Nova Stories

Sziasztok! Ismét itt vagyok a legújabb résszel együtt, remélem tetszeni fog Nektek, és megleptek néhány megjegyzéssel, ahogyan mindig szoktátok. És még annyit, hogy nagyon szépen köszönöm a díjakat!! Nagyon örültem nekik. ^^
Remélem ez után a fejezet után senki nem gondolja majd, hogy alkalmatlan vagyok a blogolásra, mert a rész írása közben nagyon jól szórakoztunk, talán kissé túl jól. :D Tehát remélem, nem lett színvonalon aluli.
Jó olvasást!
Puszi,
Eilis

Arca hirtelen átalakult. Láttam, ahogyan megváltozott, kék szeme zölddé színeződött, mintha egy vödör festékkel leöntötték volna a bőrét, úgy, hogy az egy árnyalattal sötétebbé váljon, mint az övé. Hirtelen nem is Sam arcát láttam – hanem egy olyan ember arcát, akiét bár ismertem, most ismeretlennek tekintettem.
- Halott vagy. – szűrtem fogaim között a szavakat, s gyilkos pillantással néztem rá. – Testcsere, mi? Hol van az igazi Sam? – kérdeztem az előttem álló Deemer-től, aki most már hús-vér önmaga volt. – Ha megmondod, talán, mondom talán, nem öllek meg.
A férfi csöppet sem törődve előző fenyegetésemmel a mögöttünk álló kis csapat egyik integető tagjára mutatott.
- Bocs, ezt nem lehetett kihagyni. – hahotázott Deemer, de mire én ismét rátekintettem elcsendesedett. – Micsoda poén! Ez a fej… látnod kellett volna magad. – röhögött megállás nélkül, és a térdét csapkodta.
- Tudod, mi a gáz ezzel a képességgel, Deemer? Hogyha ezt használod egy Ellenszövetségessel, ő a te testedbe kerül. Az rendben van, hogy te meg az ő testében leszel a Bázison, de addig ő is itt lesz. A Szálláson… hallani fog mindent. – emlékeztette Zola Deemer-t.
- Nem állt szándékomban használni, addig, amíg Sammel ki nem próbáltuk. A testcserés képességemmel muszáj volt ezt gyakorolnom, mivel ez is hozzátartozik. De működik! – örvendezett, akár egy gyermek, ki épp az imént kapott egy új játékautót.
Megindultam a szobám felé. Hogy őszinte legyek nem bántódtam meg a kis tréfán, jobb kedvemben én is velük nevettem volna, de ilyen állapotban nem voltam igazán vevő a humorra. Csodálkoztam is, hogy Samuel milyen felszabadultan nevetett a történtek után. Magamra zárva az ajtót ráeszméltem, milyen jó is egyedül lenni. Lehevertem az ágyra, arcomat a párnámba temettem, és hatalmasat sóhajtva behunytam szemeim. Pillanatokon belül kopogtatás hallatszott az ajtón. De nem is akármilyen: négy halk, és két hangosabb koppanás, azaz Sam állt ott.
- Nem akarok kimenni! – közöltem vele.
- Akkor legalább engem engedj be. – kérlelt.
- Ahhoz sincs kedvem. Miért nem cserélsz testet Deemerrel? Milyen állat lenne, ha őt mentettem volna meg a fagykamrában! Az körülbelül felért egy szerelmi vallomással.
Ezen elgondolkodhatott, ugyanis nem válaszolt egy darabig.
- Elmentél már? – kérdeztem tőle kis idő elteltével.
- Nem tudsz lerázni. – jelentette ki.
- De idegesítő vagy… miért nem mész? Tudtodra adtam, hogy egyedül akarok lenni, mégis miért nem hagysz már békén?
- Mert érdekelnek a dolgok, amiket mondasz. Rá szeretnék kérdezni egy-kettőre. De addig nem tudom feltenni a kérdéseket, míg be nem engedsz, és márpedig én addig itt fogok állni, amíg ki nem nyitod ezt a rohadt ajtót.
- Jó, a te bajod. – vontam vállat, és elterültem az ágyon, majd nagy párnámat fülemhez szorítottam.
- Nem, a tied, mert beszélni is fogok. Folyamatosan, megállás nélkül, hogy inkább beengedj, mint tovább hallgass. – mondta.
- Jól van, jól van. – adtam fel, s feltápászkodtam, hogy ajtót nyithassam Samnek. Mikor odaértem, elfordítottam a kulcsot a zárban és szélesre tártam a nyílászárót. – Gyere be.
- Kösz. – felelte, s tartotta az ajtót, hogy még előtte mehessek be.
Azt javasolta, üljünk le, így én az ágyat választottam, ő pedig az íróasztal forgószékében foglalt helyet, s felém fordult.
