Nova Stories

Sziasztok!! :) Meghoztam a legújabb fejezetet, remélem tetszeni fog, és megleptek néhány hozzászólással, ahogyan ezt tenni szoktátok. Köszönöm a múltkoriakat is, örültem nekik. :D
Egyébként hamarosan lesz zene az oldalon, talán saját dal is, még nem tudom pontosan. ^^
Jó olvasást!
Puszi,
Eilis

FRISSÍTVE: Még annyit, hogy feltettem egy közvélemény-kutatást az oldalra, ha gondoljátok, válaszoljatok valamit. Kíváncsi vagyok rá. :D A másik pedig az, hogy 1000 látogatónál dupla részre számíthattok.

Furcsa volt a Tükörszoba felé tartani. A saját halálomat vártam, s pontosan tudtam, hova fogok menni. Amikor behunytam a szemem, nem láttam magam előtt mást, csak azt, ahogyan Nyuta hazatér, és elmondja a Különlegeseknek, mi történt. Nem rázott meg az esemény: igazából tudtam, mi fog történni, hiszen ezért jöttem el. Nem tudom, hogy döntöttem volna, ha Nyuta helyében találom magam: ő, vagy Lucas. Lucas a testvérem volt, viszont Nyuta a csapatunk tagja, és tudtam, mennyire összetartó is a mi kis társaságunk.
- Berakunk az Emlékterembe, Nova. Egy óra alatt vége lesz. – szólalt meg hirtelen Curtis.
- Az előbb még Tükörszoba volt. – emlékeztettem, mire ő hatalmas nevetésben tört ki.
- Szerinted majd el is mondom Nyuta előtt, hogy hova vittelek? Kizárt dolog, kedveském. Még aztán eljön megmenteni az egész banda, és én ugyebár azt nem szeretném, tehát eldöntöttem, hogy az újonnan kifejlesztett Emlékterembe viszlek. Jade még csak most teszteli, de szerintem neked nem fog ártani, hogyha adódik egy kis probléma, és a megadott idő előtt halsz meg.
- Nekem már mindegy. – sóhajtottam, s megforgattam szemeimet, mint aki nagyon elunta már az életét.
Az Emlékterem hasonlított a Végtelenre. Ugyanolyan üres volt, csak éppen semmit nem lehetett látni benne. Az egész fekete volt, nyomasztó, és kihalt: alig volt nagyobb a Fagykamránál. Beültettek egy székbe, amely úgy éreztem, a szoba közepén állt, bár nem voltam biztos benne, ugyanis az orromig nem láttam el a nagy sötétségtől.
- És most vessz bele az emlékképeinkbe, drágám. – mondta nekem Curtis, s végleg kiürült a helység.

„Haneul Ziba csöndesen ül férje mellett. Shin nagyot sóhajt mellette, s hátratekint, nem jön-e már az itala, amit rendelt.
- Szerinted mikor érünk oda? – kérdezi Haneul, s rákönyököl székének kartámlájára. Ekkor érkezik meg a mosolygós stewardess, majd Shin kezébe adja a megrendelt kávéját.
- Köszönöm. – hálálkodik a férfi. – Hölgyem, – elolvassa a nő névtábláját. – Mrs. Norwood, esetleg meg tudja mondani, mennyit utazunk még?
- Áh, higgye el nekem, már nincs sok hátra. – nyugtatja meg a férfit Jamelia Norwood.
- Várják otthon, igaz? – kérdezi Haneul mosolyogva.
A nő nagyban bólogat válaszként, majd Shin feleségének is átnyújtja a gyümölcslét, amelyet az imént rendelt.
- Áh, hát persze. Már hetek óta nem láttam a gyermekeim. – feleli kedvesen, s nagyot sóhajt, mikor belegondol, mennyire is hiányzik neki a családja.
- Ó, gyermekek? Nekünk is van egy. Egy lányunk, a neve Valorie. – meséli Shin, s eszébe jut Nova, akivel tegnap még nagyban játszott lovacskásat a nappaliban. A nevetése olyan volt, mint az ezüst csengettyű szólása.
