy ne aggódjon. Mit gondolsz, mennyi idő alatt érünk vissza, hogy ne aggódjon? Tudod, néha úgy viselkedik, mint egy tízéves, és nem hozott telefont…
- Nem garantált, hogy visszajutsz. – vetette oda egy magas nő, ki a kanapén ülve lábát a kifaragott asztalon nyugtatta, kezében egy szál cigarettával.
Sam körbetekintett a teremben, és hozzákezdett mondandójához.
- Emberek, ő itt Valorie Cass, rövidebben Nova. Nova, ők itt A Különlegesek. – mutatott végig a jelenlévőkön. – Ő itt Zola Tabitha. – állapodott meg tekintete a legmagasabb nőn, aki az imént megszólalt. Rendkívül vékony volt, arca akár egy babáé, melyet mogyoróbarna hajkorona keretezett. – Ő pedig Mia Gerald. – bökött a legalacsonyabb, fiatal leány felé. Kedvesen mosolygott, ezáltal gödröcskék jelentek meg szája mindkét oldalán. – Aura Oanez. – mutatta be a harmadik nőt is, aki láthatóan a legidősebb volt a csapatban. – Nyuta Unathi-t már ismered. – mondta, majd tovább haladt, s a férfiakat ismertette. – Ez itt Deemer Hughe. – mutatott egy tetőtől talpig feketébe burkolózott férfi felé. Köszöntésképpen biccentettem neki, majd tekintetem végigfuttattam a következő személyeken, kiknek Sam még nem árulta el nevüket. – És végül a testvérpár, Ed és Gabe Foley.
- Örvendek. – szólaltam meg.
- Részünkről a szerencse. – felelte Deemer, az éjfekete zakóba bújtatott magas férfi. – Sam nagyon sokáig szívatott álmodban? Azt mesélte, hogy rendesen kikészültél az első kettő után. – nevetett fel, majd Ed tenyerébe csapott, és egy amolyan „vállpacsi” elemes titkos kézfogást mutattak be.
Most már nem láttam őket barátságtalannak, épp ellenkezőleg; egy igazi, összetartó, remek közösséget alkottak A Különlegesek.
- Nova, velem jönnél egy pillanatra? Megmutatom a kiképzőtermet. – tette fel a kérdést, majd intett, hogy merre kell menni.
Természetesen követtem.
- A Szállás hatalmas, ezért több részre osztottuk. Háromemeletes, az elsőn van a Szállás központja, ahol az imént jártunk. A Tanácsterem egy emelettel feljebb, egy hatalmas szobában van, mellette nem messze Gabe szobája, a rendelő. Nem szokott sok bajunk lenni, egyszer-egyszer viszont sajnos kénytelenek vagyunk benyomatni magunknak Curtis vírusai ellen az ellenszereket. Mindig vannak elmebeteg ötletei, ezért gyakran ki kell ürítenünk a Szállást, és elmennünk egy ideiglenes helyre, de még sosem történt meg, hogy véglegesen el kelljen hagynunk ezt a szállást. – magyarázta, majd egy hatalmas, játszótérszerű helységbe kísért. - A Kiképzőterem a Szállás legfontosabb része. A gerendák, a hálók, a repedések mind hozzátartoznak. Meg kell tanulnod egyensúlyozni, halkan mozogni, hajlékonynak kell lenned és pontosnak. Zola megtanít célozni, Mia majd pedig megtanít közlekedni a gerendákon, és én végül tesztelem a képességedet, megtanítom, hogy urald az erőd.
- Izgalmasnak hangzik ez a kiképzés-dolog. – lelkesedtem az ötletért.
- Izgalmasnak izgalmas, de fárasztó is. Hogyha szereted a tortúrát és a kínszenvedést, egész biztosan élvezni fogod.
Felkészítésem kezdete másfél óra múlva történt meg, s Zolával kezdtem. A Különlegesek gyakorló egyenruhájába kellett öltöznöm: fekete atléta, fekete hosszúnadrág és befáslizott kéz, s lábfej.
Egy pisztolyt adott kezembe, és mivel én még soha nem fogtam olyat, eléggé ügyetlennek tartottam magam. Zola biztosított, hogy korántsem vagyok olyan szerencsétlen, mint amilyennek hittem magam, ám voltak súlyos hibáim.
