Nova Stories

Sziasztok! Megérkezett az új fejezet, remélem tetszeni fog Nektek, és nem okozom csalódást. Meg persze abban is reménykedem, hogy fűztök néhány szót az új részhez az elolvasása után, mert nagyon örülnék neki. :)
A képen Brad-et, Jade-t, Curtis-t, Parvana-t és Fred-et láthatjátok, ők az ELLENSZÖVETSÉG, a ritka hülye nevűek. :D Áh, szeretem őket.
Ha minden igaz, ma már lesz zene az oldalon, ha sikerül feltennem, ha nem, akkor még a héten, vagy a jövő héten teszem fel, nem tudom biztosan.
A szavazás ma lejár, nagyon, de nagyon örülök neki, hogy kilenc szavazat is érkezett a legjobbra!! :D Köszönöm szépen mindenkinek!!!
Jövő héten remélem dupla rész lesz, ha meglesz az 1000 látogató, tehát készüljetek!! ^^
És még annyit, hogy ez egy szörnyen depressziós rész lesz. :D
Jó olvasást hozzá!
Puszi,
Eili

Alig tudtam hazavánszorogni… a szerelmemet pontosan a szemem előtt lőtték fejbe. Ennél több nem is kellett hozzá, hogy átjárja testem minden porcikáját a magány, a hiány, a félelem, a szerelem, a szomorúság, az igazságtalanság és a düh. Ezek az érzelmek oly erővel törtek rám, hogy nem jött több könny a szememből, s perceken, tán órákon keresztül csak ültem az autó mögött magam elé meredve. Láttam a lent folyó vizet, a benne csordogáló élénkvörös vért, amely Sam testéből áradt, agyamba szökött utolsó szava, amelyet kimondott, s az, mint szellem keringett fejemben sokáig. Kísérteni fog ez a kép álmaimban, hátralevő életemben? Utána menjek? Szerettem én annyira őt, hogy megtegyem? Igen. Úgy visszhangzott bennem ez a szó, mintha egy barlangban ordítottam volna el. Legbelül tényleg ordítottam, azonban torkomon egy hang sem jött ki, számat egy szó sem hagyta el. Visszamenjek? Szükségük van még rám? Van-e értelme ennek az egésznek mindezek után? Van-e értelme a bosszúnak, miután megölték azt, ki nekem a legkedvesebb volt? Sikerül majd mindezt egyedül végigcsinálnom? Igen. Újra ezt a szót kiáltottam magamban. Megpróbáltam felállni, de végtagjaim mozdulatlanná merevedtek. A tett színhelye felé pillantottam. Még mindig ott voltak a vércseppek szétfolyva a sziklán, én pedig gyorsan elkaptam a tekintetem róla. Vér. Sam vére. Meghalt. Élénk színeit nem érzékeltem a világnak, mindenhol búskomorság és szürkeség uralkodott ezután szememben, illatokat nem éreztem, minden teljesen közömbös volt számomra, a szép hangokat sem hallottam tisztán. Eldeformálódva, recsegve ezt kiáltották: IGEN! Igen… gen… gun, mint fegyver. Fegyver! Fejbe lőtték Samet. Megint elkaptam tekintetem, mikor ráeszméltem, hogy pillantásom folyamatosan oda irányul. Azokra a bizonyos vércseppekre, amelyek pontosan abból a sebből származtak, amelyben fél másodpercig golyó siklott át Brad fegyveréből. Be és aztán egyenesen ki. Elképzeltem az élettelen, halott testet, amely a vízen úszik vérbe fagyva… hogy aztán a víz lemossa róla, s a turisták néhány helyen, a folyópartoknál kirándulás közben azt fröcskölik arcukra. Egy szeretetteljes, fegyelmezett, intelligens, már halott ember vérével vegyült vizet. Be kellett törődnöm, hogy az élet marhára kitolt velem, és ez az egész ott kezdődött, hogy Különlegesnek születtem. Ha ez nem lett volna, Sammel sem találkoztam volna, és valószínűleg most művészeti egyetemre járhatnék normális, hétköznapi emberként. De nem. Nekem másnak kellett lennem, nekem egy rohadt tetoválással a nyakamon kellett megszületnem! Nem volt jó gyermekkorom. De reménykedtem benne, hogy felnőttként majd azt a néhány nyomorúsággal terhes évet feldolgozhatom, és kiegyenlíthetem egy fantasztikus, sikeres jövővel. Ehelyett csak még több keserűséget kaptam a nyakamba, s mint hidegzuhany, úgy zúdult rám. Oly erővel tört rám a zokogás, hogy megállíthatatlan volt. Megpróbáltam elbújni a külvilágtól, s feltéptem a Chrysler ajtaját, majd oda ültem, ahol Sam mindig. Az ülésen maradt bőrdzsekijébe beburkolóztam, és összekuporodtam. Könnyeim szüntelenül ömlöttek szemeimből, majd rádőltem a kormányra, s azon zokogtam némán, reszketve pár hosszú percig.