- Milyen szép név! Nekem kettő is van, egy kisfiú, Sam, és egy lány, Jade. – feleli a stewardess. – Óh, elnézésüket kérem, de már várnak másutt. További kellemes utazást! – búcsúzik el, majd továbbgurítja kocsiját a két széksor között.
- Köszönjük. – mondja kórusban a házaspár.
Haneul hátradől az ülésben, s lehunyja szemeit.
- Addig is alszom, Shin. – közli férjével a nő.
- Rendben drágám, szép álmokat. – kívánja neki a férfi, s kitekint az ablakon. Már sötétedik – a kisváros alattuk olyannak tetszik, mintha ékszeres dobozba nézne bele. És akkor valami furcsa dolog történik.
Rázkódni kezd a gép, mire bemondják, hogy kapcsolják be a biztonsági öveket. Shin ezt megteszi, majd alvó feleségének is becsatolja. De ez a rázkódás természetellenes. Egyáltalán nem a megszokott. Sikítás az utolsó sor felől. Egy barnahajú, ordító stewardess rohan ki, és ezt kiáltja:
- Kiugrott a pilóta és egy stewardess! Nem vezeti senki a repülőt! A másik pilóta halott!
Semmi pánik: biztosan van egy amatőr pilóta a gépen. Vagy ha nincsen, akkor is a levegőben fog maradni a gép, és nem zuhannak le, ugyanis két Különleges is van a repülőn, úgyhogy csak nyugalom, túl fogják élni. Bár valami gyanús neki. Halott pilóta? Egy stewardess kiugrott a másik pilótával? Ha nagyon gyanakvó akarna lenni, talán azt hinné, ez egy csapda, amelyet nekik állítottak fel.
- Nyugalom, emberek! – ordítja a férfi, mire a felesége is feleszmél. – Minden rendben lesz. Nyugtassa már meg őket, hölgyem. – szólítja meg az egyik stewardesst, aki sikítva kapaszkodik az ülésekbe. A gép egyre jobban rázkódik, s szinte érezhető a zuhanás. Szörnyű érzés a szabadesés. Haneul szorosan megmarkolja férjének karját, majd megpróbálja megérinteni a nyakán található tetoválást.
- Nem tudok koncentrálni, Shin. Itt van a közelben. – sziszegi.
És akkor megtörténik a baleset.”

Zihálva ébredtem föl az első emlékképből.
Ez nem az enyém…- gondoltam magamban, s visszahanyatlottam a székre. Úgy éreztem, jön a következő emlék.

„Két sötét alak jelenik meg az utcában, amely most dübörgő zenétől és nevetéstől hangos. Parti van az egyik házban, annyi bizonyos.
- Minden tőlem telhetőt megteszek, Curtis. – szólal meg egy indiai lány a Gonosz mellett.
- Remélem is, Parvana. Nem akarok benned csalódni, és gondolom te sem akarod, hogy leváltsalak Jade-re. Ő hűséges szolgálóm, tudod jól, bármikor cserélhettek. – figyelmezteti a férfi Parvanát. – Csak tartsd magad ahhoz, amit megbeszéltünk. Ha minden igaz, a lány bátyja már megvásárolta a Maserati-t. Jade jó munkát végzett, nem de bár? – kérdezi a lánytól.
- De igen, Mester. – feleli, majd engedelmesen meghajol.
- Mester? Hízelgő. Látom, nagyon igyekszel, és ez tetszik.
- És betartod az ígéreted, Curtis? – teszi fel a kérdést Parvana, de még mindig nem néz a férfira, hiszen mindig is rettegett Curtistől és annak hatalmától, de azért jó érzés szolgálnia, mert tudja, hogyha a Gonosz megbízik benne, őt nem bánthatja.
- Még nem döntöttem el. Majd meglátom, hogy alakulnak a dolgok. – vonja meg vállát, majd magára hagyja alattvalóját. Parvana tudja, hogy a válasz kérdésére a „nem” szó lett volna, ugyanis pontosan arra kérdezett rá a lány, hogy meg fogja-e ölni őt is, amint végzett Novával.
