Nova Stories

Sziasztok! :) Itt van az új fejezet. Remélem tetszeni fog nektek, és kérlek szépen titeket, írjatok kommentet, akár negatívat, akár pozitívat, mert nagyon jól esne egy kis visszajelzés. Hetven látogató fölé léptünk, amit nagyon szépen köszönök nektek! Jó olvasást hozzá!
Puszi,
Eilis

Megvizsgáltam a jelet – bár nem láttam tisztán a sötétségnek köszönhetően. Olyan volt, mint egy mandala – tele mindenféle jelekkel és körökkel. Ez meg hogy került ide? – gondolkoztam, ugyanis a választ sehogyan sem tudtam kikövetkeztetni. Samnek tényleg igaza volt abban, hogy tudat alatt megóvtam magam A Különleges mivoltom felfedezése elől? Vajon meg fog-e találni Curtis? És ha igen, mi vár majd rám? Megtalálom-e majd A Különlegeseket? Mi a valódi képességem? És még megannyi kérdés cikázott fejemben a furcsa társaság múltjával kapcsolatban.
Kopogtatás hangja zökkentett ki a jel elmélyült szemlélgetéséből, s mielőtt észbe kaptam volna, Lucas be is rontott a szobába.
- Jól vagy, Nova? Nem találtalak az ágyadban, és gondoltam rosszul vagy, vagy ilyesmi… az ott mi?
Lesápadtam. Észrevette. Gyorsan kellett cselekednem, és annyi ötletem volt ilyen helyzetekre, de valahogyan egyik sem jutott eszembe azon pillanatban.
- Ööö… hogy ez? Tetoválás. Úgy döntöttem, a felvarratok valami keményet… valami ütőset. Már jó rég óta itt van. – hazudtam.
Ó, nem is tudod, milyen régóta. – tettem hozzá magamban.
- Tehát tetkód van? És erről a család többi tagja miért nem tud? Eltitkoltad, mert féltél, hogy Anyu csalódni fog benned? – találgatott. – Egyébként tényleg jól néz ki.
Rávigyorogtam, azonban ez a mosoly is hamar eltűnt.
- Nem, te hülye. Azért titkoltam el, mert ez egy személyes tetoválás. Nem muszáj mindenkinek tudnia róla. Szerinted miért pont oda tetováltattam, ahol nem látszik?
- És ha kopaszra borotválod a fejed?
- Tudod, hogy soha nem borotválnám le a fejem.
- De ha mégis?
- Akkor is ott lenne. Ó, szálljál már le rólam, basszus! Hadd legyek már egy kicsit egyedül. Menj ki.
A bátyám sajnos túl jól ismert, így rá is kérdezett.
- Nincs esetleg olyasvalami, amit el szeretnél mondani? Valamit, amit eltitkolsz. Tudod jól, hogy nekem mindent elmondhatsz.
Az ajtón ismét kopogtatás hallatszott, és én gyorsan felrántottam, majd távoztam a kicsi szobából. Nyuta állt ott, kővé dermedve meglepetésében, és még néhány percig csak némán figyelte, ahogyan visszamegyek a házba.
- Gondold meg! – kiáltott utánam Lucas, majd nemsokára ő is elhagyta a fürdőszobát, magára hagyva szegény Nyutát.

Előkaptam egy rajzlapot és a festőkészletem. A poshadt víz a bőröndömben már úgysem volt alkalmas ivásra, így hát kiöntöttem a fogmosós poharamba, majd letettem a földre. A padló felszíne később megtelt az akvarelles paletták hatalmas kupacával, a több méretű ecsetek szétszórt halmazával és persze a fehér lap is kezdett megtelni színekkel és formákkal, mind e tárgyak segítségével.
A bőrszínre tökéletesen emlékeztem, ahogyan az arcvonások sok kis részletére is, egyedül a szem maradt olyan, amelyet képtelen voltam megörökíteni. A világosszürke, ezüstös, jégkékkel keveredett íriszek színe lefesthetetlennek bizonyultak. Minden színnel próbálkoztam, de egyenesen kikeverhetetlen volt. Felhagyva a próbálkozással a rajzlapot megragadtam, és ledobtam az ágyra. Így tettem a következővel, és az azután következővel is.
Meddig csinálod ezt még Nova? Addig, amíg bele nem őrülsz?
Megragadtam a képeket, és idegesen az ágyra dobtam őket. Könnyeim patakzottak arcomról, és zokogva borultam a párnába.
- Mit akarsz tőlem?! Miért nem hagysz már békén? Ha valóban segíteni akarsz, miért nem jössz végre ide?! Miért nem akarod látni azt, akit megpróbálsz megvédeni?! MIÉRT NEM?! – ordítottam a párnába, mire Funanya bekopogott a szoba ajtaján.
- Kedveském, minden rendben?
