Nova Stories

Sziasztok! Meghoztam a legújabb, csütörtöki részt. Remélem tetszeni fog Nektek, és írtok néhány kommentet! ^^ Nagyon örültem az előző hozzászólásaitoknak.
Az első képet Liella készítette, valami eszméletlen gyönyörű lett, még egyszer nagyon köszönöm! A második pedig a szokásos Nova-Sam kép. :/
Jó olvasást!
Puszi,
Eilis

- Vigyázz, Nova, ez kemény menet lesz! – mondta, majd háta mögé szorított, s próbált minél távolabb tartani a hegyes jégcsapoktól. – Csak maradj mögöttem, és próbálj akkor mozdulni, amikor én mondom! Világos?
- Igen. – mondtam vacogva, s a jeges falhoz lapultam. – Ugye tisztában vagy vele, hogy idebent nem működik egy képesség sem?
- De még mennyire. – felelte, majd pillanatokkal később a szűk szoba másik oldalára rántott. – Olyan, mint egy játék – ha kikerülöd, nem lehet bajod.
- Ezzel már több Különleges is próbálkozhatott, de mind a hullaházban végezték.
Sam nyilvánvalóan elengedte megjegyzésemet füle mellett, s tovább ráncigált minden egyes jégcsap leesésénél.
- Nézd! – szólalt meg két jégeső között. – A falon van egy mélyedés. Bakot fogok tartani neked, hogy felmászhass, és megkapaszkodhass benne, mert fentebb biztosan vannak még más fogások is. Le kell törnöd az összes jégcsapot. Egészen fel kell majd másznod a legtetejére, ami nem kis meló lesz, de tudom, hogy képes vagy rá.
- Ennek semmi értelme nincsen. – ellenkeztem. – Hogy tudnám letörni azokat a jégcsapokat? Le fognak fagyni az ujjaim, és különben sem vagyok olyan erős, hogy sikerüljön. Inkább menj te.
- Ez több okból is lehetetlen. Először is; nem bírnál el. Másodszor pedig, ha engem felnyársal egy jégcsap, az nem baj, mert én pótolható vagyok, de te nem.
- Jaj, befejeznéd már azt, hogy folyamatosan olyanokat mondogatsz, hogy te pótolható vagy? Szerinted, akinek három, vagy annál több képessége van, nélkülözhető? Nagyon tévedsz, Sam.
- Tényleg? Örülök, hogy így vélekedsz erről. Csakhogy ezt rajtad kívül nem tudja senki. – mondta, majd hirtelen ellökött. A jégcsap pontosan mellettem csapódott a földbe, s apró törmelékben repkedett ide-oda. Nem volt túl sok hely – kissé kényelmetlenül is éreztem magam, amiért ilyen közel kerültem Samhez, akárcsak a kórházban, mikor megszöktetett. Ha egyedül tartózkodtam volna a kamrában, és elég ügyes, illetve szemfüles lettem volna, talán sikerült volna megúsznom… de így…
A kamrában olyan hideg volt, hogy alig bírtam mozogni. Folyamatosan Sam lökdösött ide-oda a kis teremben, nehogy átszúrjanak a fagyos jégcsapok. Curtis kitett magáért, mikor ezt a kínzóeszközt tervezte; bizonyára jómaga is tudta, micsoda zseniális, ámbár halálos dolgot talált föl.
- Elegem van Sam, tarts bakot. Megpróbálom.
- Vagy próbálkozhatunk a jól bevált „halottnak tettetem magam” módszerrel. Próba szerencse.
- Ha mozdulatlanná dermedsz egy olyan helyen, amelynek a tetejéből gigantikus méretű jégcsapok esnek körülbelül egyenlő az öngyilkossággal. – tudattam vele, s ezúttal én löktem odébb őt. – Felemelsz, vagy nem? A te ötleted volt.
Megforgatta szemeit, majd megragadott derekamnál, s felemelt a magasba.
- Nem tudnál kicsit feljebb vinni? Még mindig nem érem el!
Követte utasításom.
- Megvan. És most?
- Milyen mély a fogás? – kérdezte.
- Nem túl mély. Alig lehet benne megkapaszkodni.
- Nincs mellette másik?
