Nova Stories

Sziasztok!! :) Meghoztam a legújabb fejezetet, remélem tetszeni fog, és megleptek néhány hozzászólással, ahogyan ezt tenni szoktátok. Köszönöm a múltkoriakat is, örültem nekik. :D
Egyébként hamarosan lesz zene az oldalon, talán saját dal is, még nem tudom pontosan. ^^
Jó olvasást!
Puszi,
Eilis

FRISSÍTVE: Még annyit, hogy feltettem egy közvélemény-kutatást az oldalra, ha gondoljátok, válaszoljatok valamit. Kíváncsi vagyok rá. :D A másik pedig az, hogy 1000 látogatónál dupla részre számíthattok.

Furcsa volt a Tükörszoba felé tartani. A saját halálomat vártam, s pontosan tudtam, hova fogok menni. Amikor behunytam a szemem, nem láttam magam előtt mást, csak azt, ahogyan Nyuta hazatér, és elmondja a Különlegeseknek, mi történt. Nem rázott meg az esemény: igazából tudtam, mi fog történni, hiszen ezért jöttem el. Nem tudom, hogy döntöttem volna, ha Nyuta helyében találom magam: ő, vagy Lucas. Lucas a testvérem volt, viszont Nyuta a csapatunk tagja, és tudtam, mennyire összetartó is a mi kis társaságunk.
- Berakunk az Emlékterembe, Nova. Egy óra alatt vége lesz. – szólalt meg hirtelen Curtis.
- Az előbb még Tükörszoba volt. – emlékeztettem, mire ő hatalmas nevetésben tört ki.
- Szerinted majd el is mondom Nyuta előtt, hogy hova vittelek? Kizárt dolog, kedveském. Még aztán eljön megmenteni az egész banda, és én ugyebár azt nem szeretném, tehát eldöntöttem, hogy az újonnan kifejlesztett Emlékterembe viszlek. Jade még csak most teszteli, de szerintem neked nem fog ártani, hogyha adódik egy kis probléma, és a megadott idő előtt halsz meg.
- Nekem már mindegy. – sóhajtottam, s megforgattam szemeimet, mint aki nagyon elunta már az életét.
Az Emlékterem hasonlított a Végtelenre. Ugyanolyan üres volt, csak éppen semmit nem lehetett látni benne. Az egész fekete volt, nyomasztó, és kihalt: alig volt nagyobb a Fagykamránál. Beültettek egy székbe, amely úgy éreztem, a szoba közepén állt, bár nem voltam biztos benne, ugyanis az orromig nem láttam el a nagy sötétségtől.
- És most vessz bele az emlékképeinkbe, drágám. – mondta nekem Curtis, s végleg kiürült a helység.

„Haneul Ziba csöndesen ül férje mellett. Shin nagyot sóhajt mellette, s hátratekint, nem jön-e már az itala, amit rendelt.
- Szerinted mikor érünk oda? – kérdezi Haneul, s rákönyököl székének kartámlájára. Ekkor érkezik meg a mosolygós stewardess, majd Shin kezébe adja a megrendelt kávéját.
- Köszönöm. – hálálkodik a férfi. – Hölgyem, – elolvassa a nő névtábláját. – Mrs. Norwood, esetleg meg tudja mondani, mennyit utazunk még?
- Áh, higgye el nekem, már nincs sok hátra. – nyugtatja meg a férfit Jamelia Norwood.
- Várják otthon, igaz? – kérdezi Haneul mosolyogva.
A nő nagyban bólogat válaszként, majd Shin feleségének is átnyújtja a gyümölcslét, amelyet az imént rendelt.
- Áh, hát persze. Már hetek óta nem láttam a gyermekeim. – feleli kedvesen, s nagyot sóhajt, mikor belegondol, mennyire is hiányzik neki a családja.
- Ó, gyermekek? Nekünk is van egy. Egy lányunk, a neve Valorie. – meséli Shin, s eszébe jut Nova, akivel tegnap még nagyban játszott lovacskásat a nappaliban. A nevetése olyan volt, mint az ezüst csengettyű szólása.
- Milyen szép név! Nekem kettő is van, egy kisfiú, Sam, és egy lány, Jade. – feleli a stewardess. – Óh, elnézésüket kérem, de már várnak másutt. További kellemes utazást! – búcsúzik el, majd továbbgurítja kocsiját a két széksor között.
- Köszönjük. – mondja kórusban a házaspár.
Haneul hátradől az ülésben, s lehunyja szemeit.
- Addig is alszom, Shin. – közli férjével a nő.
- Rendben drágám, szép álmokat. – kívánja neki a férfi, s kitekint az ablakon. Már sötétedik – a kisváros alattuk olyannak tetszik, mintha ékszeres dobozba nézne bele. És akkor valami furcsa dolog történik.
Rázkódni kezd a gép, mire bemondják, hogy kapcsolják be a biztonsági öveket. Shin ezt megteszi, majd alvó feleségének is becsatolja. De ez a rázkódás természetellenes. Egyáltalán nem a megszokott. Sikítás az utolsó sor felől. Egy barnahajú, ordító stewardess rohan ki, és ezt kiáltja:
- Kiugrott a pilóta és egy stewardess! Nem vezeti senki a repülőt! A másik pilóta halott!
Semmi pánik: biztosan van egy amatőr pilóta a gépen. Vagy ha nincsen, akkor is a levegőben fog maradni a gép, és nem zuhannak le, ugyanis két Különleges is van a repülőn, úgyhogy csak nyugalom, túl fogják élni. Bár valami gyanús neki. Halott pilóta? Egy stewardess kiugrott a másik pilótával? Ha nagyon gyanakvó akarna lenni, talán azt hinné, ez egy csapda, amelyet nekik állítottak fel.
- Nyugalom, emberek! – ordítja a férfi, mire a felesége is feleszmél. – Minden rendben lesz. Nyugtassa már meg őket, hölgyem. – szólítja meg az egyik stewardesst, aki sikítva kapaszkodik az ülésekbe. A gép egyre jobban rázkódik, s szinte érezhető a zuhanás. Szörnyű érzés a szabadesés. Haneul szorosan megmarkolja férjének karját, majd megpróbálja megérinteni a nyakán található tetoválást.
- Nem tudok koncentrálni, Shin. Itt van a közelben. – sziszegi.
És akkor megtörténik a baleset.”

Zihálva ébredtem föl az első emlékképből.
Ez nem az enyém…- gondoltam magamban, s visszahanyatlottam a székre. Úgy éreztem, jön a következő emlék.

„Két sötét alak jelenik meg az utcában, amely most dübörgő zenétől és nevetéstől hangos. Parti van az egyik házban, annyi bizonyos.
- Minden tőlem telhetőt megteszek, Curtis. – szólal meg egy indiai lány a Gonosz mellett.
- Remélem is, Parvana. Nem akarok benned csalódni, és gondolom te sem akarod, hogy leváltsalak Jade-re. Ő hűséges szolgálóm, tudod jól, bármikor cserélhettek. – figyelmezteti a férfi Parvanát. – Csak tartsd magad ahhoz, amit megbeszéltünk. Ha minden igaz, a lány bátyja már megvásárolta a Maserati-t. Jade jó munkát végzett, nem de bár? – kérdezi a lánytól.
- De igen, Mester. – feleli, majd engedelmesen meghajol.
- Mester? Hízelgő. Látom, nagyon igyekszel, és ez tetszik.
- És betartod az ígéreted, Curtis? – teszi fel a kérdést Parvana, de még mindig nem néz a férfira, hiszen mindig is rettegett Curtistől és annak hatalmától, de azért jó érzés szolgálnia, mert tudja, hogyha a Gonosz megbízik benne, őt nem bánthatja.
- Még nem döntöttem el. Majd meglátom, hogy alakulnak a dolgok. – vonja meg vállát, majd magára hagyja alattvalóját. Parvana tudja, hogy a válasz kérdésére a „nem” szó lett volna, ugyanis pontosan arra kérdezett rá a lány, hogy meg fogja-e ölni őt is, amint végzett Novával.
Az indiai lány elcsalja barátnőjét egy autóútra, s tisztában van vele, mire vállalkozott. Amint megpillantja Curtis autóját, magabiztosan beletapos a gázba, majd meglátja a bizonyos villanást, amelyet Curtis autójának fényszórója okoz. Megtörténik a baleset, de a lány még időben kiszabadul, s otthagyja barátnőjét az összetört Maserati-ban. Jade éppen az előbb indult el, hogy közelebb legyen Samhez, és azt mondja a férfi, amit Jade akar, hogy mondjon. Ha közelebb van hozzá, a kapcsolat is erősebb lesz, és öccse nem jön rá, hogy a lány mire készül. Ezzel el tudják érni, hogy barátnője tényleg elhiggye: Parvana halott. Fájdalmasabb volna tudnia, hogy gyermekkori játszótársa Ellenszövetséges egy egyszerű halálhírnél.”

Sokkoló volt látni és hallani mindezt. Egyszerűen szörnyű. Valóban így történt volna? Vagy Curtis csak hazugságokkal tömte tele a fejem, hogy beleőrüljek abba a néhány percbe, míg engem az Emlékteremben tart? Meglehet. De innentől már úgyis teljesen mindegy volt.

„Hideg van, az eső zuhog. Jade tekint ki az ablakon, majd öccsére pillant, kinek fájdalmas tekintetére testvére felsóhajt.
- Van választásod. Biztos ezt akarod? Nem muszáj ezt tenned, Sammy. Hiszen még olyan kicsi vagy. – suttogja, miközben megsimogatja kistestvérének arcát.
- Muszáj lesz örökbe adnotok. – süti le szemét a kisfiú. – Én nem akarom ezt az életet.
Nővére szomorúan tekint öccsére. Nagyon szereti őt.
- Mindig is más voltál, mint mi… tudom, hogy nem akarsz Ellenszövetséges lenni, de mégsem kéne ezért Különlegesnek lenned! Mama egy olyat szolgál, aki el akarja majd venni a képességed. És meg fog ölni! Én szeretlek téged, Sammy, és nem akarom, hogy Mama mestere megöljön!
- Nem fog, Jade. Hát nem érted? Ha én átmegyek talán ő is megbékél a Különlegesekkel, és vége lesz a harcnak. De nem lehetek egy olyan családban, ahol vegyesen vannak az Ellenszövetségesek és a Különlegesek.
- Olyan kis naiv hülye vagy, Sammy. – mondja szelíd angyalhangon. - Szerinted akkor majd Curtis nem öli meg a többieket? Gondolkozz már! Nem fog miattad változtatni a Különlegesekről alkotott véleményén, amiért már évtizedek óta küzd! Nagy gyakorlata van a Különleges ölésben, és téged is kivégez, akár Mama fia vagy, akár nem! Pont leszarja majd! – mutat rá a tényre még mindig csilingelő hangocskán.
Sam akkor is ellenkezik. Már összecsomagolta az összes holmiját: már csak édesanyja döntése számít, ő kérte meg kisfiát, hogy döntsön. Igazán nem akarja, hogy ő is az ellenséghez tartozzon, de a gyermek apjától örökölte makacsságát. Amit fejébe vesz, azt egykönnyen nem lehet majd onnan kiverni. Sam nagyon felnőtt gondolkodású, de mégis olyan kicsi még. Hatévesen nem fogják bevenni a Különlegesek közé, viszont ha várna még néhány évet, Curtis kiemelkedő rangot adna neki az Ellenszövetségnél, ámde ez az ifjú fiút teljesen hidegen hagyja.
Jamelia elfogadja fia döntését, s elkíséri az árvaházba.
Sok év telik el – Sam különcként viselkedik, nem barátkozik, alig van társasága. Tízéves korában meglátogatja egy család – a szülők kísértetiesen hasonlítanak Jameliára és férjére, Sam és Jade szüleire. Az örökbe fogadás utáni néhány héttel a kisfiú elé szörnyű látvány tárul, amint belép házukba iskolából hazajövet.
Curtis vérbefagyott alakok mellet áll, s fegyverrel közelít a fiú felé.
- Nem akarod ezt tenni. – szólal meg Sam. – Már így is túl sok mindent tettél értem. Ezt igazán nem érdemlem meg. – néz rá hatalmasra tágult, jégkék szemeivel, amelyek most belül Curtis-t kényszeríttették. – Nézd, mi van már rajtam születésemtől kezdve! – fordul meg s nyakára mutat. Az ott ékeskedő Különleges tetoválás láttán a férfi teljesen elámul… hát tényleg ez volt a sorsa.
- Halottnak kell lenned. – nyögi ki, majd megindul felé.”

Kinek az emlékei ezek a szörnyűségek?

„Áll a tükör előtt, s magát bámulja, vállig érő, sötétbarna haját összefogja egy lófarokba, majd felkapja focilabdáját, s kibaktat vele a kertbe. Cassék ma hozzák haza az új kislányt az árvaházból… ő lesz az új játszótársa. Reméli, hogy normálisabb lesz az idióta Lucasnál, akit már születése óta rühell, ugyanis egyszer kilyukasztotta a kedvenc focilabdáját. Micsoda bűn…
- Szevasz! – érkezik meg Jade, s integet barátjának. Letelepedik egy fa árnyékában, s a naptól hunyorogva tekint rá. – Mi újság?
- Semmi különös, Jade. Új haj? – kérdez rá Brad.
- Igen. Szeretem a fru-frut, szerintem jól áll. – perdül meg a kislány, majd hátrasimítja tejfelszőke haját. – Mármint, azt hiszem, jobb, mint lelapulva.
- Tényleg jobb. – bólint a kisfiú, s odagurítja játszótársának a labdát. – Mi lett Sammel?
- Már rég elment. Azt hiszem, már örökbe is fogadták. De nem érdekel…
- Csak tetteted. Tudom, hogy mennyire szeretted az öcséd.
- Igen, de ha a Különlegeseknek szándékozza áldozni az életét, én nem szólok bele. Csak úgy megjegyezném, hogy sokkal felnőttesebb, mint Lucas, pedig ugyanannyi idősek.
Jade visszarúgja a labdát, de Brad elkapja. Látványosan megforgatja szemeit, s felsóhajt.
- Ma megjön az új lány. – közli a fiú a kislánnyal.
Ő őszintén meglepődik a híren, s mintha le is lenne lombozódva tőle. Szája mosolygásból sziklahal szájjá konyul.
- Máris? Remélem nem fogsz vele pótolni. – mondja fej lehajtva Jade, majd elkapja a focilabdát, amelyet Brad visszarúgott neki.
- Pótolni? Miről beszélsz? – döbben meg a kisfiú.
- Már mondtam neked, hogy elköltözünk. Mi a lány neve? – teszi fel a kérdést.
- Tudod, hogy nem vagyok jóban Lucasszal, nem emlékszem arra, amit mondott. Csak bólogatok, amikor beszél, nem jegyzem meg… de azt hiszem valami furcsa, régimódi neve van, valamilyen Valerii, vagy Valerie, tudom is én…- legyint egyet, majd ismét átpasszolja a gömbölyű tárgyat.
- De azért várod, mi? – kérdi a kislány.
Brad bólint, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga.
- Ó, várj, várj! Eszembe jutott a neve! Valorie.
Jade-nek hatalmasra tágulnak jégkék szemei.
- Milyen Valorie? Van másik neve is? – sürgeti a lány barátját.
- Azt hiszem Nova, de már nem emlékszem. – rázza meg fejét a kisfiú.
- Valorie Nova? A Ziba család lánya! – jön rá az összefüggésre. - Két Különleges gyermeke, az azt jelenti, hogy különlegesebb a képessége, mint azoknak, akiknek csak egy Különleges és egy ember szülője van. Emlékszel az Ellenszövetségre, igaz? Meg kell látogatnunk Curtis-t. Ideje benne lenned a dologban. És szerinted miért pont őt fogadták örökbe?
- Fogalmam sincs. Talán…?
- Óh, igen, én is arra gondolok, amire te! – mosolyodik el a lány. – Ha megérkezik Nova, muszáj lesz összebarátkoznod vele. A végén talán megszerezhetjük az ő képességét is, és akkor Curtis mester lesz a leghatalmasabb a világon! Benne vagy?
- De nincs is képességem!
- Majd lesz. Segítek neked, ugyanis Sam mutatott néhány trükköt, amivel megpróbálhatsz magadnak kreálni egyet. Ha létrehozol egy képességet a közeljövőben, Curtis minden akadály nélkül bevesz az Ellenszövetségbe!
- Nem is tudom, Jade… én nem akarok ölni.
- De neked is ők voltak az álmaid! Annyit meséltem róluk! Ők a Gonoszak, és mindig mi támadunk, nekünk nem kell védekezni! Sosem leszel veszélyben a közelemben, ha te is belépsz oda. Na mit szólsz? Kérlek! – könyörög a lány, s összetetszi kezét, mintha imádkozna.
- Azt hiszem, lehet róla szó… - egyezik bele a fiú, mire a lány örvendezve átöleli.”

