Nova Stories

Sziasztok! Megérkezett az új fejezet, remélem tetszeni fog Nektek, és nem okozom csalódást. Meg persze abban is reménykedem, hogy fűztök néhány szót az új részhez az elolvasása után, mert nagyon örülnék neki. :)
A képen Brad-et, Jade-t, Curtis-t, Parvana-t és Fred-et láthatjátok, ők az ELLENSZÖVETSÉG, a ritka hülye nevűek. :D Áh, szeretem őket.
Ha minden igaz, ma már lesz zene az oldalon, ha sikerül feltennem, ha nem, akkor még a héten, vagy a jövő héten teszem fel, nem tudom biztosan.
A szavazás ma lejár, nagyon, de nagyon örülök neki, hogy kilenc szavazat is érkezett a legjobbra!! :D Köszönöm szépen mindenkinek!!!
Jövő héten remélem dupla rész lesz, ha meglesz az 1000 látogató, tehát készüljetek!! ^^
És még annyit, hogy ez egy szörnyen depressziós rész lesz. :D
Jó olvasást hozzá!
Puszi,
Eili

Alig tudtam hazavánszorogni… a szerelmemet pontosan a szemem előtt lőtték fejbe. Ennél több nem is kellett hozzá, hogy átjárja testem minden porcikáját a magány, a hiány, a félelem, a szerelem, a szomorúság, az igazságtalanság és a düh. Ezek az érzelmek oly erővel törtek rám, hogy nem jött több könny a szememből, s perceken, tán órákon keresztül csak ültem az autó mögött magam elé meredve. Láttam a lent folyó vizet, a benne csordogáló élénkvörös vért, amely Sam testéből áradt, agyamba szökött utolsó szava, amelyet kimondott, s az, mint szellem keringett fejemben sokáig. Kísérteni fog ez a kép álmaimban, hátralevő életemben? Utána menjek? Szerettem én annyira őt, hogy megtegyem? Igen. Úgy visszhangzott bennem ez a szó, mintha egy barlangban ordítottam volna el. Legbelül tényleg ordítottam, azonban torkomon egy hang sem jött ki, számat egy szó sem hagyta el. Visszamenjek? Szükségük van még rám? Van-e értelme ennek az egésznek mindezek után? Van-e értelme a bosszúnak, miután megölték azt, ki nekem a legkedvesebb volt? Sikerül majd mindezt egyedül végigcsinálnom? Igen. Újra ezt a szót kiáltottam magamban. Megpróbáltam felállni, de végtagjaim mozdulatlanná merevedtek. A tett színhelye felé pillantottam. Még mindig ott voltak a vércseppek szétfolyva a sziklán, én pedig gyorsan elkaptam a tekintetem róla. Vér. Sam vére. Meghalt. Élénk színeit nem érzékeltem a világnak, mindenhol búskomorság és szürkeség uralkodott ezután szememben, illatokat nem éreztem, minden teljesen közömbös volt számomra, a szép hangokat sem hallottam tisztán. Eldeformálódva, recsegve ezt kiáltották: IGEN! Igen… gen… gun, mint fegyver. Fegyver! Fejbe lőtték Samet. Megint elkaptam tekintetem, mikor ráeszméltem, hogy pillantásom folyamatosan oda irányul. Azokra a bizonyos vércseppekre, amelyek pontosan abból a sebből származtak, amelyben fél másodpercig golyó siklott át Brad fegyveréből. Be és aztán egyenesen ki. Elképzeltem az élettelen, halott testet, amely a vízen úszik vérbe fagyva… hogy aztán a víz lemossa róla, s a turisták néhány helyen, a folyópartoknál kirándulás közben azt fröcskölik arcukra. Egy szeretetteljes, fegyelmezett, intelligens, már halott ember vérével vegyült vizet. Be kellett törődnöm, hogy az élet marhára kitolt velem, és ez az egész ott kezdődött, hogy Különlegesnek születtem. Ha ez nem lett volna, Sammel sem találkoztam volna, és valószínűleg most művészeti egyetemre járhatnék normális, hétköznapi emberként. De nem. Nekem másnak kellett lennem, nekem egy rohadt tetoválással a nyakamon kellett megszületnem! Nem volt jó gyermekkorom. De reménykedtem benne, hogy felnőttként majd azt a néhány nyomorúsággal terhes évet feldolgozhatom, és kiegyenlíthetem egy fantasztikus, sikeres jövővel. Ehelyett csak még több keserűséget kaptam a nyakamba, s mint hidegzuhany, úgy zúdult rám. Oly erővel tört rám a zokogás, hogy megállíthatatlan volt. Megpróbáltam elbújni a külvilágtól, s feltéptem a Chrysler ajtaját, majd oda ültem, ahol Sam mindig. Az ülésen maradt bőrdzsekijébe beburkolóztam, és összekuporodtam. Könnyeim szüntelenül ömlöttek szemeimből, majd rádőltem a kormányra, s azon zokogtam némán, reszketve pár hosszú percig.
Nem tudtam volna vezetni. Nem csak azért, mert Samnél maradt a kocsi kulcs, hanem azért sem, mert valószínűleg nekihajtottam volna egy fának útközben. Kár lett volna a Chryslerért. Magamat nem féltettem – már úgyis elegem lett magamból. Mit számít az, ha én is meghalok? Legalább találkozom Sammel a túlvilágon… ha egyáltalán van olyan. De miben higgyek ezután? Sammel együtt a hitemet is elveszítettem.
Lassan hazacammogtam, miközben az eső is megeredt. Összehúztam magam a bőrdzsekiben, és megpróbáltam magamat felmelegíteni, így dörzsölgetni kezdtem a karomat. Teljesen eláztam, miközben az erdőben tébláboltam. A hajam vizes csimbókokban tapadt arcomra, belelógott a szemembe, az esőcseppek összevegyültek könnycseppjeimmel.
Fogalmam sem volt, hogy mi lett a Szállással. Csak csapda lett volna az egész? Tudták, hogy bosszút fogok majd állni? Vagy csak visszavágtak Fredért? Ez lett volna az ő bosszújuk? Tovább próbálkoznak-e majd, így, hogy Samet megölték, hiszen biztos-e, hogy a többieket is meg akarták ölni? Curtis sokat nyerhetett volna Sam képességeivel, csatlósa mégis szánalmasan egyszerű módon gyilkolta meg kiszemelt áldozatát. Három képességet is veszítettek, pedig Jade-től tudhatták, hogy mik azok, mégis elszalasztottak egy remek lehetőséget.
Ahogyan az eső is elállt, az én könnyeim sem folytak már. Azonban a nap sem sütött – félő volt, hogy megint megered az eső, s előző jóslatom szerint pár perccel később ismét rákezdett. Szomorú volt az időjárás, akárcsak én, s a mély bánat, mely szívemet nyomta nem hagyott alább, meg persze tudtam, hogy ez az átmeneti depresszió több napig, hétig, hónapig, talán évig is eltarthat. Alig veszítettem el néhány órája, de már úgy hiányzott, mintha mindig is az életem egyik fontos része lett volna. Pedig csak néhány hónapja találkoztunk először, s mily hosszúnak tűnik ez az idő! Oly sok minden történt már az óta. Belegondolni sem merek, mennyi mindenen mehettünk volna még együtt keresztül, ha ez nem történik meg. Ha nem hal meg még ilyen korán… ismét elkezdtem zokogni. Futni kezdtem a Szállás felé, hiszen már nem volt olyan messze. Talán már odaértek Curtisék, és megölték a többieket, brutális véget ért az ő életük is, akárcsak Samé.
Nagy mozdulattal belöktem magam előtt az ajtót, majd sietve elmentem a rejtett folyosó felé, hogy felmehessek a csapóajtón. Amint berontottam, a többiek mit sem törődve velem tovább csinálták, amelyet eddig tettek.
- Valami probléma esetleg? – kérdezte Zola, majd rám pillantott. Bizonyára meglátta vörösre sírt szemeimet. – Áh… tehát kiszabadultál. Hol van Sam?
Azonnal átrohantam a szobák felé vezető folyosón, otthagyva őket a társalgóban.
- Nova! – kiáltott utánam Nyuta, majd elkezdett szaladni felém. Még időben becsuktam az ajtót, hogy ne tudjon belépni, hisz nem akartam, hogy kifaggasson a történtekről. Nem tudtam volna beszélni se vele, se senkivel. Túl sok volt ez az egész. – Nova, nyisd ki!
Képtelen voltam bármit is kimondani. Remegő hangon csak ennyit suttogtam:
- Menj. El. Kérlek.
- Nova, minden rendben? – erősködött, majd én elhaló hangon megismételtem.
- Kérlek.
Sokat gondolkodtam azokban az egyedül töltött órákban, a szobám padlóján gubbasztva. Elővettem a régi, Samről készült festményeim, s megvizsgáltam őket. Próbáltam jól eszembe vésni arcvonásait, hogyha már nem is látom többet, azért az emlékezetemben megmaradjon. Bár sosem tudtam volna elfelejteni, hiába akartam volna.

„Sam megpróbálja elmagyarázni nekem a pontos képességhasználat lényegét. Hiába próbálkozik – lehetetlen nekem bármit is tanítani.
- Nova, csak arra kértelek, hogy emeld fel ezt a karodat! Az energia így jobban áramlik a testedben. Figyeld meg.
- Nem használ semmit. – állapítom meg, majd leejtem magam mellé jobb kezemet. Ezek az órák néha hasznosak, néha pedig csak arra vannak, hogy többet legyek Sammel – azaz lelóghatnám a felét is, ha szeretném, ahogyan a többiek szokták, de megtisztelem ezzel a munkáját, hogy maradok. Persze, nem mintha ellenemre lenne, hogy akár egy kis időt is vele töltsek… de mások még erre sem képesek. Például Nyuta mást sem csinál, csak egész nap fekvőtámaszokat csinál a szobájában. Mikor egyszer benyitottam, súlyt emelt, aztán húzódzkodott, később felüléseket csinált, elmondása szerint azért, mert nem akar puhány lenni. Talán hasznosabb lenne Ed óráján ütnöm-vernem szegény szerencsétlen férfit? Vagy talán nem is fáj neki? Mi van, ha fölöslegesen erőlködöm az órákon, mert nem fejlődöm semmit? Elkeserítő lenne, annyi bizonyos… de vajon mi az igazság? – Sam… szerinted látható a fejlődés?
- Abszolút. De még láthatóbb lenne, ha felemelnéd végre ezt a karod, és csinálnád, amit mondok! Rendben van. Most koncentrálj. Nem, nem kértelek arra, hogy érints meg a tetoválásod! Ez rajtam nem használ, nem fogok sokkos állapotba kerülni, hogy kiszökhess.
- Nem szándékoztam ezt tenni… de marha jó ötlet! Azt hiszem, meg is csinálom Deemer óráján. – határozom el, majd felnevetek. Ha a szobámban gyakorolom a koncentrációt, az órán jobban teljesítek, így jobb hangulatban szoktak telni, mint általában.
- Mert Deemer mit tanít? – néz rám teljes értetlenséggel.
- Nem jártok be egymás óráira? – kérdem.
- De, csak fogalmam sincs, miért teszem. – vigyorodott el. – Azt sem tudom, miről beszél. Ő viszont nagyon is fejlődőképes. Előtted mindig ő van az „órarendben”. Bár veled többet foglalkozom, mint bárki mással a Különlegesek közül.
- És ennek van is valami oka?
- Hm, találd ki.
- Fogalmam sincs.
- Na. Tippelj, tudom, hogy sejted. – győzköd, de én nem merem elmondani, mire gondolok.
- De kellemetlen kimondani. És nem nekem kell.
- Kinek kelljen kimondani, hogy azért foglalkozom veled többet, mert béna vagy? Áh, ne vedd komolyan, csak viccelek. Nova…Nova mit csinálsz azzal a székkel?”

Ezek a pillanatok akaratlanul is nevetésre késztettek. Ám hamar lehervadt a mosoly arcomról, mikor eszembe jutott: ez nem történik meg többet. Akármennyire is szeretném őt újra megölelni, vagy megcsókolni, csak hallani a hangját, többet nem jön vissza. Elment. Végigrajzoltam ujjammal arcának vonalát a képen. Visszaemlékeztem, hogy mennyire nehezen boldogultam szemének kifestésével, és hogy az tényleg úgy sikerüljön, amilyen az övé volt. Lehevertem ágyamra, s elterültem rajta, miközben elszórtam a képeket a padlón. Lerúgtam cipőimet a lábamról, s vizes ruháimat levetve egy kényelmes selyemhálóingbe öltöztem. Órákon keresztül csak feküdtem a sötét szobában, s a fehér plafont néztem, mikor ismét könny szökött a szemembe. Percekkel később (vagy talán órák voltak?) azon kaptam magam, hogy az egész párnát eláztattam. Megpróbáltam lehunyni szemeim, de nem ment… féltem tőle. Soha nem féltem a sötétben, mindig nyugodtan viseltem, ha Lucas heccként lekapcsolta a villanyt a fürdőszobában, miközben én zuhanyoztam, és az ajtó előtt huhogott, mint valami debil szellembagoly keverék. Talán csak hozzávágtam a hajszárítót, mikor kijöttem onnan, de nem több… egyszer kettétörtem a fején egy hajkefét is. Anya hetekre bezárt a szobámba, és azt mondta, hogy addig bent kell maradnom, amíg nem kérek bocsánatot, még a határidő lejárta után is. Én ugyan nem kértem, mert élveztem az egyedüllétet, és a magányt, azt a csendet, amely megnyugvást adott. De ez az egyedüllét most teljesen más volt. Azt szerettem volna, ha Sam is a szobában tartózkodott volna, és teletömte volna a fejemet mindenféle történetekkel a Különlegesekről.
Aznap este azt terveztem, hogy nem alszom, de így is elnyomott az álom.