- A stukkert jól fogod, de a lövési technikád rossz. Ha szembekerül veled egy Ellenszövetséges és előránt egy pisztolyt, mert imád lövöldözni, nem lesz elég időd a védekezésre. Nem tudod eléggé gyorsan kirántani a fegyvert, és így ha nem is ölnek meg, de megsebesíthetnek, méghozzá súlyosan. Én nem akarok vérző Különlegest látni Gabe szobájában, megértetted? Na mármost. Nagyon remélem, hogy egy Istenadta tehetség vagy, és nem kell sokáig itt szenvednem, mert én utálok újoncot tanítani. Vetted?
- Vettem. – biztosítottam, s eközben azon gondolkoztam, visszavágjak-e valami kemény szöveggel, amely hallatán nagyot néz majd. Egy sem jutott eszembe, így ezt az elhatározást nem valósítottam meg.
Körülbelül egy óra telhetett el, mire Mia belépett azzal az indokkal, hogy most ő jön. Egy elzárt, hatalmas terembe vezetett, olyan hálókkal, amelyeket a játszótéren szokás látni. Mindenhonnan kötelek lógtak le, valahonnan pedig egy láncon függő vízszintes farúd, amely Mia elmondása szerint húzódzkodásra szolgál.
- Ez az én játszóterem, szinte minden időmet itt töltöm.
Végignéztem rajta. Majdnem egy fejjel alacsonyabb, rendkívül vékony, de mégis izmos teremtés volt Mia. Mindig mosolygott, és túláradó optimizmusával sikerült jobb kedvre derítenie az előző óra után.
- Kezdjük ott, hogy megmutatom, miket fogsz csinálni. Azt már most látom, hogy egész biztosan nem fog összeszakadni alattad a gerenda. Szerintem enned is kéne valamit, nem csak most, hanem mindig! – méregetett bizalmatlanul, de én nem törődtem vele. Mindig vékony voltam, egy időben még soványnak is tartottak, de ezeket a megjegyzéseket elengedtem a fülem mellett, hisz rendesen ettem, még ha ez nem is látszott rajtam.
Az apró lány feltornázta magát a magasba, és a gerendán cigánykerekezett. Onnan hátrafelé szaltót dobott, és két perdülés után földet ért.
- Ezt még ne próbáld. Mondjuk, ki tudja? Lehetséges, hogy neked már az első pillanattól kezdve menni fog.
- Zola is ezt hitte, mégsem jött össze a célzás.
- Lehetséges, hogy elfogult vagyok, mivel ezt tanítom én, de a hajlékonyság sokkal fontosabb. El kell hajolnod a lövések elől, és csak azután tudsz támadni, nem igaz?
- Ez is a Matrix-ra emlékeztet. – nevettem.
A lány bólintott.
- Tudsz cigánykerekezni?
- Kiskoromban tudtam, de akkor még spárgázni is. Most meg… ki tudja? – vontam vállat, és próbálkoztam. Elsőre elég gyenge teljesítményt nyújtottam, így a másik irányba is megkíséreltem. Igyekezetemmel sikert arattam – egyik irányba már tudtam a gyakorlatot.
Később a vetődéseket, a tigrisbukfencet és egyebeket gyakoroltunk. Kész tornaórán éreztem magam – Mia szerint az alapok elsajátítására szükség van, különben nem mennek a továbbfejlesztett verziók.
- Huhh… - fújtam ki a levegőt, és eldőltem a padlón. – Kivagyok.
- Nem akarlak elkeseríteni, de Sam órája ennél sokkal rosszabb lesz. Ez csak egy bemelegítés volt azokra a szemétségekre. – biztosított erről, én pedig felnyögtem.
- Jézusom… nem lehetne változtatni az órarenden?
A lány megrázta a fejét, s tovább folytatódott az egész. Tíz perc elteltével már a gerendákon találtam magam, s bekötött szemmel próbáltam egyensúlyozni a magasban.
- Egy rossz mozdulat és kitörheted a nyakad. Leesel, és vége az egésznek. - figyelmeztetett.
- Kösz Mia. Ettől most sokkal jobban érzem magam. Nem elég, hogy itt vagyok több méter magasban, bekötött szemmel egy alig félméteres fadarabon…
- Ne beszélj! Inkább mozogj, mert beleőszülök, amíg átjutsz a másik oldalra!