- Miért mutatod ezt meg nekem? – ordítottam feleszmélve az ellenség szörnyű emlékképéből.
- Csss, csss… - tapadt rá egy kéz a számra, s a hang hirtelen felismerésétől szinte megugrottam a székemben. Nem lehet ilyen egyszerű ez az egész… nem lehet ő az. – Ha nem ordítasz tovább, elmondom. Köszönöm. És most – csatolta ki a szíjakat csuklóim körül. – Üdv újra köztünk. Szabad vagy, Nova.
- Várj… honnan tudjam, hogy az igazi Sam vagy? Most már bárki lehetsz. – toltam el magamtól, mielőtt még felém hajolt volna.
- Onnan, hogy a hamisat halálosan megfenyítettem, bár nem hiszem, hogy hallgatna rám, de nem lehet valaki ennyire görény, hogy még egyszer megtegye ugyanazt. – magyarázta.
- Elég meggyőző voltál. – bólintottam elismerően, s megpróbáltam kitapintani arcát. – Nem látok semmit.
- Nem is kell. – felelte titokzatosan, s a sötétben felhúztam erre szemöldököm.
- Huh, kellőképpen felcsigáztad az érdeklődésemet. Mire készülsz? – kérdeztem, de ő nem felelt.
- Azt hiszem, előbb kijuttatlak. Jade egy időre ki lett iktatva, tehát sikerült bejutnom; azt hiszem, kijutni sem lesz bonyolultabb. Jaj. – sóhajtott fel.
- Mi az? – értetlenkedtem.
- Hiányzik az arcod.
Megforgattam szemeimet, de legbelül nagyon is jól esett, amit mondott.
- Még mindig haragszom rád a történtek miatt. Nem tudom, hogyan mehettél bele egy ekkora őrültségbe, hogy engem megviccelj egy olyan dologgal, ami talán nem is olyan vicces…
- És ha kiérünk, megpróbálhatom jóvátenni a dolgokat?
- Attól függ, mi lenne az. – bólintottam.
Valószínűleg a kijárat felé bökhetett fejével, ugyanis megragadta kezem, s elkezdett húzni maga után. Természetesen követtem, bár lehetett volna annyi eszem, hogy nem egyezek bele, és inkább ott maradok. Nem lehettem biztos benne, hogy valóban ő Sam. Kirúgott egy ajtót, majd kihajolt, hogy megnézze; tiszta-e a levegő.
- Jade nem tud ellenállni az én képességemnek, ahogy én sem az övének. Sikerült elérnem, hogy kinyissa az Emlékterem ajtaját, és elmenjen egy időre, amíg ki tudlak szöktetni. Tudtam, hogy valami baj lesz veled és Nyutával, tehát amikor ő zokogva tért haza a húgával, viszont nélküled, azonnal kifaggattam, és megtudtam, hogy elkaptak. Rögtön felsoroltam magamban a kínzókamrákat, és mivel eljött az ideje annak, hogy megtudd, mi történt a családoddal, Curtis idehozott. Valószínűleg tudta, hogy lassan elkezd érdekelni téged, mi történt velük, ezért mutatta meg. Az a probléma, hogy most nem tudom azt mondani, hogy ez mind hazugság, ugyanis egytől egyig igaz minden szó, illetve minden kép, amit hallottál és láttál.
Lehajtott fejjel követtem őt, miközben megpróbáltam feldolgozni a hallottakat.
- Az Ellenszövetség már úton van a Szállás felé. Tudják, hogy te vagy a legerősebb, ezért elintézték, hogy biztosan ne legyél ott, mikor elmennek, hogy sikerüljön végezni velünk. Amikor megérkeztem, akkor indult el Brad és Curtis külön útvonalakon. Ha elég gyorsak vagyunk, oda tudunk érni, hogy figyelmeztessük a többieket, de ahhoz szükségünk van úgy… - egy pillantást vetett karórájára. -… tíz percre, ugyanis tudom, honnan közelíti meg Brad a Szállást, tehát még most el kéne indulnunk, ha ki akarjuk iktatni! – magyarázta, miközben folyamatosan terelt ki az épületből.
- A többiek nem tudják még? – tettem fel a kérdést, miközben megpróbáltam beszállni az autóba.
- Hogy tudnának róla? Hiszen még én is csak most láttam meg őket!
- Sam, szállj már be! – sürgettem az autóból. Folyamatosan az órámat néztem, minden ötödik másodpercben vetettem rá egy röpke pillantást.
Egyre jobban kalapált szívem, mikor helyet foglalt mellettem.
- Biztosan tíz perc?
- Pontosan annyi. Ha előbb indulunk el, előbb oda is érünk, és megállíthatjuk, de erre már nincs esély. Tényleg minden másodperc szükséges nekünk. – mondta. – De előbb hadd tegyem jóvá a dolgokat.
- Mivel akarod jóvátenni? – kérdeztem, mintha magam sem tudnám a választ.
Gyorsan odahajolt hozzám, és lágy csókot lehet ajkaimra.
- Nem Deemer vagy? – tettem fel a kérdést még utólag, kábulatomból feleszmélve.
- Határozottan nem. – bólintott vigyorogva.
- Akkor taposs rá arra a rohadt gázpedálra, mert sosem érünk oda!
Mielőtt teljesítette volna utasításomat, becsatolta övét, s utána beindított az a Chrysler-t. Gyorsan elhagytuk a Bázis területét, amely azért volt furcsa, mert lehetetlen, hogy egy ilyen helyet ne őrizzenek legalább öten. Érdekes, és felettébb szokatlan.
Nem tudtam az előbb elcsattant csókra ne gondolni, azonban muszáj volt koncentrálnom a feladatunkra.
Nyolc perc.
Idegesen, kitágult szemekkel figyeltem az ablaküveg mögötti történéseket. Alig láttam valamicskét, olyan gyorsan haladtunk az autóúton. Hihetetlen gyorsan telt az idő, alig néhány pillanattal később már csak hét percünk maradt hátra.
Ilyenkor miért repül az idő? Miért nem telhetne lassabban, hogy az élet nekünk kedvezzen, és ne a gonosznak?
- Sam, gyorsabban… - szűrtem fogaim közt, mikor megláttam, hogy már hat percnél tartottunk, ennyi időnk volt még. – Biztos vagy abban, hogy ott lesz majd abban az időpontban, mikor megérkezünk? Honnan veszed?
- Erre csak egy út vezet, nincsenek elágazások. Egy sziklás parttól közelíti majd meg a Szállást, mert onnan egy egyenes ösvényen haladva egészen biztosan nem tévedsz el az erdőben. – magyarázta.
- Nem gondolod, hogy ez egy csapda?
- Kétlem. Brad nem olyan okos, hogy rájöjjön rá, hogy én minden Szálláshoz vezető útvonalat ismerek.
- Elég hülyének kell lenni ahhoz, hogy erre ne lehessen rájönni. Komolyan ennyire ostobának képzeled az Ellenszövetséget? – tettem fel a kérdést.
- Pontosan ennyire ostobának. – felelte.
- Van benne valami. – bólintottam egyetértve, majd újból az órára tekintettem. Nagyon közel volt már az idő lejárta.
Öt perc.
- Ennyi idő alatt nem érünk oda, Sam! Húzz bele!
Rátaposott a gázpedálra, míg én lázasam az órát figyeltem.
Nem, ez nem történhet meg. Autóban nem kapcsolhatom be a képességem, akkor most mit tegyek?
Minden másodperc számított. Előrántottam fegyveremet kabátom zsebéből, és megtöltöttem újabb tölténnyel.
- Add ide, a tiedet is feltöltöm. – ajánlottam föl.
Négy perc.
Még sehol sem jártunk. Homlokomról patakzott a verejték, tenyerem izzadt, de ez nem riasztotta el Samet attól, hogy fogja a kezemet. Megpróbáltam hozzáérni nyakamhoz, de figyelmeztetően rám szegezte tekintetét.
- Az utat figyeld! – szóltam rá kétségbeesetten.
Három perc.
Tudtam, hogy nem érünk oda. Sam gyorsított, s a Chrysler szélsebesen száguldott az országúton. Minden egyes pillanattal közelebb kerültünk ahhoz, hogy meghaljunk. A telefonomon még mindig nem volt térerő, én pedig csalódottan hanyatlottam vissza a bőrülésre.
Két perc.
A Különlegesek mit sem tudtak az egészről. Elképzeltem Nyuta ártatlan arcát, amint Curtis elhurcolja a Bázisra, és brutálisan meggyilkolja, mint minden előzővel tette…
Sam zökkentett ki elmélyült gondolkodásomból. Hirtelen leparkolt a folyó mellett, s feltépte az ajtót.
- Maradj ott! – utasított, de én nem bírtam egy helyben maradni. – Maradj az autóban! – parancsolt rám még egyszer, mikor meglátta; nem készülöm betartani, amire kért.
Egy perc. Az utolsó perc.
- Sam! – ordítottam vissza neki. – Szállj vissza!
Nem érkezett válasz. Órámat nézve már csak visszaszámolni tudtam. Harminc… huszonkilenc… huszonnyolc… huszonhét… huszonhat…
Úgy féltem, mint még soha. A folyó a hegy alatt volt, közvetlenül egy korlát nélküli, meredek szakadék alatt folyt.
Tizenkilenc… tizennyolc… tizenhét…
Megláttam a hosszú hajat lobogni a szélben. Nem tudtam elég gyorsan tájékoztatni Samet, de ő felé fordult, s megpróbálta bekapcsolni képességét. Gyorsan kellett cselekednem. Felrántottam a Chrysler ajtaját, s kivetődtem rajta, oda, amelyet Brad nem láthatott. Sam figyelmeztető pillantását feledésbe véve nyúltam nyakamhoz, de órámra pillantva elvesztettem minden erőmet, s koncentrációmat.
Három… kettő… egy…
- Sam! – ordítottam.
S mást sem hallottam, csak a ravasz meghúzásának még zihálásomnál is hangosabb hangját. Aztán… a golyó úgy repült Sam felé, hogy ideje sem volt elhajolni előle. A szakadék szélén állva egyensúlyát elveszítette, s a golyó beletalált egyenesen fejébe, ezzel hátradöntve őt a mélységbe, hogy a folyó tovavigye vérző holttestét a Végtelenbe.
- SAM! – sikítottam, de a férfi már bizonyára semmit sem hallott az egészből. Zokogásban törtem ki az autó mögött, s mikor láttam, hogy Brad megfordul, felálltam, hogy én is fejbe lőjem Sam gyilkosát, de az pillanatok alatt elmenekült.
Nem jön vissza többet. Elment.

Sziasztok! Ismét itt vagyok a legújabb résszel együtt, remélem tetszeni fog Nektek, és megleptek néhány megjegyzéssel, ahogyan mindig szoktátok. És még annyit, hogy nagyon szépen köszönöm a díjakat!! Nagyon örültem nekik. ^^
Remélem ez után a fejezet után senki nem gondolja majd, hogy alkalmatlan vagyok a blogolásra, mert a rész írása közben nagyon jól szórakoztunk, talán kissé túl jól. :D Tehát remélem, nem lett színvonalon aluli.
Jó olvasást!
Puszi,
Eilis