Naplemente van. Az ég rózsaszínre és narancssárgára színeződik, de még a nap sugarai melengetik arcomat. Enyhe szellő fúj – az idő tökéletes az üldögélésre és semmittevésre. Sóhajtok egy hatalmasat – sírás után ez általában jól esik. Felfrissülök tőle, ki tudja, miért. Körbetekintek, majd lehunyom szemem, és élvezem a nyugalmat, a csendet, a szabadságot. Magam mellől hangokat hallok… mennyi idő telhetett el azóta, hogy Sam eltávozott? Felpattannak szemeim, s ismét körbepillantok magam körül. Semmi. Ahogy lehunyom szemeim, ismét az a nyugalom áraszt el, s olyan érzés fog el, amely nagyon régen. Egy kéz a fülem mögé simítja hajam, majd gyöngéden megérinti arcomat. Sam.
- Kár, hogy ez csak egy álom. Most már abban sem reménykedhetek, hogy az igazi mászott bele az álmomba, és nem csak puszta képzelet vagy. – suttogom még mindig lehunyt szemmel.
- Gondolj arra, hogy nem álom vagyok, hanem az igazi.
- Hogy gondolhatnék rá, mikor tudom, hogy ez nem igaz? Sosem ment a képzelgés, mikor tudtam az igazságot. Mint például mikor írtam egy ötfeladatos dolgozatot, amiből sikerült kettőt megcsinálnom, tudtam, hogy nem lesz ötös, hiába akartam magamnak bemesélni, hogy jól sikerült. – mesélem neki.
- Mit olvasol? – tekint a mellettem heverő könyvkupacra. – Edgar Allan Poe?
Némán bólintok, még mindig csukott szemmel. Nem szeretném kinyitni, mert félek, hogy akkor felébredek álmomból, s Sam is eltűnik mellőlem.
- Szomorú vagyok, mert horrort olvasol, amiért elmentem. Nem kéne ezt tenned, nem kéne depressziósnak lenned, csak mert meghaltam. Tovább kell lépned, Nova. – mondja komolyan, de nekem ez nem tetszik. Semmi kedvem elfelejteni őt.
- Nem tudok. – felelem egyszerűen, s vállat vonok. – Erre képtelen volnék.
- Akkor hozz vissza.
- Ezt sem tudom megtenni, Sam. Nem vagyok szuperhős, nem tudom visszafordítani az időt, erre még Superman sem képes.
- Akkor legyél te Supernova, és hozz vissza. Tudom, hogy képes lennél rá, ha igazán szeretnéd.

Ha igazán szeretném… - visszhangzott fejemben, s átfordultam az ágyon másik oldalamra. Hirtelen felnyitottam szemeim, s átgondoltam a helyzetet. Nagyon éber voltam, éberebb, mint bármikor máskor. Ez az álom felnyitotta a szemeimet, szó szerint, s sikerült meghoznom vele a döntést.
Elmegyek a Bázisra, és felrobbantom… ha szerencsém van, mindenki ott van. Ha nem is robbantom fel, de elérem, hogy másnapra senki ne legyen abban az épületben. Édes lesz a bosszú… - gondoltam, majd ráeszméltem, hogy olyan kegyetlen vagyok, mint Curtis. De nem tudott érdekelni. Ha neki sikerült elérnie, amit akart, elvenni tőlem életem legfontosabb dolgát, akkor nekem is sikerülni fog őt megfosztani a neki legdrágábbaktól: a csatlósaitól, amennyiben ők a barátai is egyben, és nem csak a szolgái, bár így is, úgy is, meghalnának, és a képességeitől.
Eldöntöttem, hogy felverem a társaságot, és gyűlést hozok össze a társalgóban. Szerencsémre erre nem volt szükség, hiszen mindenki ugyanazt csinálta, amit akkor, mikor megérkeztem ide. Nyuta Chika-t dédelgette, miközben Deemerrel társalgott, Aura egy cigarettát szívott, miközben az ablakon bámult ki, Ed és Gabe szkanderoztak, Zola fegyverét forgatta kezében, majd feltöltötte lőszerrel, Mia pedig Edwardot simogatta, mikor az kiugrott kezéből és hozzádörgölődzött az én lábamhoz. Felkaptam, és végigsimítottam feje búbját, s magam elé tartottam. Apró volt még, Ed tenyerében talán el is fért volna. Odasétáltam Miához, majd visszaadtam neki az állatot, s a Különlegesek felé fordultam.
- Szeretném, ha rám figyelnétek egy percre.
- Rád figyelünk! Ez a hálóing… mikor vetted? Nem akarnál elmenni egy Vogue fotózásra? – kérdezte Ed, de én megforgattam szemeimet.
- Marhára nem vagyok jókedvemben, tehát fogd be. Nem ezért vagyok itt.
- Kár. Ha Sam még lenne, nem tudom mit szólna ehhez, vagyis pontosan tudom, de annyi biztos, hogy most nem állnál itt.
- Tehát tudjátok, hogy meghalt? – kérdeztem ledöbbenve, csöppet sem foglalkozva Ed tahó megjegyzésével.
- Mondom, hogy akkor te sem állnál itt. Szerinted egyedül flangálnál egy ilyen hálóingben? – folytatta, mire én megelégeltem ezt a tapló viselkedést.
- Na jó, elég volt, Ed. Most már kellőképpen bunkónak tartalak.
- Köszönöm. – húzta ki magát, majd ismét rákezdett. – Tehát mondd… miért is vagy itt, ha nem azért, hogy megmutasd nekünk ezt a klassz ruhát?
- A segítségetekre lenne szükségem, mindegyikőtök segítségére. El szeretnék menni a Bázisra, hogy végezzek az egész Ellenszövetséggel. – közöltem velük. – Ideje véget vetni ennek az egésznek, és befejezni a háborút, és ha segítetek, biztosan mi kerülünk ki győztesként belőle.
- Rendben, mennyit gondolkoztál ezen a szövegen? – tette fel a kérdést ismét Ed.
- Csak válaszoljon valaki. Ki tart velem? – hagytam figyelmem kívül a férfit.
- Én nem. Ez hülyeség. – mondta Zola a sarokban, majd ledobta fegyverét az asztalra. Számítottam rá, hogy ő emellett fog dönteni.
- Én sem. – felelte Deemer.
- Nem. – ismételte Ed.
- Bocs, Nova, de ez életveszély. Nem. – ingatta fejét Gabe, majd a következő emberre pillantottam.
- Semmi kedvem meghalni. Sajnálom Nova, de nem. – suttogta Mia, majd elengedte kiscicáját.
- Én sem megyek. – ez Nyuta volt.
- Nem engedhetjük meg neked, Nova. – fordult hátra Aura, egyenesen felém, hogy a szemembe nézhessen. Le akartak beszélni róla, hogy egyedül induljak el.
- Mi az, hogy nem engeditek? – követeltem a választ. – Hatalmas bajban vagyunk, most, hogy Sam meghalt. – nehezemre esett kimondani, de sajna nem fordíthattam már vissza az eseményeket.
- Már megtörtént a baj. – felelte Aura, majd kortyolt egyet Whiskey-s poharából. – Nincsenek külön elhatározások, ez az egész miattatok történt.
- De a húgom, Aura! Sam fontosabb, mint a jövőbeli Különleges? – ölelte magához Chika-t a nővére.
- Hogy mondtad? Különleges? – néztem rá döbbenten.
Nyuta hátrasimította kishúgának haját, s láthatóvá vált az apró tetoválás.
- Ő a következő generáció Különlegese. Kíváncsi leszek a képességére.
- Azt ajánlom, hogy óvd meg. – sziszegtem. – Őt is levadásszák majd, mint Samet.
- Nova! – ordított rám a lány. – Hogy mondhatsz ilyet?
- Sajnálom. – mondtam minden érzelem nélkül, s elfordultam tőle, hogy Aurára nézhessek. – Védd az életed, ameddig teheted. Ha nem lett volna szerencsétek, már réges-régen alulról szagolnátok az ibolyát. Gyávák vagytok, igaz? Rendben, legyetek gyávák, és féltsétek az életetek, ahogyan mindig tettétek. Csak itt ültök bent, és semmit nem csináltok. Mi értelme van így bárminek? Töltenétek hasznosan azt az életet, amit nektek szántak, ehelyett itt ültök, Whiskey-t kortyolgattok és elszívtok három doboz cigarettát? Miért változik meg ettől a világ, miért lesz jobb és szebb, mert mi vagyunk, ha nem teszünk semmit? Egyetemre mehettem volna, igazi munkát kaphattam volna, normális életem lehetett volna, de a „volnán” van a hangsúly. Én nem ilyen életet akartam.
- Ha mi nem lettünk volna, te sem találtad volna meg Samet, és nem lettetek volna szerelmesek egymásba. A „volnán” van a hangsúly, szívecském.
- És akkor most bosszút sem kéne állnom, meg nem kéne egyenesen belefutnom a halálba. – zártam le a beszélgetést, majd otthagyva a többieket, távoztam a társalgóból. Ismét feldúltam magam, s zokogva futottam vissza szobámba.
Nem is tudod, hogy most mennyire szükségem lenne rád… - gondoltam mikor megpillantottam a róla festett képet a földön, amelyet az előbb dobtam oda. Könnyeim teljesen elmosták arcát, szinte úgy ömlöttek szememből, mintha záporeső lett volna. Aznap távozott el, mégis olyan volt, mintha már évek óta halott lenne, és én nem tudtam volna feldolgozni ezt az egészet.

Hetek telhettek el úgy, hogy nem szóltam a Különlegesekhez. Mindenki engem nézett, viszont mikor én is odapillantottam, ők elkapták fejüket, s úgy tettek, mintha folyamatosan azt a dolgok csinálnák éppen, aminek látszik, hogy csinálják, mint például a kávé pálcikával való kevergetése.
Folyamatosan jártak a többiek Kiképzésekre, én viszont egyre sem mentem be. Úgy éreztem, visszafejlődtem képességileg, ugyanis mikor úgy felidegesített egy-két ember, hogy megérintettem tetoválásom, nem ájult el senki a teremben, én pedig csalódottan vonultam vissza szobámba. Halálának napja óta nem sírtam, de nem is beszéltem. Szörnyű nehéz volt feldolgozni a történteket, de nem is próbáltam elengedni az emléket – inkább féltve őrzött kincsként tartottam számon, s mindent, amit tőle kaptam valaha nagy becsben tartottam. Már nem mintha eddig nem ezt tettem volna, de ezután különös értéknek számított, és pótolhatatlannak, mint amilyen ő maga volt.
Egy nap hajnali négy körül ébredtem fel. Kényelmes ruhát vettem elő szekrényemből, s olyan gyorsan magamra kaptam őket, amilyen gyorsan csak lehetett. Azonnal távoztam a Szállásról, s egy alig észrevehető helyre helyeztem fegyverem, hogyha valaki mégis szembejönne velem, ne lássa, hogy mire készülök.
Már jól ismertem a Bázis felé vezető útvonalat, ugyanis annyiszor jártuk már meg, hogy csukott szemmel is képes lettem volna elmenni oda. Furcsának tartottam, hogy ennyire jól ismerjük egymás rejtekhelyét, hiszen ennek pont az lenne a lényege, hogy ne találjon meg az ellenség.
A Bázis területén már szörnyen rosszul éreztem magam. A szívem már a torkomban dobogott, izzadtam, majd lesápadtam, s egy pillanatra megállt a szívverésem, mikor halk zörejt hallottam a hátam mögül. Osonni kezdtem a hatalmas épület felé. Jobban még sosem vizsgáltam meg – hatalmas volt, és gömbölyű a felülete, szinte az egészet ablaküveg borította, amelyet pedig nem, azt hófehérre mázolták, ettől igazán sci-fis, űrhajós, modern hangulatot kapott. A miénk mégis régi, elhagyatott épületnek volt álcázva, így az esetleges járókelők, akik mily véletlen, soha nem bukkannak fel errefelé (talán mégis van védelmi rendszer, és érzékelik az erre tévedőket, majd megölik őket) nem állnak meg bámészkodni, nem úgy, mint a filmdíszletnek tűnő monumentális építmény előtt, amely előtt, ha én nem tudnám, hogy igazából egy brutális kínzókamra, én is megállnék. Ezért jó a Szállás. Egyszerű, és senkinek sincs kedve betenni a lábát egy olyan helyre, mint az, nem úgy, mint a Bázisra, amely egy űrlény kutató egység székhelyének néz ki. Már csak be kellett jutnom valahogy a helyre, így megpróbáltam egy helyen betörni az ablaküveget. Kezembe kaptam egy hatalmas követ, és bedobtam az egyik ablakon keresztül, amely egyáltalán nem nagy meglepetésemre, nem tört be.
Biztosan golyóálló is.
Megpróbáltam felmászni a gömbölyű felületen, s szánalmas módon lecsúsztam onnan, mint valami B kategóriás kémfilm főhősének kifigurázott verziójának a paródiája. Egyszóval, mint egy kretén. Ismét megpróbáltam felmászni, és ilyenkor hálát adtam az égnek, hogy hallgattam Nyutára, és tényleg a bőrszerelést választottam, hiszen tényleg kényelmes, és testhez simuló, teljesen követi testednek rajzolatát, így ezt a viseletet tökéletesen erre találták ki. A tapadás miatt is jó volt, hiszen egy farmernadrágban kétszer ilyen gyorsan siklottam volna végig az üvegen. Visszaemlékeztem, hogy Sammel melyik ablakon ugrottunk ki, így ott másztam be, a „Fejlesztőterem – belépni szigorúan TILOS” feliratú terembe. Ez volt talán az egyetlen ablak, amelyet nem lehetett becsukni a Bázison, hiszen belegondolva, hogy milyen felirata van, ki ne menne be oda? Mindenkit erre késztet az aranytáblácska, és gondolom már nem egy Ellenszövetséges mászott be rajta. Curtis bizonyára minden szabadidejét itt töltötte, és mikor elment, bezárta az ajtót, de nem vette észre, hogy az ablak folyamatosan meg van emelkedve, természetellenesen, nem úgy, mint a többi. Így, amikor elhagyta a helyet, a többiek bemászhattak, és megvizsgálhatták a helyet. Persze, ők biztosan a Tükörszobában végezték, ahogyan én is fogom, hogyha nem sül el jól az akció. Kinyitottam belülről az ajtót, s kisétáltam a folyosóra, amely egy hosszú és széles üvegpadlón át vezetett más ajtókhoz. És akkor meghallottam egy hangot lentről, amelyet azonnal felismertem...

Sziasztok!! :) Meghoztam a legújabb fejezetet, remélem tetszeni fog, és megleptek néhány hozzászólással, ahogyan ezt tenni szoktátok. Köszönöm a múltkoriakat is, örültem nekik. :D
Egyébként hamarosan lesz zene az oldalon, talán saját dal is, még nem tudom pontosan. ^^
Jó olvasást!
Puszi,
Eilis

FRISSÍTVE: Még annyit, hogy feltettem egy közvélemény-kutatást az oldalra, ha gondoljátok, válaszoljatok valamit. Kíváncsi vagyok rá. :D A másik pedig az, hogy 1000 látogatónál dupla részre számíthattok.

