Nova Stories

Sziasztok! Íme, itt is van az új fejezet. ^^ Köszönöm szépen a díjat, és a sok kedves kommentet, nagyon jól estek, remélem, hogy ismét írtok nekem pár sort.:) Jó olvasást!
Puszi,
Eilis

- Engedj el! – rúgkapáltam. – Eressz már el, te állat! – s azzal a lendülettel orrba rúgtam támadómat, úgy, hogy az a földre dobott, hogy vérző orrához kaphasson. Még egy pillanatra megvizsgáltam fogva tartóm, s észrevettem, hogy itt valamit nagyon, de nagyon elszúrtam.
- Basszus, Nova, ezt most komolyan kellett? – szorította sápadt kezét az általam pillanatokkal ezelőtt betört szaglószervéhez. – E nélkül is teljes lett volna az életem. – beszélt orrhangon, s fájdalmában felnyögött.
- Jézusom, Nyuta, nem tudtam, hogy te vagy az! – bizonygattam, s most az egyszer nem füllentettem. – Úristen, úgy sajnálom! Hadd tegyem jóvá.
- Semmi baj nincs… Ed már milliószor betörte. Nem kell aggódnod, ő még bocsánatot sem kért. Szerintem azt hiszi, hogy természetes dolog bemosni egyet valakinek, és mikor már a földön fekszik jól állba rúgni. Na, ő aztán nem ver lányokat… - viccelődött, majd mikor nevetni kezdtünk volna, ismét felnyögött fájdalmában. – Aúú!
- Jól van, elmegyünk a Szállásra, és Gabe rendbe teszi az orrodat. Még egyszer sajnálom! – kértem bocsánatot ismét, de Nyuta szabad kezével legyintett egyet. – Hogy ráztad le a többieket?
- Öhm… - köszörülte meg torkát. - Úgy, hogy használtam a képességem.
Elismerően bólintottam, azonban Sam elmondásából nem tudtam rájönni, mi lehet a fiatal leány ereje.
- És mi is az? – értetlenkedtem.
- Megsokszoroztam magam, mégis mi mást tettem volna? Vagy Sam nem mesélt erről?
- Valami olyan marhaságot mondott, hogy „Te vagy a Különlegesek összetartó kapcsa.” – idéztem elváltoztatott hangon.
Nyuta megforgatta szemeit.
- És most tűnjünk el, mielőtt egy hadsereggel térnének vissza. – javasolta, s elhagytuk a helyszínt.

- Várj! – állítottam meg Nyutát a Szállás előtt. – Mit mondunk nekik, hol voltunk?
- Hát vásárolni… hova gondolsz te? – kérdezett vissza, mintha ez a válasz lett volna a világ legtermészetesebb dolga.
- Persze, és ebben betörted az orrodat. – méltatlankodtam.
- Kikezdett velünk néhány benga állat de mi lenyomtuk őket, azonban én sajnos szenvedtem a verekedés közben egy orrtörést. – találta ki.
- Hihető történet. – bólogattam, de ezt Nyuta mintha máshogy értette volna.
- Jól van, tudsz jobbat? – kérdezte tőlem felháborodva.
- Nem, tényleg hihető. – vontam vállat.
Belépni a Szállás ajtaján most teljesen más volt, mint azelőtt. Nyuta kevésbé volt feszült, mint én, sőt, ő orrtörése és előző harcunk ellenére még felszabadultan dalolászott is. Velem azonban nem így volt. Vérző karomra tekintettem, amelyen egy tíz centis vágás piroslott.
- Mit mondott neked Brad, amitől ennyire kikészültél? – tudakolta.
- Volt egy jó kis párbeszédünk. – feleltem, miközben másik kezemet sebes karomra szorítottam.
- Gondolom, nem sejtetted, hogy mit gondol igazából rólad.
- De még mennyire, hogy nem! – sóhajtottam föl, s bekanyarodtunk a folyosón. Nyuta mászott fel előbb, majd én követtem. Azt hittem simán fog menni a dolog, de tévedtem: hét számon kérő tekintet meredt ránk, amint felértünk.
- Most túllőttetek a célon. – tudatta velünk Aura. – A szobámba. MOST! – ordította, mire mi megindultunk a bizonyos helység felé, amelyet a főnökasszony említett.