- Csak sokkal feljebb látok egyet. Akkor most mi legyen? – kérdeztem tanácstalanul.
- Állj rá a vállamra.
- Micsoda?
- Több méter magasból ugrottál, és nem mersz most felállni a vállamra? Félsz, hogy leesel?
- Nem… - feleltem, majd teljesítettem kérését, s felálltam a vállára. Sikerült elérnem a következő fogást.
- Ezek a mélyedések feljebb biztosan sűrűbben lesznek, mivel onnan is esnek jégcsapok. Ha felérsz próbáld meg lerugdosni őket, vagy mi…
- És mi lesz veled? A fejedre fog esni, semmit nem fog használni ez az egész!
- Nézd, nem eshetnek az örökkévalóságig. Vagy ugrálunk még egy darabig ezek elől, vagy ülünk, és halálra fagyunk, de esetleg megpróbálhatjuk felgyorsítani a folyamatot, és aztán kikerülünk innen jobbik esetben egy másik kínzókamrába, rosszabbik esetben megölnek minket. Válassz.
- Rendben, megpróbálok megkapaszkodni ebben a kettőben… - magyaráztam.
- Húzd fel magad. – próbált ötletet adni.
- Azt próbálom! – feleltem idegesen, majd belemélyesztettem kezeim a fogásokba.
Karizom, Nova, karizom… többet kellett volna húzódzkodnod a Szálláson. Semmire nem mész majd a pálcikakarjaiddal.
- Ne félj, itt vagyok! – nyugtatgatott.
- Nem félek! – idegeskedtem, majd felnyomtam magam, s egyik kezemmel elengedtem a fogást. Abban a pillanatban lepergett előttem az egész életem. Abban gondolkodtam, mit fog szólni hozzá Sam, ha ráesem, vagy valami, de végül sikerült megkapaszkodnom az egyik fenti mélyedésben. Samnek igaza volt – a helység tetején már volt mibe kapaszkodnom, s ahogyan másztam fel, azon gondolkodtam, hogyan fogom lerúgni a jégcsapokat. Biztos voltam benne, hogy nem lesz egyszerű, s nagy kihívásnak nézek elébe. Hatalmas meglepetésként ért, hogy talán mégsem lesz olyan nehéz, hiszen az óriási jégcsapok körül egy nagy üreg tátongott, olyasmi, amelybe bele lehet ülni. Megragadtam a lehetőséget, s beleültem, majd bakancsommal megpróbáltam elérni egy kevésbé vastag, de hegyes jégcsapot. Egészem kicsúsztam az üreg szélére, félő volt hogy lezúgok onnan, így kezemmel kerestem két biztos fogást magam mellett. Hatalmasat rúgtam bele, de csak az én lábam fájdult meg, törést nem láttam a jégdarabon. Tovább próbálkoztam. Egyre nagyobbakat rúgtam a jégcsapba, míg egy reccsenést nem hallottam, s a megfagyott víz már esett is lefelé. Rettegtem attól, hogy talán beleállítom az egyiket Sam fejébe, de nem hallottam ordítást, csak a jég hangos földet érését. Újabbal próbálkoztam, de ennek eléréséhez az üreg egy másik részébe kellett csúsznom. A jégcsap ezúttal szerencsére közelebb volt, mint az előző, így könnyebben el tudtam érni. Ez tömzsibb volt, és jobban bele is sajdult a lábam a folyamatos erőlködésbe, de ez is sikeresen földet ért. A harmadikkal gondban voltam. Úgy éreztem, ha ezt lelököm, a többit már gyerekjáték lesz lerúgni. Csakhogy nem ment valami könnyen ezen tervem megvalósítása. Akármilyen erősen próbálkoztam, nem mozdult a jégcsap. Már éppen kezdtem volna feladni, mikor meghallottam Sam kiáltását lentről.
- Most, Nova, most!
És akkor hatalmas lendülettel lerúgtam a jégcsapot. Nem nyugodtam meg, mikor az nem tört darabokra a földön, és egy hatalmas kiáltás kíséretében piros folyadék fröccsent az amúgy fehér, és kékes árnyalatban játszó falra.