Az indiai lány elcsalja barátnőjét egy autóútra, s tisztában van vele, mire vállalkozott. Amint megpillantja Curtis autóját, magabiztosan beletapos a gázba, majd meglátja a bizonyos villanást, amelyet Curtis autójának fényszórója okoz. Megtörténik a baleset, de a lány még időben kiszabadul, s otthagyja barátnőjét az összetört Maserati-ban. Jade éppen az előbb indult el, hogy közelebb legyen Samhez, és azt mondja a férfi, amit Jade akar, hogy mondjon. Ha közelebb van hozzá, a kapcsolat is erősebb lesz, és öccse nem jön rá, hogy a lány mire készül. Ezzel el tudják érni, hogy barátnője tényleg elhiggye: Parvana halott. Fájdalmasabb volna tudnia, hogy gyermekkori játszótársa Ellenszövetséges egy egyszerű halálhírnél.”

Sokkoló volt látni és hallani mindezt. Egyszerűen szörnyű. Valóban így történt volna? Vagy Curtis csak hazugságokkal tömte tele a fejem, hogy beleőrüljek abba a néhány percbe, míg engem az Emlékteremben tart? Meglehet. De innentől már úgyis teljesen mindegy volt.

„Hideg van, az eső zuhog. Jade tekint ki az ablakon, majd öccsére pillant, kinek fájdalmas tekintetére testvére felsóhajt.
- Van választásod. Biztos ezt akarod? Nem muszáj ezt tenned, Sammy. Hiszen még olyan kicsi vagy. – suttogja, miközben megsimogatja kistestvérének arcát.
- Muszáj lesz örökbe adnotok. – süti le szemét a kisfiú. – Én nem akarom ezt az életet.
Nővére szomorúan tekint öccsére. Nagyon szereti őt.
- Mindig is más voltál, mint mi… tudom, hogy nem akarsz Ellenszövetséges lenni, de mégsem kéne ezért Különlegesnek lenned! Mama egy olyat szolgál, aki el akarja majd venni a képességed. És meg fog ölni! Én szeretlek téged, Sammy, és nem akarom, hogy Mama mestere megöljön!
- Nem fog, Jade. Hát nem érted? Ha én átmegyek talán ő is megbékél a Különlegesekkel, és vége lesz a harcnak. De nem lehetek egy olyan családban, ahol vegyesen vannak az Ellenszövetségesek és a Különlegesek.
- Olyan kis naiv hülye vagy, Sammy. – mondja szelíd angyalhangon. - Szerinted akkor majd Curtis nem öli meg a többieket? Gondolkozz már! Nem fog miattad változtatni a Különlegesekről alkotott véleményén, amiért már évtizedek óta küzd! Nagy gyakorlata van a Különleges ölésben, és téged is kivégez, akár Mama fia vagy, akár nem! Pont leszarja majd! – mutat rá a tényre még mindig csilingelő hangocskán.
Sam akkor is ellenkezik. Már összecsomagolta az összes holmiját: már csak édesanyja döntése számít, ő kérte meg kisfiát, hogy döntsön. Igazán nem akarja, hogy ő is az ellenséghez tartozzon, de a gyermek apjától örökölte makacsságát. Amit fejébe vesz, azt egykönnyen nem lehet majd onnan kiverni. Sam nagyon felnőtt gondolkodású, de mégis olyan kicsi még. Hatévesen nem fogják bevenni a Különlegesek közé, viszont ha várna még néhány évet, Curtis kiemelkedő rangot adna neki az Ellenszövetségnél, ámde ez az ifjú fiút teljesen hidegen hagyja.
Jamelia elfogadja fia döntését, s elkíséri az árvaházba.
Sok év telik el – Sam különcként viselkedik, nem barátkozik, alig van társasága. Tízéves korában meglátogatja egy család – a szülők kísértetiesen hasonlítanak Jameliára és férjére, Sam és Jade szüleire. Az örökbe fogadás utáni néhány héttel a kisfiú elé szörnyű látvány tárul, amint belép házukba iskolából hazajövet.