Arca hirtelen átalakult. Láttam, ahogyan megváltozott, kék szeme zölddé színeződött, mintha egy vödör festékkel leöntötték volna a bőrét, úgy, hogy az egy árnyalattal sötétebbé váljon, mint az övé. Hirtelen nem is Sam arcát láttam – hanem egy olyan ember arcát, akiét bár ismertem, most ismeretlennek tekintettem.
- Halott vagy. – szűrtem fogaim között a szavakat, s gyilkos pillantással néztem rá. – Testcsere, mi? Hol van az igazi Sam? – kérdeztem az előttem álló Deemer-től, aki most már hús-vér önmaga volt. – Ha megmondod, talán, mondom talán, nem öllek meg.
A férfi csöppet sem törődve előző fenyegetésemmel a mögöttünk álló kis csapat egyik integető tagjára mutatott.
- Bocs, ezt nem lehetett kihagyni. – hahotázott Deemer, de mire én ismét rátekintettem elcsendesedett. – Micsoda poén! Ez a fej… látnod kellett volna magad. – röhögött megállás nélkül, és a térdét csapkodta.
- Tudod, mi a gáz ezzel a képességgel, Deemer? Hogyha ezt használod egy Ellenszövetségessel, ő a te testedbe kerül. Az rendben van, hogy te meg az ő testében leszel a Bázison, de addig ő is itt lesz. A Szálláson… hallani fog mindent. – emlékeztette Zola Deemer-t.
- Nem állt szándékomban használni, addig, amíg Sammel ki nem próbáltuk. A testcserés képességemmel muszáj volt ezt gyakorolnom, mivel ez is hozzátartozik. De működik! – örvendezett, akár egy gyermek, ki épp az imént kapott egy új játékautót.
Megindultam a szobám felé. Hogy őszinte legyek nem bántódtam meg a kis tréfán, jobb kedvemben én is velük nevettem volna, de ilyen állapotban nem voltam igazán vevő a humorra. Csodálkoztam is, hogy Samuel milyen felszabadultan nevetett a történtek után. Magamra zárva az ajtót ráeszméltem, milyen jó is egyedül lenni. Lehevertem az ágyra, arcomat a párnámba temettem, és hatalmasat sóhajtva behunytam szemeim. Pillanatokon belül kopogtatás hallatszott az ajtón. De nem is akármilyen: négy halk, és két hangosabb koppanás, azaz Sam állt ott.
- Nem akarok kimenni! – közöltem vele.
- Akkor legalább engem engedj be. – kérlelt.
- Ahhoz sincs kedvem. Miért nem cserélsz testet Deemerrel? Milyen állat lenne, ha őt mentettem volna meg a fagykamrában! Az körülbelül felért egy szerelmi vallomással.
Ezen elgondolkodhatott, ugyanis nem válaszolt egy darabig.
- Elmentél már? – kérdeztem tőle kis idő elteltével.
- Nem tudsz lerázni. – jelentette ki.
- De idegesítő vagy… miért nem mész? Tudtodra adtam, hogy egyedül akarok lenni, mégis miért nem hagysz már békén?
- Mert érdekelnek a dolgok, amiket mondasz. Rá szeretnék kérdezni egy-kettőre. De addig nem tudom feltenni a kérdéseket, míg be nem engedsz, és márpedig én addig itt fogok állni, amíg ki nem nyitod ezt a rohadt ajtót.
- Jó, a te bajod. – vontam vállat, és elterültem az ágyon, majd nagy párnámat fülemhez szorítottam.
- Nem, a tied, mert beszélni is fogok. Folyamatosan, megállás nélkül, hogy inkább beengedj, mint tovább hallgass. – mondta.
- Jól van, jól van. – adtam fel, s feltápászkodtam, hogy ajtót nyithassam Samnek. Mikor odaértem, elfordítottam a kulcsot a zárban és szélesre tártam a nyílászárót. – Gyere be.
- Kösz. – felelte, s tartotta az ajtót, hogy még előtte mehessek be.
Azt javasolta, üljünk le, így én az ágyat választottam, ő pedig az íróasztal forgószékében foglalt helyet, s felém fordult.
- Először is… mit értesz azon, hogy szerelmi vallomás? Ha Eddel lettél volna a fagykamrában, te nem tetted volna meg ezt érte?
Végiggondoltam a helyzetet. Ed miatt megyek a Bázisra, miatta áldozom fel az életem egy olyan helyen, ahol meg is halhatnék cselekedetem miatt, őt ölelném meg, és vele térnék haza. Ez valljuk be: nem lenne ugyanolyan, mint Sammel. Sőt, valószínűleg ezek felét meg sem tenném… talán a férfinak mégis igaza volt.
„Tehát még véletlenül sem azért jöttél el ide, mert van benned egy érzés, hogy ezt meg kéne tenned, mert esetleg nem vagy közömbös irántam…?”
- Nem tudom. – feleltem előző kérdésére. – Fogalmam sincs.
- Igen, vagy nem?
- Talán nem, ha ő sem tette volna ezt meg értem. – mondtam, mire ő felvonta egyik szemöldökét.
- De helyette más tette volna meg… - szólalt meg sejtelmesen.
- Kicsoda? – kérdeztem vissza, mintha nem érteném, mire akart ezzel célozni.
Persze nagyon is jól értettem, mire gondolt. Két keze közé fogta arcomat, egyre közelebb hajolt hozzám… meleg lehelete csiklandozott. Szemei a gyönyörű gleccserre és jéghegyekre hasonlítottak, bennük ezüstös csillámlással, s ezek olyan hatást keltettek, mintha szikráznának. És akkor puha ajkát az enyémhez érintette, pillanatok alatt összeforrtak, mintha soha nem akarnának szétválni. Furcsa érzések kavarogtak bennem… szerelem lett volna, amit eddig éreztem? A csók választ adott kérdésemre, vagyis inkább arra a kérdésre, hogy Sam mit érzett eddig. De hogy én… hiszen olyan rövid idő telt el még csak! Szerettem volna hinni, hogy ez az egész egy lassú folyamatban történt, de sajna nem így volt… minden olyan gyorsan zajlott le, hogy időm sem volt feleszmélni: ez valóban igazi. De, ha belegondoltam volna, mennyit beszéltünk a férfival, mennyi mindent éltünk át együtt rájöttem volna, mennyi idő is volt ez. Teljes napokon át arra törekedtünk, hogy megmentsük a másik életét, és közben többet kezdtünk el érezni barátságnál? Meg szerettem volna kérdezni tőle, miért tette, amit tett. De képtelen voltam megszólalni ajkunk szétválása utáni másodpercekben. Éreztem, hogy figyel, de én lesütött szemmel ültem előtte, nem néztem fel. Hosszú percek telhettek el, miután egyenesen szemébe néztem, de nem szólaltam meg. Néma csend uralkodott a szobában, mikor az ajtó hirtelen kinyílt, és megjelent benne Sam. SAM?!
- Hogy az a… - mordultam fel, és kitoloncoltam az eddig mellettem ülő, átváltozott Deemer-t. – Igazán abbahagyhatnád már. – s azzal a lendülettel bevágtam előttük az ajtót. – Nagyon humoros. – vetettem oda még a két nevető embernek.
- Te meg min nevetsz? Megcsókoltam a barátnőd. – kérdezte értetlenül Deemer.
- Megcsókoltad? – döbbent meg Sam. – Azt hittem, hogy csak megint átváltoztál előtte.
- Igazából több történt ennél. – vallotta be a férfi, persze, ezt már eddig is tudhattuk. – Komolyan, mégiscsak mit hittél, miért húzta fel magát ennyire? Azt hitte, hogy te csókoltad meg.
Fejemet a falba vertem, hogy hogyan lehettem ilyen ostoba, hogy bedőltem neki. Szánalmasnak éreztem magam.
- És mi akart volna még történni, ha én nem jelenek meg? – tudakolta Samuel.
- Én és Nova? Soha… bár, ha jobban belegondolok… - gondolkodott el, bár ez egy csöppet sem tetszett Samnek.
- Hé! – lökte oldalba barátját a férfi.
- Nyugodj már le, barátom, hiszen semmi nem történt! – próbálta leállítani Deemer Samet.
- Megcsókoltál. – emlékeztettem.
- Hallgatózol? – kérdeztek vissza egyszerre.
- Épp most csókolt meg egy ál-Sam. Jogom van tudni arról, amiről a beszélgetésetek folyik. Azaz rólam! De ne is zavartassátok magatokat, hogy a szobám előtt vitatkoztok arról, hogy ki csókolt meg kit. A legjobb lesz, ha mindketten elhúztok…
- Nem kértem, hogy kommentáld. – sziszegte Deemer, mire én rácsaptam az ajtóra.
Úgy hallottam, mindketten megugrottak az ütésre.
- Csönd legyen, Hughe. – szűrtem fogaim közt a szavakat. – Még egy szó, és esküszöm, megöllek.
- Nagyon agresszív vagy. Szedsz valamit az idegkezelési problémáid ellen?
- Ó, fogd már be! – ütöttem rá még egyet a kemény tölgyfaajtóra. Bele is fájdult kezem a folyamatos püffölésbe, ezért egy idő után felhagytam a próbálkozással, majd térdre rogytam.
- Nova, beszélni szeretnék veled. – szólalt meg Sam, közvetlenül az ajtó másik oldalánál.
- Te, vagy Deemer? Vagy mindketten? Nem tudtok esetleg egy testbe beleköltözni mindketten? Csak azért, mert akkor két embert ölhetnék meg egyszerre. Hát nem lenne nagyszerű?
- Eldöntöttem, hogy nem foglalkozom az ilyen ízes beszólásaiddal. Szerintem mindketten tudjuk, hogy te sem gondolod komolyan. – folytatta Deemer valószínűleg Sam mögött, de a férfi elküldte.
Már csak a távolodó lépteket hallottam, a cipők nagyon halk koppanását a vékony, hosszú szőnyegen, amely a folyosó fapadlóját fedte le.
- Beengedsz? – kérdezte Sam, miután a másik férfi távozott a helyszínről.
- Honnan tudjam, hogy nem te vagy Deemer? És be ne bizonyítsd, hogy te vagy, mert ki tudja, hirtelen át is változhatsz.
- Ez komolyan én vagyok, Nova. – bizonygatta, de én csak az ajtónak támaszkodva ingattam fejem.
- Haha, jó vicc, nem versz át, haver. A legjobb lesz, ha te kint maradsz, én pedig idebent. Remélem, hamar elmész. – mondtam, s tenyerembe temettem arcomat.
Órák telhettek el, miközben semmit nem csináltam. A földön ücsörögtem, mint valami depressziós tizenéves, akit éppen az előbb tiltottak el attól, hogy a barátjával találkozzon. Igazság szerint, magam sem tudtam, mi bánt, ugyanis ezeken az apró tréfákon (leszámítva a csókot, amelyet tényleg komolyan vettem) aligha lehetett megsértődni. Reményeim pillanatok alatt elszálltak. Mit is hittem? Hogy majd egy olyan férfi, mint Sam, és egy olyan nő, mint én…
- Én… szeretlek téged. – szólalt meg több óra eltelte után.
Ez a mondat villámcsapásként ért.
- Hogy… hogy mondtad? – kérdeztem, mintha nem értettem volna rendesen.
- Azt mondtam, hogy szeretlek. – ismételte meg előző megjegyzését, én pedig az ajtóhoz szorítottam kezem, mintha reménykednék benne, a másik oldalon Sam ugyanezt teszi.
- Tényleg?
- Dehogyis! Megint Deemer voltam! Istenem, már harmadszorra veszed be, ez haláli! – hahotázott a férfi Sam hangján. – Nem, de most komolyan. A nevem Samuel Meed Norwood, huszonharmadik életévem töltöttem be, és örökbe fogadtak. Különleges vagyok, három képességgel rendelkezem, van egy nővérem, Jade Lyndsea Norwood, egy közös képességen osztozom vele. – kezdett bele bizonygatásába, hogy ez már valóban ő.
- Ezt mind tudtam én is. – közöltem vele sértődötten. – Mondj valami olyat, amit senki más nem tud rólam rajtad kívül. Amit csak neked mondtam el, és senki másnak a Földön. – követeltem.
- Az első dalodat Üvegkengurunak nevezted el, mert karácsonyra kaptál egy apró üvegfigurát a zongoratanárnődtől, Iristől. Azt mondtad, nagyon hasonlított egy Chopin dalra, volt szerencsém hallani. Mesésen zongorázol.
Megforgattam szemeimet – ezzel a szöveggel igazán nem hat meg. Lehet, hogy nagyon tudja, hogyan kell bevágódni egy nőnél, de nem nálam!
- Elég a csöpögős szövegből! – álltam fel, és tártam szélesre előtte az ajtót. – Mit akarsz valójában?
- Azt, hogy elmondhassam; sajnálom.
- Ó, menjél már ezzel a bocsánatkéréssel! Ez csak egy idióta tréfa volt a részetekről, nem több! Most miért kell ezért bocsánatot kérned, és könyörögnöd az ajtóm előtt? Nem értem, valójában mit akarsz.
- Nova! – hallatszott a folyosó végéről.
- Na jó, ez már tényleg sok nekem. – fogtam fejemet, és kisétáltam. – Mégiscsak miért csináljátok ezt velem?
- Várj, várj, mondok valamit, amit csak én tudok rólad, hogy bebizonyítsam, én vagyok az igazi!
- Már te is? – kérdeztem. - Na jó. Mit tudsz?
- A legelső dalodat úgy hívod, hogy Üvegkenguru, mert a zongoratanárnőd adott egy kengurufigurát karácsonyra… és gyönyörűen zongorázol!
- Ezt már elsütöttem egyszer, haver. – közölte vele az általam hitt ál-Sam. – Tényleg, akkor most te vagy az igazi? – mutatott az egyik Sam a másikra.
- Várj, elveszítettem a fonalat. Azt sem tudom már, hogy én igazi vagyok-e. – nézett végig magán az imént érkezett férfi, aki pontosan úgy nézett ki, mint a másik.
Szinte megfájdult a fejem az ikrek által folytatott párbeszédben. Tekintetem villámgyorsan siklott egyikről a másikra, egyik gyönyörű kék szempárból a másik gyönyörűbe. Megfordult fejemben, hogy talán használhatnám képességem, és akkor kiderül, melyik esik össze, de elvetettem az ötletet, mert nem akartam, hogy akármelyik Samnek bármilyen baja essen. Deemer képessége egyre érdekesebbnek bizonyult, ahogyan továbbfejlesztették; a testcserének egy olyan verzióját mutatták be, amelyről még soha nem hallottam. Deemer felvette Sam alakját, akinek a teste és lelke megmaradt egyben, tehát az átváltozott személy megkétszerezte az átalakult személy alakját, és abba férkőzött bele, de most testével is, és nem csak lelkével költözött a kiválasztott emberbe, így nem maradt érintetlenül önmaga valamely másik helyen. Tehát igazam volt, és a képességek tényleg továbbfejleszthetőek, gyakorolhatóak, ez azt jelenti, hogy Samuel is talán „útközben” szerezte másik két erejét. Ebből kifolyólag talán, ha nagyon igyekszünk, és a képességtanár elég időt fektet mindenki taníttatásába, akkor képesek leszünk legyőzni ellenségünket újabb, erősebb, jobb és persze több képességgel. Talán Zolának először tényleg le kellett kötni a szemét, egész gyermekkorában, de miután Sammel gyakorolták, a lány megtanulta, hogyan uralja erejét emberi formájában, és csak Különleges alakjában legyen veszélyes másokra nézve. De egy dologra még mindig nem derült fény: Sam hogyan éri el, hogy ne hasson rá képességem. Talán azért, mert több képessége van, és erősebb nálam? Végül is, miért ne tartaná ő a fejlesztőórát, hiszen magának már több képességet is tudott kreálni! Vagy Sam azon képességével vett rá, hogy ne bántsam, ne sokkoljam, amellyel általában az embereket szokta arra kényszeríteni, amit ő akar, hogy csináljanak! De akkor miért nem használta eme erejét a kórházban, mikor elérhette volna, hogy bármelyik ember másfele legyen, hogy a biztonsági őr kikapcsolja a kamerát, hogy a nővér elhatározza, hogy elenged? Vagy nem használta ki az erejét, vagy akkor még nem jött létre, esetleg az is megtörténhet, hogy percek alatt tudna különleges erőt adni magának, ha meglenne a megfelelő koncentrációja. No de hogyan valósítható ez meg puszta koncentrálással?
- Tudom már, hogyan találjam ki, ki az igazi Sam. – járkáltam kettejük között keresztbefont karokkal. – Mindkettőtöknek kérdéseket fogok feltenni, amikre csak Sam, és én tudjuk a választ, vagy csak Sam. Ha az egyikőtök nem fog rá válaszolni, egész biztosan az a hamis-Sam. Hacsak nem tudja mindkettőtök azt a dolgot, amit csak Samnek mondtam el, bár akkor feltételezem, hogy Deemer azt Sam titkos blogjáról tudja, aminek kinézete rózsaszín, és aranyos macskákról alkotott egy hasonló, sőt, oh, milyen véletlen, ugyanolyan történetet, mint amilyen velünk is megtörtént! – egyikőjük erre felnevetett. – Aki nevet, az egész biztosan nem az igazi, ugyanis épeszű ember nem nevet ilyen szörnyű viccen. Ez viccnek szörnyen durva lenne.
- Ebbe most ne menjünk bele, jó? Csak tedd fel azokat a kérdéseket, és essünk túl rajta. – nyögött fel az egyik.
- Áh… tehát valaki már menni készül. – gyanúsítottam meg azt, ki az imént bosszankodott. – Talán még gyakorolnod kell a testcserét, ál-Sam? Vagy mondjam inkább úgy, hogy Deemer?! Tudtam, hogy te voltál az! Vagy azért nyafogsz, mert te vagy az igazi, és nem akarsz kitérni a piszkos kis titkaidra? – találgattam, de a válasz csak egy hatalmas, fáradt sóhaj volt.
- Elegem van, Nova. Feladom. Győztél. Elmehetünk végre. – szólalt meg az egyik, aki már túlságosan is sokat szitkozódott az elmúlt percek alatt.
- Állj csak meg, kisapám! Nem mész sehova, amíg ki nem találtam, ki az igazi Samuel Norwood. – állítottam meg, mikor indulni készült volna.
- Akibe szerelmes vagy? – kérdezte az egyik, s mintha csöppnyi reménykedést is hallottam volna hangjában.
- Nem, akit meg akarok ölni. – helyesbítettem. Csöppet sem ijedt meg, sőt, arca ugyanolyan rezzenéstelen és fegyelmezett maradt másodpercekig, hogy rá ne jöjjek a turpisságra. De nekem sikerült eltitkolnia előlem az igazságot. – Na jó Deemer, húzz innen. – intettem szobája felé. – Ne hidd, hogy nem látom.
- Mire gondolsz? – értetlenkedett a gyanúsított.
- Lehet, hogy tökéletesen másoltad le Sam kinézetét, de a lelkét lehetetlen. Nem jött össze, de már majdnem bedőltem neked. Látod, hogy Sam mit érez irántam – bocsánatkérő tekintettel néztem az általam igazinak vélt Samre. – ezért kérdezted meg, hogy szerelmes vagyok-e belé, mintha tudnád, hogy ő ebben reménykedik, és tényleg megkérdezné, nyíltan, kerek-perec, hogy mit érzek. Így van, vagy nem?
- Nem. Az az igazi Sam volt. – felelte a mellette álló.
- Micsoda? Na jó, tegye fel a kezét az igazi! – utasítottam őket. Mindketten felemelték. – Nem jó válasz! – ingattam a fejem, és megérintettem ujjammal a tetoválásom. Elérhettem volna, hogy pillanatok alatt összerogyjon egyikőjük, de ehelyett megálltam a koncentrálásban, mikor megláttam, hogyan néz rám egyikőjük. Ismerős volt az a tekintet, az a bizonyos „kényszerítős” nézés, amivel sikerült elérnie, hogy azt tegyem, amit ő akar, hogy tegyek. – Fejezd be. – mondtam neki. – Megígérted, Sam, megígérted, hogy többet nem teszed ezt velem. Hagyd meg nekem ezt a szabadságot, hogy legalább a te közeledben ne kelljen másra hallgatnom, csak saját magamra. És azt hiszem Deemer, most már egészen nyugodtan elmehetnél. – intettem a folyosó vége felé. – És erről még egészen biztosan beszélni fogunk, tehát azt ajánlom, ne közlekedj egyedül a Szálláson, megértetted? Na tünés.
- Igenis, asszonyom! – tisztelgett, mire én hasba rúgtam. Felnyögött, és a falnak támaszkodva levegőért kapkodott. Immár Deemer állapotban láthattam.
- Te ne szívózz velem, mert nagyon csúnya vége lesz.
- Én csak megvicceltelek néhányszor. – védekezett.
- Néhányszor… háromszor is beetetted velem, hogy nem az vagy, aki! És ha ez nem lenne éppen elég, meg is csókoltál, miközben Samnek adtad ki magad!
- De nem ellenkeztél! – vágott vissza a férfi.
- Vajon miért? Mert azt hittem, hogy Sam vagy!
- Tehát, ha én tettem volna ugyanezt, nem ellenkeztél volna? – tette fel a kérdést az igazi.
- Állj, állj! – hallgattattam el a másik kettőt. – Deemer, nem mondom el többször. Vagy most azonnal elmész, vagy nem engedem, hogy Sam leállítson, és használom a képességem, hogy összeeshess, és aztán jól beléd rúghassak! – fenyegettem, majd lassan, komótosan besétáltam a szobámba, és magammal húztam Samet is. – Nem emlékszem már, melyik voltál te. Aki a szobám előtt ücsörgött órákig, vagy az, aki később toppant be, de nagyon sokat rágódtam azon, amit egyikőtök mondott. – közöltem vele.
Akaratlanul is eszembe jutott a csók, amely bár Deemerrel történt, mégis nagyon valóságosnak tűnt, és igazinak. Talán Deemer képes lemásolni Sam érzéseit is, nem csak a kinézetét? Lehetséges… bármi is történt, sikerült elképzelnem, elhinnem, hogy ez mind köztem, és Sam között történik.
- Mi is volt ez? – tudakolta, persze láttam szemén, hogy pontosan tudja, mire gondolok. Már egész biztos voltam benne, hogy ő mondta azt, amire rá akartam volna kérdezni.
- Azt mondtad, hogy szeretsz. Te voltál?
- Igen. Én voltam az a Sam, aki a szobád előtt ült, és várta, hogy elfogadd a bocsánatkérését. Ne haragudj Deemerre, ő csak… teljesen átengedte magát az úgy képességének, és úgy döntött, te leszel az áldozat. De nem mondhatod, hogy nem próbáltalak megvédeni tőle…
- Nem mondtam ilyet. – feleltem vállat vonva. – Azt sem mondtam, hogy ellenemre van a dolog, hogy így érzel irántam.
- Nézd, nem szeretem a csöpögős beszélgetéseket. – jelentette ki, mire ajkaim akaratlanul is széles mosolyra húzódtak.
- Akárcsak én. – mondtam, és karjaimat nyaka köré fűztem.
Szerencsére én nem voltam abban a helyzetben, hogy lábujjhegyre kelljen állnom; e nélkül is elértem, amit akartam. Pontosabban majdnem, ugyanis az ajtó hirtelen a falnak csapódott, és Nyuta lépett be rajta, olyan tekintettel, mint aki épp az imént látott szellemet.
- Baj van. – közölte velem. – Hatalmas baj.
Sammel összenéztünk egy pillanatra, majd tekintetünk ismét a fiatal lányra irányult.
- Funanya meghalt. – bökte ki, majd szeméből megeredtek a könnycseppek. Felálltam, hogy átölelhessem, s mikor odaértem hozzá, már fejét a falba verte. Leállítottam, mielőtt nagyobb kárt tehetett volna magában, és magamhoz öleltem a szegény, zokogó kislányt.
- Őszinte részvétem, Nyuta. Chika most hol van? Ugye nem hagytad egyedül? – kérdeztem tőle, s megláttam, hogy Sam is odasétál hozzánk. Csak megsimogatta az elkeseredett leányzót, és rám tekintett.
- Ő is eltűnt. Felmentem az emeletre, ahol nem találtam őt, és aztán megláttam Funanyát a szobájában megcsonkítva. Szörnyű volt. – reszketett szegény, s én folyamatosan csitítgattam, de a könnyek patakként gördültek két barna szeméből.
- Curtis ezúttal túl messzire ment. Ne aggódj, megtaláljuk, megöljük őt, és visszakapod Chika-t. – ígérgette Sam.
- Őt lehetetlen megölni. Ti is tudjátok, hiszen majdnem elpusztított benneteket! Szerintetek ezek után képesek lennétek megállítani őt? – zokogott keservesen, s nekem szívem fájdult bele, mennyire szörnyen rosszul érezheti magát.
- Az sem biztos, hogy ő volt. – próbáltam más magyarázatot találni, de a másik két személy komplett idiótának nézett. – Igazatok van, biztos, hogy ő volt.
- Ezzel nem segítesz. – motyogta Sam, én pedig bólintottam, hogy igaza van, ugyanis Nyuta még hangosabban zokogott fel.
- Irány Aura. – böktem az ajtó felé, és magammal húztam Nyutát.
- Azt hiszem, bezárkózom a szobámba. – jelentette ki a fiatal lány, és becammogott hálótermébe.
- Szegény lány. – mondta Sam, miközben az iroda felé terelt. – De megtaláljuk a húgát. Biztosan elrejtették a Bázison, vagy mi.
- Egész biztosan. – feleltem, mikor meghallottam, hogy csörög a telefonom. Gyorsan előkaptam a zsebemből, és megnéztem a kijelzőt.
Nem mutatta a számot, ezért felkeltette az érdeklődésem: vajon ki telefonálhat?
- Valorie Cass. – mutatkoztam be.
- Áh… Valorie. – egy titokzatos hang szólt a készülékbe. Ismerős volt, és nagyon sejtelmesnek hangzott. – Eljöhetnél a kis koreai lányért. Itt sír Jade kezében, és alig várja, hogy érte jöjjön a nővére.
Megtorpantam. Szinte fájt a felismerés – a felismerése annak a hangnak, amelyet annyiszor halottam rémálmaimban.
- Mit… mit akarsz? – kérdeztem tőle remegő hangon. – Ha egy ujjal is hozzá mersz érni esküszöm, nem éred meg a holnapot. – fenyegettem.
- Egy dolgot szeretnék kérni. Gyertek vissza a Bázisra Nyutával hajnalban, és ne jöjjön veletek senki más. Ha nem lesztek itt, Chika meghal. – fejezte be, s tette le a telefont pillanatokkal később.
Kővé dermedve álltam a folyosó közepén, kezemben a telefonnal. Sam megfordult, mikor észrevette; nem vagyok mellette.
- Minden rendben, Nova? – sietett mellém, és két keze közé fogta az arcomat.
- Persze… minden a legnagyobb rendben van. Mindjárt visszajövök. – téptem ki magam karjai közül, és visszamentem Nyuta szobájához. Sam kérdőn nézett rám, de amint kinyílt a lány ajtaja bementem, hogy addig sem érezzem magamon a férfi tekintetét.
Elmeséltem Nyutának, mit mondott Curtis, s újabb akciót terveztünk.
- Nem akarlak elhurcolni a Halálba. – temette arcát tenyerébe.
- Azt akarja, hogy ketten menjünk. Ha én nem megyek oda, valószínűleg mindketten meghaltok. Külön kérte, hogy én is legyek ott.
- Készítsd fel rá Samet, hogy nem biztos, hogy visszajövünk. Bár azt sosem élné túl. – nézett rám egy pillanatra.
- Szerinted belehalna a hiányomba? – kérdeztem rá mosolyogva.
- Én magamról beszéltem, olyan jó arc vagyok. Dehogyis. Szerintem egész biztosan. Nem mondta még neked, hogy szeret?
- Hű, de gyorsan témát váltottunk! Nyuta, tényleg nem szeretnék beleszólni a szívügyeidbe, de éppen az előbb tűnt el a húgod, és halt meg a nevelőanyád. – emlékeztettem, bár ezt felettébb helytelenül tettem. – Koncentráljunk a feladatra.
- Csak próbálok másra gondolni. – közölte velem lehajtott fejjel.
- Gondoljuk a mentőakcióra, és arra, hogy jó emberhez fordultál.
- Téged hívott, nem engem. – emlékeztetett, mire én egyetértve bólintottam. – Téged akar, és nem Chika-t, vagy engem. Ez egy csali.
- Nem érdekel, mi ez, meg kell állítani. Csak egy mód van rá – ha szembenézünk vele.