Furcsa volt a Tükörszoba felé tartani. A saját halálomat vártam, s pontosan tudtam, hova fogok menni. Amikor behunytam a szemem, nem láttam magam előtt mást, csak azt, ahogyan Nyuta hazatér, és elmondja a Különlegeseknek, mi történt. Nem rázott meg az esemény: igazából tudtam, mi fog történni, hiszen ezért jöttem el. Nem tudom, hogy döntöttem volna, ha Nyuta helyében találom magam: ő, vagy Lucas. Lucas a testvérem volt, viszont Nyuta a csapatunk tagja, és tudtam, mennyire összetartó is a mi kis társaságunk.
- Berakunk az Emlékterembe, Nova. Egy óra alatt vége lesz. – szólalt meg hirtelen Curtis.
- Az előbb még Tükörszoba volt. – emlékeztettem, mire ő hatalmas nevetésben tört ki.
- Szerinted majd el is mondom Nyuta előtt, hogy hova vittelek? Kizárt dolog, kedveském. Még aztán eljön megmenteni az egész banda, és én ugyebár azt nem szeretném, tehát eldöntöttem, hogy az újonnan kifejlesztett Emlékterembe viszlek. Jade még csak most teszteli, de szerintem neked nem fog ártani, hogyha adódik egy kis probléma, és a megadott idő előtt halsz meg.
- Nekem már mindegy. – sóhajtottam, s megforgattam szemeimet, mint aki nagyon elunta már az életét.
Az Emlékterem hasonlított a Végtelenre. Ugyanolyan üres volt, csak éppen semmit nem lehetett látni benne. Az egész fekete volt, nyomasztó, és kihalt: alig volt nagyobb a Fagykamránál. Beültettek egy székbe, amely úgy éreztem, a szoba közepén állt, bár nem voltam biztos benne, ugyanis az orromig nem láttam el a nagy sötétségtől.
- És most vessz bele az emlékképeinkbe, drágám. – mondta nekem Curtis, s végleg kiürült a helység.

„Haneul Ziba csöndesen ül férje mellett. Shin nagyot sóhajt mellette, s hátratekint, nem jön-e már az itala, amit rendelt.
- Szerinted mikor érünk oda? – kérdezi Haneul, s rákönyököl székének kartámlájára. Ekkor érkezik meg a mosolygós stewardess, majd Shin kezébe adja a megrendelt kávéját.
- Köszönöm. – hálálkodik a férfi. – Hölgyem, – elolvassa a nő névtábláját. – Mrs. Norwood, esetleg meg tudja mondani, mennyit utazunk még?
- Áh, higgye el nekem, már nincs sok hátra. – nyugtatja meg a férfit Jamelia Norwood.
- Várják otthon, igaz? – kérdezi Haneul mosolyogva.
A nő nagyban bólogat válaszként, majd Shin feleségének is átnyújtja a gyümölcslét, amelyet az imént rendelt.
- Áh, hát persze. Már hetek óta nem láttam a gyermekeim. – feleli kedvesen, s nagyot sóhajt, mikor belegondol, mennyire is hiányzik neki a családja.
- Ó, gyermekek? Nekünk is van egy. Egy lányunk, a neve Valorie. – meséli Shin, s eszébe jut Nova, akivel tegnap még nagyban játszott lovacskásat a nappaliban. A nevetése olyan volt, mint az ezüst csengettyű szólása.
- Milyen szép név! Nekem kettő is van, egy kisfiú, Sam, és egy lány, Jade. – feleli a stewardess. – Óh, elnézésüket kérem, de már várnak másutt. További kellemes utazást! – búcsúzik el, majd továbbgurítja kocsiját a két széksor között.
- Köszönjük. – mondja kórusban a házaspár.
Haneul hátradől az ülésben, s lehunyja szemeit.
- Addig is alszom, Shin. – közli férjével a nő.
- Rendben drágám, szép álmokat. – kívánja neki a férfi, s kitekint az ablakon. Már sötétedik – a kisváros alattuk olyannak tetszik, mintha ékszeres dobozba nézne bele. És akkor valami furcsa dolog történik.
Rázkódni kezd a gép, mire bemondják, hogy kapcsolják be a biztonsági öveket. Shin ezt megteszi, majd alvó feleségének is becsatolja. De ez a rázkódás természetellenes. Egyáltalán nem a megszokott. Sikítás az utolsó sor felől. Egy barnahajú, ordító stewardess rohan ki, és ezt kiáltja:
- Kiugrott a pilóta és egy stewardess! Nem vezeti senki a repülőt! A másik pilóta halott!
Semmi pánik: biztosan van egy amatőr pilóta a gépen. Vagy ha nincsen, akkor is a levegőben fog maradni a gép, és nem zuhannak le, ugyanis két Különleges is van a repülőn, úgyhogy csak nyugalom, túl fogják élni. Bár valami gyanús neki. Halott pilóta? Egy stewardess kiugrott a másik pilótával? Ha nagyon gyanakvó akarna lenni, talán azt hinné, ez egy csapda, amelyet nekik állítottak fel.
- Nyugalom, emberek! – ordítja a férfi, mire a felesége is feleszmél. – Minden rendben lesz. Nyugtassa már meg őket, hölgyem. – szólítja meg az egyik stewardesst, aki sikítva kapaszkodik az ülésekbe. A gép egyre jobban rázkódik, s szinte érezhető a zuhanás. Szörnyű érzés a szabadesés. Haneul szorosan megmarkolja férjének karját, majd megpróbálja megérinteni a nyakán található tetoválást.
- Nem tudok koncentrálni, Shin. Itt van a közelben. – sziszegi.
És akkor megtörténik a baleset.”

Zihálva ébredtem föl az első emlékképből.
Ez nem az enyém…- gondoltam magamban, s visszahanyatlottam a székre. Úgy éreztem, jön a következő emlék.

„Két sötét alak jelenik meg az utcában, amely most dübörgő zenétől és nevetéstől hangos. Parti van az egyik házban, annyi bizonyos.
- Minden tőlem telhetőt megteszek, Curtis. – szólal meg egy indiai lány a Gonosz mellett.
- Remélem is, Parvana. Nem akarok benned csalódni, és gondolom te sem akarod, hogy leváltsalak Jade-re. Ő hűséges szolgálóm, tudod jól, bármikor cserélhettek. – figyelmezteti a férfi Parvanát. – Csak tartsd magad ahhoz, amit megbeszéltünk. Ha minden igaz, a lány bátyja már megvásárolta a Maserati-t. Jade jó munkát végzett, nem de bár? – kérdezi a lánytól.
- De igen, Mester. – feleli, majd engedelmesen meghajol.
- Mester? Hízelgő. Látom, nagyon igyekszel, és ez tetszik.
- És betartod az ígéreted, Curtis? – teszi fel a kérdést Parvana, de még mindig nem néz a férfira, hiszen mindig is rettegett Curtistől és annak hatalmától, de azért jó érzés szolgálnia, mert tudja, hogyha a Gonosz megbízik benne, őt nem bánthatja.
- Még nem döntöttem el. Majd meglátom, hogy alakulnak a dolgok. – vonja meg vállát, majd magára hagyja alattvalóját. Parvana tudja, hogy a válasz kérdésére a „nem” szó lett volna, ugyanis pontosan arra kérdezett rá a lány, hogy meg fogja-e ölni őt is, amint végzett Novával.
Az indiai lány elcsalja barátnőjét egy autóútra, s tisztában van vele, mire vállalkozott. Amint megpillantja Curtis autóját, magabiztosan beletapos a gázba, majd meglátja a bizonyos villanást, amelyet Curtis autójának fényszórója okoz. Megtörténik a baleset, de a lány még időben kiszabadul, s otthagyja barátnőjét az összetört Maserati-ban. Jade éppen az előbb indult el, hogy közelebb legyen Samhez, és azt mondja a férfi, amit Jade akar, hogy mondjon. Ha közelebb van hozzá, a kapcsolat is erősebb lesz, és öccse nem jön rá, hogy a lány mire készül. Ezzel el tudják érni, hogy barátnője tényleg elhiggye: Parvana halott. Fájdalmasabb volna tudnia, hogy gyermekkori játszótársa Ellenszövetséges egy egyszerű halálhírnél.”

Sokkoló volt látni és hallani mindezt. Egyszerűen szörnyű. Valóban így történt volna? Vagy Curtis csak hazugságokkal tömte tele a fejem, hogy beleőrüljek abba a néhány percbe, míg engem az Emlékteremben tart? Meglehet. De innentől már úgyis teljesen mindegy volt.

„Hideg van, az eső zuhog. Jade tekint ki az ablakon, majd öccsére pillant, kinek fájdalmas tekintetére testvére felsóhajt.
- Van választásod. Biztos ezt akarod? Nem muszáj ezt tenned, Sammy. Hiszen még olyan kicsi vagy. – suttogja, miközben megsimogatja kistestvérének arcát.
- Muszáj lesz örökbe adnotok. – süti le szemét a kisfiú. – Én nem akarom ezt az életet.
Nővére szomorúan tekint öccsére. Nagyon szereti őt.
- Mindig is más voltál, mint mi… tudom, hogy nem akarsz Ellenszövetséges lenni, de mégsem kéne ezért Különlegesnek lenned! Mama egy olyat szolgál, aki el akarja majd venni a képességed. És meg fog ölni! Én szeretlek téged, Sammy, és nem akarom, hogy Mama mestere megöljön!
- Nem fog, Jade. Hát nem érted? Ha én átmegyek talán ő is megbékél a Különlegesekkel, és vége lesz a harcnak. De nem lehetek egy olyan családban, ahol vegyesen vannak az Ellenszövetségesek és a Különlegesek.
- Olyan kis naiv hülye vagy, Sammy. – mondja szelíd angyalhangon. - Szerinted akkor majd Curtis nem öli meg a többieket? Gondolkozz már! Nem fog miattad változtatni a Különlegesekről alkotott véleményén, amiért már évtizedek óta küzd! Nagy gyakorlata van a Különleges ölésben, és téged is kivégez, akár Mama fia vagy, akár nem! Pont leszarja majd! – mutat rá a tényre még mindig csilingelő hangocskán.
Sam akkor is ellenkezik. Már összecsomagolta az összes holmiját: már csak édesanyja döntése számít, ő kérte meg kisfiát, hogy döntsön. Igazán nem akarja, hogy ő is az ellenséghez tartozzon, de a gyermek apjától örökölte makacsságát. Amit fejébe vesz, azt egykönnyen nem lehet majd onnan kiverni. Sam nagyon felnőtt gondolkodású, de mégis olyan kicsi még. Hatévesen nem fogják bevenni a Különlegesek közé, viszont ha várna még néhány évet, Curtis kiemelkedő rangot adna neki az Ellenszövetségnél, ámde ez az ifjú fiút teljesen hidegen hagyja.
Jamelia elfogadja fia döntését, s elkíséri az árvaházba.
Sok év telik el – Sam különcként viselkedik, nem barátkozik, alig van társasága. Tízéves korában meglátogatja egy család – a szülők kísértetiesen hasonlítanak Jameliára és férjére, Sam és Jade szüleire. Az örökbe fogadás utáni néhány héttel a kisfiú elé szörnyű látvány tárul, amint belép házukba iskolából hazajövet.
Curtis vérbefagyott alakok mellet áll, s fegyverrel közelít a fiú felé.
- Nem akarod ezt tenni. – szólal meg Sam. – Már így is túl sok mindent tettél értem. Ezt igazán nem érdemlem meg. – néz rá hatalmasra tágult, jégkék szemeivel, amelyek most belül Curtis-t kényszeríttették. – Nézd, mi van már rajtam születésemtől kezdve! – fordul meg s nyakára mutat. Az ott ékeskedő Különleges tetoválás láttán a férfi teljesen elámul… hát tényleg ez volt a sorsa.
- Halottnak kell lenned. – nyögi ki, majd megindul felé.”

Kinek az emlékei ezek a szörnyűségek?

„Áll a tükör előtt, s magát bámulja, vállig érő, sötétbarna haját összefogja egy lófarokba, majd felkapja focilabdáját, s kibaktat vele a kertbe. Cassék ma hozzák haza az új kislányt az árvaházból… ő lesz az új játszótársa. Reméli, hogy normálisabb lesz az idióta Lucasnál, akit már születése óta rühell, ugyanis egyszer kilyukasztotta a kedvenc focilabdáját. Micsoda bűn…
- Szevasz! – érkezik meg Jade, s integet barátjának. Letelepedik egy fa árnyékában, s a naptól hunyorogva tekint rá. – Mi újság?
- Semmi különös, Jade. Új haj? – kérdez rá Brad.
- Igen. Szeretem a fru-frut, szerintem jól áll. – perdül meg a kislány, majd hátrasimítja tejfelszőke haját. – Mármint, azt hiszem, jobb, mint lelapulva.
- Tényleg jobb. – bólint a kisfiú, s odagurítja játszótársának a labdát. – Mi lett Sammel?
- Már rég elment. Azt hiszem, már örökbe is fogadták. De nem érdekel…
- Csak tetteted. Tudom, hogy mennyire szeretted az öcséd.
- Igen, de ha a Különlegeseknek szándékozza áldozni az életét, én nem szólok bele. Csak úgy megjegyezném, hogy sokkal felnőttesebb, mint Lucas, pedig ugyanannyi idősek.
Jade visszarúgja a labdát, de Brad elkapja. Látványosan megforgatja szemeit, s felsóhajt.
- Ma megjön az új lány. – közli a fiú a kislánnyal.
Ő őszintén meglepődik a híren, s mintha le is lenne lombozódva tőle. Szája mosolygásból sziklahal szájjá konyul.
- Máris? Remélem nem fogsz vele pótolni. – mondja fej lehajtva Jade, majd elkapja a focilabdát, amelyet Brad visszarúgott neki.
- Pótolni? Miről beszélsz? – döbben meg a kisfiú.
- Már mondtam neked, hogy elköltözünk. Mi a lány neve? – teszi fel a kérdést.
- Tudod, hogy nem vagyok jóban Lucasszal, nem emlékszem arra, amit mondott. Csak bólogatok, amikor beszél, nem jegyzem meg… de azt hiszem valami furcsa, régimódi neve van, valamilyen Valerii, vagy Valerie, tudom is én…- legyint egyet, majd ismét átpasszolja a gömbölyű tárgyat.
- De azért várod, mi? – kérdi a kislány.
Brad bólint, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga.
- Ó, várj, várj! Eszembe jutott a neve! Valorie.
Jade-nek hatalmasra tágulnak jégkék szemei.
- Milyen Valorie? Van másik neve is? – sürgeti a lány barátját.
- Azt hiszem Nova, de már nem emlékszem. – rázza meg fejét a kisfiú.
- Valorie Nova? A Ziba család lánya! – jön rá az összefüggésre. - Két Különleges gyermeke, az azt jelenti, hogy különlegesebb a képessége, mint azoknak, akiknek csak egy Különleges és egy ember szülője van. Emlékszel az Ellenszövetségre, igaz? Meg kell látogatnunk Curtis-t. Ideje benne lenned a dologban. És szerinted miért pont őt fogadták örökbe?
- Fogalmam sincs. Talán…?
- Óh, igen, én is arra gondolok, amire te! – mosolyodik el a lány. – Ha megérkezik Nova, muszáj lesz összebarátkoznod vele. A végén talán megszerezhetjük az ő képességét is, és akkor Curtis mester lesz a leghatalmasabb a világon! Benne vagy?
- De nincs is képességem!
- Majd lesz. Segítek neked, ugyanis Sam mutatott néhány trükköt, amivel megpróbálhatsz magadnak kreálni egyet. Ha létrehozol egy képességet a közeljövőben, Curtis minden akadály nélkül bevesz az Ellenszövetségbe!
- Nem is tudom, Jade… én nem akarok ölni.
- De neked is ők voltak az álmaid! Annyit meséltem róluk! Ők a Gonoszak, és mindig mi támadunk, nekünk nem kell védekezni! Sosem leszel veszélyben a közelemben, ha te is belépsz oda. Na mit szólsz? Kérlek! – könyörög a lány, s összetetszi kezét, mintha imádkozna.
- Azt hiszem, lehet róla szó… - egyezik bele a fiú, mire a lány örvendezve átöleli.”