- Először is… mit értesz azon, hogy szerelmi vallomás? Ha Eddel lettél volna a fagykamrában, te nem tetted volna meg ezt érte?
Végiggondoltam a helyzetet. Ed miatt megyek a Bázisra, miatta áldozom fel az életem egy olyan helyen, ahol meg is halhatnék cselekedetem miatt, őt ölelném meg, és vele térnék haza. Ez valljuk be: nem lenne ugyanolyan, mint Sammel. Sőt, valószínűleg ezek felét meg sem tenném… talán a férfinak mégis igaza volt.
„Tehát még véletlenül sem azért jöttél el ide, mert van benned egy érzés, hogy ezt meg kéne tenned, mert esetleg nem vagy közömbös irántam…?”
- Nem tudom. – feleltem előző kérdésére. – Fogalmam sincs.
- Igen, vagy nem?
- Talán nem, ha ő sem tette volna ezt meg értem. – mondtam, mire ő felvonta egyik szemöldökét.
- De helyette más tette volna meg… - szólalt meg sejtelmesen.
- Kicsoda? – kérdeztem vissza, mintha nem érteném, mire akart ezzel célozni.
Persze nagyon is jól értettem, mire gondolt. Két keze közé fogta arcomat, egyre közelebb hajolt hozzám… meleg lehelete csiklandozott. Szemei a gyönyörű gleccserre és jéghegyekre hasonlítottak, bennük ezüstös csillámlással, s ezek olyan hatást keltettek, mintha szikráznának. És akkor puha ajkát az enyémhez érintette, pillanatok alatt összeforrtak, mintha soha nem akarnának szétválni. Furcsa érzések kavarogtak bennem… szerelem lett volna, amit eddig éreztem? A csók választ adott kérdésemre, vagyis inkább arra a kérdésre, hogy Sam mit érzett eddig. De hogy én… hiszen olyan rövid idő telt el még csak! Szerettem volna hinni, hogy ez az egész egy lassú folyamatban történt, de sajna nem így volt… minden olyan gyorsan zajlott le, hogy időm sem volt feleszmélni: ez valóban igazi. De, ha belegondoltam volna, mennyit beszéltünk a férfival, mennyi mindent éltünk át együtt rájöttem volna, mennyi idő is volt ez. Teljes napokon át arra törekedtünk, hogy megmentsük a másik életét, és közben többet kezdtünk el érezni barátságnál? Meg szerettem volna kérdezni tőle, miért tette, amit tett. De képtelen voltam megszólalni ajkunk szétválása utáni másodpercekben. Éreztem, hogy figyel, de én lesütött szemmel ültem előtte, nem néztem fel. Hosszú percek telhettek el, miután egyenesen szemébe néztem, de nem szólaltam meg. Néma csend uralkodott a szobában, mikor az ajtó hirtelen kinyílt, és megjelent benne Sam. SAM?!
- Hogy az a… - mordultam fel, és kitoloncoltam az eddig mellettem ülő, átváltozott Deemer-t. – Igazán abbahagyhatnád már. – s azzal a lendülettel bevágtam előttük az ajtót. – Nagyon humoros. – vetettem oda még a két nevető embernek.
- Te meg min nevetsz? Megcsókoltam a barátnőd. – kérdezte értetlenül Deemer.
- Megcsókoltad? – döbbent meg Sam. – Azt hittem, hogy csak megint átváltoztál előtte.
- Igazából több történt ennél. – vallotta be a férfi, persze, ezt már eddig is tudhattuk. – Komolyan, mégiscsak mit hittél, miért húzta fel magát ennyire? Azt hitte, hogy te csókoltad meg.
Fejemet a falba vertem, hogy hogyan lehettem ilyen ostoba, hogy bedőltem neki. Szánalmasnak éreztem magam.
- És mi akart volna még történni, ha én nem jelenek meg? – tudakolta Samuel.
- Én és Nova? Soha… bár, ha jobban belegondolok… - gondolkodott el, bár ez egy csöppet sem tetszett Samnek.
- Hé! – lökte oldalba barátját a férfi.
- Nyugodj már le, barátom, hiszen semmi nem történt! – próbálta leállítani Deemer Samet.
- Megcsókoltál. – emlékeztettem.
- Hallgatózol? – kérdeztek vissza egyszerre.
- Épp most csókolt meg egy ál-Sam. Jogom van tudni arról, amiről a beszélgetésetek folyik. Azaz rólam! De ne is zavartassátok magatokat, hogy a szobám előtt vitatkoztok arról, hogy ki csókolt meg kit. A legjobb lesz, ha mindketten elhúztok…
- Nem kértem, hogy kommentáld. – sziszegte Deemer, mire én rácsaptam az ajtóra.