Nem, semmi nincs rendben. Gyűlölöm ezt az egészet, és legszívesebben meghalnék, csak ne kelljen többet álmodnom.
- Persze. – töröltem le könnyeim, mikor belépett. – Azt hiszem, elindulok sétálni egy kicsit, hogy kiszellőztessem a fejem. Kérem, tartsa életben a bátyámat, amíg vissza nem érek, ez fontos. Nem önálló. Én vagyok vele, ha nincsenek ott a szüleink, ami pedig ritka. Csak egy-két óráig leszek távol. Lehetséges ez? – kérdeztem az idős hölgytől.
- Ezek szerint maradtok, így van-e kedveském? – kérdezte tapsikolva, mint egy lelkes kisgyerek. – Ez alkalomból meg a következő adag sütit, édesem! Ha tudnád, milyen jó, hogy maradtok! Évek óta nem jött ide senki egy napnál tovább. Nem is bírták, ha szabad elmondanom, ugyanis mostanság nagyon takarékoskodnunk kell az energiával, mint azt már mondtam.
- Igen, meg tetszett említeni. – mosolyogtam rá vissza, majd keresztbe átvettem vállamon a táskát.
- Menj csak drágám. Lucas jó helyen lesz itt. – biztosított erről, majd én elhagytam a házat.

Sokáig sétáltam – több órán keresztül a nagy semmibe. Megkockáztattam, hogy átmegyek a fasor túloldalára, így levágva az utat. Sikerrel jártam. Még több órát mentem, megállás nélkül. A lábaim fájtak, a fejem sajgott, de legalább a ruhám száraz maradt, hisz aznap egy csepp eső sem esett.
Akaratlanul is a nyakamhoz kaptam, mikor mozgást észleltem az egyik fa mögött. Nem álltam meg, gondolván, csak a szél volt. Ahogyan tovább haladtam, a hangok egyre erősebbek lettek. A mocorgás szüntelenül mögöttem volt, így egyszer csak, mikor már úgy gondoltam, muszáj, megfordultam.
Először nem hittem a szememnek. Az enyhe szellőben gyöngéden libbent meg haja, mint valami sorozathősnek. Egy drapp bőrdzsekit és egy egyszerű, fehér izompólót viselt, valami amulettel a nyakában. Gleccserkék szeme szinte világított annál jóval sötétebb bőrén, azonban nem láttam őt teljesen, ugyanis kezdett sötétedni.
- Sam? Samuel Norwood? Tényleg te vagy az? – kérdeztem az ismerős alaktól.
Egy rövid bólintás jelezte az igent. Hirtelen nem tudtam, milyen érzések kavarognak bennem. Ismerem ezt a férfit? Biztosan nem csak az álmomban láttam őt először… de akkor miért nem emlékeztem rá? Legbelül örültem, amiért látom, de rettenetesen dühös is voltam, hogy csak most jelenik meg, egyben furcsának is találtam. Nem csak őt, hanem magát a találkozást is.
- Tehát emlékszel rám. Én vagyok A Különlegesek küldönce, ahogyan azt már az álmodból láthattad.
- El sem hiszem, hogy tényleg eljöttél. Hogy nem csak egy álom voltál… és mind igaz volt, amit mondtál. Lehetetlen, de mégis igaz. Miért jöttél el? – kérdezősködtem.
Felnevetett.
- Ezeket mintha már hallottam volna. Azért vagyok itt, hogy elvigyelek A Különlegesekhez. Mindenki a Szálláson vár, és tesztelni akarják a képességed. Még mindig nem jöttél rá, mi az? – tudakolta meg, de én megráztam a fejem.
- Fogalmam sincs. Miért, ti tudjátok? – tettem fel a kérdést reménykedve.
- Fogalmunk sincs.
A válasz természetesen hasonló volt az én fejemben is, de kimondva jobban fájt, mint csak bennem. Csalódott voltam.
- Láttam, hogy lefestettél. Jól esett. – vigyorgott.
- Nem azért festettelek le. Azt sem tudtam, hogy kicsoda vagy, és nem akartalak… - félbehagytam a mondatot. Túl kínos volt, de Sam rátapintott a lényegre.
- Elfelejteni? – fejezte be. Arcom már szinte égett, olyan szörnyen kellemetlen volt. – Értem. Tehát utáltál, de közben nem akartad, hogy eltűnjek? Idegesítettelek?
- Ó, határozottan.
Sam arcáról nem fagyott le a mosoly feleletem hallatán, azonban tettetett vidámsága mögött biztosan nem mulatott olyan jól. Legalábbis, szerettem volna, hogyha előző mondatom megrázta volna, de nem tudtam megállapítani. Hogyha rosszul is hatott rá, ügyesen leplezte. Hirtelen fogtam csak föl, hogy mit mondott néhány pillanattal ezelőtt.