- De örülök, ha öt perc alatt haladok valamit! – idegeskedtem, majd lábam megcsúszott, és megbillentem. Éreztem, hogy dőlök, és ahogy mondani szokás: pillanatok alatt lepergett előttem életem. Fél kézzel megkapaszkodtam a gerendában, majd a kötéshez nyúltam.
- Ne vedd le! Próbáld meg azzal végigcsinálni! – utasított Mia, s én másik kezemmel is megragadtam a fát.
Elképzeltem magam, ahogyan a magasban lógok, és kapálódzok, mint valami bogár, tehetetlenül, tanácstalanul. Megpróbáltam felhúzni magam, de pálcika-karjaim nem segítettek sokat. Végül egyik lábamat fellendítettem, s átkulcsoltam karommal a támfát. Remegtem, nem mertem elengedni.
- Most már leveheted a kötést!
Kösz szépen, ember… - morogtam magamban, de teljesítettem a feladatot. A terem másik végében ültem, méterekre attól a helytől, ahonnan elindultam.
- Ugorj le!
Ezt gond nélkül teljesítettem. Majdnem fenékre estem, de aztán sikerült talpra érkeznem, s végül lassan felálltam.
- Remek! – tapsolt meg. – Most már tudod, hogyan kell kimászni az elvétett lépésekből. Nagyot hibáztál, de kijöttél belőle! Látod? Olyan voltál, akár egy profi!
- Na persze… - sziszegtem, majd húzódzkodtam egy kicsit.
Egy apró macska suhant be a terembe. Gyönyörű, halványbarna alapon világos vörös szőr borította kicsiny testét, aranyszín szeme villogott a megvilágított teremben, s mint egy apró tigris, felugrott Mia ölébe.
- Ő a Szállás cicája, Edward. Macskamániás vagyok. – újságolta, majd az állathoz sétáltam, és megsimogattam fejét.
- A macskákat nem csak Egyiptomban tartották szent állatnak, hanem sok máshol is, mint például Japánban. A könyvben, amit most olvasok, egy Mijaubu úrnő nevű császári macskáról van szó. Képzeld, amikor a macska dajkája hívta az állatot, az nem jött, ugyanis köztudottan utálják a macskák, ha parancsolnak nekik. Az állat nem jött, ezért mondta egy kutyának, hogy ijesszen rá szegény Mijaubu-ra. A császár ezt meglátta, és eltanácsolta a dajkát, a kutyát pedig száműzette a palotából, és kis híján halálra korbácsoltatta a macska megijesztése miatt. – meséltem neki újonnan beszerzett könyvem egyik külön erről szóló fejezetét.
Mia elszörnyedve hallgatta beszámolómat a császár elvetemült tettéről, majd megrázta fejét, és megsimogatta Edward fejét.
- Szegény Mijaubu. – mondta végül.
Az óra végén Sam jött figyelmeztetni, hogy az órának vége, és ő következik. Izgultam, mert Mia olyasmiket mondott, hogy borzasztóan megterhelő koncentrálni a képességedre, és Sam addig nem hagy nyugodni, ameddig nem tudsz rendesen összpontosítani rá.
- Nem tudod, mi a képességed, igaz? – kérdezte.
Megráztam a fejem – ezt csak egy napja, és három álmom óta próbáltam elmondani neki.
- Ülj le erre a székre. – mutatott a szoba közepén álló rozoga ülőalkalmatosságra.
Megtettem, amire kért.
- Szorítsd össze a kezed, és a fogad, majd csukd le a szemeid.
Mindent teljesítettem.
- Érezd, ahogyan az energia átjárja a tested, és koncentrálj, mintha csak te lennél ebben a szobában.
Próbáltam azt tenni, amit mondott, de nem éreztem semmi különöset, amely arra utalna – érzem a képességem.