Úgy hallottam, mindketten megugrottak az ütésre.
- Csönd legyen, Hughe. – szűrtem fogaim közt a szavakat. – Még egy szó, és esküszöm, megöllek.
- Nagyon agresszív vagy. Szedsz valamit az idegkezelési problémáid ellen?
- Ó, fogd már be! – ütöttem rá még egyet a kemény tölgyfaajtóra. Bele is fájdult kezem a folyamatos püffölésbe, ezért egy idő után felhagytam a próbálkozással, majd térdre rogytam.
- Nova, beszélni szeretnék veled. – szólalt meg Sam, közvetlenül az ajtó másik oldalánál.
- Te, vagy Deemer? Vagy mindketten? Nem tudtok esetleg egy testbe beleköltözni mindketten? Csak azért, mert akkor két embert ölhetnék meg egyszerre. Hát nem lenne nagyszerű?
- Eldöntöttem, hogy nem foglalkozom az ilyen ízes beszólásaiddal. Szerintem mindketten tudjuk, hogy te sem gondolod komolyan. – folytatta Deemer valószínűleg Sam mögött, de a férfi elküldte.
Már csak a távolodó lépteket hallottam, a cipők nagyon halk koppanását a vékony, hosszú szőnyegen, amely a folyosó fapadlóját fedte le.
- Beengedsz? – kérdezte Sam, miután a másik férfi távozott a helyszínről.
- Honnan tudjam, hogy nem te vagy Deemer? És be ne bizonyítsd, hogy te vagy, mert ki tudja, hirtelen át is változhatsz.
- Ez komolyan én vagyok, Nova. – bizonygatta, de én csak az ajtónak támaszkodva ingattam fejem.
- Haha, jó vicc, nem versz át, haver. A legjobb lesz, ha te kint maradsz, én pedig idebent. Remélem, hamar elmész. – mondtam, s tenyerembe temettem arcomat.
Órák telhettek el, miközben semmit nem csináltam. A földön ücsörögtem, mint valami depressziós tizenéves, akit éppen az előbb tiltottak el attól, hogy a barátjával találkozzon. Igazság szerint, magam sem tudtam, mi bánt, ugyanis ezeken az apró tréfákon (leszámítva a csókot, amelyet tényleg komolyan vettem) aligha lehetett megsértődni. Reményeim pillanatok alatt elszálltak. Mit is hittem? Hogy majd egy olyan férfi, mint Sam, és egy olyan nő, mint én…
- Én… szeretlek téged. – szólalt meg több óra eltelte után.
Ez a mondat villámcsapásként ért.
- Hogy… hogy mondtad? – kérdeztem, mintha nem értettem volna rendesen.
- Azt mondtam, hogy szeretlek. – ismételte meg előző megjegyzését, én pedig az ajtóhoz szorítottam kezem, mintha reménykednék benne, a másik oldalon Sam ugyanezt teszi.
- Tényleg?
- Dehogyis! Megint Deemer voltam! Istenem, már harmadszorra veszed be, ez haláli! – hahotázott a férfi Sam hangján. – Nem, de most komolyan. A nevem Samuel Meed Norwood, huszonharmadik életévem töltöttem be, és örökbe fogadtak. Különleges vagyok, három képességgel rendelkezem, van egy nővérem, Jade Lyndsea Norwood, egy közös képességen osztozom vele. – kezdett bele bizonygatásába, hogy ez már valóban ő.
- Ezt mind tudtam én is. – közöltem vele sértődötten. – Mondj valami olyat, amit senki más nem tud rólam rajtad kívül. Amit csak neked mondtam el, és senki másnak a Földön. – követeltem.
- Az első dalodat Üvegkengurunak nevezted el, mert karácsonyra kaptál egy apró üvegfigurát a zongoratanárnődtől, Iristől. Azt mondtad, nagyon hasonlított egy Chopin dalra, volt szerencsém hallani. Mesésen zongorázol.
Megforgattam szemeimet – ezzel a szöveggel igazán nem hat meg. Lehet, hogy nagyon tudja, hogyan kell bevágódni egy nőnél, de nem nálam!
- Elég a csöpögős szövegből! – álltam fel, és tártam szélesre előtte az ajtót. – Mit akarsz valójában?
- Azt, hogy elmondhassam; sajnálom.
- Ó, menjél már ezzel a bocsánatkéréssel! Ez csak egy idióta tréfa volt a részetekről, nem több! Most miért kell ezért bocsánatot kérned, és könyörögnöd az ajtóm előtt? Nem értem, valójában mit akarsz.
- Nova! – hallatszott a folyosó végéről.