- Várj csak… te láttad a képeket? Ott voltál? Miért nem jöttél élőben, miért csak álmomban? – kérdeztem idegesen, de őt látszólag nem érdekelte túlságosan, hogy ilyen szemrehányó hangon beszélek vele. Lassan, zsebre vágott kézzel megindult előre. Követtem.
- Azért Nova, mert nem akartam, hogy közönségünk legyen. Nem szabad tudnia erről senkinek, még Lucasnak sem. Hidd el, én ott nem szívesen látott vendég vagyok. – magyarázta.
- Á, tehát ismered őket… Nyutát is, igaz?
Sam elmosolyodott, s így sokkal szimpatikusabbnak hatott, mint mikor titokzatos volt, és okoskodó.
- Igen, őt a legjobban. Nyuta nagyon szép lány…
Szívem nagyot dobbant, gyomrom görcsbe rándult, és a fejem fájni kezdett. Féltékenység. Mi az, hogy Nyuta egy „nagyon szép lány”? És persze ez az első gondolata a férfiaknak, ami egy nőről eszükbe juthat. Szánalmas, de így van.
- …de még csak tizenhat éves. – fejezte be a mondatot, megkönnyebbülve engedtem feszült testtartásomon.
Jézusom… én féltékeny voltam? De mire? Miért olyan nagy baj, hogy Sam azt gondolja arról a lányról, hogy csinos?
- Khm – köszörültem meg torkom, mert épp készültem feltenni egy kérdést. – Az első álmomban rólad a végén ellöktél, és a sebek megjelentek a karomon. Hogy lehet ez?
Sam elgondolkodott, mielőtt válaszolt volna.
- Én is Különleges vagyok. Meg tudom látogatni az embereket az álmukban, feltéve, ha azok Különlegesek. Nem tudok bemenni Curtis álmába, mivel ő soha nem tartozott, nem tartozik, és soha nem is fog tartozni közénk. Ahogy nekem is lehetnek fizikai fájdalmaim az álmodban, és onnan kijőve, neked is lesznek, ha én szerepelek benne. Akkor a valóság, a képzelet és az álomvilág küszöbén egyensúlyozol egyszerre. Ha én meglátogatlak az álmodban, és engem lelőnek… - a gondolatra kirázott a hideg, de tovább bólogattam. - …akkor én a valóságban is meghalok.
- Mint a Matrix-ban. – viccelődtem.
- Ez komoly dolog, Nova. – nézett rám szigorúan. – Ha éppen téged lőnek le, amikor ott vagyok, akkor te halsz meg a valóságban is.
- És hogyan tudom megállapítani, hogy tényleg belemásztál az álmomban, és nem csak én álmodom rólad? Mi van, ha ma rólad fogok álmodni, de te nem is mentél bele? Akkor azt hogyan tudom meg?
A férfi ismét nem válaszolt azonnal; nyilvánvalóan nehezet kérdeztem.
- Egyszerű.
Sóhajtottam. Mégsem volt nehéz.
- Beszélj velem, vagy tégy akármit, és ébren kérdezz rá, hogy emlékszem-e, hogy valóban így történt-e. Ha emlékszem, egész biztosan én másztam bele. Én úgyis tudni fogom, hogy mikor voltam, illetve vagyok ott. De vigyázz azért, ne eressz golyót a fejembe, csak azért, hogy megállapíthasd, én csak egy álomkép vagyok. – nevetettünk együtt. – Válaszolnál egy kérdésemre, Nova?
- Attól függ, mi az.
- Nem lesz nehéz, ígérem.
- Akkor csak tessék.
Sam arca megkomolyodott, és ismét eltűnt róla a mosoly.
- Miért sírtál úgy a szobában? Lucas volt, vagy…?
Oh. A francba, erre nem számítottam.
- Egyszerűen csak megijedtem A Különlegesek jelétől. Még sosem láttam, és még rá sem kérdeztek, de amikor elmondtad az álmomban, hogy ott van, azonnal megnéztem, és tényleg ott volt. És rettenetesen elegem lett abból, hogy már harmadszorra láttalak, és az álomból valóság lett, de te nem jelentél meg. Egyszerűen idegesítettél, na!
Csendre intett.
- Elvezetlek a Szállásra, Nova, ahol addig csendben kell lenned, amíg meg nem ismernek. Sokak közülük nem mentális, hanem fizikai képességekkel rendelkeznek, amiket önvédelemre használnak. Nem egyszer volt olyan az előző Küldöncökkel, hogy az Ellenszövetség tagjait vezették oda, hisz halállal fenyegették A Különlegeseket. Az Ellenszövetségesek tudják, hogy kik, és hányan vagyunk, tehát megtalálnak. Ezért féltettelek téged. Te vagy az utolsó Különleges, és mivel nem tudtad magadról, hogy ki vagy, könnyen megtalálhattak volna, de te nem tudtál volna védekezni, sem elvezetni őket a Szállásra, ezért meghaltál volna. Az én képességem nem létfontosságú, ezért vagyok én a Küldönc. Ha én nem vezetem el őket a Szálláshoz, engem megölnek, de az én képességemért nem lesz kár, nem úgy, mint a tiedért. Érted?