Nem tudtam volna vezetni. Nem csak azért, mert Samnél maradt a kocsi kulcs, hanem azért sem, mert valószínűleg nekihajtottam volna egy fának útközben. Kár lett volna a Chryslerért. Magamat nem féltettem – már úgyis elegem lett magamból. Mit számít az, ha én is meghalok? Legalább találkozom Sammel a túlvilágon… ha egyáltalán van olyan. De miben higgyek ezután? Sammel együtt a hitemet is elveszítettem.
Lassan hazacammogtam, miközben az eső is megeredt. Összehúztam magam a bőrdzsekiben, és megpróbáltam magamat felmelegíteni, így dörzsölgetni kezdtem a karomat. Teljesen eláztam, miközben az erdőben tébláboltam. A hajam vizes csimbókokban tapadt arcomra, belelógott a szemembe, az esőcseppek összevegyültek könnycseppjeimmel.
Fogalmam sem volt, hogy mi lett a Szállással. Csak csapda lett volna az egész? Tudták, hogy bosszút fogok majd állni? Vagy csak visszavágtak Fredért? Ez lett volna az ő bosszújuk? Tovább próbálkoznak-e majd, így, hogy Samet megölték, hiszen biztos-e, hogy a többieket is meg akarták ölni? Curtis sokat nyerhetett volna Sam képességeivel, csatlósa mégis szánalmasan egyszerű módon gyilkolta meg kiszemelt áldozatát. Három képességet is veszítettek, pedig Jade-től tudhatták, hogy mik azok, mégis elszalasztottak egy remek lehetőséget.
Ahogyan az eső is elállt, az én könnyeim sem folytak már. Azonban a nap sem sütött – félő volt, hogy megint megered az eső, s előző jóslatom szerint pár perccel később ismét rákezdett. Szomorú volt az időjárás, akárcsak én, s a mély bánat, mely szívemet nyomta nem hagyott alább, meg persze tudtam, hogy ez az átmeneti depresszió több napig, hétig, hónapig, talán évig is eltarthat. Alig veszítettem el néhány órája, de már úgy hiányzott, mintha mindig is az életem egyik fontos része lett volna. Pedig csak néhány hónapja találkoztunk először, s mily hosszúnak tűnik ez az idő! Oly sok minden történt már az óta. Belegondolni sem merek, mennyi mindenen mehettünk volna még együtt keresztül, ha ez nem történik meg. Ha nem hal meg még ilyen korán… ismét elkezdtem zokogni. Futni kezdtem a Szállás felé, hiszen már nem volt olyan messze. Talán már odaértek Curtisék, és megölték a többieket, brutális véget ért az ő életük is, akárcsak Samé.
Nagy mozdulattal belöktem magam előtt az ajtót, majd sietve elmentem a rejtett folyosó felé, hogy felmehessek a csapóajtón. Amint berontottam, a többiek mit sem törődve velem tovább csinálták, amelyet eddig tettek.
- Valami probléma esetleg? – kérdezte Zola, majd rám pillantott. Bizonyára meglátta vörösre sírt szemeimet. – Áh… tehát kiszabadultál. Hol van Sam?
Azonnal átrohantam a szobák felé vezető folyosón, otthagyva őket a társalgóban.
- Nova! – kiáltott utánam Nyuta, majd elkezdett szaladni felém. Még időben becsuktam az ajtót, hogy ne tudjon belépni, hisz nem akartam, hogy kifaggasson a történtekről. Nem tudtam volna beszélni se vele, se senkivel. Túl sok volt ez az egész. – Nova, nyisd ki!