- Na jó, ez már tényleg sok nekem. – fogtam fejemet, és kisétáltam. – Mégiscsak miért csináljátok ezt velem?
- Várj, várj, mondok valamit, amit csak én tudok rólad, hogy bebizonyítsam, én vagyok az igazi!
- Már te is? – kérdeztem. - Na jó. Mit tudsz?
- A legelső dalodat úgy hívod, hogy Üvegkenguru, mert a zongoratanárnőd adott egy kengurufigurát karácsonyra… és gyönyörűen zongorázol!
- Ezt már elsütöttem egyszer, haver. – közölte vele az általam hitt ál-Sam. – Tényleg, akkor most te vagy az igazi? – mutatott az egyik Sam a másikra.
- Várj, elveszítettem a fonalat. Azt sem tudom már, hogy én igazi vagyok-e. – nézett végig magán az imént érkezett férfi, aki pontosan úgy nézett ki, mint a másik.
Szinte megfájdult a fejem az ikrek által folytatott párbeszédben. Tekintetem villámgyorsan siklott egyikről a másikra, egyik gyönyörű kék szempárból a másik gyönyörűbe. Megfordult fejemben, hogy talán használhatnám képességem, és akkor kiderül, melyik esik össze, de elvetettem az ötletet, mert nem akartam, hogy akármelyik Samnek bármilyen baja essen. Deemer képessége egyre érdekesebbnek bizonyult, ahogyan továbbfejlesztették; a testcserének egy olyan verzióját mutatták be, amelyről még soha nem hallottam. Deemer felvette Sam alakját, akinek a teste és lelke megmaradt egyben, tehát az átváltozott személy megkétszerezte az átalakult személy alakját, és abba férkőzött bele, de most testével is, és nem csak lelkével költözött a kiválasztott emberbe, így nem maradt érintetlenül önmaga valamely másik helyen. Tehát igazam volt, és a képességek tényleg továbbfejleszthetőek, gyakorolhatóak, ez azt jelenti, hogy Samuel is talán „útközben” szerezte másik két erejét. Ebből kifolyólag talán, ha nagyon igyekszünk, és a képességtanár elég időt fektet mindenki taníttatásába, akkor képesek leszünk legyőzni ellenségünket újabb, erősebb, jobb és persze több képességgel. Talán Zolának először tényleg le kellett kötni a szemét, egész gyermekkorában, de miután Sammel gyakorolták, a lány megtanulta, hogyan uralja erejét emberi formájában, és csak Különleges alakjában legyen veszélyes másokra nézve. De egy dologra még mindig nem derült fény: Sam hogyan éri el, hogy ne hasson rá képességem. Talán azért, mert több képessége van, és erősebb nálam? Végül is, miért ne tartaná ő a fejlesztőórát, hiszen magának már több képességet is tudott kreálni! Vagy Sam azon képességével vett rá, hogy ne bántsam, ne sokkoljam, amellyel általában az embereket szokta arra kényszeríteni, amit ő akar, hogy csináljanak! De akkor miért nem használta eme erejét a kórházban, mikor elérhette volna, hogy bármelyik ember másfele legyen, hogy a biztonsági őr kikapcsolja a kamerát, hogy a nővér elhatározza, hogy elenged? Vagy nem használta ki az erejét, vagy akkor még nem jött létre, esetleg az is megtörténhet, hogy percek alatt tudna különleges erőt adni magának, ha meglenne a megfelelő koncentrációja. No de hogyan valósítható ez meg puszta koncentrálással?
- Tudom már, hogyan találjam ki, ki az igazi Sam. – járkáltam kettejük között keresztbefont karokkal. – Mindkettőtöknek kérdéseket fogok feltenni, amikre csak Sam, és én tudjuk a választ, vagy csak Sam. Ha az egyikőtök nem fog rá válaszolni, egész biztosan az a hamis-Sam. Hacsak nem tudja mindkettőtök azt a dolgot, amit csak Samnek mondtam el, bár akkor feltételezem, hogy Deemer azt Sam titkos blogjáról tudja, aminek kinézete rózsaszín, és aranyos macskákról alkotott egy hasonló, sőt, oh, milyen véletlen, ugyanolyan történetet, mint amilyen velünk is megtörtént! – egyikőjük erre felnevetett. – Aki nevet, az egész biztosan nem az igazi, ugyanis épeszű ember nem nevet ilyen szörnyű viccen. Ez viccnek szörnyen durva lenne.
- Ebbe most ne menjünk bele, jó? Csak tedd fel azokat a kérdéseket, és essünk túl rajta. – nyögött fel az egyik.