Curtis vérbefagyott alakok mellet áll, s fegyverrel közelít a fiú felé.
- Nem akarod ezt tenni. – szólal meg Sam. – Már így is túl sok mindent tettél értem. Ezt igazán nem érdemlem meg. – néz rá hatalmasra tágult, jégkék szemeivel, amelyek most belül Curtis-t kényszeríttették. – Nézd, mi van már rajtam születésemtől kezdve! – fordul meg s nyakára mutat. Az ott ékeskedő Különleges tetoválás láttán a férfi teljesen elámul… hát tényleg ez volt a sorsa.
- Halottnak kell lenned. – nyögi ki, majd megindul felé.”

Kinek az emlékei ezek a szörnyűségek?

„Áll a tükör előtt, s magát bámulja, vállig érő, sötétbarna haját összefogja egy lófarokba, majd felkapja focilabdáját, s kibaktat vele a kertbe. Cassék ma hozzák haza az új kislányt az árvaházból… ő lesz az új játszótársa. Reméli, hogy normálisabb lesz az idióta Lucasnál, akit már születése óta rühell, ugyanis egyszer kilyukasztotta a kedvenc focilabdáját. Micsoda bűn…
- Szevasz! – érkezik meg Jade, s integet barátjának. Letelepedik egy fa árnyékában, s a naptól hunyorogva tekint rá. – Mi újság?
- Semmi különös, Jade. Új haj? – kérdez rá Brad.
- Igen. Szeretem a fru-frut, szerintem jól áll. – perdül meg a kislány, majd hátrasimítja tejfelszőke haját. – Mármint, azt hiszem, jobb, mint lelapulva.
- Tényleg jobb. – bólint a kisfiú, s odagurítja játszótársának a labdát. – Mi lett Sammel?
- Már rég elment. Azt hiszem, már örökbe is fogadták. De nem érdekel…
- Csak tetteted. Tudom, hogy mennyire szeretted az öcséd.
- Igen, de ha a Különlegeseknek szándékozza áldozni az életét, én nem szólok bele. Csak úgy megjegyezném, hogy sokkal felnőttesebb, mint Lucas, pedig ugyanannyi idősek.
Jade visszarúgja a labdát, de Brad elkapja. Látványosan megforgatja szemeit, s felsóhajt.
- Ma megjön az új lány. – közli a fiú a kislánnyal.
Ő őszintén meglepődik a híren, s mintha le is lenne lombozódva tőle. Szája mosolygásból sziklahal szájjá konyul.
- Máris? Remélem nem fogsz vele pótolni. – mondja fej lehajtva Jade, majd elkapja a focilabdát, amelyet Brad visszarúgott neki.
- Pótolni? Miről beszélsz? – döbben meg a kisfiú.
- Már mondtam neked, hogy elköltözünk. Mi a lány neve? – teszi fel a kérdést.
- Tudod, hogy nem vagyok jóban Lucasszal, nem emlékszem arra, amit mondott. Csak bólogatok, amikor beszél, nem jegyzem meg… de azt hiszem valami furcsa, régimódi neve van, valamilyen Valerii, vagy Valerie, tudom is én…- legyint egyet, majd ismét átpasszolja a gömbölyű tárgyat.
- De azért várod, mi? – kérdi a kislány.
Brad bólint, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga.
- Ó, várj, várj! Eszembe jutott a neve! Valorie.
Jade-nek hatalmasra tágulnak jégkék szemei.
- Milyen Valorie? Van másik neve is? – sürgeti a lány barátját.
- Azt hiszem Nova, de már nem emlékszem. – rázza meg fejét a kisfiú.
- Valorie Nova? A Ziba család lánya! – jön rá az összefüggésre. - Két Különleges gyermeke, az azt jelenti, hogy különlegesebb a képessége, mint azoknak, akiknek csak egy Különleges és egy ember szülője van. Emlékszel az Ellenszövetségre, igaz? Meg kell látogatnunk Curtis-t. Ideje benne lenned a dologban. És szerinted miért pont őt fogadták örökbe?