- Miért mutatod ezt meg nekem? – ordítottam feleszmélve az ellenség szörnyű emlékképéből.
- Csss, csss… - tapadt rá egy kéz a számra, s a hang hirtelen felismerésétől szinte megugrottam a székemben. Nem lehet ilyen egyszerű ez az egész… nem lehet ő az. – Ha nem ordítasz tovább, elmondom. Köszönöm. És most – csatolta ki a szíjakat csuklóim körül. – Üdv újra köztünk. Szabad vagy, Nova.
- Várj… honnan tudjam, hogy az igazi Sam vagy? Most már bárki lehetsz. – toltam el magamtól, mielőtt még felém hajolt volna.
- Onnan, hogy a hamisat halálosan megfenyítettem, bár nem hiszem, hogy hallgatna rám, de nem lehet valaki ennyire görény, hogy még egyszer megtegye ugyanazt. – magyarázta.
- Elég meggyőző voltál. – bólintottam elismerően, s megpróbáltam kitapintani arcát. – Nem látok semmit.
- Nem is kell. – felelte titokzatosan, s a sötétben felhúztam erre szemöldököm.
- Huh, kellőképpen felcsigáztad az érdeklődésemet. Mire készülsz? – kérdeztem, de ő nem felelt.
- Azt hiszem, előbb kijuttatlak. Jade egy időre ki lett iktatva, tehát sikerült bejutnom; azt hiszem, kijutni sem lesz bonyolultabb. Jaj. – sóhajtott fel.
- Mi az? – értetlenkedtem.
- Hiányzik az arcod.
Megforgattam szemeimet, de legbelül nagyon is jól esett, amit mondott.
- Még mindig haragszom rád a történtek miatt. Nem tudom, hogyan mehettél bele egy ekkora őrültségbe, hogy engem megviccelj egy olyan dologgal, ami talán nem is olyan vicces…
- És ha kiérünk, megpróbálhatom jóvátenni a dolgokat?
- Attól függ, mi lenne az. – bólintottam.
Valószínűleg a kijárat felé bökhetett fejével, ugyanis megragadta kezem, s elkezdett húzni maga után. Természetesen követtem, bár lehetett volna annyi eszem, hogy nem egyezek bele, és inkább ott maradok. Nem lehettem biztos benne, hogy valóban ő Sam. Kirúgott egy ajtót, majd kihajolt, hogy megnézze; tiszta-e a levegő.
- Jade nem tud ellenállni az én képességemnek, ahogy én sem az övének. Sikerült elérnem, hogy kinyissa az Emlékterem ajtaját, és elmenjen egy időre, amíg ki tudlak szöktetni. Tudtam, hogy valami baj lesz veled és Nyutával, tehát amikor ő zokogva tért haza a húgával, viszont nélküled, azonnal kifaggattam, és megtudtam, hogy elkaptak. Rögtön felsoroltam magamban a kínzókamrákat, és mivel eljött az ideje annak, hogy megtudd, mi történt a családoddal, Curtis idehozott. Valószínűleg tudta, hogy lassan elkezd érdekelni téged, mi történt velük, ezért mutatta meg. Az a probléma, hogy most nem tudom azt mondani, hogy ez mind hazugság, ugyanis egytől egyig igaz minden szó, illetve minden kép, amit hallottál és láttál.
Lehajtott fejjel követtem őt, miközben megpróbáltam feldolgozni a hallottakat.
- Az Ellenszövetség már úton van a Szállás felé. Tudják, hogy te vagy a legerősebb, ezért elintézték, hogy biztosan ne legyél ott, mikor elmennek, hogy sikerüljön végezni velünk. Amikor megérkeztem, akkor indult el Brad és Curtis külön útvonalakon. Ha elég gyorsak vagyunk, oda tudunk érni, hogy figyelmeztessük a többieket, de ahhoz szükségünk van úgy… - egy pillantást vetett karórájára. -… tíz percre, ugyanis tudom, honnan közelíti meg Brad a Szállást, tehát még most el kéne indulnunk, ha ki akarjuk iktatni! – magyarázta, miközben folyamatosan terelt ki az épületből.
- A többiek nem tudják még? – tettem fel a kérdést, miközben megpróbáltam beszállni az autóba.
- Hogy tudnának róla? Hiszen még én is csak most láttam meg őket!
- Sam, szállj már be! – sürgettem az autóból. Folyamatosan az órámat néztem, minden ötödik másodpercben vetettem rá egy röpke pillantást.
Egyre jobban kalapált szívem, mikor helyet foglalt mellettem.
- Biztosan tíz perc?
- Pontosan annyi. Ha előbb indulunk el, előbb oda is érünk, és megállíthatjuk, de erre már nincs esély. Tényleg minden másodperc szükséges nekünk. – mondta. – De előbb hadd tegyem jóvá a dolgokat.
- Mivel akarod jóvátenni? – kérdeztem, mintha magam sem tudnám a választ.
Gyorsan odahajolt hozzám, és lágy csókot lehet ajkaimra.
- Nem Deemer vagy? – tettem fel a kérdést még utólag, kábulatomból feleszmélve.
- Határozottan nem. – bólintott vigyorogva.
- Akkor taposs rá arra a rohadt gázpedálra, mert sosem érünk oda!
Mielőtt teljesítette volna utasításomat, becsatolta övét, s utána beindított az a Chrysler-t. Gyorsan elhagytuk a Bázis területét, amely azért volt furcsa, mert lehetetlen, hogy egy ilyen helyet ne őrizzenek legalább öten. Érdekes, és felettébb szokatlan.
Nem tudtam az előbb elcsattant csókra ne gondolni, azonban muszáj volt koncentrálnom a feladatunkra.
Nyolc perc.
Idegesen, kitágult szemekkel figyeltem az ablaküveg mögötti történéseket. Alig láttam valamicskét, olyan gyorsan haladtunk az autóúton. Hihetetlen gyorsan telt az idő, alig néhány pillanattal később már csak hét percünk maradt hátra.
Ilyenkor miért repül az idő? Miért nem telhetne lassabban, hogy az élet nekünk kedvezzen, és ne a gonosznak?
- Sam, gyorsabban… - szűrtem fogaim közt, mikor megláttam, hogy már hat percnél tartottunk, ennyi időnk volt még. – Biztos vagy abban, hogy ott lesz majd abban az időpontban, mikor megérkezünk? Honnan veszed?
- Erre csak egy út vezet, nincsenek elágazások. Egy sziklás parttól közelíti majd meg a Szállást, mert onnan egy egyenes ösvényen haladva egészen biztosan nem tévedsz el az erdőben. – magyarázta.
- Nem gondolod, hogy ez egy csapda?
- Kétlem. Brad nem olyan okos, hogy rájöjjön rá, hogy én minden Szálláshoz vezető útvonalat ismerek.
- Elég hülyének kell lenni ahhoz, hogy erre ne lehessen rájönni. Komolyan ennyire ostobának képzeled az Ellenszövetséget? – tettem fel a kérdést.
- Pontosan ennyire ostobának. – felelte.
- Van benne valami. – bólintottam egyetértve, majd újból az órára tekintettem. Nagyon közel volt már az idő lejárta.
Öt perc.
- Ennyi idő alatt nem érünk oda, Sam! Húzz bele!
Rátaposott a gázpedálra, míg én lázasam az órát figyeltem.
Nem, ez nem történhet meg. Autóban nem kapcsolhatom be a képességem, akkor most mit tegyek?
Minden másodperc számított. Előrántottam fegyveremet kabátom zsebéből, és megtöltöttem újabb tölténnyel.
- Add ide, a tiedet is feltöltöm. – ajánlottam föl.
Négy perc.
Még sehol sem jártunk. Homlokomról patakzott a verejték, tenyerem izzadt, de ez nem riasztotta el Samet attól, hogy fogja a kezemet. Megpróbáltam hozzáérni nyakamhoz, de figyelmeztetően rám szegezte tekintetét.
- Az utat figyeld! – szóltam rá kétségbeesetten.
Három perc.
Tudtam, hogy nem érünk oda. Sam gyorsított, s a Chrysler szélsebesen száguldott az országúton. Minden egyes pillanattal közelebb kerültünk ahhoz, hogy meghaljunk. A telefonomon még mindig nem volt térerő, én pedig csalódottan hanyatlottam vissza a bőrülésre.
Két perc.
A Különlegesek mit sem tudtak az egészről. Elképzeltem Nyuta ártatlan arcát, amint Curtis elhurcolja a Bázisra, és brutálisan meggyilkolja, mint minden előzővel tette…
Sam zökkentett ki elmélyült gondolkodásomból. Hirtelen leparkolt a folyó mellett, s feltépte az ajtót.
- Maradj ott! – utasított, de én nem bírtam egy helyben maradni. – Maradj az autóban! – parancsolt rám még egyszer, mikor meglátta; nem készülöm betartani, amire kért.
Egy perc. Az utolsó perc.
- Sam! – ordítottam vissza neki. – Szállj vissza!
Nem érkezett válasz. Órámat nézve már csak visszaszámolni tudtam. Harminc… huszonkilenc… huszonnyolc… huszonhét… huszonhat…
Úgy féltem, mint még soha. A folyó a hegy alatt volt, közvetlenül egy korlát nélküli, meredek szakadék alatt folyt.
Tizenkilenc… tizennyolc… tizenhét…
Megláttam a hosszú hajat lobogni a szélben. Nem tudtam elég gyorsan tájékoztatni Samet, de ő felé fordult, s megpróbálta bekapcsolni képességét. Gyorsan kellett cselekednem. Felrántottam a Chrysler ajtaját, s kivetődtem rajta, oda, amelyet Brad nem láthatott. Sam figyelmeztető pillantását feledésbe véve nyúltam nyakamhoz, de órámra pillantva elvesztettem minden erőmet, s koncentrációmat.
Három… kettő… egy…
- Sam! – ordítottam.
S mást sem hallottam, csak a ravasz meghúzásának még zihálásomnál is hangosabb hangját. Aztán… a golyó úgy repült Sam felé, hogy ideje sem volt elhajolni előle. A szakadék szélén állva egyensúlyát elveszítette, s a golyó beletalált egyenesen fejébe, ezzel hátradöntve őt a mélységbe, hogy a folyó tovavigye vérző holttestét a Végtelenbe.
- SAM! – sikítottam, de a férfi már bizonyára semmit sem hallott az egészből. Zokogásban törtem ki az autó mögött, s mikor láttam, hogy Brad megfordul, felálltam, hogy én is fejbe lőjem Sam gyilkosát, de az pillanatok alatt elmenekült.
Nem jön vissza többet. Elment.

Sziasztok! Ismét itt vagyok a legújabb résszel együtt, remélem tetszeni fog Nektek, és megleptek néhány megjegyzéssel, ahogyan mindig szoktátok. És még annyit, hogy nagyon szépen köszönöm a díjakat!! Nagyon örültem nekik. ^^
Remélem ez után a fejezet után senki nem gondolja majd, hogy alkalmatlan vagyok a blogolásra, mert a rész írása közben nagyon jól szórakoztunk, talán kissé túl jól. :D Tehát remélem, nem lett színvonalon aluli.
Jó olvasást!
Puszi,
Eilis