A nő villogó szemeinél csak egy volt félelmetesebb – és az a szobája volt. Aki bement oda, az mindig valamilyen sérüléssel tért vissza: törött kar, láb, borda, arccsont, orr és hasonlók…
- Nem. Hiszem. El. Valorie, te még csak most kerültél a Különlegesek közé, és már meg akarsz minket ölni? Normális vagy te? Nyuta… te pedig megígérted, hogy változtatni fogsz a magaviseleteden, és nem akciózol, mikor tudod, hogy az szigorúan tilos egyedül!
- Nem egyedül voltam. Nova is velem jött. – pimaszkodott a lány, de rögtön megbánta, mikor Aura egyenesen felé nézett, s két szikrázó szempára ölni tudott volna. – Sajnálom.
- A sajnálkozás most már nem ér semmit. Nyuta, te nem mozdulhatsz ki se hétköznap, se hétvégén. Minden kiképzésen részt kell venned, de nem mehetsz bevetésre. Nova, veled pedig komolyabban el fogok beszélgetni. – mondta a főnökasszony, s kitessékelte a fiatalabbikat szobájából. – Nem tudom, mit képzeltél magadról. Veszélybe sodortad az összes Különlegest azzal, hogy együttműködtél Nyutával. Látom Sam mindent elmondott, csak azt nem, hogy Nyuta veszélyes az emberre nézve, és nem szabad bízni benne, annak ellenére, hogy ő is pont annyira Különleges, mint mi.
- Ezt Sam nem említette. Jó, persze, hogy veszélyes volt elmenni, és számíthattunk volna arra, hogy megjelennek az Ellenszövetségesek, de megúsztuk, nem? – kötözködtem.
- Nyuta betört orral tért haza! – emlékeztetett.
- Én törtem be neki és nem más. – vallottam be, s arra gondoltam, hogy ezzel kompenzáltam azt, hogy Brad majdnem megölt Nyuta miatt. Vagy Jade. Vagy Curtis. Vagy Fred. – És most megyek.
Ahogy felálltam székemből, Aura visszanyomott oda.
- Még nem fejeztem be.
- Ennek semmi értelme nincsen. Tudom, hogy veszélyes, amiért kimentünk, de ez egy csapat, nem? Ha ezt együtt nem csinálhatjuk meg, akkor csináljuk meg külön-külön! Ez az egy megoldás van, ha mi akarunk nyerni, és csak azért, mert ti féltitek az életetek, miközben az lenne a feladat, hogy igyekezzünk legyőzni a félelmet, és bizonyítani, de ti nem teszitek meg, azért mi megpróbálhatjuk, igaz? Ti meg itt bent készültök a harcra, és még akkor sem akartok kimenni, mikor már megérettetek rá? Nem értelek titeket. – mondtam, s ideges, nagy léptekkel távoztam a szobából.

Jó. Rendben, ezt talán nem kellett volna. De ha én nem mondom meg neki, akkor ki teszi meg helyettem? Mindenki teljesen gyáva ebben a rohadt csapatban. Azt sem tudom már, hogy miért vagyok itt. – vallottam be magamnak, miközben a folyosón bandukoltam.
- Nem tudom, miért egyeztél bele. – hitetlenkedett a hátam mögött Sam. – Meghalhattál volna.
- Hagyj már. Egyedül akarok lenni. – közöltem vele zsebre vágott kézzel, lesütött szemekkel.
- Most lázadsz, vagy mi? – kezdte a találgatást, és én kemény hangon válaszoltam neki.
- Eltaláltad. Addig fogok duzzogni, amíg el nem mentek a szobám ajtaja elől, és be nem fejezitek azt, hogy „Gyere már ki, Nova!” vagy „Rohadj meg, te ostoba tyúk, akkor ne gyere ki!”, hogy aztán kiszökhessem, és hazamehessek, hogy újra normális életem legyen, és folytatódjon ott, ahol félbeszakítottad.
- Nem én akartam így.
- De te is ezt akartad. – vádoltam meg.
- Mindenki ezt akarta! Szükségünk van rád.