- Sam! – ordítottam. – Sam! – ismételtem meg nevét, s felálltam az üregben, majd megkapaszkodtam egy kisebb jégcsapban. De lábam hirtelen megcsúszott, s én villámgyorsan siklottam le a jeges falon. Egy ilyen baklövés folytán halok meg? Egyszer úgyis meg kellett volna történnie… úgyis le kellett volna jönnöm onnan. De hogy követhettem el egy ilyen hibát? Szinte megállt a szívem, mikor láttam, hogy közeledik a föld, de érdekes módon nem értem földet. A lábam még a levegőben lebegett, mikor kinyitottam a szemem, s Sam jégkék szemeivel találtam szemben magam. – Jézusom… - fogtam fejem, mikor letett. – Ilyet soha-többé-ne-kérj-tőlem. Érted?
És akkor átöleltem. Nem tudom, milyen elhatározásból, fogalmam sincsen, mi vezérelt, de szükségem volt erre. Viszonozta ölelésem, majd elengedett, hogy háta mögé pillanthasson.
Fred hevert ott, le nem írhatóan borzasztó kinézettel. Bőrének minden egyes részét saját vére szennyezte, szemei élettelenül meredtek a semmibe.
- Tehát meghalt. – állapítottam meg, miközben mozdulni sem bírtam. Lábaim földbe gyökereztek, végtagjaim mozdulatlanná dermedtek, de nem a hidegtől. – Én öltem meg.
- Hozzá fogsz szokni az öléshez, Nova. A részeddé válik majd.
- A részemmé?- ismételtem a szót elszörnyedve. – Azt akarod, hogy embereket öljek?
- Ezek nem emberek… hanem szörnyek.
Gondolj már bele… legalább már nem kell aggódnod amiatt, hogy ugyanazt tudja, amit te. Hogy beadtad neki a saját képességed injekciós tűn keresztül. Hát nem jó érzés?
- Hát jó. – vontam vállat lazán. – Legyen.
- Hű, de gyorsan megváltozott a véleményed erről az egészről! – füttyentett, de én gyilkos pillantással elhallgattattam.
- Csönd legyen. – sziszegtem. – Inkább találd ki, hogy juthatunk ki innen. Ha már olyan magasba másztam szükségtelenül…
- Nem volt szükségtelen. – mérte végig a halott Ellenszövetségest.
- Ne is beszéljünk róla, jó? Juttass ki. – utasítottam idegesen.
Sam kinyitott egy ajtót, s kérdő tekintettel figyelt engem, majd felvonta szemöldökét.
- Az ajtón keresztül való távozással is gondjaid vannak?
- Ne gúnyolódj haver, épp most öltem meg egy embert.
- Hű, de nagy szám… - forgatta szemeit. – Én megszámolhatatlanul sok Ellenszövetségest nyírtam már ki.
- Rendben, innentől számon tartjuk, ki mennyit pusztít el. Megegyeztünk?
- Nem is tudom, Nova… én előbb kezdtem. Legyél büszke erre az egyre.
- Netán félsz?
- Mi az, hogy félek?
- Beijedtél, mert gyorsabban fejlődöm, mint te.
- Ez úgy hangzik, mint egy kihívás. Nem de bár?
- Ez konkrétan az volt, Sam. Mától számítjuk. Húzz bele. – kacsintottam, majd kisétáltam az ajtón.
A szoba, ahol kikötöttünk üres és sötét volt. Olyan csend uralkodott a helységben, hogy szinte hallani lehetett, s úgy éreztem, hogy még talán sípol is. Érdekes gondolat…
- Az ablak. – intett a nyílászáró felé, majd feltárta azt. – Ugorj te elsőnek.
- Rendben. Egy nővel teszteled, hogy mi van az épület alatt? Milyen udvarias és önfeláldozó… - gúnyolódtam, s már éppen készültem volna kimászni az ablakon, de Sam megállított.
- Nem értelek. Éppen most engedtelek előre. – nézett értetlenül, majd körbetekintett a szobában. – Mit szólnál, ha egyszerre ugranánk? – ajánlotta fel.
- Nem teljesen mindegy? Csak érjünk már le! – feleltem idegesen, majd várakozás nélkül leugrottam. Sam nem sokkal előttem ért földet, s mikor megérkeztem ezt mondta:
- Lassú vagy.