Nyuta ablaka, amit nemrég apró méretűről hatalmasra cserélt tökéletes eszközként szolgált az akcióhoz – azon keresztül ugrottunk, ahogy ez már szokásunkká vált a Különlegesekkel. A fiatal lány beleélte magát a mentőakcióba, és elkezdett „kémesdit” játszani, azaz bőrszerelést húzott, és, mint egy vinnyogó kisgyerek, aki kért, de nem kapott fagylaltot a mamájától, azt követelte, hasonló ruhát viseljek.
- Ezt a ruhát még Zola adta nekem a tizenhatodik születésnapomra. Azóta csak vékonyabb lettem. – nézett végig magán, mikor földet értünk az ugrás után.
- Nem tudom, miért kell ez az egész. Miért nem öltözhettem rendesen? Muszáj itt idétlenkedni? – bosszankodtam.
- Idétlenkedés? Szerintem ne jelenj meg Sam előtt ebben a ruhában, mert kitör a harmadik világháború. Pedig már e nélkül is rád volt cuppanva. – jegyezte meg, miközben tekintete a Szállás felé irányult.
- Ne vond el a figyelmemet! – idegeskedtem. – Inkább induljunk el, hogy minél előbb… vége legyen. Nem mondom, hogy minél előbb érjünk haza, mert egyáltalán nem biztos, hogy hazaérünk. Bezártad a szobát?
- Minden el van intézve. – lengette meg szemem előtt hálószobájának kulcsát, majd vetett egy pillantást karórájára. – Siessünk.
Az út nagy részét futással töltöttük. Egyikőnk sem bírt megszólalni a feladat nehézségének gondolatától, és gondolom mindketten azon törtünk a fejünket, mi lenne a megfelelő terv a szökésre. Hiszen fogalmunk sem volt róla, hol rejtegetik Chika-t. Vagy ha mégis rájöttünk volna, egész biztosan mesteri, ámde megvalósíthatatlan ötlettel álltunk volna elő a kiszabadítására, ami után később elfogtak, és megkínoztak volna. Jobbik esetben rögtön végeztek volna velünk, mert az gyorsabban történik, mint a puszta kínzás. Az hosszabb, és fájdalmasabb, mintha csak lefejeznének, és elvennék a képességünket. Volt bennem egy érzés, hogy helytelenül cselekszem. Igen, Sam megígértette velem, hogy ne tegyek semmi ehhez fogható őrültséget, viszont én is megígértettem vele, hogy nem fogja használni a kényszerítős képességét rajtam. És betartotta? Nem. Bár ez a két dolog teljesen különbözik egymástól, mégis egyforma: ha a szükség úgy adja, ha a sors megköveteli, muszáj a helytelen utat választanunk. Legalábbis az én esetemben ez így történt.
Ahogy odaértünk a helyszínre, Jade várt ránk. Megtanultam Samen, hogyan állhatok ellen a kísértésnek, hogy engedelmeskedem a lány képességének, így megpróbáltam nem figyelni azokra a jégkék szemekre. De egyre csak hívogattak a Bázis felé, és egy hang ezt suttogta a fejemben: „Menj be! Menj be!”
- Várjatok itt. – intézte nekünk szavait egy teljesen üres helységben.
A falak fehérek voltak, de virítóan fehérek, és hittem, hogy az ajtó, amin bejöttünk, eltűnt. A nő mégis távozott valamilyen módon, és mi csak ültünk, mint akiket teljesen elvarázsoltak. És így is történt. Percekkel később Curtisszel tért vissza, aki megállva előttünk ujjait hol összeérintette, hol szétválasztotta egymástól.
- Nocsak, nocsak. Valorie és Nyuta. Mielőtt megkérdeznétek, hol van Chika, és megpróbálnátok megölni, ha tudtotokra adnám, elmondom, hogy itt nem működik senki képessége, csak a mienk. Ez az Ellenszövetségesekre lett kitalálva, úgy hívom: a Végtelen. Itt várhattok, míg meghozzátok a döntést.
- Miről? – kérdezte Nyuta.
- Nos, visszakaphatod a húgodat, egy feltétellel. Ha Nova nekem adja a képességét, és erejét, te kiszabadulsz, Chika-t is visszakapod, és egy időre békén hagyom a többi Különlegest. Ha azonban valamilyen, nem tudom, milyen módon, de kiszöktök, olyan pusztítást fogok végezni az összes Különlegesen és a családjukon, hogy olyat még világ nem látott. Nova élete, vagy a ti életetek. Döntsetek hát, míg előkészítjük a Tükörszobát. Hallottad, Jade? Ez rímelt! – nevetett, majd távozott a szobából.
Ismét magunkra maradtunk. Csak én, Nyuta és a Végtelen.
- Nova, megteszed ezt értem? A Különlegesekért? – tette fel a kérdést hirtelen.
- Választásra kényszerítesz? – kérdeztem könnyes szemekkel. – Azt akarod, hogy megfontolatlan döntést hozzak?
- Csak próbáld meg Nova, kérlek… már csak néhány perced van, míg ideér. Segíts nekem! Kérlek. – könyörgött, de én elfordultam előle.
- Az életembe kerülhet. – emlékeztettem, miközben letöröltem arcomról a kicsorduló könnycseppeket.
- De az én családom élete is kockán forog. – tájékoztatott, s megpróbált rávenni, hogy döntsek az ő életük mellett.
- És ha visszatérsz a Szállásba, beállítasz úgy, hogy közlöd Aurával: „Nova halott?”. – kérdeztem. – Neked kellene elmondani a családomnak, hogy mi történt, Samnek, mindenkinek. Ez jobb lenne?
- Persze, hogy nem lenne jobb, de tudom, hogy képes leszel rá… képes leszel kimászni a csávából. Hiszen én ilyennek ismertelek meg! Aki soha nem adja föl. Aki kimenekült még a Fagykamrából is, akinek sikerült megbirkóznia a Halállal a szerelméért. Ha nem… Nem tudom, ki másban bízhatnék, ha nem benned.
- Tudtam, hogy ez lesz a vége. – sóhajtottam fel. - De megteszem érted. Igazad van. Ki más lenne olyan önfeláldozó, hogy megtegye ezt egy majdnem ismeretlen lányért?
- Egy majdnem ismeretlen férfiba vagy szerelmes. Azt hiszem, innentől már mindegy, kinek mented meg az életét.
- Vigyázz a szádra, Nyuta. – sziszegtem, majd felálltam. Amint Curtis visszaért, kérdeztek, hogy döntöttünk. Nyuta elmondta, melyiket választottuk, így Jade elém állt, hogy szemembe nézhessen.
- Az egyik emberem majd kikísér téged, és a húgodat. – mondta Curtis Nyutának, aki bólintott, s a gonosz kíséretében távozott a szobából.
Nem gondoltam volna, hogy Nyuta cserben hagy majd, főleg azt nem, hogy így. Azt hittem, számíthatok a Különlegesekre, ha majd én is bajba kerülök, ahogyan én szoktam tenni, mikor velük történik ugyanez. Csalódtam a többiekben, kiváltképp ebben a lányban, de fogalmam sem volt róla, én mit tettem volna a helyében. És akkor kivezetetett a nő, s akkor már készen álltam a halálra.