- Ez mind nagyon szép, és kedves, de miért? Mire kellek én? Hogy elszórakoztassam, vagy éppen felidegesítsem a népet, hogy aztán jól le legyek szólva? Azért jöttem ide, hogy együtt legyek azokkal, akikhez tartozom, és hogy megvédjem őket, de úgy nem megy, ha egész nap csak készülök arra, hogy aztán kinyírhassam a gonoszt, de nem teszem meg valójában, mert „túl veszélyes”. Ha valóban meg akarjátok ölni őket, miért nem mentek már ki innen, és miért nem teszitek a dolgotokat?
- Mondtam, hogy én nem félek tőlük, de azt is, hogy téged viszont féltelek. Így volt, vagy nem?
- Sam… - kezdtem volna az érvelésbe, de félbeszakított.
- Mondtam, vagy nem? – erősködött.
- Mondtad. – sóhajtottam fel.
- Rendben. – felelte kurtán. – Nem azért hoztalak ide, hogy kitoljak veled, bármit is gondolsz. Egyébként is addig idegesítettelek volna álmodban, míg meg nem keresel te magad. Több oka is volt annak, hogy elvezettelek téged Nyutához. Az első, hogy biztonságban akartalak tudni, és nem akartam, hogy Curtis előbb találjon meg, mint én. Mert ha egyszer elmegy érted, és te nem tudsz semmiről… az elég kínos. A második: előbb-utóbb úgyis szóba kerül a tetoválásod, és nem akartam volna, ha szívinfarktust kapsz, mikor meglátod, és nem emlékszel rá, mikor csináltattad, vagy hogy miért. A harmadik pedig: nem lett volna kedvemre való, ha öngyilkos leszel, mikor holtan találod egy családtagod, és megtudod, hogy a haverod nyírta ki.
- Álljon meg a menet… mit értesz az alatt, hogy te vezettél Nyutához? Te? Na persze… elmondjam neked, hogy mi történt pontosan? Felajánlottak egy munkát, és közölték velem, hogyha meg akarom kapni, menjek Párizsba. Én akkor éppen Lucasszal voltam egy fesztiválon, vidéken, amikor megérkezett a hívás, és elindultunk a reptér felé, hogy onnan Párizsba utazzam. De akkor sajnálatos módon lerobbant a kocsim, úgy az út felénél, és kikötöttünk egy ismeretlen helyen. Akkor volt először álmom erről az egészről. Órák hosszat mentünk, amikor megtaláltuk Funanya házát, ahol összevesztem Lucasszal, és elindultam egy erdőbe, ahol megtaláltalak téged. Mégis hogy bizonyítod, hogy te intézted mindezt? – kérdeztem idegesen.
- Úgy, hogy nincsen párizsi út, nincsen francia mesekönyv, és nincsen semmiféle Gaëlle Rébecca, sem Pierre Elliot.
- Na ne szívassál… most azt mondod, hogy mindezt csak kitaláltátok? Mit ne mondjak, a terv maga zseniális… de hogy érted el, hogy pontosan arra menjünk, amerre te akartad? Amerre ti voltatok, és hogy sikerült mindazt elérned, hogy én pont abba az erdőbe menjek, ahol a Szállás van? – kérdezősködtem. Magam is meglepődtem, hogy mennyire jól fogadtam a dolgot.
Sam vonakodva válaszolt.
- Nyuta elmondta, kik voltak ott a gyárépületben… és az egyikőjük… történetesen Jade rendelkezik egy képességgel, amilyenről már beszéltem neked. Osztozunk a képességen, mert… testvérek vagyunk. Én így vettelek rá, hogy menj az erdőbe. – magyarázta, de én csak ledöbbenve álltam, és bámultam rá.
- Jade… a testvéred? Nem értem. Hogy vehettél rá? Hisz’ nem is láttam a szemed! Jade pedig a szemével adta az utasítást, hogy menjek oda hozzá.
- Nova, nem szükséges látni a szemem ahhoz, hogy kényszeríteni tudjalak. Ez egyszerűen csak egy érzés benned, olyan, mintha nem is én tenném.
- Tudtam, hogy több képességed van…
- Még nem mondtam el mindent.
- Akkor most mondd el. – követeltem, de nemet intett.
Olyasmit mormolt, hogy „Majd máskor”, de nem értettem pontosan. Még azelőtt távozott, mielőtt visszakérdezhettem volna.