Elengedtem a megjegyzést a fülem mellett, s elindultam az erdő felé.
- Találjuk ki, mit fogunk mondani Aurának, hogy miért tűntünk el. – javasoltam, mikor már látóhatáron kívül volt a Bázis.
- Hagyd csak. – felelte röviden. – Majd én megoldom. Végül is… én okoztam a bajt.
- Igen, te okoztad. – értettem vele egyet.
- Mi van veled, Nova? – tudakolta értetlenül, én viszont megálltam, hogy szembeforduljak vele.
- Épp az előbb öltem meg egy embert.
- Most miért vagy ezen úgy kiakadva? Azért ölted meg, mert ezt kellett tenned. Nem volt más választásod. – közölte velem.
- De lett volna.
- Ezt mintha már megbeszéltük volna párszor. Nem tudod, hogy hogyan dönts? Menj vissza a Bázisra, és talán ők majd megmondják. Főleg azok után, amit az egyik csapattársukkal műveltél. Mindent vissza fognak fizetni, Nova. – tájékoztatott.
- Veled akartak csapdába csalni. Tudták, hogy úgyis érted mennék, bármi történjék. És ez felettébb bosszantó. De honnan is tudnád, milyen ez? Mikor ismerik a gyengepontodat…
- Azt hiszed, hogy nem tudom? Komolyan azt hiszed? Szerinted milyen érzés nekem, hogy velem csalogatnak magukhoz a gyilkosok, hogy aztán a szemem láttára végezzenek veled? Elárulhatom neked, hogy nem jó. Egyébként Nova… - mutatott karomra, majd felhúzta pulóverem ujját, hogy szemügyre vehesse.
Most vettem észre, hogy az előző támadáskor szerzett sebem felszakadt, mikor lecsúsztam a jeges falon. Biztosan felsértette egy kiálló darab, vagy valami…
- Megmutatjuk Gabe-nek, ha odaértünk. A többit bízd rám. – mondta, majd elindult a Szállás felé vezető úton.
Rosszullét kerülgetett, kavargott a gyomrom, a fejem szédelgett. Persze, ez mind csak azért volt, mert tudatában álltam annak: ezért még megkapom a magamét, és Sam is. Samet igazság szerint nem féltettem Aurától (ő volt mindenki közül a kedvence, a személyes favoritja), tudtam, hogy alig kapna többet egy felszólításnál, hogy többet ne engedje elhatalmasodni rajta nővére erejét (amiről bizonyára Aura nem tudott).
- Remélem, sikerült már kitalálnod valamit, ugyanis rád hagyom ezt a feladatot, és felmegyek Gabe-hez. – vágtam hozzá, s indulni készültem, mikor ő visszarántott maga mellé.
- Hohohohó! Lassan a testtel. Egyedül nem mész fel ahhoz az emberhez. – állított meg, s szembefordított magával. – Te is jössz velem Aurához, milyen már, hogy rám passzolod a kemény melót? Segíts nekem. Kérlek.
Ahogyan ott álltam előtte, két jéghideg szeme egészen az enyémbe fúródott, két tenyere az arcomon pihent…
- Hagyd abba, Sam! – szóltam rá hirtelen. – Én ismerem a második képességed, és már használtad rajtam néhányszor. Jól tudom, mikor is történik ez. Állj le!
- Jól van, sajnálom, hogy megpróbáltam. Többet nem fordul elő. – ígérte meg, de én összekulcsoltam karjaim magam előtt, s kérdő tekintettel néztem rá.
- Én azt nem hiszem. – ingattam fejem.
- Megígérem. – tette hozzá.
- Úgy legyen. – zártam le párbeszédünket, s kitéptem magam karjaiból, hogy elindulhassam a Szállás rejtett bejárati ajtaja felé.
- Tényleg csak azért viselkedsz ilyen ridegen, mert embert öltél?
Gondolj, amit akarsz, bunkó…
- Tényleg? – ismételte meg kérdését.
- Nem válaszolok rá, és te sem fogsz kényszeríteni. Tudom, hogy megint azt próbálod, pedig megígérted. Ellen fogok állni, és nem engedek neked. Jobb, ha tudomásul veszed, hogy ez rajtam többet nem fog működni, mert küzdeni fogok ellened.