Képtelen voltam bármit is kimondani. Remegő hangon csak ennyit suttogtam:
- Menj. El. Kérlek.
- Nova, minden rendben? – erősködött, majd én elhaló hangon megismételtem.
- Kérlek.
Sokat gondolkodtam azokban az egyedül töltött órákban, a szobám padlóján gubbasztva. Elővettem a régi, Samről készült festményeim, s megvizsgáltam őket. Próbáltam jól eszembe vésni arcvonásait, hogyha már nem is látom többet, azért az emlékezetemben megmaradjon. Bár sosem tudtam volna elfelejteni, hiába akartam volna.

„Sam megpróbálja elmagyarázni nekem a pontos képességhasználat lényegét. Hiába próbálkozik – lehetetlen nekem bármit is tanítani.
- Nova, csak arra kértelek, hogy emeld fel ezt a karodat! Az energia így jobban áramlik a testedben. Figyeld meg.
- Nem használ semmit. – állapítom meg, majd leejtem magam mellé jobb kezemet. Ezek az órák néha hasznosak, néha pedig csak arra vannak, hogy többet legyek Sammel – azaz lelóghatnám a felét is, ha szeretném, ahogyan a többiek szokták, de megtisztelem ezzel a munkáját, hogy maradok. Persze, nem mintha ellenemre lenne, hogy akár egy kis időt is vele töltsek… de mások még erre sem képesek. Például Nyuta mást sem csinál, csak egész nap fekvőtámaszokat csinál a szobájában. Mikor egyszer benyitottam, súlyt emelt, aztán húzódzkodott, később felüléseket csinált, elmondása szerint azért, mert nem akar puhány lenni. Talán hasznosabb lenne Ed óráján ütnöm-vernem szegény szerencsétlen férfit? Vagy talán nem is fáj neki? Mi van, ha fölöslegesen erőlködöm az órákon, mert nem fejlődöm semmit? Elkeserítő lenne, annyi bizonyos… de vajon mi az igazság? – Sam… szerinted látható a fejlődés?
- Abszolút. De még láthatóbb lenne, ha felemelnéd végre ezt a karod, és csinálnád, amit mondok! Rendben van. Most koncentrálj. Nem, nem kértelek arra, hogy érints meg a tetoválásod! Ez rajtam nem használ, nem fogok sokkos állapotba kerülni, hogy kiszökhess.
- Nem szándékoztam ezt tenni… de marha jó ötlet! Azt hiszem, meg is csinálom Deemer óráján. – határozom el, majd felnevetek. Ha a szobámban gyakorolom a koncentrációt, az órán jobban teljesítek, így jobb hangulatban szoktak telni, mint általában.
- Mert Deemer mit tanít? – néz rám teljes értetlenséggel.
- Nem jártok be egymás óráira? – kérdem.
- De, csak fogalmam sincs, miért teszem. – vigyorodott el. – Azt sem tudom, miről beszél. Ő viszont nagyon is fejlődőképes. Előtted mindig ő van az „órarendben”. Bár veled többet foglalkozom, mint bárki mással a Különlegesek közül.
- És ennek van is valami oka?
- Hm, találd ki.
- Fogalmam sincs.
- Na. Tippelj, tudom, hogy sejted. – győzköd, de én nem merem elmondani, mire gondolok.
- De kellemetlen kimondani. És nem nekem kell.
- Kinek kelljen kimondani, hogy azért foglalkozom veled többet, mert béna vagy? Áh, ne vedd komolyan, csak viccelek. Nova…Nova mit csinálsz azzal a székkel?”