A nap hátralevő részében magányosan rajzolgattam a szobámban. Aura engem is „szobafogságra” ítélt, akárcsak Nyutát, amivel nem is lett volna probléma, ha én is tizenéves lány vagyok. Azonban a nő nem tudott felnőttként kezelni, így engem is bezárt, mint holmi engedetlen tinédzsert…
Egyszer csak üzenetem érkezett a telefonomon. Érdeklődve, ki írhatta, megnéztem.

Szökj át! Beszélnünk kell. Mia

Azonnal felkaptam egy kardigánt és kicaplattam a folyosóra, majd Mia ajtaja elé sétáltam. Felmerültek bennem a kérdések, hogy vajon mit akarhat, és kezdtem aggódni is, hogy esetleg valami baj történt vele. Még fel sem emeltem a kezem, mikor Mia ajtót nyitott, és beráncigált a szobába.
Minden japán és kínai stílusban készült. A falakon gésákat ábrázoló akvarellek voltak kitűzve, a padlót tatamik borították, és egy alacsony teázó asztal mellett szerencsehozó bambuszok ezre volt egy vázába téve. A falra egy régi, szakadt húrú samiszent akasztott fel. A bambuszok mellett egy apró kis bonszáj is volt, ahogyan a lámpa és a szamurájos porcelántál mellett is, éjjeliszekrénye mellett. Ez a furcsa kínai és japán keveredés tulajdonképpen azért volt, mert Mia és testvérei mostohaanyja japán, mostohaapja pedig kínai volt. A szoba nagyobbnak, tágasabbnak tűnt, hogy teljesen eltért berendezése a mi szobánkétól. Az ágy mögötti falon cseresznyevirág, a szakura motívum is megjelent, és az egész szoba cseresznye, barack, ekrü, és egyéb pasztellszínekben játszott. Az ágy felett organzából készült baldachin függött, olyasmi, amilyen a függöny is volt.
- Ülj le nyugodtan! – mondta, majd az ágy felé bökött.
- Óh, kösz. Tehát? – kérdeztem, mikor helyet foglaltam.
Mély levegőt vett, s kijelentette:
- Aura elküldte Samet kémkedni a Bázisra…
- Micsoda? Hogy mit csinált? – kérdeztem vissza hitetlenkedve. És még ő prédikált róla, hogy milyen veszélyes kimenni.
- Képzettebb, és amúgy is ő a Küldönc. – jegyezte meg.
- Ezért teszitek ki ekkora veszélynek? Az rendben van, hogy én, mint a csapat „erőse” kimegyek egy kietlen helyre kémkedni párban, de hogy Samet kikülditek egyes-egyedül egy olyan helyre, ahol nyüzsögnek az ellenségei…
- Nem bárgyú a gyerek. Hidd el, meg fogja oldani a helyzetet.
- Nem, ha Curtis megtalálja, és elveszi a képességét.
- Szinte ember, nem Különleges. Mit számít az, ha elveszíti? -
- Ugyanis nem egy van neki. – közöltem vele, majd kisiettem a szobából.
Visszaemlékeztem, miket mondott Sam a nővére és az ő közös képességéről.
- Sam mondta, hogy Aura küldte el őt a Bázisra? – kérdeztem meg még gyorsan Miát.
- Pontosan. – vágta rá a lány, de én nem maradtam ott tovább. Tennem kellett valamit.
Jaj, ne, ne, ne… ez nem lehet igaz!