- Áh… tehát valaki már menni készül. – gyanúsítottam meg azt, ki az imént bosszankodott. – Talán még gyakorolnod kell a testcserét, ál-Sam? Vagy mondjam inkább úgy, hogy Deemer?! Tudtam, hogy te voltál az! Vagy azért nyafogsz, mert te vagy az igazi, és nem akarsz kitérni a piszkos kis titkaidra? – találgattam, de a válasz csak egy hatalmas, fáradt sóhaj volt.
- Elegem van, Nova. Feladom. Győztél. Elmehetünk végre. – szólalt meg az egyik, aki már túlságosan is sokat szitkozódott az elmúlt percek alatt.
- Állj csak meg, kisapám! Nem mész sehova, amíg ki nem találtam, ki az igazi Samuel Norwood. – állítottam meg, mikor indulni készült volna.
- Akibe szerelmes vagy? – kérdezte az egyik, s mintha csöppnyi reménykedést is hallottam volna hangjában.
- Nem, akit meg akarok ölni. – helyesbítettem. Csöppet sem ijedt meg, sőt, arca ugyanolyan rezzenéstelen és fegyelmezett maradt másodpercekig, hogy rá ne jöjjek a turpisságra. De nekem sikerült eltitkolnia előlem az igazságot. – Na jó Deemer, húzz innen. – intettem szobája felé. – Ne hidd, hogy nem látom.
- Mire gondolsz? – értetlenkedett a gyanúsított.
- Lehet, hogy tökéletesen másoltad le Sam kinézetét, de a lelkét lehetetlen. Nem jött össze, de már majdnem bedőltem neked. Látod, hogy Sam mit érez irántam – bocsánatkérő tekintettel néztem az általam igazinak vélt Samre. – ezért kérdezted meg, hogy szerelmes vagyok-e belé, mintha tudnád, hogy ő ebben reménykedik, és tényleg megkérdezné, nyíltan, kerek-perec, hogy mit érzek. Így van, vagy nem?
- Nem. Az az igazi Sam volt. – felelte a mellette álló.
- Micsoda? Na jó, tegye fel a kezét az igazi! – utasítottam őket. Mindketten felemelték. – Nem jó válasz! – ingattam a fejem, és megérintettem ujjammal a tetoválásom. Elérhettem volna, hogy pillanatok alatt összerogyjon egyikőjük, de ehelyett megálltam a koncentrálásban, mikor megláttam, hogyan néz rám egyikőjük. Ismerős volt az a tekintet, az a bizonyos „kényszerítős” nézés, amivel sikerült elérnie, hogy azt tegyem, amit ő akar, hogy tegyek. – Fejezd be. – mondtam neki. – Megígérted, Sam, megígérted, hogy többet nem teszed ezt velem. Hagyd meg nekem ezt a szabadságot, hogy legalább a te közeledben ne kelljen másra hallgatnom, csak saját magamra. És azt hiszem Deemer, most már egészen nyugodtan elmehetnél. – intettem a folyosó vége felé. – És erről még egészen biztosan beszélni fogunk, tehát azt ajánlom, ne közlekedj egyedül a Szálláson, megértetted? Na tünés.
- Igenis, asszonyom! – tisztelgett, mire én hasba rúgtam. Felnyögött, és a falnak támaszkodva levegőért kapkodott. Immár Deemer állapotban láthattam.
- Te ne szívózz velem, mert nagyon csúnya vége lesz.
- Én csak megvicceltelek néhányszor. – védekezett.
- Néhányszor… háromszor is beetetted velem, hogy nem az vagy, aki! És ha ez nem lenne éppen elég, meg is csókoltál, miközben Samnek adtad ki magad!
- De nem ellenkeztél! – vágott vissza a férfi.
- Vajon miért? Mert azt hittem, hogy Sam vagy!
- Tehát, ha én tettem volna ugyanezt, nem ellenkeztél volna? – tette fel a kérdést az igazi.
- Állj, állj! – hallgattattam el a másik kettőt. – Deemer, nem mondom el többször. Vagy most azonnal elmész, vagy nem engedem, hogy Sam leállítson, és használom a képességem, hogy összeeshess, és aztán jól beléd rúghassak! – fenyegettem, majd lassan, komótosan besétáltam a szobámba, és magammal húztam Samet is. – Nem emlékszem már, melyik voltál te. Aki a szobám előtt ücsörgött órákig, vagy az, aki később toppant be, de nagyon sokat rágódtam azon, amit egyikőtök mondott. – közöltem vele.
Akaratlanul is eszembe jutott a csók, amely bár Deemerrel történt, mégis nagyon valóságosnak tűnt, és igazinak. Talán Deemer képes lemásolni Sam érzéseit is, nem csak a kinézetét? Lehetséges… bármi is történt, sikerült elképzelnem, elhinnem, hogy ez mind köztem, és Sam között történik.