Arca hirtelen átalakult. Láttam, ahogyan megváltozott, kék szeme zölddé színeződött, mintha egy vödör festékkel leöntötték volna a bőrét, úgy, hogy az egy árnyalattal sötétebbé váljon, mint az övé. Hirtelen nem is Sam arcát láttam – hanem egy olyan ember arcát, akiét bár ismertem, most ismeretlennek tekintettem.
- Halott vagy. – szűrtem fogaim között a szavakat, s gyilkos pillantással néztem rá. – Testcsere, mi? Hol van az igazi Sam? – kérdeztem az előttem álló Deemer-től, aki most már hús-vér önmaga volt. – Ha megmondod, talán, mondom talán, nem öllek meg.
A férfi csöppet sem törődve előző fenyegetésemmel a mögöttünk álló kis csapat egyik integető tagjára mutatott.
- Bocs, ezt nem lehetett kihagyni. – hahotázott Deemer, de mire én ismét rátekintettem elcsendesedett. – Micsoda poén! Ez a fej… látnod kellett volna magad. – röhögött megállás nélkül, és a térdét csapkodta.
- Tudod, mi a gáz ezzel a képességgel, Deemer? Hogyha ezt használod egy Ellenszövetségessel, ő a te testedbe kerül. Az rendben van, hogy te meg az ő testében leszel a Bázison, de addig ő is itt lesz. A Szálláson… hallani fog mindent. – emlékeztette Zola Deemer-t.
- Nem állt szándékomban használni, addig, amíg Sammel ki nem próbáltuk. A testcserés képességemmel muszáj volt ezt gyakorolnom, mivel ez is hozzátartozik. De működik! – örvendezett, akár egy gyermek, ki épp az imént kapott egy új játékautót.
Megindultam a szobám felé. Hogy őszinte legyek nem bántódtam meg a kis tréfán, jobb kedvemben én is velük nevettem volna, de ilyen állapotban nem voltam igazán vevő a humorra. Csodálkoztam is, hogy Samuel milyen felszabadultan nevetett a történtek után. Magamra zárva az ajtót ráeszméltem, milyen jó is egyedül lenni. Lehevertem az ágyra, arcomat a párnámba temettem, és hatalmasat sóhajtva behunytam szemeim. Pillanatokon belül kopogtatás hallatszott az ajtón. De nem is akármilyen: négy halk, és két hangosabb koppanás, azaz Sam állt ott.
- Nem akarok kimenni! – közöltem vele.
- Akkor legalább engem engedj be. – kérlelt.
- Ahhoz sincs kedvem. Miért nem cserélsz testet Deemerrel? Milyen állat lenne, ha őt mentettem volna meg a fagykamrában! Az körülbelül felért egy szerelmi vallomással.
Ezen elgondolkodhatott, ugyanis nem válaszolt egy darabig.
- Elmentél már? – kérdeztem tőle kis idő elteltével.
- Nem tudsz lerázni. – jelentette ki.
- De idegesítő vagy… miért nem mész? Tudtodra adtam, hogy egyedül akarok lenni, mégis miért nem hagysz már békén?
- Mert érdekelnek a dolgok, amiket mondasz. Rá szeretnék kérdezni egy-kettőre. De addig nem tudom feltenni a kérdéseket, míg be nem engedsz, és márpedig én addig itt fogok állni, amíg ki nem nyitod ezt a rohadt ajtót.
- Jó, a te bajod. – vontam vállat, és elterültem az ágyon, majd nagy párnámat fülemhez szorítottam.
- Nem, a tied, mert beszélni is fogok. Folyamatosan, megállás nélkül, hogy inkább beengedj, mint tovább hallgass. – mondta.
- Jól van, jól van. – adtam fel, s feltápászkodtam, hogy ajtót nyithassam Samnek. Mikor odaértem, elfordítottam a kulcsot a zárban és szélesre tártam a nyílászárót. – Gyere be.
- Kösz. – felelte, s tartotta az ajtót, hogy még előtte mehessek be.
Azt javasolta, üljünk le, így én az ágyat választottam, ő pedig az íróasztal forgószékében foglalt helyet, s felém fordult.
- Először is… mit értesz azon, hogy szerelmi vallomás? Ha Eddel lettél volna a fagykamrában, te nem tetted volna meg ezt érte?
Végiggondoltam a helyzetet. Ed miatt megyek a Bázisra, miatta áldozom fel az életem egy olyan helyen, ahol meg is halhatnék cselekedetem miatt, őt ölelném meg, és vele térnék haza. Ez valljuk be: nem lenne ugyanolyan, mint Sammel. Sőt, valószínűleg ezek felét meg sem tenném… talán a férfinak mégis igaza volt.
„Tehát még véletlenül sem azért jöttél el ide, mert van benned egy érzés, hogy ezt meg kéne tenned, mert esetleg nem vagy közömbös irántam…?”
- Nem tudom. – feleltem előző kérdésére. – Fogalmam sincs.
- Igen, vagy nem?
- Talán nem, ha ő sem tette volna ezt meg értem. – mondtam, mire ő felvonta egyik szemöldökét.
- De helyette más tette volna meg… - szólalt meg sejtelmesen.
- Kicsoda? – kérdeztem vissza, mintha nem érteném, mire akart ezzel célozni.
Persze nagyon is jól értettem, mire gondolt. Két keze közé fogta arcomat, egyre közelebb hajolt hozzám… meleg lehelete csiklandozott. Szemei a gyönyörű gleccserre és jéghegyekre hasonlítottak, bennük ezüstös csillámlással, s ezek olyan hatást keltettek, mintha szikráznának. És akkor puha ajkát az enyémhez érintette, pillanatok alatt összeforrtak, mintha soha nem akarnának szétválni. Furcsa érzések kavarogtak bennem… szerelem lett volna, amit eddig éreztem? A csók választ adott kérdésemre, vagyis inkább arra a kérdésre, hogy Sam mit érzett eddig. De hogy én… hiszen olyan rövid idő telt el még csak! Szerettem volna hinni, hogy ez az egész egy lassú folyamatban történt, de sajna nem így volt… minden olyan gyorsan zajlott le, hogy időm sem volt feleszmélni: ez valóban igazi. De, ha belegondoltam volna, mennyit beszéltünk a férfival, mennyi mindent éltünk át együtt rájöttem volna, mennyi idő is volt ez. Teljes napokon át arra törekedtünk, hogy megmentsük a másik életét, és közben többet kezdtünk el érezni barátságnál? Meg szerettem volna kérdezni tőle, miért tette, amit tett. De képtelen voltam megszólalni ajkunk szétválása utáni másodpercekben. Éreztem, hogy figyel, de én lesütött szemmel ültem előtte, nem néztem fel. Hosszú percek telhettek el, miután egyenesen szemébe néztem, de nem szólaltam meg. Néma csend uralkodott a szobában, mikor az ajtó hirtelen kinyílt, és megjelent benne Sam. SAM?!
- Hogy az a… - mordultam fel, és kitoloncoltam az eddig mellettem ülő, átváltozott Deemer-t. – Igazán abbahagyhatnád már. – s azzal a lendülettel bevágtam előttük az ajtót. – Nagyon humoros. – vetettem oda még a két nevető embernek.
- Te meg min nevetsz? Megcsókoltam a barátnőd. – kérdezte értetlenül Deemer.
- Megcsókoltad? – döbbent meg Sam. – Azt hittem, hogy csak megint átváltoztál előtte.
- Igazából több történt ennél. – vallotta be a férfi, persze, ezt már eddig is tudhattuk. – Komolyan, mégiscsak mit hittél, miért húzta fel magát ennyire? Azt hitte, hogy te csókoltad meg.
Fejemet a falba vertem, hogy hogyan lehettem ilyen ostoba, hogy bedőltem neki. Szánalmasnak éreztem magam.
- És mi akart volna még történni, ha én nem jelenek meg? – tudakolta Samuel.
- Én és Nova? Soha… bár, ha jobban belegondolok… - gondolkodott el, bár ez egy csöppet sem tetszett Samnek.
- Hé! – lökte oldalba barátját a férfi.
- Nyugodj már le, barátom, hiszen semmi nem történt! – próbálta leállítani Deemer Samet.
- Megcsókoltál. – emlékeztettem.
- Hallgatózol? – kérdeztek vissza egyszerre.
- Épp most csókolt meg egy ál-Sam. Jogom van tudni arról, amiről a beszélgetésetek folyik. Azaz rólam! De ne is zavartassátok magatokat, hogy a szobám előtt vitatkoztok arról, hogy ki csókolt meg kit. A legjobb lesz, ha mindketten elhúztok…
- Nem kértem, hogy kommentáld. – sziszegte Deemer, mire én rácsaptam az ajtóra.
Úgy hallottam, mindketten megugrottak az ütésre.
- Csönd legyen, Hughe. – szűrtem fogaim közt a szavakat. – Még egy szó, és esküszöm, megöllek.
- Nagyon agresszív vagy. Szedsz valamit az idegkezelési problémáid ellen?
- Ó, fogd már be! – ütöttem rá még egyet a kemény tölgyfaajtóra. Bele is fájdult kezem a folyamatos püffölésbe, ezért egy idő után felhagytam a próbálkozással, majd térdre rogytam.
- Nova, beszélni szeretnék veled. – szólalt meg Sam, közvetlenül az ajtó másik oldalánál.
- Te, vagy Deemer? Vagy mindketten? Nem tudtok esetleg egy testbe beleköltözni mindketten? Csak azért, mert akkor két embert ölhetnék meg egyszerre. Hát nem lenne nagyszerű?
- Eldöntöttem, hogy nem foglalkozom az ilyen ízes beszólásaiddal. Szerintem mindketten tudjuk, hogy te sem gondolod komolyan. – folytatta Deemer valószínűleg Sam mögött, de a férfi elküldte.
Már csak a távolodó lépteket hallottam, a cipők nagyon halk koppanását a vékony, hosszú szőnyegen, amely a folyosó fapadlóját fedte le.
- Beengedsz? – kérdezte Sam, miután a másik férfi távozott a helyszínről.
- Honnan tudjam, hogy nem te vagy Deemer? És be ne bizonyítsd, hogy te vagy, mert ki tudja, hirtelen át is változhatsz.
- Ez komolyan én vagyok, Nova. – bizonygatta, de én csak az ajtónak támaszkodva ingattam fejem.
- Haha, jó vicc, nem versz át, haver. A legjobb lesz, ha te kint maradsz, én pedig idebent. Remélem, hamar elmész. – mondtam, s tenyerembe temettem arcomat.
Órák telhettek el, miközben semmit nem csináltam. A földön ücsörögtem, mint valami depressziós tizenéves, akit éppen az előbb tiltottak el attól, hogy a barátjával találkozzon. Igazság szerint, magam sem tudtam, mi bánt, ugyanis ezeken az apró tréfákon (leszámítva a csókot, amelyet tényleg komolyan vettem) aligha lehetett megsértődni. Reményeim pillanatok alatt elszálltak. Mit is hittem? Hogy majd egy olyan férfi, mint Sam, és egy olyan nő, mint én…
- Én… szeretlek téged. – szólalt meg több óra eltelte után.
Ez a mondat villámcsapásként ért.
- Hogy… hogy mondtad? – kérdeztem, mintha nem értettem volna rendesen.
- Azt mondtam, hogy szeretlek. – ismételte meg előző megjegyzését, én pedig az ajtóhoz szorítottam kezem, mintha reménykednék benne, a másik oldalon Sam ugyanezt teszi.
- Tényleg?
- Dehogyis! Megint Deemer voltam! Istenem, már harmadszorra veszed be, ez haláli! – hahotázott a férfi Sam hangján. – Nem, de most komolyan. A nevem Samuel Meed Norwood, huszonharmadik életévem töltöttem be, és örökbe fogadtak. Különleges vagyok, három képességgel rendelkezem, van egy nővérem, Jade Lyndsea Norwood, egy közös képességen osztozom vele. – kezdett bele bizonygatásába, hogy ez már valóban ő.
- Ezt mind tudtam én is. – közöltem vele sértődötten. – Mondj valami olyat, amit senki más nem tud rólam rajtad kívül. Amit csak neked mondtam el, és senki másnak a Földön. – követeltem.
- Az első dalodat Üvegkengurunak nevezted el, mert karácsonyra kaptál egy apró üvegfigurát a zongoratanárnődtől, Iristől. Azt mondtad, nagyon hasonlított egy Chopin dalra, volt szerencsém hallani. Mesésen zongorázol.
Megforgattam szemeimet – ezzel a szöveggel igazán nem hat meg. Lehet, hogy nagyon tudja, hogyan kell bevágódni egy nőnél, de nem nálam!
- Elég a csöpögős szövegből! – álltam fel, és tártam szélesre előtte az ajtót. – Mit akarsz valójában?
- Azt, hogy elmondhassam; sajnálom.
- Ó, menjél már ezzel a bocsánatkéréssel! Ez csak egy idióta tréfa volt a részetekről, nem több! Most miért kell ezért bocsánatot kérned, és könyörögnöd az ajtóm előtt? Nem értem, valójában mit akarsz.
- Nova! – hallatszott a folyosó végéről.
- Na jó, ez már tényleg sok nekem. – fogtam fejemet, és kisétáltam. – Mégiscsak miért csináljátok ezt velem?
- Várj, várj, mondok valamit, amit csak én tudok rólad, hogy bebizonyítsam, én vagyok az igazi!
- Már te is? – kérdeztem. - Na jó. Mit tudsz?
- A legelső dalodat úgy hívod, hogy Üvegkenguru, mert a zongoratanárnőd adott egy kengurufigurát karácsonyra… és gyönyörűen zongorázol!
- Ezt már elsütöttem egyszer, haver. – közölte vele az általam hitt ál-Sam. – Tényleg, akkor most te vagy az igazi? – mutatott az egyik Sam a másikra.
- Várj, elveszítettem a fonalat. Azt sem tudom már, hogy én igazi vagyok-e. – nézett végig magán az imént érkezett férfi, aki pontosan úgy nézett ki, mint a másik.
Szinte megfájdult a fejem az ikrek által folytatott párbeszédben. Tekintetem villámgyorsan siklott egyikről a másikra, egyik gyönyörű kék szempárból a másik gyönyörűbe. Megfordult fejemben, hogy talán használhatnám képességem, és akkor kiderül, melyik esik össze, de elvetettem az ötletet, mert nem akartam, hogy akármelyik Samnek bármilyen baja essen. Deemer képessége egyre érdekesebbnek bizonyult, ahogyan továbbfejlesztették; a testcserének egy olyan verzióját mutatták be, amelyről még soha nem hallottam. Deemer felvette Sam alakját, akinek a teste és lelke megmaradt egyben, tehát az átváltozott személy megkétszerezte az átalakult személy alakját, és abba férkőzött bele, de most testével is, és nem csak lelkével költözött a kiválasztott emberbe, így nem maradt érintetlenül önmaga valamely másik helyen. Tehát igazam volt, és a képességek tényleg továbbfejleszthetőek, gyakorolhatóak, ez azt jelenti, hogy Samuel is talán „útközben” szerezte másik két erejét. Ebből kifolyólag talán, ha nagyon igyekszünk, és a képességtanár elég időt fektet mindenki taníttatásába, akkor képesek leszünk legyőzni ellenségünket újabb, erősebb, jobb és persze több képességgel. Talán Zolának először tényleg le kellett kötni a szemét, egész gyermekkorában, de miután Sammel gyakorolták, a lány megtanulta, hogyan uralja erejét emberi formájában, és csak Különleges alakjában legyen veszélyes másokra nézve. De egy dologra még mindig nem derült fény: Sam hogyan éri el, hogy ne hasson rá képességem. Talán azért, mert több képessége van, és erősebb nálam? Végül is, miért ne tartaná ő a fejlesztőórát, hiszen magának már több képességet is tudott kreálni! Vagy Sam azon képességével vett rá, hogy ne bántsam, ne sokkoljam, amellyel általában az embereket szokta arra kényszeríteni, amit ő akar, hogy csináljanak! De akkor miért nem használta eme erejét a kórházban, mikor elérhette volna, hogy bármelyik ember másfele legyen, hogy a biztonsági őr kikapcsolja a kamerát, hogy a nővér elhatározza, hogy elenged? Vagy nem használta ki az erejét, vagy akkor még nem jött létre, esetleg az is megtörténhet, hogy percek alatt tudna különleges erőt adni magának, ha meglenne a megfelelő koncentrációja. No de hogyan valósítható ez meg puszta koncentrálással?
- Tudom már, hogyan találjam ki, ki az igazi Sam. – járkáltam kettejük között keresztbefont karokkal. – Mindkettőtöknek kérdéseket fogok feltenni, amikre csak Sam, és én tudjuk a választ, vagy csak Sam. Ha az egyikőtök nem fog rá válaszolni, egész biztosan az a hamis-Sam. Hacsak nem tudja mindkettőtök azt a dolgot, amit csak Samnek mondtam el, bár akkor feltételezem, hogy Deemer azt Sam titkos blogjáról tudja, aminek kinézete rózsaszín, és aranyos macskákról alkotott egy hasonló, sőt, oh, milyen véletlen, ugyanolyan történetet, mint amilyen velünk is megtörtént! – egyikőjük erre felnevetett. – Aki nevet, az egész biztosan nem az igazi, ugyanis épeszű ember nem nevet ilyen szörnyű viccen. Ez viccnek szörnyen durva lenne.
- Ebbe most ne menjünk bele, jó? Csak tedd fel azokat a kérdéseket, és essünk túl rajta. – nyögött fel az egyik.
- Áh… tehát valaki már menni készül. – gyanúsítottam meg azt, ki az imént bosszankodott. – Talán még gyakorolnod kell a testcserét, ál-Sam? Vagy mondjam inkább úgy, hogy Deemer?! Tudtam, hogy te voltál az! Vagy azért nyafogsz, mert te vagy az igazi, és nem akarsz kitérni a piszkos kis titkaidra? – találgattam, de a válasz csak egy hatalmas, fáradt sóhaj volt.
- Elegem van, Nova. Feladom. Győztél. Elmehetünk végre. – szólalt meg az egyik, aki már túlságosan is sokat szitkozódott az elmúlt percek alatt.
- Állj csak meg, kisapám! Nem mész sehova, amíg ki nem találtam, ki az igazi Samuel Norwood. – állítottam meg, mikor indulni készült volna.
- Akibe szerelmes vagy? – kérdezte az egyik, s mintha csöppnyi reménykedést is hallottam volna hangjában.
- Nem, akit meg akarok ölni. – helyesbítettem. Csöppet sem ijedt meg, sőt, arca ugyanolyan rezzenéstelen és fegyelmezett maradt másodpercekig, hogy rá ne jöjjek a turpisságra. De nekem sikerült eltitkolnia előlem az igazságot. – Na jó Deemer, húzz innen. – intettem szobája felé. – Ne hidd, hogy nem látom.
- Mire gondolsz? – értetlenkedett a gyanúsított.
- Lehet, hogy tökéletesen másoltad le Sam kinézetét, de a lelkét lehetetlen. Nem jött össze, de már majdnem bedőltem neked. Látod, hogy Sam mit érez irántam – bocsánatkérő tekintettel néztem az általam igazinak vélt Samre. – ezért kérdezted meg, hogy szerelmes vagyok-e belé, mintha tudnád, hogy ő ebben reménykedik, és tényleg megkérdezné, nyíltan, kerek-perec, hogy mit érzek. Így van, vagy nem?
- Nem. Az az igazi Sam volt. – felelte a mellette álló.
- Micsoda? Na jó, tegye fel a kezét az igazi! – utasítottam őket. Mindketten felemelték. – Nem jó válasz! – ingattam a fejem, és megérintettem ujjammal a tetoválásom. Elérhettem volna, hogy pillanatok alatt összerogyjon egyikőjük, de ehelyett megálltam a koncentrálásban, mikor megláttam, hogyan néz rám egyikőjük. Ismerős volt az a tekintet, az a bizonyos „kényszerítős” nézés, amivel sikerült elérnie, hogy azt tegyem, amit ő akar, hogy tegyek. – Fejezd be. – mondtam neki. – Megígérted, Sam, megígérted, hogy többet nem teszed ezt velem. Hagyd meg nekem ezt a szabadságot, hogy legalább a te közeledben ne kelljen másra hallgatnom, csak saját magamra. És azt hiszem Deemer, most már egészen nyugodtan elmehetnél. – intettem a folyosó vége felé. – És erről még egészen biztosan beszélni fogunk, tehát azt ajánlom, ne közlekedj egyedül a Szálláson, megértetted? Na tünés.
- Igenis, asszonyom! – tisztelgett, mire én hasba rúgtam. Felnyögött, és a falnak támaszkodva levegőért kapkodott. Immár Deemer állapotban láthattam.
- Te ne szívózz velem, mert nagyon csúnya vége lesz.
- Én csak megvicceltelek néhányszor. – védekezett.
- Néhányszor… háromszor is beetetted velem, hogy nem az vagy, aki! És ha ez nem lenne éppen elég, meg is csókoltál, miközben Samnek adtad ki magad!
- De nem ellenkeztél! – vágott vissza a férfi.
- Vajon miért? Mert azt hittem, hogy Sam vagy!
- Tehát, ha én tettem volna ugyanezt, nem ellenkeztél volna? – tette fel a kérdést az igazi.
- Állj, állj! – hallgattattam el a másik kettőt. – Deemer, nem mondom el többször. Vagy most azonnal elmész, vagy nem engedem, hogy Sam leállítson, és használom a képességem, hogy összeeshess, és aztán jól beléd rúghassak! – fenyegettem, majd lassan, komótosan besétáltam a szobámba, és magammal húztam Samet is. – Nem emlékszem már, melyik voltál te. Aki a szobám előtt ücsörgött órákig, vagy az, aki később toppant be, de nagyon sokat rágódtam azon, amit egyikőtök mondott. – közöltem vele.
Akaratlanul is eszembe jutott a csók, amely bár Deemerrel történt, mégis nagyon valóságosnak tűnt, és igazinak. Talán Deemer képes lemásolni Sam érzéseit is, nem csak a kinézetét? Lehetséges… bármi is történt, sikerült elképzelnem, elhinnem, hogy ez mind köztem, és Sam között történik.
- Mi is volt ez? – tudakolta, persze láttam szemén, hogy pontosan tudja, mire gondolok. Már egész biztos voltam benne, hogy ő mondta azt, amire rá akartam volna kérdezni.
- Azt mondtad, hogy szeretsz. Te voltál?
- Igen. Én voltam az a Sam, aki a szobád előtt ült, és várta, hogy elfogadd a bocsánatkérését. Ne haragudj Deemerre, ő csak… teljesen átengedte magát az úgy képességének, és úgy döntött, te leszel az áldozat. De nem mondhatod, hogy nem próbáltalak megvédeni tőle…
- Nem mondtam ilyet. – feleltem vállat vonva. – Azt sem mondtam, hogy ellenemre van a dolog, hogy így érzel irántam.
- Nézd, nem szeretem a csöpögős beszélgetéseket. – jelentette ki, mire ajkaim akaratlanul is széles mosolyra húzódtak.
- Akárcsak én. – mondtam, és karjaimat nyaka köré fűztem.
Szerencsére én nem voltam abban a helyzetben, hogy lábujjhegyre kelljen állnom; e nélkül is elértem, amit akartam. Pontosabban majdnem, ugyanis az ajtó hirtelen a falnak csapódott, és Nyuta lépett be rajta, olyan tekintettel, mint aki épp az imént látott szellemet.
- Baj van. – közölte velem. – Hatalmas baj.
Sammel összenéztünk egy pillanatra, majd tekintetünk ismét a fiatal lányra irányult.
- Funanya meghalt. – bökte ki, majd szeméből megeredtek a könnycseppek. Felálltam, hogy átölelhessem, s mikor odaértem hozzá, már fejét a falba verte. Leállítottam, mielőtt nagyobb kárt tehetett volna magában, és magamhoz öleltem a szegény, zokogó kislányt.
- Őszinte részvétem, Nyuta. Chika most hol van? Ugye nem hagytad egyedül? – kérdeztem tőle, s megláttam, hogy Sam is odasétál hozzánk. Csak megsimogatta az elkeseredett leányzót, és rám tekintett.
- Ő is eltűnt. Felmentem az emeletre, ahol nem találtam őt, és aztán megláttam Funanyát a szobájában megcsonkítva. Szörnyű volt. – reszketett szegény, s én folyamatosan csitítgattam, de a könnyek patakként gördültek két barna szeméből.
- Curtis ezúttal túl messzire ment. Ne aggódj, megtaláljuk, megöljük őt, és visszakapod Chika-t. – ígérgette Sam.
- Őt lehetetlen megölni. Ti is tudjátok, hiszen majdnem elpusztított benneteket! Szerintetek ezek után képesek lennétek megállítani őt? – zokogott keservesen, s nekem szívem fájdult bele, mennyire szörnyen rosszul érezheti magát.
- Az sem biztos, hogy ő volt. – próbáltam más magyarázatot találni, de a másik két személy komplett idiótának nézett. – Igazatok van, biztos, hogy ő volt.
- Ezzel nem segítesz. – motyogta Sam, én pedig bólintottam, hogy igaza van, ugyanis Nyuta még hangosabban zokogott fel.
- Irány Aura. – böktem az ajtó felé, és magammal húztam Nyutát.
- Azt hiszem, bezárkózom a szobámba. – jelentette ki a fiatal lány, és becammogott hálótermébe.
- Szegény lány. – mondta Sam, miközben az iroda felé terelt. – De megtaláljuk a húgát. Biztosan elrejtették a Bázison, vagy mi.
- Egész biztosan. – feleltem, mikor meghallottam, hogy csörög a telefonom. Gyorsan előkaptam a zsebemből, és megnéztem a kijelzőt.
Nem mutatta a számot, ezért felkeltette az érdeklődésem: vajon ki telefonálhat?
- Valorie Cass. – mutatkoztam be.
- Áh… Valorie. – egy titokzatos hang szólt a készülékbe. Ismerős volt, és nagyon sejtelmesnek hangzott. – Eljöhetnél a kis koreai lányért. Itt sír Jade kezében, és alig várja, hogy érte jöjjön a nővére.
Megtorpantam. Szinte fájt a felismerés – a felismerése annak a hangnak, amelyet annyiszor halottam rémálmaimban.
- Mit… mit akarsz? – kérdeztem tőle remegő hangon. – Ha egy ujjal is hozzá mersz érni esküszöm, nem éred meg a holnapot. – fenyegettem.
- Egy dolgot szeretnék kérni. Gyertek vissza a Bázisra Nyutával hajnalban, és ne jöjjön veletek senki más. Ha nem lesztek itt, Chika meghal. – fejezte be, s tette le a telefont pillanatokkal később.
Kővé dermedve álltam a folyosó közepén, kezemben a telefonnal. Sam megfordult, mikor észrevette; nem vagyok mellette.
- Minden rendben, Nova? – sietett mellém, és két keze közé fogta az arcomat.
- Persze… minden a legnagyobb rendben van. Mindjárt visszajövök. – téptem ki magam karjai közül, és visszamentem Nyuta szobájához. Sam kérdőn nézett rám, de amint kinyílt a lány ajtaja bementem, hogy addig sem érezzem magamon a férfi tekintetét.
Elmeséltem Nyutának, mit mondott Curtis, s újabb akciót terveztünk.
- Nem akarlak elhurcolni a Halálba. – temette arcát tenyerébe.
- Azt akarja, hogy ketten menjünk. Ha én nem megyek oda, valószínűleg mindketten meghaltok. Külön kérte, hogy én is legyek ott.
- Készítsd fel rá Samet, hogy nem biztos, hogy visszajövünk. Bár azt sosem élné túl. – nézett rám egy pillanatra.
- Szerinted belehalna a hiányomba? – kérdeztem rá mosolyogva.
- Én magamról beszéltem, olyan jó arc vagyok. Dehogyis. Szerintem egész biztosan. Nem mondta még neked, hogy szeret?
- Hű, de gyorsan témát váltottunk! Nyuta, tényleg nem szeretnék beleszólni a szívügyeidbe, de éppen az előbb tűnt el a húgod, és halt meg a nevelőanyád. – emlékeztettem, bár ezt felettébb helytelenül tettem. – Koncentráljunk a feladatra.
- Csak próbálok másra gondolni. – közölte velem lehajtott fejjel.
- Gondoljuk a mentőakcióra, és arra, hogy jó emberhez fordultál.
- Téged hívott, nem engem. – emlékeztetett, mire én egyetértve bólintottam. – Téged akar, és nem Chika-t, vagy engem. Ez egy csali.
- Nem érdekel, mi ez, meg kell állítani. Csak egy mód van rá – ha szembenézünk vele.