Gyorsan kellett cselekednem. Szerencsére Deemer megmutatott minden útvonalat, persze nem emlékeztem tisztán a legrövidebbekre, de útmutatása hasznos volt számomra. Jade biztosan arra kényszeríthette Samet, hogy mondja meg Aurának, elmegy kémkedni. Aura egész biztosan nem tenne ilyen ajánlatot, mert alig meri kitenni a saját lábát, hát még a kedvencéét! Egész biztosan ezzel a csellel akarták becserkészni a Különlegeseket, mert biztosan azt hitték, hogyha Sam csapdába esik, mi majd utána megyünk, hogy megmentsük, és akkor minket is megkínoznak, ahogyan a Küldönccel teszik. Nem értettem, miért nem vetették be ezt eddig, hisz’ Jade eddig is az Ellenszövetségesekkel volt. De lehetséges, hogy a megfelelő alkalomra vártak, amikor már tudták, hogy kellőképpen szoros barátságot kötöttem a többiekkel, és együttműködöm velük. Vagy tudták, hogy visszatarthatnak, és a bosszúért tartották fogva a férfit, hogy mi aztán harcot kezdeményezzünk, amiért megölték az egyik társunkat. Vagy esetleg valami teljesen más volt az oka, sőt, nem is volt oka? Csak meggondolatlanul cselekedtek, mert elkapták az első velük szembejövő Különlegest? Hogy nem sejthette Jade, hogy Samnek van egy harmadik képessége is, amely mindenki számára ismeretlen még? Hiszen a testvére! Talán a képességek születés után is fejlődhetnek folyamatosan, és nincsen pont, amikor már végleges lesz, vagy esetleg eltűnik? És még megannyi kérdés cikázott fejemben, mikor valamiben megbotlottam, és elterültem a hideg földön…

„ - Tudod, hogy mi nem tetszik nekem? – teszi fel a kérdést a férfi.
- Na mi? – tudakolom meg. Valóban érdekel.
- Hogy megpróbálsz hősködni. Igazán nem kéne.
- Nem értem, hogy mire gondolsz. – értetlenkedem. Fel kéne hagynom a próbálkozással, hogy teljesen idiótának tettessem magam, mivel nem mindig jön be. És kezdem azt hinni, hogy valóban agyalágyult vagyok.
- Van egy olyan érzésem, hogy elmennél a Bázisra, ha úgy adódna, ha mondjuk Nyuta, vagy esetleg Mia veszélybe kerülne.
- Jó a meglátásod Sam; így van. – felelem.
- És ha én bajba kerülnék? – vonja fel szemöldökét, de én a gyerekes kérdésre csak a szemeim forgatom.
- Tudod, hogy igen. – mondom.
- Mert ugye tudod, hogy ez meg fog történni. – tájékoztat, és én csak bólintok.
- De mindenképpen segíteni fogok neked, ha úgy lesz. – biztosítom erről, s ő elmosolyodik.
- Nem a fiú szokta megmenteni a lányt? – kérdi vigyorogva.
Ajkaim széles mosolyra húzódnak.
- Épp ellenkezőleg… a fiú sodorja veszélybe.
- Ezt meg miből gondolod? – kérdez vissza.
- Odamegy, a lány pedig általában addig sikítozik, míg meg nem némul. – viccelődöm. – Nem, de tényleg. Neked kínos lenne, ha én mentenélek meg téged, és nem fordítva?
- Ne felejtsd el, hogy én már azzal megmentettelek, hogy segítettem neked idetalálni, és kirántottalak a normális életedből, hogy Különleges lehess.
- Ez aztán a segítség. – sóhajtok föl, s a falra tekintek. Samet talán idegesíti, ha nem rá nézek beszéd közben.
- Ne tedd. – szólal meg egyszer csak.
- Mit ne tegyek?
- Ne hősködj. Meg se próbáld.”

Idegen helyen találtam magam. Túlságosan fehér volt, és minden világított körülöttem. Nem tudtam mozdulni, pedig nem is estem nagyot. A karomat próbáltam megmasszírozni, de nem tudtam mozdulni; valamihez oda voltam szíjazva.
- Remélem nem gond, hogyha kölcsönveszem egy pillanatra a képességed. – mormolta mellettem egy hatalmas férfi, majd előkapott zsebéből egy apró fecskendős tűt, s beleszúrta kezembe. – Ez csak egy minta lesz, ne aggódj. A többit majd azután veszem el tőled, miután megtudtam, mi az.
- Mostanában ez a szokásod? – szólaltam meg nehézkesen, s próbáltam teljesen felnyitni szemeim. Olyan nehéznek éreztem őket… - Hogy megpróbálsz megölni? Nem unod még?
- Épp ellenkezőleg, Valorie. – mondta Fred, s elkezdte kikapcsolni a szíjak csatjait, amellyel a falhoz rögzítettek. – Élvezem, hogy megkínozhatlak.