A nyakam hirtelen égni kezdett, viszketni és fájni, én pedig akaratlanul is rátettem a kezem. A tetoválás mintha megduzzadt volna. Végigtapogattam, s a nap alakú jel vonalait követtem. Most már minden testrészem lüktetett a fájdalomtól, én pedig ordítani kezdtem. Felnyílt a szemem, és éreztem, ahogyan a körülöttem levő tárgyak megemelkednek, és forogni kezdenek a szobában. Tele volt tükrökkel, és mind egy szempillantás alatt betörtek, és darabokra hullottak. Szemeim fénylettek, én pedig hadonászni kezdtem, és véletlenül Sam bőréhez értem. Egy villámcsapásra képek jelentek meg, és érzelmek, melyek átfutottak testemen. Hirtelen gyűlöletet, szeretetet, félelmet, aggodalmat, bizalmat kezdtem érezni, mindet egy testben. Sam ebből mit sem érezhetett, én viszont felordítottam, mert túl gyorsan jött. A szilánkok még mindig repkedtek körülöttem, de a hirtelen támadt érzések, képek és gondolatok eltűntek fejemből. Energiám mintha lenullázódott volna fáradtan dőltem hátra a jelenség után.
- Basszus. – sóhajtott föl Gabe, s elvette a jéggel teli zacskót, amelyet előbb a fejemhez szorított. – Nagyon veszélyes vagy.
Egy fehér szobában ültem egy bőrheverőn, s egy lámpával világítottak arcomba.
- Jól van Gabe, nem kell többször elmondanod. Sam jól van? – tudakoltam meg, mire ő bólintott egyet.
- Ja, sokkot kapott, és a szobájában ücsörög, meg azon gondolkodik, hogy vajon mi rosszat tett az életében, meg mit rontott el. – füllentett. – Nem, igazából itt ül a sarokban. – bökött hátam mögé.
Intett nekem, mire én megforgattam a szemem.
- Klassz volt mi? – kérdeztem vigyorogva.
- Annál is jobb. Nagyon durva volt! Ehhez foghatót még sohasem láttam! Ezzel a képességgel…
- Nem is tudod, hogy milyen érzés volt. Mindent láttam! – újságoltam neki. – Mintha egy érintéssel átvettem volna az érzelmeid, a gondolataid, és uraltam volna mindent, ami körülöttem volt! Olyan erőt éreztem akkor, hú! Mindent éreztem, amit te eddig, minden ütést, és minden mást!
- Gondolom, kicsit fájdalmas is lehetett, de megérte, nem gondolod? – találgatott, s én válaszul bólogattam.
- Ahogy mondod. Elképesztő volt.
Persze az igazság egy részét elhallgattam előlük: igazából pokolian fájt, és félelmetes volt. Ahogyan betörtek a tükrök, és a szemem égett… az érzés persze, hogy megvan ez a „csodálatos” képességem jó volt, de nem erre számítottam.
A következő néhány órát Ed-nél töltöttem, hogy harcművészetet tanuljak. Igazság szerint a verekedés jól ment – Ed nem udvariaskodott az ütéseknél, és nem érdekelte, hogy nő vagyok, ugyanúgy bemutatta az ütéseket, és ugyanúgy a földre kerültem, mintha férfival küzdene.
Nyutával együtt mentünk vissza Funanya házához, s még Chika altatása előtt visszaértünk. Mint megtudtam, Lucas egész nap a vizet hordta Funny-nak, és segített a ház körül, mint valami lelkes kisgyermek. Egy dologban biztos voltam – ennek az embernek már ideje lenne felnőnie. Tizenkét évesen sokkal felelősségteljesebb volt, és önellátóbb. Most, hogy betöltötte huszonharmadik életévét, visszatért egy tízéves szintjére, és viselkedési stílusa helyi menőcsávó helyett a környék vesztesévé alakult. Nem mintha így nem szerettem volna – épp ellenkezőleg, csak nem úgy kezeltem, mint a bátyámat, hanem mint kisöcsémet.
Nem kérte számon, hogy merre voltam, mikor találkoztunk, sőt, úgy láttam, hogy alig foglalkozott eltűnésemmel. Talán végre felfogta, hogy már nem vagyok az a kislány, aki régen voltam. Újdonsült barátnőmmel megbeszéltük, hogy félóra múlva visszatérünk a Szállásra, hogy az összes Különleges együtt legyen. Aura, mint A Különlegesek vezérasszonya soha nem vitte túlzásba az aggodalmaskodást, de onnantól, hogy megtudtam a képességem, fennállt a veszélye, hogy Curtis meg akarja szerezni azt.