Nyuta ablaka, amit nemrég apró méretűről hatalmasra cserélt tökéletes eszközként szolgált az akcióhoz – azon keresztül ugrottunk, ahogy ez már szokásunkká vált a Különlegesekkel. A fiatal lány beleélte magát a mentőakcióba, és elkezdett „kémesdit” játszani, azaz bőrszerelést húzott, és, mint egy vinnyogó kisgyerek, aki kért, de nem kapott fagylaltot a mamájától, azt követelte, hasonló ruhát viseljek.
- Ezt a ruhát még Zola adta nekem a tizenhatodik születésnapomra. Azóta csak vékonyabb lettem. – nézett végig magán, mikor földet értünk az ugrás után.
- Nem tudom, miért kell ez az egész. Miért nem öltözhettem rendesen? Muszáj itt idétlenkedni? – bosszankodtam.
- Idétlenkedés? Szerintem ne jelenj meg Sam előtt ebben a ruhában, mert kitör a harmadik világháború. Pedig már e nélkül is rád volt cuppanva. – jegyezte meg, miközben tekintete a Szállás felé irányult.
- Ne vond el a figyelmemet! – idegeskedtem. – Inkább induljunk el, hogy minél előbb… vége legyen. Nem mondom, hogy minél előbb érjünk haza, mert egyáltalán nem biztos, hogy hazaérünk. Bezártad a szobát?
- Minden el van intézve. – lengette meg szemem előtt hálószobájának kulcsát, majd vetett egy pillantást karórájára. – Siessünk.
Az út nagy részét futással töltöttük. Egyikőnk sem bírt megszólalni a feladat nehézségének gondolatától, és gondolom mindketten azon törtünk a fejünket, mi lenne a megfelelő terv a szökésre. Hiszen fogalmunk sem volt róla, hol rejtegetik Chika-t. Vagy ha mégis rájöttünk volna, egész biztosan mesteri, ámde megvalósíthatatlan ötlettel álltunk volna elő a kiszabadítására, ami után később elfogtak, és megkínoztak volna. Jobbik esetben rögtön végeztek volna velünk, mert az gyorsabban történik, mint a puszta kínzás. Az hosszabb, és fájdalmasabb, mintha csak lefejeznének, és elvennék a képességünket. Volt bennem egy érzés, hogy helytelenül cselekszem. Igen, Sam megígértette velem, hogy ne tegyek semmi ehhez fogható őrültséget, viszont én is megígértettem vele, hogy nem fogja használni a kényszerítős képességét rajtam. És betartotta? Nem. Bár ez a két dolog teljesen különbözik egymástól, mégis egyforma: ha a szükség úgy adja, ha a sors megköveteli, muszáj a helytelen utat választanunk. Legalábbis az én esetemben ez így történt.
Ahogy odaértünk a helyszínre, Jade várt ránk. Megtanultam Samen, hogyan állhatok ellen a kísértésnek, hogy engedelmeskedem a lány képességének, így megpróbáltam nem figyelni azokra a jégkék szemekre. De egyre csak hívogattak a Bázis felé, és egy hang ezt suttogta a fejemben: „Menj be! Menj be!”
- Várjatok itt. – intézte nekünk szavait egy teljesen üres helységben.
A falak fehérek voltak, de virítóan fehérek, és hittem, hogy az ajtó, amin bejöttünk, eltűnt. A nő mégis távozott valamilyen módon, és mi csak ültünk, mint akiket teljesen elvarázsoltak. És így is történt. Percekkel később Curtisszel tért vissza, aki megállva előttünk ujjait hol összeérintette, hol szétválasztotta egymástól.
- Nocsak, nocsak. Valorie és Nyuta. Mielőtt megkérdeznétek, hol van Chika, és megpróbálnátok megölni, ha tudtotokra adnám, elmondom, hogy itt nem működik senki képessége, csak a mienk. Ez az Ellenszövetségesekre lett kitalálva, úgy hívom: a Végtelen. Itt várhattok, míg meghozzátok a döntést.
- Miről? – kérdezte Nyuta.
- Nos, visszakaphatod a húgodat, egy feltétellel. Ha Nova nekem adja a képességét, és erejét, te kiszabadulsz, Chika-t is visszakapod, és egy időre békén hagyom a többi Különlegest. Ha azonban valamilyen, nem tudom, milyen módon, de kiszöktök, olyan pusztítást fogok végezni az összes Különlegesen és a családjukon, hogy olyat még világ nem látott. Nova élete, vagy a ti életetek. Döntsetek hát, míg előkészítjük a Tükörszobát. Hallottad, Jade? Ez rímelt! – nevetett, majd távozott a szobából.
Ismét magunkra maradtunk. Csak én, Nyuta és a Végtelen.
- Nova, megteszed ezt értem? A Különlegesekért? – tette fel a kérdést hirtelen.
- Választásra kényszerítesz? – kérdeztem könnyes szemekkel. – Azt akarod, hogy megfontolatlan döntést hozzak?
- Csak próbáld meg Nova, kérlek… már csak néhány perced van, míg ideér. Segíts nekem! Kérlek. – könyörgött, de én elfordultam előle.
- Az életembe kerülhet. – emlékeztettem, miközben letöröltem arcomról a kicsorduló könnycseppeket.
- De az én családom élete is kockán forog. – tájékoztatott, s megpróbált rávenni, hogy döntsek az ő életük mellett.
- És ha visszatérsz a Szállásba, beállítasz úgy, hogy közlöd Aurával: „Nova halott?”. – kérdeztem. – Neked kellene elmondani a családomnak, hogy mi történt, Samnek, mindenkinek. Ez jobb lenne?
- Persze, hogy nem lenne jobb, de tudom, hogy képes leszel rá… képes leszel kimászni a csávából. Hiszen én ilyennek ismertelek meg! Aki soha nem adja föl. Aki kimenekült még a Fagykamrából is, akinek sikerült megbirkóznia a Halállal a szerelméért. Ha nem… Nem tudom, ki másban bízhatnék, ha nem benned.
- Tudtam, hogy ez lesz a vége. – sóhajtottam fel. - De megteszem érted. Igazad van. Ki más lenne olyan önfeláldozó, hogy megtegye ezt egy majdnem ismeretlen lányért?
- Egy majdnem ismeretlen férfiba vagy szerelmes. Azt hiszem, innentől már mindegy, kinek mented meg az életét.
- Vigyázz a szádra, Nyuta. – sziszegtem, majd felálltam. Amint Curtis visszaért, kérdeztek, hogy döntöttünk. Nyuta elmondta, melyiket választottuk, így Jade elém állt, hogy szemembe nézhessen.
- Az egyik emberem majd kikísér téged, és a húgodat. – mondta Curtis Nyutának, aki bólintott, s a gonosz kíséretében távozott a szobából.
Nem gondoltam volna, hogy Nyuta cserben hagy majd, főleg azt nem, hogy így. Azt hittem, számíthatok a Különlegesekre, ha majd én is bajba kerülök, ahogyan én szoktam tenni, mikor velük történik ugyanez. Csalódtam a többiekben, kiváltképp ebben a lányban, de fogalmam sem volt róla, én mit tettem volna a helyében. És akkor kivezetetett a nő, s akkor már készen álltam a halálra.