- Egy szadista állat vagy, ez az igazság. – mondtam egyenesen a szemébe, de ő mit sem törődve ezzel kikapcsolta az utolsó rögzítő csatot is. Előreestem, fejemet egyenesen a fémasztal sarkába vertem. Odakaptam, majd kezemet szemem elé emeltem. Jól sejtettem. A pirosló vér úgy csordult végig kezemen, mintha víz lett volna. Fred elkapta kezem, s rácsöppentett egy csepp vért egy kis üveglapra. Mikroszkóp alá helyezte, s belenézett, nem is törődve velem. Megpillantottam az injekciós tűt az asztalon. Óvatosan felnyúltam, észrevétlenül, majd gyorsan leemeltem onnan, s hirtelen meggondolás után beledöftem fogva tartóm lábába. – Nem hagyom, hogy megöld őket. – sziszegtem, s benyomtam neki a tűben levő folyadékot, bármi is volt az.
A férfi ordított, s megpróbált utánam nyúlni, de nem sikerült neki – olyan energia volt bennem akkor, szinte látszott, ahogyan feltöltődöm erővel, pedig hozzá sem kellett érnem a tetoválásomhoz.
- Ezt nem kellett volna, kislány… nem adtam be neked semmit… kivettem belőled. A képességed volt a tűben. – morogta, majd feltápászkodott, s izzó szemekkel nézett felém.
Hogy az a…!
És akkor futni kezdtem. Feltéptem az ajtót, majd bevágtam magam mögött, s megpróbáltam kikövetkeztetni, hol tarthatják vajon fogva Samet. A kevésbé forgalmasabb rész felé vetődtem, mikor megpillantottam, végigfuttattam a szemem a fémtáblácskán, melybe ezt a feliratot gravírozták:
Fejlesztőterem – belépni szigorúan TILOS
Azonnal megragadtam a kilincset, s azzal a lendülettel lenyomtam. Az ajtó kinyílt már, mikor észbe kaptam, de később megpillantottam Fredet a szemem sarkából, s abban a pillanatban berohantam a terembe, mikor megláttam, hogy futni kezd felém. Bezártam belülről az ajtót, s felkapcsoltam a villanyokat. Szinte szívinfarktust kaptam, amint megláttam, milyen helyen járok.
Mindenütt papírkötegek ezrei ágaskodtak kupacokba rakva, vagy szanaszét szórva. Egy táblára a képeinket tűzték ki, a Különlegesek képeit, s egy-egy portrét piros alkoholos filccel keresztbe áthúztak. Pontosabban Samét, Auráét, Deemerét, Edét, Zoláét és az enyémet. A veszélyesebbik fajtából választhattak, a hasznosabb képességekkel akarták kezdeni, az erősebbekkel, a többi pedig csak utána jött. Nyuta sokszorozódásához időre van szükség, Gabe gyógyítása a gyilkoló gépeknek mellőzhető képesség, Mia reinkarnálódása pedig csak azoknak az embereknek kell, akik nem olyan kemény legények, hogy megbirkózzanak egy-egy lövéssel, ütéssel, vagy karcolással.
- Áthúzhatom még egyszer Sam képét? – kérdezte egy ismerős hang a szoba sötétebbik részéből, ahol nem világított lámpa. Arcát a félhomály takarta előlem, de tudtam, ki volt az.
- Mit tettél vele? – kérdeztem, s megpróbáltam megérinteni a nyakamat. Egy kéz elkapta az enyémet hátulról, majd a hátamhoz szorította. Olyasmi mozdulatot használt, amelyet egyszer Lucas mutatott be, mikor elárultam neki, hogy Különlegesek vagyunk.
- Nem ajánlanám. – suttogta a fülembe egy általam szintén jól ismert férfihang.
- Brad, te szemét… tudtam, hogy ez csak egy csapda.
- És tudtuk, hogy be fogod venni… - folytatta a sutyorgást, majd megütésével próbálkoztam, de sikertelenül. Túl erős volt a szorítása.
- Mit csináltatok vele? – kérdeztem ismét, ezúttal Bradhez is intézve informálódásomat.
- Azt hiszem, te is nagyon jól tudod, mi lett vele. – szólalt meg ismét nyugodtan Curtis, s felém vette az irányt. – Jade-nél van. – jelentette ki ezután.