- Fogalmam sincs. Talán…?
- Óh, igen, én is arra gondolok, amire te! – mosolyodik el a lány. – Ha megérkezik Nova, muszáj lesz összebarátkoznod vele. A végén talán megszerezhetjük az ő képességét is, és akkor Curtis mester lesz a leghatalmasabb a világon! Benne vagy?
- De nincs is képességem!
- Majd lesz. Segítek neked, ugyanis Sam mutatott néhány trükköt, amivel megpróbálhatsz magadnak kreálni egyet. Ha létrehozol egy képességet a közeljövőben, Curtis minden akadály nélkül bevesz az Ellenszövetségbe!
- Nem is tudom, Jade… én nem akarok ölni.
- De neked is ők voltak az álmaid! Annyit meséltem róluk! Ők a Gonoszak, és mindig mi támadunk, nekünk nem kell védekezni! Sosem leszel veszélyben a közelemben, ha te is belépsz oda. Na mit szólsz? Kérlek! – könyörög a lány, s összetetszi kezét, mintha imádkozna.
- Azt hiszem, lehet róla szó… - egyezik bele a fiú, mire a lány örvendezve átöleli.”

- Miért mutatod ezt meg nekem? – ordítottam feleszmélve az ellenség szörnyű emlékképéből.
- Csss, csss… - tapadt rá egy kéz a számra, s a hang hirtelen felismerésétől szinte megugrottam a székemben. Nem lehet ilyen egyszerű ez az egész… nem lehet ő az. – Ha nem ordítasz tovább, elmondom. Köszönöm. És most – csatolta ki a szíjakat csuklóim körül. – Üdv újra köztünk. Szabad vagy, Nova.
- Várj… honnan tudjam, hogy az igazi Sam vagy? Most már bárki lehetsz. – toltam el magamtól, mielőtt még felém hajolt volna.
- Onnan, hogy a hamisat halálosan megfenyítettem, bár nem hiszem, hogy hallgatna rám, de nem lehet valaki ennyire görény, hogy még egyszer megtegye ugyanazt. – magyarázta.
- Elég meggyőző voltál. – bólintottam elismerően, s megpróbáltam kitapintani arcát. – Nem látok semmit.
- Nem is kell. – felelte titokzatosan, s a sötétben felhúztam erre szemöldököm.
- Huh, kellőképpen felcsigáztad az érdeklődésemet. Mire készülsz? – kérdeztem, de ő nem felelt.
- Azt hiszem, előbb kijuttatlak. Jade egy időre ki lett iktatva, tehát sikerült bejutnom; azt hiszem, kijutni sem lesz bonyolultabb. Jaj. – sóhajtott fel.
- Mi az? – értetlenkedtem.
- Hiányzik az arcod.
Megforgattam szemeimet, de legbelül nagyon is jól esett, amit mondott.
- Még mindig haragszom rád a történtek miatt. Nem tudom, hogyan mehettél bele egy ekkora őrültségbe, hogy engem megviccelj egy olyan dologgal, ami talán nem is olyan vicces…
- És ha kiérünk, megpróbálhatom jóvátenni a dolgokat?
- Attól függ, mi lenne az. – bólintottam.
Valószínűleg a kijárat felé bökhetett fejével, ugyanis megragadta kezem, s elkezdett húzni maga után. Természetesen követtem, bár lehetett volna annyi eszem, hogy nem egyezek bele, és inkább ott maradok. Nem lehettem biztos benne, hogy valóban ő Sam. Kirúgott egy ajtót, majd kihajolt, hogy megnézze; tiszta-e a levegő.