1. Tedd ki a blogodra!
2. Írd ki a nevét annak, akitől kaptad!
3. Írd le ki az a 6-7 ember akinek tovább küldöd!
4. Válaszolj az alábbi kérdésekre: Mi/Melyik a kedvenc...
-piád?
-kajád?
-állatod?
-színed?
-édességed?
-zene stílusod?
-énekesed?
-énekesnőd?
-színészed?
-színésznőd?
-együttesed?
-blogod?

Nagyon, de nagyon szépen köszönöm Elenának a díjat!!
http://www.angyalisugallat.blogspot.com/

Akiknek tovább adom:
Elena: http://nincshozzadhasonlo.blogspot.com/
Alicem: http://alice-fanfictions.blogspot.com/Liella:
http://anduril-anyugatlangja.blogspot.com/
Bunny: http://theimmortalheart.blogspot.com/
Vivi: http://szerencsesszerencsetlensegek.blogspot.com/
Xéni: http://izabellaandedward.blogspot.com/

Kedvenc
-piád: nincsen konkrét kedvencem :S
-kajád: itt sincsen, de nagyon szeretem a gyümölcsöket
-állatod: fehér tigris
-színed: lila, napsárga, almazöld
-édességed: húha, ebből sok van :D
-zene stílusod: METAL!!!!
-énekesed: Tom Englund, Kip Winger
-énekesnőd: Loreena McKenitt
-színészed: Bruce Willis, Brad Pitt, Ian Somerhalder
-színésznőd: azt hiszem Grace Park
-együttesed: Evergrey, Winger, Taking Dawn, The Poodles, Starbreaker és még hasonlók :)
-blogod: mindenkinek szeretem a blogját, akinek olvasom

Még egyszer nagyon szépen köszönöm!! :)
Puszi,
Eilis

Sziasztok! Meghoztam a legújabb, csütörtöki részt. Remélem tetszeni fog Nektek, és írtok néhány kommentet! ^^ Nagyon örültem az előző hozzászólásaitoknak.
Az első képet Liella készítette, valami eszméletlen gyönyörű lett, még egyszer nagyon köszönöm! A második pedig a szokásos Nova-Sam kép. :/
Jó olvasást!
Puszi,
Eilis