Valamennyire megnyugodtam, de még így is szörnyen aggódtam – nem lehettem biztos benne, hogy biztonságban van. Ismét hirtelen elhatározásból rátapostam Brad lábára, majd mikor kicsit engedett a szorításon hasba vágtam a könyökömmel. Kiszabadultam, de egy pillanatra sem fordult meg a fejemben, hogy most biztonságban vagyok. Ahogyan kinyitottam az ajtót, megjelent előttem valaki, de Curtis abban a minutumban visszarántott, mielőtt bármit is mondhattam volna.
- Hozd ide! – szólította Curtis Jade-t, aki Samet lefogva került beljebb a helységbe. – Vidd a fagykamrába mindkettőt. Ez az utolsó alkalom, hogy azt használom.
Jade teljesítette a feladatot. Egyszerűen csak elénk kellett állnia, s mi egyenesen jéghideg szempárát figyelve követtük őt, bárhova ment. Egy kéken világító helyre vezetett minket, amely nem lehetett szélesebb, mint egy öltözőfülke, de majdnem annyira magas volt, mint amennyire a lakóházunk. A nő ránk zárta az ajtót, s ahogyan elkapta a tekintetét, én összeestem. Sam szerencsére nem volt annyira rossz állapotban, mint én, így sikerült elkapnia.
- Kösz. – hálálkodtam. – Sajnálom, hogy végül így alakult.
- Egyszer úgyis vége lett volna az egésznek. Úgy emlékszem, említettem már, hogy ne hősködj.
- Úgy emlékszem, mondtam már neked, hogy úgyis megmentenélek téged. – vágtam vissza.
- Mondtam neked, hogy ne tedd, és te mégis itt vagy. Ha megfogadtad volna a tanácsom, a Szálláson lennél a többiekkel, és egy pillanatig sem idegeskednél amiatt, hogy hol vagyok éppen. Csak sajnos túl okos vagy ahhoz, és túl sokat mondtam, hogy figyelmen kívül hagyd az információkat, amiket útközben megtudtál. Most ketten halunk meg egy helyett, pazar, de mindenesetre jó, hogy olyasvalakivel halok meg, aki legalább kedvelt.
- Kedvelt? Nehogy azt hidd. Éppen most akarnak megölni miattad.
- Bocsáss meg. – szólt gúnyosan. – Tehát még véletlenül sem azért jöttél el ide, mert van benned egy érzés, hogy ezt meg kéne tenned, mert esetleg nem vagy közömbös irántam, hanem mert ez szerinted kötelességed, hogy megvédj, mint valami félős kisfiút, akit éppen meg akarnak verni a nagyok? Mert a Különlegesek tagja vagy, és azt hiszed, hogy ezt neked kell megtenned, mert a többiek félnének idejönni? – találgatott, de mindent, amit mondott, elengedtem a fülem mellett.
- Éppen most készülök meghalni, Sam. Békén hagynál? – tettem fel a kérdést.
- Még van öt órád. Élvezd ki. – közölte velem, s befejeződött beszélgetésünk.

Bent teljesen elveszítettem időérzékem.
- Szerinted mennyi idő telt el azóta? – kérdeztem Sam hátának dőlve.
- Fogalmam sincs. – felelte, majd ásított egyet. – Nova, te ennyire fázol?
Sam bizonyára észrevette, mennyire vacogom. Persze, én is éreztem, hogy őt is rázza már a hideg, de őt kevésbé viselte meg a fagyos környezet, mint engem.
- Hamarosan biztosan jönni fognak a jégcsapok. De ne aggódj – kacsintott rám hátrafordulva. – Kitalálok valamit.
Felpillantottam a magasba.
- Gyorsan találd ki, mert úgy érzem, már mozognak. Még egy fél óra lehet, míg a legnagyobb leesik. Addig biztosan csak darabokban fog hullani, de ilyen magasból ki tudja… lehet, hogy még azelőtt agyonvág minket egy, mielőtt átszúrhatná a fejünket egy másik. – vontam vállat, majd unott tekintettel támasztottam meg fejemet egyik kezemen. – Ajjaj… - néztem fel ismét, s megpöcögtettem Sam vállát. – Jönnek.