- Jade nem tud ellenállni az én képességemnek, ahogy én sem az övének. Sikerült elérnem, hogy kinyissa az Emlékterem ajtaját, és elmenjen egy időre, amíg ki tudlak szöktetni. Tudtam, hogy valami baj lesz veled és Nyutával, tehát amikor ő zokogva tért haza a húgával, viszont nélküled, azonnal kifaggattam, és megtudtam, hogy elkaptak. Rögtön felsoroltam magamban a kínzókamrákat, és mivel eljött az ideje annak, hogy megtudd, mi történt a családoddal, Curtis idehozott. Valószínűleg tudta, hogy lassan elkezd érdekelni téged, mi történt velük, ezért mutatta meg. Az a probléma, hogy most nem tudom azt mondani, hogy ez mind hazugság, ugyanis egytől egyig igaz minden szó, illetve minden kép, amit hallottál és láttál.
Lehajtott fejjel követtem őt, miközben megpróbáltam feldolgozni a hallottakat.
- Az Ellenszövetség már úton van a Szállás felé. Tudják, hogy te vagy a legerősebb, ezért elintézték, hogy biztosan ne legyél ott, mikor elmennek, hogy sikerüljön végezni velünk. Amikor megérkeztem, akkor indult el Brad és Curtis külön útvonalakon. Ha elég gyorsak vagyunk, oda tudunk érni, hogy figyelmeztessük a többieket, de ahhoz szükségünk van úgy… - egy pillantást vetett karórájára. -… tíz percre, ugyanis tudom, honnan közelíti meg Brad a Szállást, tehát még most el kéne indulnunk, ha ki akarjuk iktatni! – magyarázta, miközben folyamatosan terelt ki az épületből.
- A többiek nem tudják még? – tettem fel a kérdést, miközben megpróbáltam beszállni az autóba.
- Hogy tudnának róla? Hiszen még én is csak most láttam meg őket!
- Sam, szállj már be! – sürgettem az autóból. Folyamatosan az órámat néztem, minden ötödik másodpercben vetettem rá egy röpke pillantást.
Egyre jobban kalapált szívem, mikor helyet foglalt mellettem.
- Biztosan tíz perc?
- Pontosan annyi. Ha előbb indulunk el, előbb oda is érünk, és megállíthatjuk, de erre már nincs esély. Tényleg minden másodperc szükséges nekünk. – mondta. – De előbb hadd tegyem jóvá a dolgokat.
- Mivel akarod jóvátenni? – kérdeztem, mintha magam sem tudnám a választ.
Gyorsan odahajolt hozzám, és lágy csókot lehet ajkaimra.
- Nem Deemer vagy? – tettem fel a kérdést még utólag, kábulatomból feleszmélve.
- Határozottan nem. – bólintott vigyorogva.
- Akkor taposs rá arra a rohadt gázpedálra, mert sosem érünk oda!
Mielőtt teljesítette volna utasításomat, becsatolta övét, s utána beindított az a Chrysler-t. Gyorsan elhagytuk a Bázis területét, amely azért volt furcsa, mert lehetetlen, hogy egy ilyen helyet ne őrizzenek legalább öten. Érdekes, és felettébb szokatlan.
Nem tudtam az előbb elcsattant csókra ne gondolni, azonban muszáj volt koncentrálnom a feladatunkra.
Nyolc perc.
Idegesen, kitágult szemekkel figyeltem az ablaküveg mögötti történéseket. Alig láttam valamicskét, olyan gyorsan haladtunk az autóúton. Hihetetlen gyorsan telt az idő, alig néhány pillanattal később már csak hét percünk maradt hátra.
Ilyenkor miért repül az idő? Miért nem telhetne lassabban, hogy az élet nekünk kedvezzen, és ne a gonosznak?
- Sam, gyorsabban… - szűrtem fogaim közt, mikor megláttam, hogy már hat percnél tartottunk, ennyi időnk volt még. – Biztos vagy abban, hogy ott lesz majd abban az időpontban, mikor megérkezünk? Honnan veszed?
- Erre csak egy út vezet, nincsenek elágazások. Egy sziklás parttól közelíti majd meg a Szállást, mert onnan egy egyenes ösvényen haladva egészen biztosan nem tévedsz el az erdőben. – magyarázta.
- Nem gondolod, hogy ez egy csapda?