Ezek a pillanatok akaratlanul is nevetésre késztettek. Ám hamar lehervadt a mosoly arcomról, mikor eszembe jutott: ez nem történik meg többet. Akármennyire is szeretném őt újra megölelni, vagy megcsókolni, csak hallani a hangját, többet nem jön vissza. Elment. Végigrajzoltam ujjammal arcának vonalát a képen. Visszaemlékeztem, hogy mennyire nehezen boldogultam szemének kifestésével, és hogy az tényleg úgy sikerüljön, amilyen az övé volt. Lehevertem ágyamra, s elterültem rajta, miközben elszórtam a képeket a padlón. Lerúgtam cipőimet a lábamról, s vizes ruháimat levetve egy kényelmes selyemhálóingbe öltöztem. Órákon keresztül csak feküdtem a sötét szobában, s a fehér plafont néztem, mikor ismét könny szökött a szemembe. Percekkel később (vagy talán órák voltak?) azon kaptam magam, hogy az egész párnát eláztattam. Megpróbáltam lehunyni szemeim, de nem ment… féltem tőle. Soha nem féltem a sötétben, mindig nyugodtan viseltem, ha Lucas heccként lekapcsolta a villanyt a fürdőszobában, miközben én zuhanyoztam, és az ajtó előtt huhogott, mint valami debil szellembagoly keverék. Talán csak hozzávágtam a hajszárítót, mikor kijöttem onnan, de nem több… egyszer kettétörtem a fején egy hajkefét is. Anya hetekre bezárt a szobámba, és azt mondta, hogy addig bent kell maradnom, amíg nem kérek bocsánatot, még a határidő lejárta után is. Én ugyan nem kértem, mert élveztem az egyedüllétet, és a magányt, azt a csendet, amely megnyugvást adott. De ez az egyedüllét most teljesen más volt. Azt szerettem volna, ha Sam is a szobában tartózkodott volna, és teletömte volna a fejemet mindenféle történetekkel a Különlegesekről.
Aznap este azt terveztem, hogy nem alszom, de így is elnyomott az álom.

Naplemente van. Az ég rózsaszínre és narancssárgára színeződik, de még a nap sugarai melengetik arcomat. Enyhe szellő fúj – az idő tökéletes az üldögélésre és semmittevésre. Sóhajtok egy hatalmasat – sírás után ez általában jól esik. Felfrissülök tőle, ki tudja, miért. Körbetekintek, majd lehunyom szemem, és élvezem a nyugalmat, a csendet, a szabadságot. Magam mellől hangokat hallok… mennyi idő telhetett el azóta, hogy Sam eltávozott? Felpattannak szemeim, s ismét körbepillantok magam körül. Semmi. Ahogy lehunyom szemeim, ismét az a nyugalom áraszt el, s olyan érzés fog el, amely nagyon régen. Egy kéz a fülem mögé simítja hajam, majd gyöngéden megérinti arcomat. Sam.
- Kár, hogy ez csak egy álom. Most már abban sem reménykedhetek, hogy az igazi mászott bele az álmomba, és nem csak puszta képzelet vagy. – suttogom még mindig lehunyt szemmel.
- Gondolj arra, hogy nem álom vagyok, hanem az igazi.
- Hogy gondolhatnék rá, mikor tudom, hogy ez nem igaz? Sosem ment a képzelgés, mikor tudtam az igazságot. Mint például mikor írtam egy ötfeladatos dolgozatot, amiből sikerült kettőt megcsinálnom, tudtam, hogy nem lesz ötös, hiába akartam magamnak bemesélni, hogy jól sikerült. – mesélem neki.
- Mit olvasol? – tekint a mellettem heverő könyvkupacra. – Edgar Allan Poe?
Némán bólintok, még mindig csukott szemmel. Nem szeretném kinyitni, mert félek, hogy akkor felébredek álmomból, s Sam is eltűnik mellőlem.
- Szomorú vagyok, mert horrort olvasol, amiért elmentem. Nem kéne ezt tenned, nem kéne depressziósnak lenned, csak mert meghaltam. Tovább kell lépned, Nova. – mondja komolyan, de nekem ez nem tetszik. Semmi kedvem elfelejteni őt.
- Nem tudok. – felelem egyszerűen, s vállat vonok. – Erre képtelen volnék.
- Akkor hozz vissza.
- Ezt sem tudom megtenni, Sam. Nem vagyok szuperhős, nem tudom visszafordítani az időt, erre még Superman sem képes.
- Akkor legyél te Supernova, és hozz vissza. Tudom, hogy képes lennél rá, ha igazán szeretnéd.