- Vigyázz, Nova, ez kemény menet lesz! – mondta, majd háta mögé szorított, s próbált minél távolabb tartani a hegyes jégcsapoktól. – Csak maradj mögöttem, és próbálj akkor mozdulni, amikor én mondom! Világos?
- Igen. – mondtam vacogva, s a jeges falhoz lapultam. – Ugye tisztában vagy vele, hogy idebent nem működik egy képesség sem?
- De még mennyire. – felelte, majd pillanatokkal később a szűk szoba másik oldalára rántott. – Olyan, mint egy játék – ha kikerülöd, nem lehet bajod.
- Ezzel már több Különleges is próbálkozhatott, de mind a hullaházban végezték.
Sam nyilvánvalóan elengedte megjegyzésemet füle mellett, s tovább ráncigált minden egyes jégcsap leesésénél.
- Nézd! – szólalt meg két jégeső között. – A falon van egy mélyedés. Bakot fogok tartani neked, hogy felmászhass, és megkapaszkodhass benne, mert fentebb biztosan vannak még más fogások is. Le kell törnöd az összes jégcsapot. Egészen fel kell majd másznod a legtetejére, ami nem kis meló lesz, de tudom, hogy képes vagy rá.
- Ennek semmi értelme nincsen. – ellenkeztem. – Hogy tudnám letörni azokat a jégcsapokat? Le fognak fagyni az ujjaim, és különben sem vagyok olyan erős, hogy sikerüljön. Inkább menj te.
- Ez több okból is lehetetlen. Először is; nem bírnál el. Másodszor pedig, ha engem felnyársal egy jégcsap, az nem baj, mert én pótolható vagyok, de te nem.
- Jaj, befejeznéd már azt, hogy folyamatosan olyanokat mondogatsz, hogy te pótolható vagy? Szerinted, akinek három, vagy annál több képessége van, nélkülözhető? Nagyon tévedsz, Sam.
- Tényleg? Örülök, hogy így vélekedsz erről. Csakhogy ezt rajtad kívül nem tudja senki. – mondta, majd hirtelen ellökött. A jégcsap pontosan mellettem csapódott a földbe, s apró törmelékben repkedett ide-oda. Nem volt túl sok hely – kissé kényelmetlenül is éreztem magam, amiért ilyen közel kerültem Samhez, akárcsak a kórházban, mikor megszöktetett. Ha egyedül tartózkodtam volna a kamrában, és elég ügyes, illetve szemfüles lettem volna, talán sikerült volna megúsznom… de így…
A kamrában olyan hideg volt, hogy alig bírtam mozogni. Folyamatosan Sam lökdösött ide-oda a kis teremben, nehogy átszúrjanak a fagyos jégcsapok. Curtis kitett magáért, mikor ezt a kínzóeszközt tervezte; bizonyára jómaga is tudta, micsoda zseniális, ámbár halálos dolgot talált föl.
- Elegem van Sam, tarts bakot. Megpróbálom.
- Vagy próbálkozhatunk a jól bevált „halottnak tettetem magam” módszerrel. Próba szerencse.
- Ha mozdulatlanná dermedsz egy olyan helyen, amelynek a tetejéből gigantikus méretű jégcsapok esnek körülbelül egyenlő az öngyilkossággal. – tudattam vele, s ezúttal én löktem odébb őt. – Felemelsz, vagy nem? A te ötleted volt.
Megforgatta szemeit, majd megragadott derekamnál, s felemelt a magasba.
- Nem tudnál kicsit feljebb vinni? Még mindig nem érem el!
Követte utasításom.
- Megvan. És most?
- Milyen mély a fogás? – kérdezte.
- Nem túl mély. Alig lehet benne megkapaszkodni.
- Nincs mellette másik?
- Csak sokkal feljebb látok egyet. Akkor most mi legyen? – kérdeztem tanácstalanul.
- Állj rá a vállamra.
- Micsoda?
- Több méter magasból ugrottál, és nem mersz most felállni a vállamra? Félsz, hogy leesel?
- Nem… - feleltem, majd teljesítettem kérését, s felálltam a vállára. Sikerült elérnem a következő fogást.
- Ezek a mélyedések feljebb biztosan sűrűbben lesznek, mivel onnan is esnek jégcsapok. Ha felérsz próbáld meg lerugdosni őket, vagy mi…
- És mi lesz veled? A fejedre fog esni, semmit nem fog használni ez az egész!
- Nézd, nem eshetnek az örökkévalóságig. Vagy ugrálunk még egy darabig ezek elől, vagy ülünk, és halálra fagyunk, de esetleg megpróbálhatjuk felgyorsítani a folyamatot, és aztán kikerülünk innen jobbik esetben egy másik kínzókamrába, rosszabbik esetben megölnek minket. Válassz.
- Rendben, megpróbálok megkapaszkodni ebben a kettőben… - magyaráztam.
- Húzd fel magad. – próbált ötletet adni.
- Azt próbálom! – feleltem idegesen, majd belemélyesztettem kezeim a fogásokba.
Karizom, Nova, karizom… többet kellett volna húzódzkodnod a Szálláson. Semmire nem mész majd a pálcikakarjaiddal.
- Ne félj, itt vagyok! – nyugtatgatott.
- Nem félek! – idegeskedtem, majd felnyomtam magam, s egyik kezemmel elengedtem a fogást. Abban a pillanatban lepergett előttem az egész életem. Abban gondolkodtam, mit fog szólni hozzá Sam, ha ráesem, vagy valami, de végül sikerült megkapaszkodnom az egyik fenti mélyedésben. Samnek igaza volt – a helység tetején már volt mibe kapaszkodnom, s ahogyan másztam fel, azon gondolkodtam, hogyan fogom lerúgni a jégcsapokat. Biztos voltam benne, hogy nem lesz egyszerű, s nagy kihívásnak nézek elébe. Hatalmas meglepetésként ért, hogy talán mégsem lesz olyan nehéz, hiszen az óriási jégcsapok körül egy nagy üreg tátongott, olyasmi, amelybe bele lehet ülni. Megragadtam a lehetőséget, s beleültem, majd bakancsommal megpróbáltam elérni egy kevésbé vastag, de hegyes jégcsapot. Egészem kicsúsztam az üreg szélére, félő volt hogy lezúgok onnan, így kezemmel kerestem két biztos fogást magam mellett. Hatalmasat rúgtam bele, de csak az én lábam fájdult meg, törést nem láttam a jégdarabon. Tovább próbálkoztam. Egyre nagyobbakat rúgtam a jégcsapba, míg egy reccsenést nem hallottam, s a megfagyott víz már esett is lefelé. Rettegtem attól, hogy talán beleállítom az egyiket Sam fejébe, de nem hallottam ordítást, csak a jég hangos földet érését. Újabbal próbálkoztam, de ennek eléréséhez az üreg egy másik részébe kellett csúsznom. A jégcsap ezúttal szerencsére közelebb volt, mint az előző, így könnyebben el tudtam érni. Ez tömzsibb volt, és jobban bele is sajdult a lábam a folyamatos erőlködésbe, de ez is sikeresen földet ért. A harmadikkal gondban voltam. Úgy éreztem, ha ezt lelököm, a többit már gyerekjáték lesz lerúgni. Csakhogy nem ment valami könnyen ezen tervem megvalósítása. Akármilyen erősen próbálkoztam, nem mozdult a jégcsap. Már éppen kezdtem volna feladni, mikor meghallottam Sam kiáltását lentről.
- Most, Nova, most!
És akkor hatalmas lendülettel lerúgtam a jégcsapot. Nem nyugodtam meg, mikor az nem tört darabokra a földön, és egy hatalmas kiáltás kíséretében piros folyadék fröccsent az amúgy fehér, és kékes árnyalatban játszó falra.
- Sam! – ordítottam. – Sam! – ismételtem meg nevét, s felálltam az üregben, majd megkapaszkodtam egy kisebb jégcsapban. De lábam hirtelen megcsúszott, s én villámgyorsan siklottam le a jeges falon. Egy ilyen baklövés folytán halok meg? Egyszer úgyis meg kellett volna történnie… úgyis le kellett volna jönnöm onnan. De hogy követhettem el egy ilyen hibát? Szinte megállt a szívem, mikor láttam, hogy közeledik a föld, de érdekes módon nem értem földet. A lábam még a levegőben lebegett, mikor kinyitottam a szemem, s Sam jégkék szemeivel találtam szemben magam. – Jézusom… - fogtam fejem, mikor letett. – Ilyet soha-többé-ne-kérj-tőlem. Érted?
És akkor átöleltem. Nem tudom, milyen elhatározásból, fogalmam sincsen, mi vezérelt, de szükségem volt erre. Viszonozta ölelésem, majd elengedett, hogy háta mögé pillanthasson.
Fred hevert ott, le nem írhatóan borzasztó kinézettel. Bőrének minden egyes részét saját vére szennyezte, szemei élettelenül meredtek a semmibe.
- Tehát meghalt. – állapítottam meg, miközben mozdulni sem bírtam. Lábaim földbe gyökereztek, végtagjaim mozdulatlanná dermedtek, de nem a hidegtől. – Én öltem meg.
- Hozzá fogsz szokni az öléshez, Nova. A részeddé válik majd.
- A részemmé?- ismételtem a szót elszörnyedve. – Azt akarod, hogy embereket öljek?
- Ezek nem emberek… hanem szörnyek.
Gondolj már bele… legalább már nem kell aggódnod amiatt, hogy ugyanazt tudja, amit te. Hogy beadtad neki a saját képességed injekciós tűn keresztül. Hát nem jó érzés?
- Hát jó. – vontam vállat lazán. – Legyen.
- Hű, de gyorsan megváltozott a véleményed erről az egészről! – füttyentett, de én gyilkos pillantással elhallgattattam.
- Csönd legyen. – sziszegtem. – Inkább találd ki, hogy juthatunk ki innen. Ha már olyan magasba másztam szükségtelenül…
- Nem volt szükségtelen. – mérte végig a halott Ellenszövetségest.
- Ne is beszéljünk róla, jó? Juttass ki. – utasítottam idegesen.
Sam kinyitott egy ajtót, s kérdő tekintettel figyelt engem, majd felvonta szemöldökét.
- Az ajtón keresztül való távozással is gondjaid vannak?
- Ne gúnyolódj haver, épp most öltem meg egy embert.
- Hű, de nagy szám… - forgatta szemeit. – Én megszámolhatatlanul sok Ellenszövetségest nyírtam már ki.
- Rendben, innentől számon tartjuk, ki mennyit pusztít el. Megegyeztünk?
- Nem is tudom, Nova… én előbb kezdtem. Legyél büszke erre az egyre.
- Netán félsz?
- Mi az, hogy félek?
- Beijedtél, mert gyorsabban fejlődöm, mint te.
- Ez úgy hangzik, mint egy kihívás. Nem de bár?
- Ez konkrétan az volt, Sam. Mától számítjuk. Húzz bele. – kacsintottam, majd kisétáltam az ajtón.
A szoba, ahol kikötöttünk üres és sötét volt. Olyan csend uralkodott a helységben, hogy szinte hallani lehetett, s úgy éreztem, hogy még talán sípol is. Érdekes gondolat…
- Az ablak. – intett a nyílászáró felé, majd feltárta azt. – Ugorj te elsőnek.
- Rendben. Egy nővel teszteled, hogy mi van az épület alatt? Milyen udvarias és önfeláldozó… - gúnyolódtam, s már éppen készültem volna kimászni az ablakon, de Sam megállított.
- Nem értelek. Éppen most engedtelek előre. – nézett értetlenül, majd körbetekintett a szobában. – Mit szólnál, ha egyszerre ugranánk? – ajánlotta fel.
- Nem teljesen mindegy? Csak érjünk már le! – feleltem idegesen, majd várakozás nélkül leugrottam. Sam nem sokkal előttem ért földet, s mikor megérkeztem ezt mondta:
- Lassú vagy.
Elengedtem a megjegyzést a fülem mellett, s elindultam az erdő felé.
- Találjuk ki, mit fogunk mondani Aurának, hogy miért tűntünk el. – javasoltam, mikor már látóhatáron kívül volt a Bázis.
- Hagyd csak. – felelte röviden. – Majd én megoldom. Végül is… én okoztam a bajt.
- Igen, te okoztad. – értettem vele egyet.
- Mi van veled, Nova? – tudakolta értetlenül, én viszont megálltam, hogy szembeforduljak vele.
- Épp az előbb öltem meg egy embert.
- Most miért vagy ezen úgy kiakadva? Azért ölted meg, mert ezt kellett tenned. Nem volt más választásod. – közölte velem.
- De lett volna.
- Ezt mintha már megbeszéltük volna párszor. Nem tudod, hogy hogyan dönts? Menj vissza a Bázisra, és talán ők majd megmondják. Főleg azok után, amit az egyik csapattársukkal műveltél. Mindent vissza fognak fizetni, Nova. – tájékoztatott.
- Veled akartak csapdába csalni. Tudták, hogy úgyis érted mennék, bármi történjék. És ez felettébb bosszantó. De honnan is tudnád, milyen ez? Mikor ismerik a gyengepontodat…
- Azt hiszed, hogy nem tudom? Komolyan azt hiszed? Szerinted milyen érzés nekem, hogy velem csalogatnak magukhoz a gyilkosok, hogy aztán a szemem láttára végezzenek veled? Elárulhatom neked, hogy nem jó. Egyébként Nova… - mutatott karomra, majd felhúzta pulóverem ujját, hogy szemügyre vehesse.
Most vettem észre, hogy az előző támadáskor szerzett sebem felszakadt, mikor lecsúsztam a jeges falon. Biztosan felsértette egy kiálló darab, vagy valami…
- Megmutatjuk Gabe-nek, ha odaértünk. A többit bízd rám. – mondta, majd elindult a Szállás felé vezető úton.
Rosszullét kerülgetett, kavargott a gyomrom, a fejem szédelgett. Persze, ez mind csak azért volt, mert tudatában álltam annak: ezért még megkapom a magamét, és Sam is. Samet igazság szerint nem féltettem Aurától (ő volt mindenki közül a kedvence, a személyes favoritja), tudtam, hogy alig kapna többet egy felszólításnál, hogy többet ne engedje elhatalmasodni rajta nővére erejét (amiről bizonyára Aura nem tudott).
- Remélem, sikerült már kitalálnod valamit, ugyanis rád hagyom ezt a feladatot, és felmegyek Gabe-hez. – vágtam hozzá, s indulni készültem, mikor ő visszarántott maga mellé.
- Hohohohó! Lassan a testtel. Egyedül nem mész fel ahhoz az emberhez. – állított meg, s szembefordított magával. – Te is jössz velem Aurához, milyen már, hogy rám passzolod a kemény melót? Segíts nekem. Kérlek.
Ahogyan ott álltam előtte, két jéghideg szeme egészen az enyémbe fúródott, két tenyere az arcomon pihent…
- Hagyd abba, Sam! – szóltam rá hirtelen. – Én ismerem a második képességed, és már használtad rajtam néhányszor. Jól tudom, mikor is történik ez. Állj le!
- Jól van, sajnálom, hogy megpróbáltam. Többet nem fordul elő. – ígérte meg, de én összekulcsoltam karjaim magam előtt, s kérdő tekintettel néztem rá.
- Én azt nem hiszem. – ingattam fejem.
- Megígérem. – tette hozzá.
- Úgy legyen. – zártam le párbeszédünket, s kitéptem magam karjaiból, hogy elindulhassam a Szállás rejtett bejárati ajtaja felé.
- Tényleg csak azért viselkedsz ilyen ridegen, mert embert öltél?
Gondolj, amit akarsz, bunkó…
- Tényleg? – ismételte meg kérdését.
- Nem válaszolok rá, és te sem fogsz kényszeríteni. Tudom, hogy megint azt próbálod, pedig megígérted. Ellen fogok állni, és nem engedek neked. Jobb, ha tudomásul veszed, hogy ez rajtam többet nem fog működni, mert küzdeni fogok ellened.
- Jó tudni, hogy már ellenem küzdesz. – mosolyodott el, de én még mindig nagyon dühös arccal sétáltam be az épületbe.
- Az idióta erőd az oka. A halálba idegesítesz vele. – feleltem, s ahogyan a férfi is belépett, megjelent Aura. Nem is kellett mondania; tudtuk, hogy utunk egyenesen az irodába fog vezetni. Úgy viselkedett, akár egy igazgató valami általános iskolában olyan felső tagozatos gyermekekkel, akik éppen az imént keveredtek verekedésbe az alsó tagozatosokkal.
- Menj el, Nova. Rajtad nem fogom számon kérni, mert úgyis tudom, mit mondanál. Ezt Sammel kell megbeszélnem.
Kérdő tekintettel néztem a férfira az ajtóban, amely pillanatokkal később becsukódott előttem. Elindultam Gabe „rendelője” felé, s ahogyan odaértem, kezemmel párszor az ajtóra koppantottam.
- Gyere! – tessékelt be. Volt egy olyan érzésem, hogy tudta, ki jelenik majd meg az ajtóban, és már várt rám.
- Szia Gabe! – köszöntem neki bágyadt mosollyal arcomon.
- Sam? – találgatott.
Bólintottam.
- Eltaláltad.
- Miközben lekezelem a sebedet – tekintete megakadt a hosszú, vérző vágáson. – elmesélheted, mi történt.
- Az túl hosszú lenne. Nem szeretnélek fárasztani a történeteimmel, inkább kérdeznék pár dolgot.
- Ülj le. – kérte, mire én eldőltem a fehér papírral lefedett makulátlan bőrheverőre. – Első kérdés?
- Semmit nem tudok a szüleimről. Reménykedtem benne, hogy te igen. – sóhajtottam fel.
Elgondolkodott válaszán, s a plafon felé tekintett, mintha ott megtalálhatná feleletét.
- Mindketten az előző Különlegesekből valóak voltak. Édesanyád és édesapád a szóbeszéd szerint mosolygós, kedves, ámde harcias emberek voltak. Talán jobban ismertem a te szüleidet, mint az enyéimet, holott csak néhány történetet hallottam róluk.
- Ezzel meg mire akarsz célozni? – kérdeztem.
- Azt akarom ezzel mondani, hogy semelyikünk nem ismerte igazából a valódi szüleit. Mindnyájunkat örökbe fogadta valaki. És mindenki egy véletlen folytán halt meg. – felelte Gabe, majd levette a bőrömről a kötést. – Kész vagy.
- Tudsz még erről valamit? – erősködtem.
- Mindenki tud róla valamit, de senki nem akarja elárulni. Ez egy titok, Nova. – kacsintott rám, majd letörölte a seb körüli vérfoltot. – Ha elárulnám neked, akkor már nem lenne az.
- Szeretnék kérdezni még valamit. – kezdtem bele. – Fred azt mondta, beadtam neki a képességem. Lehetséges ez?
- Nem tudok rá válaszolni. De biztos vagyok benne, hogy nem veheti át a képességed csak úgy. – nyugtatott meg.
- Már nem is… - tudattam vele. – Megöltem őt.
- Gratulálok hozzá. – füttyentett elismerően.
- Ne tereljük a témát, ugyanolyan Különleges vagyok, mint bárki más, mi az, hogy én nem tudhatok a titokról? – fakadtam ki, s megpróbáltam feltápászkodni a heverőről. Most jobban csípett a karom, mint eddig bármikor.
- Eljön az idő, Nova, hidd el. – mondta, de ezzel a mondatával csak még kíváncsibbá tett.
- Akkor mondd el, mit tudsz az előzőekről.
- Az a szabály van nálunk, hogy minden újabb Különleges csapatban kell lennie egy réginek is. Ez a szokás. Ha most lenne köztünk egy ilyen – és meg ne kérdezd, hogy erről tudok-e valamit, nem szegtük volna meg a szabályt, és tudhatnál a titokról.
- Egy hülye szabályszegés miatt nem mondhatjátok el nekem azt a hű, de fontos dolgot? Nem értem.
- Majd megérted. – felelte sejtelmesen.
- Jaj, ne titokzatoskodj itt nekem! Tudom, hogy van valami a dolog mögött.
Hirtelen kopogtatást hallottam az ajtón. Gabe – ahogyan velem is tette – az új érkezőt is behívta a szobába.
- Sziasztok! – köszönt az érkező férfi. – Hogy vagy? – tette fel nekem a kérdést, s én a „Jól” szóval feleltem neki. Nyűgös, idegesítő libának éreztem magam azokban a percekben, így azzal a lendülettel felültem, s lemásztam a heverőről.
- Köszönöm a segítséget, Gabe. – mondtam még utólag, s megfogva Sam karját, magammal rántottam, ki az ajtón. – Ha nem mondod el, mi folyik itt, mindenki elveszíti az eszméletét ezen a helyen. Ideges vagyok, és tudom, hogy használjam ki. Szóval ne szívózzál velem. Ki vele! Mit titkoltok?
- Fogalmam sincs, miről beszélsz… - értetlenkedett, de megragadtam gallérját, s az ajtóhoz nyomtam.
- Ne játszd itt a hülyét, Sam. Pontosan tudod, mi folyik itt. – mondtam, s végül elengedtem.
- Nyugodj már le, Nova… - próbált visszatartani attól, hogy otthagyjam, így felemelte kezét, hogy elkapjon.
- Te csak ne nyugtatgass engem! – ráztam le kezét vállamról.
- Mit akarsz, mit tegyek? – kérdezte.
- Azt, hogy mondd el, mit rejtegettek előlem! Úgy látszik, csak én nem tudom! Tudni akarom, ki a tizedik! – kiabáltam vele hangosan.
Láttam, ahogyan kinyílt hét ajtó, belőle hét kíváncsi személy lépett ki. Nyuta szájával a „Ne” szót formálta, de én nem figyeltem rá. Egyenesen Sam kék szemeibe néztem, s láttam, hogy szinte könyörög velük: ne tegyem. De én felemeltem kezemet, s megérintettem vele tetoválásomat. Behunytam szemeim, megpróbáltam koncentrálni a képességemre, de a férfi szorosan megragadta két csuklómat, s oldalamra helyezte.
- Nem. – szögezte le. – Nem hagyom, hogy ezt tedd. Nem használod idebent a képességed, hacsak nem akarod, hogy én is komolyan használjam. Nem tudsz elég keményen küzdeni ellenem. Ne hidd, hogy nem látom.
Éreztem, hogy minden tekintet rám szegeződik. Nem próbáltak közbelépni, hiszen tudták: bármelyik pillanatban hozzáérhetek a jelhez, és akkor mindenki összeesik, Samen kívül.
- Tudom már, miért nem hat rád a képességem. Mert a te képességeddel engem veszel rá, hogy ne tegyem ezt veled. De ha nem koncentrálnál pillanatokra, és elengednéd magad, talán nem te vezérelnél engem, hanem én vezérelném saját magam. Te is lehettél volna Fred, ha nem mentettem meg volna a nyomorult életedet.
- A fagykamrában nem működik a képességed. Honnan veszed, hogy én vezéreltelek mindvégig, hogy én adtam a parancsot, hogy ölelj meg, hogy én utasítottalak arra, hogy mentsd meg az életem? Azt hiszed, én irányítalak? Ez mind te voltál, Nova. És senki más nem volt ott rajtunk kívül, hogy titkos parancsokat adjon a fejedben. – közölte velem, és olyan komoly tekintettel nézett rám, amilyennel még soha az életben. – Tudom, hogy ez mind még új neked, hogy képes vagy olyanokra, amikre mások nem, de nem minden varázslat, amit annak hiszel. Térj vissza az álomvilágodból a valóságba, és lásd meg, hogy amit most érzel, azt nem én teszem, és nem is más. Ez te vagy, és rajtunk kívül senki nem tudja, most milyen érzések kavarognak benned.
- Hogy érted azt, hogy rajtunk kívül? – kérdeztem elhaló hanggal.
S akkor olyat tett, amire soha nem számítottam volna.