1. Tedd ki a blogodra!
2. Írd ki a nevét annak, akitől kaptad!
3. Írd le ki az a 6-7 ember akinek tovább küldöd!
4. Válaszolj az alábbi kérdésekre: Mi/Melyik a kedvenc...
-piád?
-kajád?
-állatod?
-színed?
-édességed?
-zene stílusod?
-énekesed?
-énekesnőd?
-színészed?
-színésznőd?
-együttesed?
-blogod?

Nagyon, de nagyon szépen köszönöm Elenának a díjat!!
http://www.angyalisugallat.blogspot.com/

Akiknek tovább adom:
Elena: http://nincshozzadhasonlo.blogspot.com/
Alicem: http://alice-fanfictions.blogspot.com/Liella:
http://anduril-anyugatlangja.blogspot.com/
Bunny: http://theimmortalheart.blogspot.com/
Vivi: http://szerencsesszerencsetlensegek.blogspot.com/
Xéni: http://izabellaandedward.blogspot.com/

Kedvenc
-piád: nincsen konkrét kedvencem :S
-kajád: itt sincsen, de nagyon szeretem a gyümölcsöket
-állatod: fehér tigris
-színed: lila, napsárga, almazöld
-édességed: húha, ebből sok van :D
-zene stílusod: METAL!!!!
-énekesed: Tom Englund, Kip Winger
-énekesnőd: Loreena McKenitt
-színészed: Bruce Willis, Brad Pitt, Ian Somerhalder
-színésznőd: azt hiszem Grace Park
-együttesed: Evergrey, Winger, Taking Dawn, The Poodles, Starbreaker és még hasonlók :)
-blogod: mindenkinek szeretem a blogját, akinek olvasom

Még egyszer nagyon szépen köszönöm!! :)
Puszi,
Eilis

Sziasztok! Meghoztam a legújabb, csütörtöki részt. Remélem tetszeni fog Nektek, és írtok néhány kommentet! ^^ Nagyon örültem az előző hozzászólásaitoknak.
Az első képet Liella készítette, valami eszméletlen gyönyörű lett, még egyszer nagyon köszönöm! A második pedig a szokásos Nova-Sam kép. :/
Jó olvasást!
Puszi,
Eilis