Ha igazán szeretném… - visszhangzott fejemben, s átfordultam az ágyon másik oldalamra. Hirtelen felnyitottam szemeim, s átgondoltam a helyzetet. Nagyon éber voltam, éberebb, mint bármikor máskor. Ez az álom felnyitotta a szemeimet, szó szerint, s sikerült meghoznom vele a döntést.
Elmegyek a Bázisra, és felrobbantom… ha szerencsém van, mindenki ott van. Ha nem is robbantom fel, de elérem, hogy másnapra senki ne legyen abban az épületben. Édes lesz a bosszú… - gondoltam, majd ráeszméltem, hogy olyan kegyetlen vagyok, mint Curtis. De nem tudott érdekelni. Ha neki sikerült elérnie, amit akart, elvenni tőlem életem legfontosabb dolgát, akkor nekem is sikerülni fog őt megfosztani a neki legdrágábbaktól: a csatlósaitól, amennyiben ők a barátai is egyben, és nem csak a szolgái, bár így is, úgy is, meghalnának, és a képességeitől.
Eldöntöttem, hogy felverem a társaságot, és gyűlést hozok össze a társalgóban. Szerencsémre erre nem volt szükség, hiszen mindenki ugyanazt csinálta, amit akkor, mikor megérkeztem ide. Nyuta Chika-t dédelgette, miközben Deemerrel társalgott, Aura egy cigarettát szívott, miközben az ablakon bámult ki, Ed és Gabe szkanderoztak, Zola fegyverét forgatta kezében, majd feltöltötte lőszerrel, Mia pedig Edwardot simogatta, mikor az kiugrott kezéből és hozzádörgölődzött az én lábamhoz. Felkaptam, és végigsimítottam feje búbját, s magam elé tartottam. Apró volt még, Ed tenyerében talán el is fért volna. Odasétáltam Miához, majd visszaadtam neki az állatot, s a Különlegesek felé fordultam.
- Szeretném, ha rám figyelnétek egy percre.
- Rád figyelünk! Ez a hálóing… mikor vetted? Nem akarnál elmenni egy Vogue fotózásra? – kérdezte Ed, de én megforgattam szemeimet.
- Marhára nem vagyok jókedvemben, tehát fogd be. Nem ezért vagyok itt.
- Kár. Ha Sam még lenne, nem tudom mit szólna ehhez, vagyis pontosan tudom, de annyi biztos, hogy most nem állnál itt.
- Tehát tudjátok, hogy meghalt? – kérdeztem ledöbbenve, csöppet sem foglalkozva Ed tahó megjegyzésével.
- Mondom, hogy akkor te sem állnál itt. Szerinted egyedül flangálnál egy ilyen hálóingben? – folytatta, mire én megelégeltem ezt a tapló viselkedést.
- Na jó, elég volt, Ed. Most már kellőképpen bunkónak tartalak.
- Köszönöm. – húzta ki magát, majd ismét rákezdett. – Tehát mondd… miért is vagy itt, ha nem azért, hogy megmutasd nekünk ezt a klassz ruhát?
- A segítségetekre lenne szükségem, mindegyikőtök segítségére. El szeretnék menni a Bázisra, hogy végezzek az egész Ellenszövetséggel. – közöltem velük. – Ideje véget vetni ennek az egésznek, és befejezni a háborút, és ha segítetek, biztosan mi kerülünk ki győztesként belőle.
- Rendben, mennyit gondolkoztál ezen a szövegen? – tette fel a kérdést ismét Ed.
- Csak válaszoljon valaki. Ki tart velem? – hagytam figyelmem kívül a férfit.
- Én nem. Ez hülyeség. – mondta Zola a sarokban, majd ledobta fegyverét az asztalra. Számítottam rá, hogy ő emellett fog dönteni.
- Én sem. – felelte Deemer.
- Nem. – ismételte Ed.
- Bocs, Nova, de ez életveszély. Nem. – ingatta fejét Gabe, majd a következő emberre pillantottam.
- Semmi kedvem meghalni. Sajnálom Nova, de nem. – suttogta Mia, majd elengedte kiscicáját.
- Én sem megyek. – ez Nyuta volt.
- Nem engedhetjük meg neked, Nova. – fordult hátra Aura, egyenesen felém, hogy a szemembe nézhessen. Le akartak beszélni róla, hogy egyedül induljak el.