- Mi is volt ez? – tudakolta, persze láttam szemén, hogy pontosan tudja, mire gondolok. Már egész biztos voltam benne, hogy ő mondta azt, amire rá akartam volna kérdezni.
- Azt mondtad, hogy szeretsz. Te voltál?
- Igen. Én voltam az a Sam, aki a szobád előtt ült, és várta, hogy elfogadd a bocsánatkérését. Ne haragudj Deemerre, ő csak… teljesen átengedte magát az úgy képességének, és úgy döntött, te leszel az áldozat. De nem mondhatod, hogy nem próbáltalak megvédeni tőle…
- Nem mondtam ilyet. – feleltem vállat vonva. – Azt sem mondtam, hogy ellenemre van a dolog, hogy így érzel irántam.
- Nézd, nem szeretem a csöpögős beszélgetéseket. – jelentette ki, mire ajkaim akaratlanul is széles mosolyra húzódtak.
- Akárcsak én. – mondtam, és karjaimat nyaka köré fűztem.
Szerencsére én nem voltam abban a helyzetben, hogy lábujjhegyre kelljen állnom; e nélkül is elértem, amit akartam. Pontosabban majdnem, ugyanis az ajtó hirtelen a falnak csapódott, és Nyuta lépett be rajta, olyan tekintettel, mint aki épp az imént látott szellemet.
- Baj van. – közölte velem. – Hatalmas baj.
Sammel összenéztünk egy pillanatra, majd tekintetünk ismét a fiatal lányra irányult.
- Funanya meghalt. – bökte ki, majd szeméből megeredtek a könnycseppek. Felálltam, hogy átölelhessem, s mikor odaértem hozzá, már fejét a falba verte. Leállítottam, mielőtt nagyobb kárt tehetett volna magában, és magamhoz öleltem a szegény, zokogó kislányt.
- Őszinte részvétem, Nyuta. Chika most hol van? Ugye nem hagytad egyedül? – kérdeztem tőle, s megláttam, hogy Sam is odasétál hozzánk. Csak megsimogatta az elkeseredett leányzót, és rám tekintett.
- Ő is eltűnt. Felmentem az emeletre, ahol nem találtam őt, és aztán megláttam Funanyát a szobájában megcsonkítva. Szörnyű volt. – reszketett szegény, s én folyamatosan csitítgattam, de a könnyek patakként gördültek két barna szeméből.
- Curtis ezúttal túl messzire ment. Ne aggódj, megtaláljuk, megöljük őt, és visszakapod Chika-t. – ígérgette Sam.
- Őt lehetetlen megölni. Ti is tudjátok, hiszen majdnem elpusztított benneteket! Szerintetek ezek után képesek lennétek megállítani őt? – zokogott keservesen, s nekem szívem fájdult bele, mennyire szörnyen rosszul érezheti magát.
- Az sem biztos, hogy ő volt. – próbáltam más magyarázatot találni, de a másik két személy komplett idiótának nézett. – Igazatok van, biztos, hogy ő volt.
- Ezzel nem segítesz. – motyogta Sam, én pedig bólintottam, hogy igaza van, ugyanis Nyuta még hangosabban zokogott fel.
- Irány Aura. – böktem az ajtó felé, és magammal húztam Nyutát.
- Azt hiszem, bezárkózom a szobámba. – jelentette ki a fiatal lány, és becammogott hálótermébe.
- Szegény lány. – mondta Sam, miközben az iroda felé terelt. – De megtaláljuk a húgát. Biztosan elrejtették a Bázison, vagy mi.
- Egész biztosan. – feleltem, mikor meghallottam, hogy csörög a telefonom. Gyorsan előkaptam a zsebemből, és megnéztem a kijelzőt.
Nem mutatta a számot, ezért felkeltette az érdeklődésem: vajon ki telefonálhat?
- Valorie Cass. – mutatkoztam be.
- Áh… Valorie. – egy titokzatos hang szólt a készülékbe. Ismerős volt, és nagyon sejtelmesnek hangzott. – Eljöhetnél a kis koreai lányért. Itt sír Jade kezében, és alig várja, hogy érte jöjjön a nővére.
Megtorpantam. Szinte fájt a felismerés – a felismerése annak a hangnak, amelyet annyiszor halottam rémálmaimban.
- Mit… mit akarsz? – kérdeztem tőle remegő hangon. – Ha egy ujjal is hozzá mersz érni esküszöm, nem éred meg a holnapot. – fenyegettem.
- Egy dolgot szeretnék kérni. Gyertek vissza a Bázisra Nyutával hajnalban, és ne jöjjön veletek senki más. Ha nem lesztek itt, Chika meghal. – fejezte be, s tette le a telefont pillanatokkal később.