- Jó tudni, hogy már ellenem küzdesz. – mosolyodott el, de én még mindig nagyon dühös arccal sétáltam be az épületbe.
- Az idióta erőd az oka. A halálba idegesítesz vele. – feleltem, s ahogyan a férfi is belépett, megjelent Aura. Nem is kellett mondania; tudtuk, hogy utunk egyenesen az irodába fog vezetni. Úgy viselkedett, akár egy igazgató valami általános iskolában olyan felső tagozatos gyermekekkel, akik éppen az imént keveredtek verekedésbe az alsó tagozatosokkal.
- Menj el, Nova. Rajtad nem fogom számon kérni, mert úgyis tudom, mit mondanál. Ezt Sammel kell megbeszélnem.
Kérdő tekintettel néztem a férfira az ajtóban, amely pillanatokkal később becsukódott előttem. Elindultam Gabe „rendelője” felé, s ahogyan odaértem, kezemmel párszor az ajtóra koppantottam.
- Gyere! – tessékelt be. Volt egy olyan érzésem, hogy tudta, ki jelenik majd meg az ajtóban, és már várt rám.
- Szia Gabe! – köszöntem neki bágyadt mosollyal arcomon.
- Sam? – találgatott.
Bólintottam.
- Eltaláltad.
- Miközben lekezelem a sebedet – tekintete megakadt a hosszú, vérző vágáson. – elmesélheted, mi történt.
- Az túl hosszú lenne. Nem szeretnélek fárasztani a történeteimmel, inkább kérdeznék pár dolgot.
- Ülj le. – kérte, mire én eldőltem a fehér papírral lefedett makulátlan bőrheverőre. – Első kérdés?
- Semmit nem tudok a szüleimről. Reménykedtem benne, hogy te igen. – sóhajtottam fel.
Elgondolkodott válaszán, s a plafon felé tekintett, mintha ott megtalálhatná feleletét.
- Mindketten az előző Különlegesekből valóak voltak. Édesanyád és édesapád a szóbeszéd szerint mosolygós, kedves, ámde harcias emberek voltak. Talán jobban ismertem a te szüleidet, mint az enyéimet, holott csak néhány történetet hallottam róluk.
- Ezzel meg mire akarsz célozni? – kérdeztem.
- Azt akarom ezzel mondani, hogy semelyikünk nem ismerte igazából a valódi szüleit. Mindnyájunkat örökbe fogadta valaki. És mindenki egy véletlen folytán halt meg. – felelte Gabe, majd levette a bőrömről a kötést. – Kész vagy.
- Tudsz még erről valamit? – erősködtem.
- Mindenki tud róla valamit, de senki nem akarja elárulni. Ez egy titok, Nova. – kacsintott rám, majd letörölte a seb körüli vérfoltot. – Ha elárulnám neked, akkor már nem lenne az.
- Szeretnék kérdezni még valamit. – kezdtem bele. – Fred azt mondta, beadtam neki a képességem. Lehetséges ez?
- Nem tudok rá válaszolni. De biztos vagyok benne, hogy nem veheti át a képességed csak úgy. – nyugtatott meg.
- Már nem is… - tudattam vele. – Megöltem őt.
- Gratulálok hozzá. – füttyentett elismerően.
- Ne tereljük a témát, ugyanolyan Különleges vagyok, mint bárki más, mi az, hogy én nem tudhatok a titokról? – fakadtam ki, s megpróbáltam feltápászkodni a heverőről. Most jobban csípett a karom, mint eddig bármikor.
- Eljön az idő, Nova, hidd el. – mondta, de ezzel a mondatával csak még kíváncsibbá tett.
- Akkor mondd el, mit tudsz az előzőekről.
- Az a szabály van nálunk, hogy minden újabb Különleges csapatban kell lennie egy réginek is. Ez a szokás. Ha most lenne köztünk egy ilyen – és meg ne kérdezd, hogy erről tudok-e valamit, nem szegtük volna meg a szabályt, és tudhatnál a titokról.