- Vigyázz, Nova, ez kemény menet lesz! – mondta, majd háta mögé szorított, s próbált minél távolabb tartani a hegyes jégcsapoktól. – Csak maradj mögöttem, és próbálj akkor mozdulni, amikor én mondom! Világos?
- Igen. – mondtam vacogva, s a jeges falhoz lapultam. – Ugye tisztában vagy vele, hogy idebent nem működik egy képesség sem?
- De még mennyire. – felelte, majd pillanatokkal később a szűk szoba másik oldalára rántott. – Olyan, mint egy játék – ha kikerülöd, nem lehet bajod.
- Ezzel már több Különleges is próbálkozhatott, de mind a hullaházban végezték.
Sam nyilvánvalóan elengedte megjegyzésemet füle mellett, s tovább ráncigált minden egyes jégcsap leesésénél.
- Nézd! – szólalt meg két jégeső között. – A falon van egy mélyedés. Bakot fogok tartani neked, hogy felmászhass, és megkapaszkodhass benne, mert fentebb biztosan vannak még más fogások is. Le kell törnöd az összes jégcsapot. Egészen fel kell majd másznod a legtetejére, ami nem kis meló lesz, de tudom, hogy képes vagy rá.
- Ennek semmi értelme nincsen. – ellenkeztem. – Hogy tudnám letörni azokat a jégcsapokat? Le fognak fagyni az ujjaim, és különben sem vagyok olyan erős, hogy sikerüljön. Inkább menj te.
- Ez több okból is lehetetlen. Először is; nem bírnál el. Másodszor pedig, ha engem felnyársal egy jégcsap, az nem baj, mert én pótolható vagyok, de te nem.
- Jaj, befejeznéd már azt, hogy folyamatosan olyanokat mondogatsz, hogy te pótolható vagy? Szerinted, akinek három, vagy annál több képessége van, nélkülözhető? Nagyon tévedsz, Sam.
- Tényleg? Örülök, hogy így vélekedsz erről. Csakhogy ezt rajtad kívül nem tudja senki. – mondta, majd hirtelen ellökött. A jégcsap pontosan mellettem csapódott a földbe, s apró törmelékben repkedett ide-oda. Nem volt túl sok hely – kissé kényelmetlenül is éreztem magam, amiért ilyen közel kerültem Samhez, akárcsak a kórházban, mikor megszöktetett. Ha egyedül tartózkodtam volna a kamrában, és elég ügyes, illetve szemfüles lettem volna, talán sikerült volna megúsznom… de így…
A kamrában olyan hideg volt, hogy alig bírtam mozogni. Folyamatosan Sam lökdösött ide-oda a kis teremben, nehogy átszúrjanak a fagyos jégcsapok. Curtis kitett magáért, mikor ezt a kínzóeszközt tervezte; bizonyára jómaga is tudta, micsoda zseniális, ámbár halálos dolgot talált föl.
- Elegem van Sam, tarts bakot. Megpróbálom.
- Vagy próbálkozhatunk a jól bevált „halottnak tettetem magam” módszerrel. Próba szerencse.
- Ha mozdulatlanná dermedsz egy olyan helyen, amelynek a tetejéből gigantikus méretű jégcsapok esnek körülbelül egyenlő az öngyilkossággal. – tudattam vele, s ezúttal én löktem odébb őt. – Felemelsz, vagy nem? A te ötleted volt.
Megforgatta szemeit, majd megragadott derekamnál, s felemelt a magasba.
- Nem tudnál kicsit feljebb vinni? Még mindig nem érem el!
Követte utasításom.
- Megvan. És most?
- Milyen mély a fogás? – kérdezte.
- Nem túl mély. Alig lehet benne megkapaszkodni.
- Nincs mellette másik?
- Csak sokkal feljebb látok egyet. Akkor most mi legyen? – kérdeztem tanácstalanul.
- Állj rá a vállamra.
- Micsoda?
- Több méter magasból ugrottál, és nem mersz most felállni a vállamra? Félsz, hogy leesel?
- Nem… - feleltem, majd teljesítettem kérését, s felálltam a vállára. Sikerült elérnem a következő fogást.
- Ezek a mélyedések feljebb biztosan sűrűbben lesznek, mivel onnan is esnek jégcsapok. Ha felérsz próbáld meg lerugdosni őket, vagy mi…
- És mi lesz veled? A fejedre fog esni, semmit nem fog használni ez az egész!
- Nézd, nem eshetnek az örökkévalóságig. Vagy ugrálunk még egy darabig ezek elől, vagy ülünk, és halálra fagyunk, de esetleg megpróbálhatjuk felgyorsítani a folyamatot, és aztán kikerülünk innen jobbik esetben egy másik kínzókamrába, rosszabbik esetben megölnek minket. Válassz.
- Rendben, megpróbálok megkapaszkodni ebben a kettőben… - magyaráztam.
- Húzd fel magad. – próbált ötletet adni.
- Azt próbálom! – feleltem idegesen, majd belemélyesztettem kezeim a fogásokba.
Karizom, Nova, karizom… többet kellett volna húzódzkodnod a Szálláson. Semmire nem mész majd a pálcikakarjaiddal.
- Ne félj, itt vagyok! – nyugtatgatott.
- Nem félek! – idegeskedtem, majd felnyomtam magam, s egyik kezemmel elengedtem a fogást. Abban a pillanatban lepergett előttem az egész életem. Abban gondolkodtam, mit fog szólni hozzá Sam, ha ráesem, vagy valami, de végül sikerült megkapaszkodnom az egyik fenti mélyedésben. Samnek igaza volt – a helység tetején már volt mibe kapaszkodnom, s ahogyan másztam fel, azon gondolkodtam, hogyan fogom lerúgni a jégcsapokat. Biztos voltam benne, hogy nem lesz egyszerű, s nagy kihívásnak nézek elébe. Hatalmas meglepetésként ért, hogy talán mégsem lesz olyan nehéz, hiszen az óriási jégcsapok körül egy nagy üreg tátongott, olyasmi, amelybe bele lehet ülni. Megragadtam a lehetőséget, s beleültem, majd bakancsommal megpróbáltam elérni egy kevésbé vastag, de hegyes jégcsapot. Egészem kicsúsztam az üreg szélére, félő volt hogy lezúgok onnan, így kezemmel kerestem két biztos fogást magam mellett. Hatalmasat rúgtam bele, de csak az én lábam fájdult meg, törést nem láttam a jégdarabon. Tovább próbálkoztam. Egyre nagyobbakat rúgtam a jégcsapba, míg egy reccsenést nem hallottam, s a megfagyott víz már esett is lefelé. Rettegtem attól, hogy talán beleállítom az egyiket Sam fejébe, de nem hallottam ordítást, csak a jég hangos földet érését. Újabbal próbálkoztam, de ennek eléréséhez az üreg egy másik részébe kellett csúsznom. A jégcsap ezúttal szerencsére közelebb volt, mint az előző, így könnyebben el tudtam érni. Ez tömzsibb volt, és jobban bele is sajdult a lábam a folyamatos erőlködésbe, de ez is sikeresen földet ért. A harmadikkal gondban voltam. Úgy éreztem, ha ezt lelököm, a többit már gyerekjáték lesz lerúgni. Csakhogy nem ment valami könnyen ezen tervem megvalósítása. Akármilyen erősen próbálkoztam, nem mozdult a jégcsap. Már éppen kezdtem volna feladni, mikor meghallottam Sam kiáltását lentről.
- Most, Nova, most!
És akkor hatalmas lendülettel lerúgtam a jégcsapot. Nem nyugodtam meg, mikor az nem tört darabokra a földön, és egy hatalmas kiáltás kíséretében piros folyadék fröccsent az amúgy fehér, és kékes árnyalatban játszó falra.
- Sam! – ordítottam. – Sam! – ismételtem meg nevét, s felálltam az üregben, majd megkapaszkodtam egy kisebb jégcsapban. De lábam hirtelen megcsúszott, s én villámgyorsan siklottam le a jeges falon. Egy ilyen baklövés folytán halok meg? Egyszer úgyis meg kellett volna történnie… úgyis le kellett volna jönnöm onnan. De hogy követhettem el egy ilyen hibát? Szinte megállt a szívem, mikor láttam, hogy közeledik a föld, de érdekes módon nem értem földet. A lábam még a levegőben lebegett, mikor kinyitottam a szemem, s Sam jégkék szemeivel találtam szemben magam. – Jézusom… - fogtam fejem, mikor letett. – Ilyet soha-többé-ne-kérj-tőlem. Érted?
És akkor átöleltem. Nem tudom, milyen elhatározásból, fogalmam sincsen, mi vezérelt, de szükségem volt erre. Viszonozta ölelésem, majd elengedett, hogy háta mögé pillanthasson.
Fred hevert ott, le nem írhatóan borzasztó kinézettel. Bőrének minden egyes részét saját vére szennyezte, szemei élettelenül meredtek a semmibe.
- Tehát meghalt. – állapítottam meg, miközben mozdulni sem bírtam. Lábaim földbe gyökereztek, végtagjaim mozdulatlanná dermedtek, de nem a hidegtől. – Én öltem meg.
- Hozzá fogsz szokni az öléshez, Nova. A részeddé válik majd.
- A részemmé?- ismételtem a szót elszörnyedve. – Azt akarod, hogy embereket öljek?
- Ezek nem emberek… hanem szörnyek.
Gondolj már bele… legalább már nem kell aggódnod amiatt, hogy ugyanazt tudja, amit te. Hogy beadtad neki a saját képességed injekciós tűn keresztül. Hát nem jó érzés?
- Hát jó. – vontam vállat lazán. – Legyen.
- Hű, de gyorsan megváltozott a véleményed erről az egészről! – füttyentett, de én gyilkos pillantással elhallgattattam.
- Csönd legyen. – sziszegtem. – Inkább találd ki, hogy juthatunk ki innen. Ha már olyan magasba másztam szükségtelenül…
- Nem volt szükségtelen. – mérte végig a halott Ellenszövetségest.
- Ne is beszéljünk róla, jó? Juttass ki. – utasítottam idegesen.
Sam kinyitott egy ajtót, s kérdő tekintettel figyelt engem, majd felvonta szemöldökét.
- Az ajtón keresztül való távozással is gondjaid vannak?
- Ne gúnyolódj haver, épp most öltem meg egy embert.
- Hű, de nagy szám… - forgatta szemeit. – Én megszámolhatatlanul sok Ellenszövetségest nyírtam már ki.
- Rendben, innentől számon tartjuk, ki mennyit pusztít el. Megegyeztünk?
- Nem is tudom, Nova… én előbb kezdtem. Legyél büszke erre az egyre.
- Netán félsz?
- Mi az, hogy félek?
- Beijedtél, mert gyorsabban fejlődöm, mint te.
- Ez úgy hangzik, mint egy kihívás. Nem de bár?
- Ez konkrétan az volt, Sam. Mától számítjuk. Húzz bele. – kacsintottam, majd kisétáltam az ajtón.
A szoba, ahol kikötöttünk üres és sötét volt. Olyan csend uralkodott a helységben, hogy szinte hallani lehetett, s úgy éreztem, hogy még talán sípol is. Érdekes gondolat…
- Az ablak. – intett a nyílászáró felé, majd feltárta azt. – Ugorj te elsőnek.
- Rendben. Egy nővel teszteled, hogy mi van az épület alatt? Milyen udvarias és önfeláldozó… - gúnyolódtam, s már éppen készültem volna kimászni az ablakon, de Sam megállított.
- Nem értelek. Éppen most engedtelek előre. – nézett értetlenül, majd körbetekintett a szobában. – Mit szólnál, ha egyszerre ugranánk? – ajánlotta fel.
- Nem teljesen mindegy? Csak érjünk már le! – feleltem idegesen, majd várakozás nélkül leugrottam. Sam nem sokkal előttem ért földet, s mikor megérkeztem ezt mondta:
- Lassú vagy.
Elengedtem a megjegyzést a fülem mellett, s elindultam az erdő felé.
- Találjuk ki, mit fogunk mondani Aurának, hogy miért tűntünk el. – javasoltam, mikor már látóhatáron kívül volt a Bázis.
- Hagyd csak. – felelte röviden. – Majd én megoldom. Végül is… én okoztam a bajt.
- Igen, te okoztad. – értettem vele egyet.
- Mi van veled, Nova? – tudakolta értetlenül, én viszont megálltam, hogy szembeforduljak vele.
- Épp az előbb öltem meg egy embert.
- Most miért vagy ezen úgy kiakadva? Azért ölted meg, mert ezt kellett tenned. Nem volt más választásod. – közölte velem.
- De lett volna.
- Ezt mintha már megbeszéltük volna párszor. Nem tudod, hogy hogyan dönts? Menj vissza a Bázisra, és talán ők majd megmondják. Főleg azok után, amit az egyik csapattársukkal műveltél. Mindent vissza fognak fizetni, Nova. – tájékoztatott.
- Veled akartak csapdába csalni. Tudták, hogy úgyis érted mennék, bármi történjék. És ez felettébb bosszantó. De honnan is tudnád, milyen ez? Mikor ismerik a gyengepontodat…
- Azt hiszed, hogy nem tudom? Komolyan azt hiszed? Szerinted milyen érzés nekem, hogy velem csalogatnak magukhoz a gyilkosok, hogy aztán a szemem láttára végezzenek veled? Elárulhatom neked, hogy nem jó. Egyébként Nova… - mutatott karomra, majd felhúzta pulóverem ujját, hogy szemügyre vehesse.
Most vettem észre, hogy az előző támadáskor szerzett sebem felszakadt, mikor lecsúsztam a jeges falon. Biztosan felsértette egy kiálló darab, vagy valami…
- Megmutatjuk Gabe-nek, ha odaértünk. A többit bízd rám. – mondta, majd elindult a Szállás felé vezető úton.
Rosszullét kerülgetett, kavargott a gyomrom, a fejem szédelgett. Persze, ez mind csak azért volt, mert tudatában álltam annak: ezért még megkapom a magamét, és Sam is. Samet igazság szerint nem féltettem Aurától (ő volt mindenki közül a kedvence, a személyes favoritja), tudtam, hogy alig kapna többet egy felszólításnál, hogy többet ne engedje elhatalmasodni rajta nővére erejét (amiről bizonyára Aura nem tudott).
- Remélem, sikerült már kitalálnod valamit, ugyanis rád hagyom ezt a feladatot, és felmegyek Gabe-hez. – vágtam hozzá, s indulni készültem, mikor ő visszarántott maga mellé.
- Hohohohó! Lassan a testtel. Egyedül nem mész fel ahhoz az emberhez. – állított meg, s szembefordított magával. – Te is jössz velem Aurához, milyen már, hogy rám passzolod a kemény melót? Segíts nekem. Kérlek.
Ahogyan ott álltam előtte, két jéghideg szeme egészen az enyémbe fúródott, két tenyere az arcomon pihent…
- Hagyd abba, Sam! – szóltam rá hirtelen. – Én ismerem a második képességed, és már használtad rajtam néhányszor. Jól tudom, mikor is történik ez. Állj le!
- Jól van, sajnálom, hogy megpróbáltam. Többet nem fordul elő. – ígérte meg, de én összekulcsoltam karjaim magam előtt, s kérdő tekintettel néztem rá.
- Én azt nem hiszem. – ingattam fejem.
- Megígérem. – tette hozzá.
- Úgy legyen. – zártam le párbeszédünket, s kitéptem magam karjaiból, hogy elindulhassam a Szállás rejtett bejárati ajtaja felé.
- Tényleg csak azért viselkedsz ilyen ridegen, mert embert öltél?
Gondolj, amit akarsz, bunkó…
- Tényleg? – ismételte meg kérdését.
- Nem válaszolok rá, és te sem fogsz kényszeríteni. Tudom, hogy megint azt próbálod, pedig megígérted. Ellen fogok állni, és nem engedek neked. Jobb, ha tudomásul veszed, hogy ez rajtam többet nem fog működni, mert küzdeni fogok ellened.
- Jó tudni, hogy már ellenem küzdesz. – mosolyodott el, de én még mindig nagyon dühös arccal sétáltam be az épületbe.
- Az idióta erőd az oka. A halálba idegesítesz vele. – feleltem, s ahogyan a férfi is belépett, megjelent Aura. Nem is kellett mondania; tudtuk, hogy utunk egyenesen az irodába fog vezetni. Úgy viselkedett, akár egy igazgató valami általános iskolában olyan felső tagozatos gyermekekkel, akik éppen az imént keveredtek verekedésbe az alsó tagozatosokkal.
- Menj el, Nova. Rajtad nem fogom számon kérni, mert úgyis tudom, mit mondanál. Ezt Sammel kell megbeszélnem.
Kérdő tekintettel néztem a férfira az ajtóban, amely pillanatokkal később becsukódott előttem. Elindultam Gabe „rendelője” felé, s ahogyan odaértem, kezemmel párszor az ajtóra koppantottam.
- Gyere! – tessékelt be. Volt egy olyan érzésem, hogy tudta, ki jelenik majd meg az ajtóban, és már várt rám.
- Szia Gabe! – köszöntem neki bágyadt mosollyal arcomon.
- Sam? – találgatott.
Bólintottam.
- Eltaláltad.
- Miközben lekezelem a sebedet – tekintete megakadt a hosszú, vérző vágáson. – elmesélheted, mi történt.
- Az túl hosszú lenne. Nem szeretnélek fárasztani a történeteimmel, inkább kérdeznék pár dolgot.
- Ülj le. – kérte, mire én eldőltem a fehér papírral lefedett makulátlan bőrheverőre. – Első kérdés?
- Semmit nem tudok a szüleimről. Reménykedtem benne, hogy te igen. – sóhajtottam fel.
Elgondolkodott válaszán, s a plafon felé tekintett, mintha ott megtalálhatná feleletét.
- Mindketten az előző Különlegesekből valóak voltak. Édesanyád és édesapád a szóbeszéd szerint mosolygós, kedves, ámde harcias emberek voltak. Talán jobban ismertem a te szüleidet, mint az enyéimet, holott csak néhány történetet hallottam róluk.
- Ezzel meg mire akarsz célozni? – kérdeztem.
- Azt akarom ezzel mondani, hogy semelyikünk nem ismerte igazából a valódi szüleit. Mindnyájunkat örökbe fogadta valaki. És mindenki egy véletlen folytán halt meg. – felelte Gabe, majd levette a bőrömről a kötést. – Kész vagy.
- Tudsz még erről valamit? – erősködtem.
- Mindenki tud róla valamit, de senki nem akarja elárulni. Ez egy titok, Nova. – kacsintott rám, majd letörölte a seb körüli vérfoltot. – Ha elárulnám neked, akkor már nem lenne az.
- Szeretnék kérdezni még valamit. – kezdtem bele. – Fred azt mondta, beadtam neki a képességem. Lehetséges ez?
- Nem tudok rá válaszolni. De biztos vagyok benne, hogy nem veheti át a képességed csak úgy. – nyugtatott meg.
- Már nem is… - tudattam vele. – Megöltem őt.
- Gratulálok hozzá. – füttyentett elismerően.
- Ne tereljük a témát, ugyanolyan Különleges vagyok, mint bárki más, mi az, hogy én nem tudhatok a titokról? – fakadtam ki, s megpróbáltam feltápászkodni a heverőről. Most jobban csípett a karom, mint eddig bármikor.
- Eljön az idő, Nova, hidd el. – mondta, de ezzel a mondatával csak még kíváncsibbá tett.
- Akkor mondd el, mit tudsz az előzőekről.
- Az a szabály van nálunk, hogy minden újabb Különleges csapatban kell lennie egy réginek is. Ez a szokás. Ha most lenne köztünk egy ilyen – és meg ne kérdezd, hogy erről tudok-e valamit, nem szegtük volna meg a szabályt, és tudhatnál a titokról.
- Egy hülye szabályszegés miatt nem mondhatjátok el nekem azt a hű, de fontos dolgot? Nem értem.
- Majd megérted. – felelte sejtelmesen.
- Jaj, ne titokzatoskodj itt nekem! Tudom, hogy van valami a dolog mögött.
Hirtelen kopogtatást hallottam az ajtón. Gabe – ahogyan velem is tette – az új érkezőt is behívta a szobába.
- Sziasztok! – köszönt az érkező férfi. – Hogy vagy? – tette fel nekem a kérdést, s én a „Jól” szóval feleltem neki. Nyűgös, idegesítő libának éreztem magam azokban a percekben, így azzal a lendülettel felültem, s lemásztam a heverőről.
- Köszönöm a segítséget, Gabe. – mondtam még utólag, s megfogva Sam karját, magammal rántottam, ki az ajtón. – Ha nem mondod el, mi folyik itt, mindenki elveszíti az eszméletét ezen a helyen. Ideges vagyok, és tudom, hogy használjam ki. Szóval ne szívózzál velem. Ki vele! Mit titkoltok?
- Fogalmam sincs, miről beszélsz… - értetlenkedett, de megragadtam gallérját, s az ajtóhoz nyomtam.
- Ne játszd itt a hülyét, Sam. Pontosan tudod, mi folyik itt. – mondtam, s végül elengedtem.
- Nyugodj már le, Nova… - próbált visszatartani attól, hogy otthagyjam, így felemelte kezét, hogy elkapjon.
- Te csak ne nyugtatgass engem! – ráztam le kezét vállamról.
- Mit akarsz, mit tegyek? – kérdezte.
- Azt, hogy mondd el, mit rejtegettek előlem! Úgy látszik, csak én nem tudom! Tudni akarom, ki a tizedik! – kiabáltam vele hangosan.
Láttam, ahogyan kinyílt hét ajtó, belőle hét kíváncsi személy lépett ki. Nyuta szájával a „Ne” szót formálta, de én nem figyeltem rá. Egyenesen Sam kék szemeibe néztem, s láttam, hogy szinte könyörög velük: ne tegyem. De én felemeltem kezemet, s megérintettem vele tetoválásomat. Behunytam szemeim, megpróbáltam koncentrálni a képességemre, de a férfi szorosan megragadta két csuklómat, s oldalamra helyezte.
- Nem. – szögezte le. – Nem hagyom, hogy ezt tedd. Nem használod idebent a képességed, hacsak nem akarod, hogy én is komolyan használjam. Nem tudsz elég keményen küzdeni ellenem. Ne hidd, hogy nem látom.
Éreztem, hogy minden tekintet rám szegeződik. Nem próbáltak közbelépni, hiszen tudták: bármelyik pillanatban hozzáérhetek a jelhez, és akkor mindenki összeesik, Samen kívül.
- Tudom már, miért nem hat rád a képességem. Mert a te képességeddel engem veszel rá, hogy ne tegyem ezt veled. De ha nem koncentrálnál pillanatokra, és elengednéd magad, talán nem te vezérelnél engem, hanem én vezérelném saját magam. Te is lehettél volna Fred, ha nem mentettem meg volna a nyomorult életedet.
- A fagykamrában nem működik a képességed. Honnan veszed, hogy én vezéreltelek mindvégig, hogy én adtam a parancsot, hogy ölelj meg, hogy én utasítottalak arra, hogy mentsd meg az életem? Azt hiszed, én irányítalak? Ez mind te voltál, Nova. És senki más nem volt ott rajtunk kívül, hogy titkos parancsokat adjon a fejedben. – közölte velem, és olyan komoly tekintettel nézett rám, amilyennel még soha az életben. – Tudom, hogy ez mind még új neked, hogy képes vagy olyanokra, amikre mások nem, de nem minden varázslat, amit annak hiszel. Térj vissza az álomvilágodból a valóságba, és lásd meg, hogy amit most érzel, azt nem én teszem, és nem is más. Ez te vagy, és rajtunk kívül senki nem tudja, most milyen érzések kavarognak benned.
- Hogy érted azt, hogy rajtunk kívül? – kérdeztem elhaló hanggal.
S akkor olyat tett, amire soha nem számítottam volna.