Kővé dermedve álltam a folyosó közepén, kezemben a telefonnal. Sam megfordult, mikor észrevette; nem vagyok mellette.
- Minden rendben, Nova? – sietett mellém, és két keze közé fogta az arcomat.
- Persze… minden a legnagyobb rendben van. Mindjárt visszajövök. – téptem ki magam karjai közül, és visszamentem Nyuta szobájához. Sam kérdőn nézett rám, de amint kinyílt a lány ajtaja bementem, hogy addig sem érezzem magamon a férfi tekintetét.
Elmeséltem Nyutának, mit mondott Curtis, s újabb akciót terveztünk.
- Nem akarlak elhurcolni a Halálba. – temette arcát tenyerébe.
- Azt akarja, hogy ketten menjünk. Ha én nem megyek oda, valószínűleg mindketten meghaltok. Külön kérte, hogy én is legyek ott.
- Készítsd fel rá Samet, hogy nem biztos, hogy visszajövünk. Bár azt sosem élné túl. – nézett rám egy pillanatra.
- Szerinted belehalna a hiányomba? – kérdeztem rá mosolyogva.
- Én magamról beszéltem, olyan jó arc vagyok. Dehogyis. Szerintem egész biztosan. Nem mondta még neked, hogy szeret?
- Hű, de gyorsan témát váltottunk! Nyuta, tényleg nem szeretnék beleszólni a szívügyeidbe, de éppen az előbb tűnt el a húgod, és halt meg a nevelőanyád. – emlékeztettem, bár ezt felettébb helytelenül tettem. – Koncentráljunk a feladatra.
- Csak próbálok másra gondolni. – közölte velem lehajtott fejjel.
- Gondoljuk a mentőakcióra, és arra, hogy jó emberhez fordultál.
- Téged hívott, nem engem. – emlékeztetett, mire én egyetértve bólintottam. – Téged akar, és nem Chika-t, vagy engem. Ez egy csali.
- Nem érdekel, mi ez, meg kell állítani. Csak egy mód van rá – ha szembenézünk vele.

Nyuta ablaka, amit nemrég apró méretűről hatalmasra cserélt tökéletes eszközként szolgált az akcióhoz – azon keresztül ugrottunk, ahogy ez már szokásunkká vált a Különlegesekkel. A fiatal lány beleélte magát a mentőakcióba, és elkezdett „kémesdit” játszani, azaz bőrszerelést húzott, és, mint egy vinnyogó kisgyerek, aki kért, de nem kapott fagylaltot a mamájától, azt követelte, hasonló ruhát viseljek.
- Ezt a ruhát még Zola adta nekem a tizenhatodik születésnapomra. Azóta csak vékonyabb lettem. – nézett végig magán, mikor földet értünk az ugrás után.
- Nem tudom, miért kell ez az egész. Miért nem öltözhettem rendesen? Muszáj itt idétlenkedni? – bosszankodtam.
- Idétlenkedés? Szerintem ne jelenj meg Sam előtt ebben a ruhában, mert kitör a harmadik világháború. Pedig már e nélkül is rád volt cuppanva. – jegyezte meg, miközben tekintete a Szállás felé irányult.
- Ne vond el a figyelmemet! – idegeskedtem. – Inkább induljunk el, hogy minél előbb… vége legyen. Nem mondom, hogy minél előbb érjünk haza, mert egyáltalán nem biztos, hogy hazaérünk. Bezártad a szobát?
- Minden el van intézve. – lengette meg szemem előtt hálószobájának kulcsát, majd vetett egy pillantást karórájára. – Siessünk.
Az út nagy részét futással töltöttük. Egyikőnk sem bírt megszólalni a feladat nehézségének gondolatától, és gondolom mindketten azon törtünk a fejünket, mi lenne a megfelelő terv a szökésre. Hiszen fogalmunk sem volt róla, hol rejtegetik Chika-t. Vagy ha mégis rájöttünk volna, egész biztosan mesteri, ámde megvalósíthatatlan ötlettel álltunk volna elő a kiszabadítására, ami után később elfogtak, és megkínoztak volna. Jobbik esetben rögtön végeztek volna velünk, mert az gyorsabban történik, mint a puszta kínzás. Az hosszabb, és fájdalmasabb, mintha csak lefejeznének, és elvennék a képességünket. Volt bennem egy érzés, hogy helytelenül cselekszem. Igen, Sam megígértette velem, hogy ne tegyek semmi ehhez fogható őrültséget, viszont én is megígértettem vele, hogy nem fogja használni a kényszerítős képességét rajtam. És betartotta? Nem. Bár ez a két dolog teljesen különbözik egymástól, mégis egyforma: ha a szükség úgy adja, ha a sors megköveteli, muszáj a helytelen utat választanunk. Legalábbis az én esetemben ez így történt.