- Egy hülye szabályszegés miatt nem mondhatjátok el nekem azt a hű, de fontos dolgot? Nem értem.
- Majd megérted. – felelte sejtelmesen.
- Jaj, ne titokzatoskodj itt nekem! Tudom, hogy van valami a dolog mögött.
Hirtelen kopogtatást hallottam az ajtón. Gabe – ahogyan velem is tette – az új érkezőt is behívta a szobába.
- Sziasztok! – köszönt az érkező férfi. – Hogy vagy? – tette fel nekem a kérdést, s én a „Jól” szóval feleltem neki. Nyűgös, idegesítő libának éreztem magam azokban a percekben, így azzal a lendülettel felültem, s lemásztam a heverőről.
- Köszönöm a segítséget, Gabe. – mondtam még utólag, s megfogva Sam karját, magammal rántottam, ki az ajtón. – Ha nem mondod el, mi folyik itt, mindenki elveszíti az eszméletét ezen a helyen. Ideges vagyok, és tudom, hogy használjam ki. Szóval ne szívózzál velem. Ki vele! Mit titkoltok?
- Fogalmam sincs, miről beszélsz… - értetlenkedett, de megragadtam gallérját, s az ajtóhoz nyomtam.
- Ne játszd itt a hülyét, Sam. Pontosan tudod, mi folyik itt. – mondtam, s végül elengedtem.
- Nyugodj már le, Nova… - próbált visszatartani attól, hogy otthagyjam, így felemelte kezét, hogy elkapjon.
- Te csak ne nyugtatgass engem! – ráztam le kezét vállamról.
- Mit akarsz, mit tegyek? – kérdezte.
- Azt, hogy mondd el, mit rejtegettek előlem! Úgy látszik, csak én nem tudom! Tudni akarom, ki a tizedik! – kiabáltam vele hangosan.
Láttam, ahogyan kinyílt hét ajtó, belőle hét kíváncsi személy lépett ki. Nyuta szájával a „Ne” szót formálta, de én nem figyeltem rá. Egyenesen Sam kék szemeibe néztem, s láttam, hogy szinte könyörög velük: ne tegyem. De én felemeltem kezemet, s megérintettem vele tetoválásomat. Behunytam szemeim, megpróbáltam koncentrálni a képességemre, de a férfi szorosan megragadta két csuklómat, s oldalamra helyezte.
- Nem. – szögezte le. – Nem hagyom, hogy ezt tedd. Nem használod idebent a képességed, hacsak nem akarod, hogy én is komolyan használjam. Nem tudsz elég keményen küzdeni ellenem. Ne hidd, hogy nem látom.
Éreztem, hogy minden tekintet rám szegeződik. Nem próbáltak közbelépni, hiszen tudták: bármelyik pillanatban hozzáérhetek a jelhez, és akkor mindenki összeesik, Samen kívül.
- Tudom már, miért nem hat rád a képességem. Mert a te képességeddel engem veszel rá, hogy ne tegyem ezt veled. De ha nem koncentrálnál pillanatokra, és elengednéd magad, talán nem te vezérelnél engem, hanem én vezérelném saját magam. Te is lehettél volna Fred, ha nem mentettem meg volna a nyomorult életedet.
- A fagykamrában nem működik a képességed. Honnan veszed, hogy én vezéreltelek mindvégig, hogy én adtam a parancsot, hogy ölelj meg, hogy én utasítottalak arra, hogy mentsd meg az életem? Azt hiszed, én irányítalak? Ez mind te voltál, Nova. És senki más nem volt ott rajtunk kívül, hogy titkos parancsokat adjon a fejedben. – közölte velem, és olyan komoly tekintettel nézett rám, amilyennel még soha az életben. – Tudom, hogy ez mind még új neked, hogy képes vagy olyanokra, amikre mások nem, de nem minden varázslat, amit annak hiszel. Térj vissza az álomvilágodból a valóságba, és lásd meg, hogy amit most érzel, azt nem én teszem, és nem is más. Ez te vagy, és rajtunk kívül senki nem tudja, most milyen érzések kavarognak benned.
- Hogy érted azt, hogy rajtunk kívül? – kérdeztem elhaló hanggal.
S akkor olyat tett, amire soha nem számítottam volna.