Sziasztok! Íme, itt is van az új fejezet. ^^ Köszönöm szépen a díjat, és a sok kedves kommentet, nagyon jól estek, remélem, hogy ismét írtok nekem pár sort.:) Jó olvasást!
Puszi,
Eilis

- Engedj el! – rúgkapáltam. – Eressz már el, te állat! – s azzal a lendülettel orrba rúgtam támadómat, úgy, hogy az a földre dobott, hogy vérző orrához kaphasson. Még egy pillanatra megvizsgáltam fogva tartóm, s észrevettem, hogy itt valamit nagyon, de nagyon elszúrtam.
- Basszus, Nova, ezt most komolyan kellett? – szorította sápadt kezét az általam pillanatokkal ezelőtt betört szaglószervéhez. – E nélkül is teljes lett volna az életem. – beszélt orrhangon, s fájdalmában felnyögött.
- Jézusom, Nyuta, nem tudtam, hogy te vagy az! – bizonygattam, s most az egyszer nem füllentettem. – Úristen, úgy sajnálom! Hadd tegyem jóvá.
- Semmi baj nincs… Ed már milliószor betörte. Nem kell aggódnod, ő még bocsánatot sem kért. Szerintem azt hiszi, hogy természetes dolog bemosni egyet valakinek, és mikor már a földön fekszik jól állba rúgni. Na, ő aztán nem ver lányokat… - viccelődött, majd mikor nevetni kezdtünk volna, ismét felnyögött fájdalmában. – Aúú!
- Jól van, elmegyünk a Szállásra, és Gabe rendbe teszi az orrodat. Még egyszer sajnálom! – kértem bocsánatot ismét, de Nyuta szabad kezével legyintett egyet. – Hogy ráztad le a többieket?
- Öhm… - köszörülte meg torkát. - Úgy, hogy használtam a képességem.
Elismerően bólintottam, azonban Sam elmondásából nem tudtam rájönni, mi lehet a fiatal leány ereje.
- És mi is az? – értetlenkedtem.
- Megsokszoroztam magam, mégis mi mást tettem volna? Vagy Sam nem mesélt erről?
- Valami olyan marhaságot mondott, hogy „Te vagy a Különlegesek összetartó kapcsa.” – idéztem elváltoztatott hangon.
Nyuta megforgatta szemeit.
- És most tűnjünk el, mielőtt egy hadsereggel térnének vissza. – javasolta, s elhagytuk a helyszínt.

- Várj! – állítottam meg Nyutát a Szállás előtt. – Mit mondunk nekik, hol voltunk?
- Hát vásárolni… hova gondolsz te? – kérdezett vissza, mintha ez a válasz lett volna a világ legtermészetesebb dolga.
- Persze, és ebben betörted az orrodat. – méltatlankodtam.
- Kikezdett velünk néhány benga állat de mi lenyomtuk őket, azonban én sajnos szenvedtem a verekedés közben egy orrtörést. – találta ki.
- Hihető történet. – bólogattam, de ezt Nyuta mintha máshogy értette volna.
- Jól van, tudsz jobbat? – kérdezte tőlem felháborodva.
- Nem, tényleg hihető. – vontam vállat.
Belépni a Szállás ajtaján most teljesen más volt, mint azelőtt. Nyuta kevésbé volt feszült, mint én, sőt, ő orrtörése és előző harcunk ellenére még felszabadultan dalolászott is. Velem azonban nem így volt. Vérző karomra tekintettem, amelyen egy tíz centis vágás piroslott.
- Mit mondott neked Brad, amitől ennyire kikészültél? – tudakolta.
- Volt egy jó kis párbeszédünk. – feleltem, miközben másik kezemet sebes karomra szorítottam.
- Gondolom, nem sejtetted, hogy mit gondol igazából rólad.
- De még mennyire, hogy nem! – sóhajtottam föl, s bekanyarodtunk a folyosón. Nyuta mászott fel előbb, majd én követtem. Azt hittem simán fog menni a dolog, de tévedtem: hét számon kérő tekintet meredt ránk, amint felértünk.
- Most túllőttetek a célon. – tudatta velünk Aura. – A szobámba. MOST! – ordította, mire mi megindultunk a bizonyos helység felé, amelyet a főnökasszony említett.
A nő villogó szemeinél csak egy volt félelmetesebb – és az a szobája volt. Aki bement oda, az mindig valamilyen sérüléssel tért vissza: törött kar, láb, borda, arccsont, orr és hasonlók…
- Nem. Hiszem. El. Valorie, te még csak most kerültél a Különlegesek közé, és már meg akarsz minket ölni? Normális vagy te? Nyuta… te pedig megígérted, hogy változtatni fogsz a magaviseleteden, és nem akciózol, mikor tudod, hogy az szigorúan tilos egyedül!
- Nem egyedül voltam. Nova is velem jött. – pimaszkodott a lány, de rögtön megbánta, mikor Aura egyenesen felé nézett, s két szikrázó szempára ölni tudott volna. – Sajnálom.
- A sajnálkozás most már nem ér semmit. Nyuta, te nem mozdulhatsz ki se hétköznap, se hétvégén. Minden kiképzésen részt kell venned, de nem mehetsz bevetésre. Nova, veled pedig komolyabban el fogok beszélgetni. – mondta a főnökasszony, s kitessékelte a fiatalabbikat szobájából. – Nem tudom, mit képzeltél magadról. Veszélybe sodortad az összes Különlegest azzal, hogy együttműködtél Nyutával. Látom Sam mindent elmondott, csak azt nem, hogy Nyuta veszélyes az emberre nézve, és nem szabad bízni benne, annak ellenére, hogy ő is pont annyira Különleges, mint mi.
- Ezt Sam nem említette. Jó, persze, hogy veszélyes volt elmenni, és számíthattunk volna arra, hogy megjelennek az Ellenszövetségesek, de megúsztuk, nem? – kötözködtem.
- Nyuta betört orral tért haza! – emlékeztetett.
- Én törtem be neki és nem más. – vallottam be, s arra gondoltam, hogy ezzel kompenzáltam azt, hogy Brad majdnem megölt Nyuta miatt. Vagy Jade. Vagy Curtis. Vagy Fred. – És most megyek.
Ahogy felálltam székemből, Aura visszanyomott oda.
- Még nem fejeztem be.
- Ennek semmi értelme nincsen. Tudom, hogy veszélyes, amiért kimentünk, de ez egy csapat, nem? Ha ezt együtt nem csinálhatjuk meg, akkor csináljuk meg külön-külön! Ez az egy megoldás van, ha mi akarunk nyerni, és csak azért, mert ti féltitek az életetek, miközben az lenne a feladat, hogy igyekezzünk legyőzni a félelmet, és bizonyítani, de ti nem teszitek meg, azért mi megpróbálhatjuk, igaz? Ti meg itt bent készültök a harcra, és még akkor sem akartok kimenni, mikor már megérettetek rá? Nem értelek titeket. – mondtam, s ideges, nagy léptekkel távoztam a szobából.

Jó. Rendben, ezt talán nem kellett volna. De ha én nem mondom meg neki, akkor ki teszi meg helyettem? Mindenki teljesen gyáva ebben a rohadt csapatban. Azt sem tudom már, hogy miért vagyok itt. – vallottam be magamnak, miközben a folyosón bandukoltam.
- Nem tudom, miért egyeztél bele. – hitetlenkedett a hátam mögött Sam. – Meghalhattál volna.
- Hagyj már. Egyedül akarok lenni. – közöltem vele zsebre vágott kézzel, lesütött szemekkel.
- Most lázadsz, vagy mi? – kezdte a találgatást, és én kemény hangon válaszoltam neki.
- Eltaláltad. Addig fogok duzzogni, amíg el nem mentek a szobám ajtaja elől, és be nem fejezitek azt, hogy „Gyere már ki, Nova!” vagy „Rohadj meg, te ostoba tyúk, akkor ne gyere ki!”, hogy aztán kiszökhessem, és hazamehessek, hogy újra normális életem legyen, és folytatódjon ott, ahol félbeszakítottad.
- Nem én akartam így.
- De te is ezt akartad. – vádoltam meg.
- Mindenki ezt akarta! Szükségünk van rád.
- Ez mind nagyon szép, és kedves, de miért? Mire kellek én? Hogy elszórakoztassam, vagy éppen felidegesítsem a népet, hogy aztán jól le legyek szólva? Azért jöttem ide, hogy együtt legyek azokkal, akikhez tartozom, és hogy megvédjem őket, de úgy nem megy, ha egész nap csak készülök arra, hogy aztán kinyírhassam a gonoszt, de nem teszem meg valójában, mert „túl veszélyes”. Ha valóban meg akarjátok ölni őket, miért nem mentek már ki innen, és miért nem teszitek a dolgotokat?
- Mondtam, hogy én nem félek tőlük, de azt is, hogy téged viszont féltelek. Így volt, vagy nem?
- Sam… - kezdtem volna az érvelésbe, de félbeszakított.
- Mondtam, vagy nem? – erősködött.
- Mondtad. – sóhajtottam fel.
- Rendben. – felelte kurtán. – Nem azért hoztalak ide, hogy kitoljak veled, bármit is gondolsz. Egyébként is addig idegesítettelek volna álmodban, míg meg nem keresel te magad. Több oka is volt annak, hogy elvezettelek téged Nyutához. Az első, hogy biztonságban akartalak tudni, és nem akartam, hogy Curtis előbb találjon meg, mint én. Mert ha egyszer elmegy érted, és te nem tudsz semmiről… az elég kínos. A második: előbb-utóbb úgyis szóba kerül a tetoválásod, és nem akartam volna, ha szívinfarktust kapsz, mikor meglátod, és nem emlékszel rá, mikor csináltattad, vagy hogy miért. A harmadik pedig: nem lett volna kedvemre való, ha öngyilkos leszel, mikor holtan találod egy családtagod, és megtudod, hogy a haverod nyírta ki.
- Álljon meg a menet… mit értesz az alatt, hogy te vezettél Nyutához? Te? Na persze… elmondjam neked, hogy mi történt pontosan? Felajánlottak egy munkát, és közölték velem, hogyha meg akarom kapni, menjek Párizsba. Én akkor éppen Lucasszal voltam egy fesztiválon, vidéken, amikor megérkezett a hívás, és elindultunk a reptér felé, hogy onnan Párizsba utazzam. De akkor sajnálatos módon lerobbant a kocsim, úgy az út felénél, és kikötöttünk egy ismeretlen helyen. Akkor volt először álmom erről az egészről. Órák hosszat mentünk, amikor megtaláltuk Funanya házát, ahol összevesztem Lucasszal, és elindultam egy erdőbe, ahol megtaláltalak téged. Mégis hogy bizonyítod, hogy te intézted mindezt? – kérdeztem idegesen.
- Úgy, hogy nincsen párizsi út, nincsen francia mesekönyv, és nincsen semmiféle Gaëlle Rébecca, sem Pierre Elliot.
- Na ne szívassál… most azt mondod, hogy mindezt csak kitaláltátok? Mit ne mondjak, a terv maga zseniális… de hogy érted el, hogy pontosan arra menjünk, amerre te akartad? Amerre ti voltatok, és hogy sikerült mindazt elérned, hogy én pont abba az erdőbe menjek, ahol a Szállás van? – kérdezősködtem. Magam is meglepődtem, hogy mennyire jól fogadtam a dolgot.
Sam vonakodva válaszolt.
- Nyuta elmondta, kik voltak ott a gyárépületben… és az egyikőjük… történetesen Jade rendelkezik egy képességgel, amilyenről már beszéltem neked. Osztozunk a képességen, mert… testvérek vagyunk. Én így vettelek rá, hogy menj az erdőbe. – magyarázta, de én csak ledöbbenve álltam, és bámultam rá.
- Jade… a testvéred? Nem értem. Hogy vehettél rá? Hisz’ nem is láttam a szemed! Jade pedig a szemével adta az utasítást, hogy menjek oda hozzá.
- Nova, nem szükséges látni a szemem ahhoz, hogy kényszeríteni tudjalak. Ez egyszerűen csak egy érzés benned, olyan, mintha nem is én tenném.
- Tudtam, hogy több képességed van…
- Még nem mondtam el mindent.
- Akkor most mondd el. – követeltem, de nemet intett.
Olyasmit mormolt, hogy „Majd máskor”, de nem értettem pontosan. Még azelőtt távozott, mielőtt visszakérdezhettem volna.
A nap hátralevő részében magányosan rajzolgattam a szobámban. Aura engem is „szobafogságra” ítélt, akárcsak Nyutát, amivel nem is lett volna probléma, ha én is tizenéves lány vagyok. Azonban a nő nem tudott felnőttként kezelni, így engem is bezárt, mint holmi engedetlen tinédzsert…
Egyszer csak üzenetem érkezett a telefonomon. Érdeklődve, ki írhatta, megnéztem.