Ahogy odaértünk a helyszínre, Jade várt ránk. Megtanultam Samen, hogyan állhatok ellen a kísértésnek, hogy engedelmeskedem a lány képességének, így megpróbáltam nem figyelni azokra a jégkék szemekre. De egyre csak hívogattak a Bázis felé, és egy hang ezt suttogta a fejemben: „Menj be! Menj be!”
- Várjatok itt. – intézte nekünk szavait egy teljesen üres helységben.
A falak fehérek voltak, de virítóan fehérek, és hittem, hogy az ajtó, amin bejöttünk, eltűnt. A nő mégis távozott valamilyen módon, és mi csak ültünk, mint akiket teljesen elvarázsoltak. És így is történt. Percekkel később Curtisszel tért vissza, aki megállva előttünk ujjait hol összeérintette, hol szétválasztotta egymástól.
- Nocsak, nocsak. Valorie és Nyuta. Mielőtt megkérdeznétek, hol van Chika, és megpróbálnátok megölni, ha tudtotokra adnám, elmondom, hogy itt nem működik senki képessége, csak a mienk. Ez az Ellenszövetségesekre lett kitalálva, úgy hívom: a Végtelen. Itt várhattok, míg meghozzátok a döntést.
- Miről? – kérdezte Nyuta.
- Nos, visszakaphatod a húgodat, egy feltétellel. Ha Nova nekem adja a képességét, és erejét, te kiszabadulsz, Chika-t is visszakapod, és egy időre békén hagyom a többi Különlegest. Ha azonban valamilyen, nem tudom, milyen módon, de kiszöktök, olyan pusztítást fogok végezni az összes Különlegesen és a családjukon, hogy olyat még világ nem látott. Nova élete, vagy a ti életetek. Döntsetek hát, míg előkészítjük a Tükörszobát. Hallottad, Jade? Ez rímelt! – nevetett, majd távozott a szobából.
Ismét magunkra maradtunk. Csak én, Nyuta és a Végtelen.
- Nova, megteszed ezt értem? A Különlegesekért? – tette fel a kérdést hirtelen.
- Választásra kényszerítesz? – kérdeztem könnyes szemekkel. – Azt akarod, hogy megfontolatlan döntést hozzak?
- Csak próbáld meg Nova, kérlek… már csak néhány perced van, míg ideér. Segíts nekem! Kérlek. – könyörgött, de én elfordultam előle.
- Az életembe kerülhet. – emlékeztettem, miközben letöröltem arcomról a kicsorduló könnycseppeket.
- De az én családom élete is kockán forog. – tájékoztatott, s megpróbált rávenni, hogy döntsek az ő életük mellett.
- És ha visszatérsz a Szállásba, beállítasz úgy, hogy közlöd Aurával: „Nova halott?”. – kérdeztem. – Neked kellene elmondani a családomnak, hogy mi történt, Samnek, mindenkinek. Ez jobb lenne?
- Persze, hogy nem lenne jobb, de tudom, hogy képes leszel rá… képes leszel kimászni a csávából. Hiszen én ilyennek ismertelek meg! Aki soha nem adja föl. Aki kimenekült még a Fagykamrából is, akinek sikerült megbirkóznia a Halállal a szerelméért. Ha nem… Nem tudom, ki másban bízhatnék, ha nem benned.
- Tudtam, hogy ez lesz a vége. – sóhajtottam fel. - De megteszem érted. Igazad van. Ki más lenne olyan önfeláldozó, hogy megtegye ezt egy majdnem ismeretlen lányért?
- Egy majdnem ismeretlen férfiba vagy szerelmes. Azt hiszem, innentől már mindegy, kinek mented meg az életét.
- Vigyázz a szádra, Nyuta. – sziszegtem, majd felálltam. Amint Curtis visszaért, kérdeztek, hogy döntöttünk. Nyuta elmondta, melyiket választottuk, így Jade elém állt, hogy szemembe nézhessen.
- Az egyik emberem majd kikísér téged, és a húgodat. – mondta Curtis Nyutának, aki bólintott, s a gonosz kíséretében távozott a szobából.
Nem gondoltam volna, hogy Nyuta cserben hagy majd, főleg azt nem, hogy így. Azt hittem, számíthatok a Különlegesekre, ha majd én is bajba kerülök, ahogyan én szoktam tenni, mikor velük történik ugyanez. Csalódtam a többiekben, kiváltképp ebben a lányban, de fogalmam sem volt róla, én mit tettem volna a helyében. És akkor kivezetetett a nő, s akkor már készen álltam a halálra.