Bólintottam.
- Naná.
Persze, legbelül tudtam, hogy valójában ő is félti a saját életét, akárcsak én. Sam valójában sokkal kedvesebbnek mutatta magát a valóságban, mint a puszta álomvilágomban. Elérte, hogy megbízzam benne, holott mondhatott volna puszta hazugságot is. De én mégis hittem neki.
- És nem félsz, hogy esetleg meghalsz? Mármint ez a feladat eléggé veszélyes…
- Ezért vagyok, Nova. A Különc munkájával megtanulod, hogy nem szabad félned. Én sem félek semmitől, ahogy eddig egy Különc sem tette.

Csak másfél óra volt az út, Sam elmondása szerint az úgynevezett Szállás nem volt messze a várostól, de az erdőben helyezkedett el.
Mielőtt beléptem volna az ajtón, jól megfontoltam döntésem. Bízzam Sam-ben? Miért bíznék benne, ha nem is ismerem? A kérdések újra felhalmozódtak fejemben, és megállíthatatlanul törtek elő a semmiből. A megválaszolhatóakat elraktároztam, a többit pedig hagytam, hadd nyomasszanak, addig sem tudom mással lekötni figyelmem.
- Itt vannak! – ordította valaki, mikor Sam kitárta az ajtót.
Udvariasan előreengedett, majd az előszobában található fapadról felkapta a kikészített törölközőt, és odadobta nekem, hogy megszárítsam fele hajam.
- Nyugodtan vedd le a kabátot. Meglátod, majd ha beljebb mész, rettenetesen meleged lesz. – tanácsolta, majd lesegítette rólam a kabátot. – A következő látogatásodnál hozz magaddal váltóruhát. Szükséged lesz rá.
Hirtelen megértettem miről beszélt: a hely egy lepusztult gyárépület belsejére emlékeztetett. A falakról lemállott az ősöreg, egyszínű, kolerasárga tapéta, az elkopott fapadló néhány helyen be is szakadt. Voltak, ahol szögek álltak ki belőle, de voltak helyek, ahol csak szétszórt üvegszilánkok nagy halmaza vonta fel magára a figyelmet. Sam figyelmeztetett, hogy mikor vigyázzam, és hova lépjek, továbbá segített egyensúlyozni a kétoldalt beszakadt padló egy hídszerű maradványán.
Érdekesnek találtam a Szállást. Mindenhol kis új részleteket vettem észre, új, apró részleteket, s végül felfedeztem benne egy bonyolult akadálypályát.
- Itt szoktatok gyakorolni, igaz? – mutattam a több méter magasan levő gerendák felé. – Gondolom szükségetek van rá, hogy formában tartsátok magatokat.
Sam bólintott.
- Ahogy mondod. Neked is át kell esned majd az alapkiképzésen, és akár hiszed akár nem, az alapok elsajátítása hosszú folyamat. Bár ki tudja – lehet, hogy neked majd könnyen fog menni.
- Na persze… - morogtam, majd megpillantottam egy lépcsőt. Kérdőn néztem Sam-re, de ő nemet intett.
- Meg ne próbáld. Bárki felment azon a lépcsőn, nem jött vissza. Másik úton megyünk. Figyelj jól, mert A Különlegeseknek minden útvonalat ismerniük kell. Ha szükség van rá, átkelünk mezítláb az üvegszilánkokon is, csak hogy kimeneküljünk.
Őrültek.
Átvágtunk egy szűk, alagútszerű nyíláson, majd felmásztunk egy létrán. Amint Sam felért, rögtön követtem én is, és egyenesen ledöbbentem az előző látvány után.
A hatalmas ablakokat rózsapiros bársonyfüggönyökkel fedték le. A kandalló felett egy hatalmas plazmatévé függött, előtte egy szépen kifaragott kávézóasztallal. Sorban kanapék helyezkedtek el, amelyek még a viktoriánus korból kerülhettek elő. A színük ugyanolyan volt, mint a bársonyfüggönyé, talán csak egy árnyalattal tért el. Mindenütt apró porceláncsészékben gőzölgött a tea, s érezhetően csokis sütemény sült valahol a Szállás egy másik pontján. Elámultam a látványtól, mire Sam finoman oldalba bökött. Akkor vettem csak észre, hogy mindenki engem figyel, köztük egy olyan személy, akit már mintha láttam volna valahol…
- Nyuta?