Szökj át! Beszélnünk kell. Mia

Azonnal felkaptam egy kardigánt és kicaplattam a folyosóra, majd Mia ajtaja elé sétáltam. Felmerültek bennem a kérdések, hogy vajon mit akarhat, és kezdtem aggódni is, hogy esetleg valami baj történt vele. Még fel sem emeltem a kezem, mikor Mia ajtót nyitott, és beráncigált a szobába.
Minden japán és kínai stílusban készült. A falakon gésákat ábrázoló akvarellek voltak kitűzve, a padlót tatamik borították, és egy alacsony teázó asztal mellett szerencsehozó bambuszok ezre volt egy vázába téve. A falra egy régi, szakadt húrú samiszent akasztott fel. A bambuszok mellett egy apró kis bonszáj is volt, ahogyan a lámpa és a szamurájos porcelántál mellett is, éjjeliszekrénye mellett. Ez a furcsa kínai és japán keveredés tulajdonképpen azért volt, mert Mia és testvérei mostohaanyja japán, mostohaapja pedig kínai volt. A szoba nagyobbnak, tágasabbnak tűnt, hogy teljesen eltért berendezése a mi szobánkétól. Az ágy mögötti falon cseresznyevirág, a szakura motívum is megjelent, és az egész szoba cseresznye, barack, ekrü, és egyéb pasztellszínekben játszott. Az ágy felett organzából készült baldachin függött, olyasmi, amilyen a függöny is volt.
- Ülj le nyugodtan! – mondta, majd az ágy felé bökött.
- Óh, kösz. Tehát? – kérdeztem, mikor helyet foglaltam.
Mély levegőt vett, s kijelentette:
- Aura elküldte Samet kémkedni a Bázisra…
- Micsoda? Hogy mit csinált? – kérdeztem vissza hitetlenkedve. És még ő prédikált róla, hogy milyen veszélyes kimenni.
- Képzettebb, és amúgy is ő a Küldönc. – jegyezte meg.
- Ezért teszitek ki ekkora veszélynek? Az rendben van, hogy én, mint a csapat „erőse” kimegyek egy kietlen helyre kémkedni párban, de hogy Samet kikülditek egyes-egyedül egy olyan helyre, ahol nyüzsögnek az ellenségei…
- Nem bárgyú a gyerek. Hidd el, meg fogja oldani a helyzetet.
- Nem, ha Curtis megtalálja, és elveszi a képességét.
- Szinte ember, nem Különleges. Mit számít az, ha elveszíti? -
- Ugyanis nem egy van neki. – közöltem vele, majd kisiettem a szobából.
Visszaemlékeztem, miket mondott Sam a nővére és az ő közös képességéről.
- Sam mondta, hogy Aura küldte el őt a Bázisra? – kérdeztem meg még gyorsan Miát.
- Pontosan. – vágta rá a lány, de én nem maradtam ott tovább. Tennem kellett valamit.
Jaj, ne, ne, ne… ez nem lehet igaz!
Gyorsan kellett cselekednem. Szerencsére Deemer megmutatott minden útvonalat, persze nem emlékeztem tisztán a legrövidebbekre, de útmutatása hasznos volt számomra. Jade biztosan arra kényszeríthette Samet, hogy mondja meg Aurának, elmegy kémkedni. Aura egész biztosan nem tenne ilyen ajánlatot, mert alig meri kitenni a saját lábát, hát még a kedvencéét! Egész biztosan ezzel a csellel akarták becserkészni a Különlegeseket, mert biztosan azt hitték, hogyha Sam csapdába esik, mi majd utána megyünk, hogy megmentsük, és akkor minket is megkínoznak, ahogyan a Küldönccel teszik. Nem értettem, miért nem vetették be ezt eddig, hisz’ Jade eddig is az Ellenszövetségesekkel volt. De lehetséges, hogy a megfelelő alkalomra vártak, amikor már tudták, hogy kellőképpen szoros barátságot kötöttem a többiekkel, és együttműködöm velük. Vagy tudták, hogy visszatarthatnak, és a bosszúért tartották fogva a férfit, hogy mi aztán harcot kezdeményezzünk, amiért megölték az egyik társunkat. Vagy esetleg valami teljesen más volt az oka, sőt, nem is volt oka? Csak meggondolatlanul cselekedtek, mert elkapták az első velük szembejövő Különlegest? Hogy nem sejthette Jade, hogy Samnek van egy harmadik képessége is, amely mindenki számára ismeretlen még? Hiszen a testvére! Talán a képességek születés után is fejlődhetnek folyamatosan, és nincsen pont, amikor már végleges lesz, vagy esetleg eltűnik? És még megannyi kérdés cikázott fejemben, mikor valamiben megbotlottam, és elterültem a hideg földön…

„ - Tudod, hogy mi nem tetszik nekem? – teszi fel a kérdést a férfi.
- Na mi? – tudakolom meg. Valóban érdekel.
- Hogy megpróbálsz hősködni. Igazán nem kéne.
- Nem értem, hogy mire gondolsz. – értetlenkedem. Fel kéne hagynom a próbálkozással, hogy teljesen idiótának tettessem magam, mivel nem mindig jön be. És kezdem azt hinni, hogy valóban agyalágyult vagyok.
- Van egy olyan érzésem, hogy elmennél a Bázisra, ha úgy adódna, ha mondjuk Nyuta, vagy esetleg Mia veszélybe kerülne.
- Jó a meglátásod Sam; így van. – felelem.
- És ha én bajba kerülnék? – vonja fel szemöldökét, de én a gyerekes kérdésre csak a szemeim forgatom.
- Tudod, hogy igen. – mondom.
- Mert ugye tudod, hogy ez meg fog történni. – tájékoztat, és én csak bólintok.
- De mindenképpen segíteni fogok neked, ha úgy lesz. – biztosítom erről, s ő elmosolyodik.
- Nem a fiú szokta megmenteni a lányt? – kérdi vigyorogva.
Ajkaim széles mosolyra húzódnak.
- Épp ellenkezőleg… a fiú sodorja veszélybe.
- Ezt meg miből gondolod? – kérdez vissza.
- Odamegy, a lány pedig általában addig sikítozik, míg meg nem némul. – viccelődöm. – Nem, de tényleg. Neked kínos lenne, ha én mentenélek meg téged, és nem fordítva?
- Ne felejtsd el, hogy én már azzal megmentettelek, hogy segítettem neked idetalálni, és kirántottalak a normális életedből, hogy Különleges lehess.
- Ez aztán a segítség. – sóhajtok föl, s a falra tekintek. Samet talán idegesíti, ha nem rá nézek beszéd közben.
- Ne tedd. – szólal meg egyszer csak.
- Mit ne tegyek?
- Ne hősködj. Meg se próbáld.”

Idegen helyen találtam magam. Túlságosan fehér volt, és minden világított körülöttem. Nem tudtam mozdulni, pedig nem is estem nagyot. A karomat próbáltam megmasszírozni, de nem tudtam mozdulni; valamihez oda voltam szíjazva.
- Remélem nem gond, hogyha kölcsönveszem egy pillanatra a képességed. – mormolta mellettem egy hatalmas férfi, majd előkapott zsebéből egy apró fecskendős tűt, s beleszúrta kezembe. – Ez csak egy minta lesz, ne aggódj. A többit majd azután veszem el tőled, miután megtudtam, mi az.
- Mostanában ez a szokásod? – szólaltam meg nehézkesen, s próbáltam teljesen felnyitni szemeim. Olyan nehéznek éreztem őket… - Hogy megpróbálsz megölni? Nem unod még?
- Épp ellenkezőleg, Valorie. – mondta Fred, s elkezdte kikapcsolni a szíjak csatjait, amellyel a falhoz rögzítettek. – Élvezem, hogy megkínozhatlak.
- Egy szadista állat vagy, ez az igazság. – mondtam egyenesen a szemébe, de ő mit sem törődve ezzel kikapcsolta az utolsó rögzítő csatot is. Előreestem, fejemet egyenesen a fémasztal sarkába vertem. Odakaptam, majd kezemet szemem elé emeltem. Jól sejtettem. A pirosló vér úgy csordult végig kezemen, mintha víz lett volna. Fred elkapta kezem, s rácsöppentett egy csepp vért egy kis üveglapra. Mikroszkóp alá helyezte, s belenézett, nem is törődve velem. Megpillantottam az injekciós tűt az asztalon. Óvatosan felnyúltam, észrevétlenül, majd gyorsan leemeltem onnan, s hirtelen meggondolás után beledöftem fogva tartóm lábába. – Nem hagyom, hogy megöld őket. – sziszegtem, s benyomtam neki a tűben levő folyadékot, bármi is volt az.
A férfi ordított, s megpróbált utánam nyúlni, de nem sikerült neki – olyan energia volt bennem akkor, szinte látszott, ahogyan feltöltődöm erővel, pedig hozzá sem kellett érnem a tetoválásomhoz.
- Ezt nem kellett volna, kislány… nem adtam be neked semmit… kivettem belőled. A képességed volt a tűben. – morogta, majd feltápászkodott, s izzó szemekkel nézett felém.
Hogy az a…!
És akkor futni kezdtem. Feltéptem az ajtót, majd bevágtam magam mögött, s megpróbáltam kikövetkeztetni, hol tarthatják vajon fogva Samet. A kevésbé forgalmasabb rész felé vetődtem, mikor megpillantottam, végigfuttattam a szemem a fémtáblácskán, melybe ezt a feliratot gravírozták:
Fejlesztőterem – belépni szigorúan TILOS
Azonnal megragadtam a kilincset, s azzal a lendülettel lenyomtam. Az ajtó kinyílt már, mikor észbe kaptam, de később megpillantottam Fredet a szemem sarkából, s abban a pillanatban berohantam a terembe, mikor megláttam, hogy futni kezd felém. Bezártam belülről az ajtót, s felkapcsoltam a villanyokat. Szinte szívinfarktust kaptam, amint megláttam, milyen helyen járok.
Mindenütt papírkötegek ezrei ágaskodtak kupacokba rakva, vagy szanaszét szórva. Egy táblára a képeinket tűzték ki, a Különlegesek képeit, s egy-egy portrét piros alkoholos filccel keresztbe áthúztak. Pontosabban Samét, Auráét, Deemerét, Edét, Zoláét és az enyémet. A veszélyesebbik fajtából választhattak, a hasznosabb képességekkel akarták kezdeni, az erősebbekkel, a többi pedig csak utána jött. Nyuta sokszorozódásához időre van szükség, Gabe gyógyítása a gyilkoló gépeknek mellőzhető képesség, Mia reinkarnálódása pedig csak azoknak az embereknek kell, akik nem olyan kemény legények, hogy megbirkózzanak egy-egy lövéssel, ütéssel, vagy karcolással.
- Áthúzhatom még egyszer Sam képét? – kérdezte egy ismerős hang a szoba sötétebbik részéből, ahol nem világított lámpa. Arcát a félhomály takarta előlem, de tudtam, ki volt az.
- Mit tettél vele? – kérdeztem, s megpróbáltam megérinteni a nyakamat. Egy kéz elkapta az enyémet hátulról, majd a hátamhoz szorította. Olyasmi mozdulatot használt, amelyet egyszer Lucas mutatott be, mikor elárultam neki, hogy Különlegesek vagyunk.
- Nem ajánlanám. – suttogta a fülembe egy általam szintén jól ismert férfihang.
- Brad, te szemét… tudtam, hogy ez csak egy csapda.
- És tudtuk, hogy be fogod venni… - folytatta a sutyorgást, majd megütésével próbálkoztam, de sikertelenül. Túl erős volt a szorítása.
- Mit csináltatok vele? – kérdeztem ismét, ezúttal Bradhez is intézve informálódásomat.
- Azt hiszem, te is nagyon jól tudod, mi lett vele. – szólalt meg ismét nyugodtan Curtis, s felém vette az irányt. – Jade-nél van. – jelentette ki ezután.
Valamennyire megnyugodtam, de még így is szörnyen aggódtam – nem lehettem biztos benne, hogy biztonságban van. Ismét hirtelen elhatározásból rátapostam Brad lábára, majd mikor kicsit engedett a szorításon hasba vágtam a könyökömmel. Kiszabadultam, de egy pillanatra sem fordult meg a fejemben, hogy most biztonságban vagyok. Ahogyan kinyitottam az ajtót, megjelent előttem valaki, de Curtis abban a minutumban visszarántott, mielőtt bármit is mondhattam volna.
- Hozd ide! – szólította Curtis Jade-t, aki Samet lefogva került beljebb a helységbe. – Vidd a fagykamrába mindkettőt. Ez az utolsó alkalom, hogy azt használom.
Jade teljesítette a feladatot. Egyszerűen csak elénk kellett állnia, s mi egyenesen jéghideg szempárát figyelve követtük őt, bárhova ment. Egy kéken világító helyre vezetett minket, amely nem lehetett szélesebb, mint egy öltözőfülke, de majdnem annyira magas volt, mint amennyire a lakóházunk. A nő ránk zárta az ajtót, s ahogyan elkapta a tekintetét, én összeestem. Sam szerencsére nem volt annyira rossz állapotban, mint én, így sikerült elkapnia.
- Kösz. – hálálkodtam. – Sajnálom, hogy végül így alakult.
- Egyszer úgyis vége lett volna az egésznek. Úgy emlékszem, említettem már, hogy ne hősködj.
- Úgy emlékszem, mondtam már neked, hogy úgyis megmentenélek téged. – vágtam vissza.
- Mondtam neked, hogy ne tedd, és te mégis itt vagy. Ha megfogadtad volna a tanácsom, a Szálláson lennél a többiekkel, és egy pillanatig sem idegeskednél amiatt, hogy hol vagyok éppen. Csak sajnos túl okos vagy ahhoz, és túl sokat mondtam, hogy figyelmen kívül hagyd az információkat, amiket útközben megtudtál. Most ketten halunk meg egy helyett, pazar, de mindenesetre jó, hogy olyasvalakivel halok meg, aki legalább kedvelt.
- Kedvelt? Nehogy azt hidd. Éppen most akarnak megölni miattad.
- Bocsáss meg. – szólt gúnyosan. – Tehát még véletlenül sem azért jöttél el ide, mert van benned egy érzés, hogy ezt meg kéne tenned, mert esetleg nem vagy közömbös irántam, hanem mert ez szerinted kötelességed, hogy megvédj, mint valami félős kisfiút, akit éppen meg akarnak verni a nagyok? Mert a Különlegesek tagja vagy, és azt hiszed, hogy ezt neked kell megtenned, mert a többiek félnének idejönni? – találgatott, de mindent, amit mondott, elengedtem a fülem mellett.
- Éppen most készülök meghalni, Sam. Békén hagynál? – tettem fel a kérdést.
- Még van öt órád. Élvezd ki. – közölte velem, s befejeződött beszélgetésünk.

Bent teljesen elveszítettem időérzékem.
- Szerinted mennyi idő telt el azóta? – kérdeztem Sam hátának dőlve.
- Fogalmam sincs. – felelte, majd ásított egyet. – Nova, te ennyire fázol?
Sam bizonyára észrevette, mennyire vacogom. Persze, én is éreztem, hogy őt is rázza már a hideg, de őt kevésbé viselte meg a fagyos környezet, mint engem.
- Hamarosan biztosan jönni fognak a jégcsapok. De ne aggódj – kacsintott rám hátrafordulva. – Kitalálok valamit.
Felpillantottam a magasba.
- Gyorsan találd ki, mert úgy érzem, már mozognak. Még egy fél óra lehet, míg a legnagyobb leesik. Addig biztosan csak darabokban fog hullani, de ilyen magasból ki tudja… lehet, hogy még azelőtt agyonvág minket egy, mielőtt átszúrhatná a fejünket egy másik. – vontam vállat, majd unott tekintettel támasztottam meg fejemet egyik kezemen. – Ajjaj… - néztem fel ismét, s megpöcögtettem Sam vállát. – Jönnek.