- Kétlem. Brad nem olyan okos, hogy rájöjjön rá, hogy én minden Szálláshoz vezető útvonalat ismerek.
- Elég hülyének kell lenni ahhoz, hogy erre ne lehessen rájönni. Komolyan ennyire ostobának képzeled az Ellenszövetséget? – tettem fel a kérdést.
- Pontosan ennyire ostobának. – felelte.
- Van benne valami. – bólintottam egyetértve, majd újból az órára tekintettem. Nagyon közel volt már az idő lejárta.
Öt perc.
- Ennyi idő alatt nem érünk oda, Sam! Húzz bele!
Rátaposott a gázpedálra, míg én lázasam az órát figyeltem.
Nem, ez nem történhet meg. Autóban nem kapcsolhatom be a képességem, akkor most mit tegyek?
Minden másodperc számított. Előrántottam fegyveremet kabátom zsebéből, és megtöltöttem újabb tölténnyel.
- Add ide, a tiedet is feltöltöm. – ajánlottam föl.
Négy perc.
Még sehol sem jártunk. Homlokomról patakzott a verejték, tenyerem izzadt, de ez nem riasztotta el Samet attól, hogy fogja a kezemet. Megpróbáltam hozzáérni nyakamhoz, de figyelmeztetően rám szegezte tekintetét.
- Az utat figyeld! – szóltam rá kétségbeesetten.
Három perc.
Tudtam, hogy nem érünk oda. Sam gyorsított, s a Chrysler szélsebesen száguldott az országúton. Minden egyes pillanattal közelebb kerültünk ahhoz, hogy meghaljunk. A telefonomon még mindig nem volt térerő, én pedig csalódottan hanyatlottam vissza a bőrülésre.
Két perc.
A Különlegesek mit sem tudtak az egészről. Elképzeltem Nyuta ártatlan arcát, amint Curtis elhurcolja a Bázisra, és brutálisan meggyilkolja, mint minden előzővel tette…
Sam zökkentett ki elmélyült gondolkodásomból. Hirtelen leparkolt a folyó mellett, s feltépte az ajtót.
- Maradj ott! – utasított, de én nem bírtam egy helyben maradni. – Maradj az autóban! – parancsolt rám még egyszer, mikor meglátta; nem készülöm betartani, amire kért.
Egy perc. Az utolsó perc.
- Sam! – ordítottam vissza neki. – Szállj vissza!
Nem érkezett válasz. Órámat nézve már csak visszaszámolni tudtam. Harminc… huszonkilenc… huszonnyolc… huszonhét… huszonhat…
Úgy féltem, mint még soha. A folyó a hegy alatt volt, közvetlenül egy korlát nélküli, meredek szakadék alatt folyt.
Tizenkilenc… tizennyolc… tizenhét…
Megláttam a hosszú hajat lobogni a szélben. Nem tudtam elég gyorsan tájékoztatni Samet, de ő felé fordult, s megpróbálta bekapcsolni képességét. Gyorsan kellett cselekednem. Felrántottam a Chrysler ajtaját, s kivetődtem rajta, oda, amelyet Brad nem láthatott. Sam figyelmeztető pillantását feledésbe véve nyúltam nyakamhoz, de órámra pillantva elvesztettem minden erőmet, s koncentrációmat.
Három… kettő… egy…
- Sam! – ordítottam.
S mást sem hallottam, csak a ravasz meghúzásának még zihálásomnál is hangosabb hangját. Aztán… a golyó úgy repült Sam felé, hogy ideje sem volt elhajolni előle. A szakadék szélén állva egyensúlyát elveszítette, s a golyó beletalált egyenesen fejébe, ezzel hátradöntve őt a mélységbe, hogy a folyó tovavigye vérző holttestét a Végtelenbe.
- SAM! – sikítottam, de a férfi már bizonyára semmit sem hallott az egészből. Zokogásban törtem ki az autó mögött, s mikor láttam, hogy Brad megfordul, felálltam, hogy én is fejbe lőjem Sam gyilkosát, de az pillanatok alatt elmenekült.
Nem jön vissza többet. Elment.