- Mi az, hogy nem engeditek? – követeltem a választ. – Hatalmas bajban vagyunk, most, hogy Sam meghalt. – nehezemre esett kimondani, de sajna nem fordíthattam már vissza az eseményeket.
- Már megtörtént a baj. – felelte Aura, majd kortyolt egyet Whiskey-s poharából. – Nincsenek külön elhatározások, ez az egész miattatok történt.
- De a húgom, Aura! Sam fontosabb, mint a jövőbeli Különleges? – ölelte magához Chika-t a nővére.
- Hogy mondtad? Különleges? – néztem rá döbbenten.
Nyuta hátrasimította kishúgának haját, s láthatóvá vált az apró tetoválás.
- Ő a következő generáció Különlegese. Kíváncsi leszek a képességére.
- Azt ajánlom, hogy óvd meg. – sziszegtem. – Őt is levadásszák majd, mint Samet.
- Nova! – ordított rám a lány. – Hogy mondhatsz ilyet?
- Sajnálom. – mondtam minden érzelem nélkül, s elfordultam tőle, hogy Aurára nézhessek. – Védd az életed, ameddig teheted. Ha nem lett volna szerencsétek, már réges-régen alulról szagolnátok az ibolyát. Gyávák vagytok, igaz? Rendben, legyetek gyávák, és féltsétek az életetek, ahogyan mindig tettétek. Csak itt ültök bent, és semmit nem csináltok. Mi értelme van így bárminek? Töltenétek hasznosan azt az életet, amit nektek szántak, ehelyett itt ültök, Whiskey-t kortyolgattok és elszívtok három doboz cigarettát? Miért változik meg ettől a világ, miért lesz jobb és szebb, mert mi vagyunk, ha nem teszünk semmit? Egyetemre mehettem volna, igazi munkát kaphattam volna, normális életem lehetett volna, de a „volnán” van a hangsúly. Én nem ilyen életet akartam.
- Ha mi nem lettünk volna, te sem találtad volna meg Samet, és nem lettetek volna szerelmesek egymásba. A „volnán” van a hangsúly, szívecském.
- És akkor most bosszút sem kéne állnom, meg nem kéne egyenesen belefutnom a halálba. – zártam le a beszélgetést, majd otthagyva a többieket, távoztam a társalgóból. Ismét feldúltam magam, s zokogva futottam vissza szobámba.
Nem is tudod, hogy most mennyire szükségem lenne rád… - gondoltam mikor megpillantottam a róla festett képet a földön, amelyet az előbb dobtam oda. Könnyeim teljesen elmosták arcát, szinte úgy ömlöttek szememből, mintha záporeső lett volna. Aznap távozott el, mégis olyan volt, mintha már évek óta halott lenne, és én nem tudtam volna feldolgozni ezt az egészet.

Hetek telhettek el úgy, hogy nem szóltam a Különlegesekhez. Mindenki engem nézett, viszont mikor én is odapillantottam, ők elkapták fejüket, s úgy tettek, mintha folyamatosan azt a dolgok csinálnák éppen, aminek látszik, hogy csinálják, mint például a kávé pálcikával való kevergetése.
Folyamatosan jártak a többiek Kiképzésekre, én viszont egyre sem mentem be. Úgy éreztem, visszafejlődtem képességileg, ugyanis mikor úgy felidegesített egy-két ember, hogy megérintettem tetoválásom, nem ájult el senki a teremben, én pedig csalódottan vonultam vissza szobámba. Halálának napja óta nem sírtam, de nem is beszéltem. Szörnyű nehéz volt feldolgozni a történteket, de nem is próbáltam elengedni az emléket – inkább féltve őrzött kincsként tartottam számon, s mindent, amit tőle kaptam valaha nagy becsben tartottam. Már nem mintha eddig nem ezt tettem volna, de ezután különös értéknek számított, és pótolhatatlannak, mint amilyen ő maga volt.
Egy nap hajnali négy körül ébredtem fel. Kényelmes ruhát vettem elő szekrényemből, s olyan gyorsan magamra kaptam őket, amilyen gyorsan csak lehetett. Azonnal távoztam a Szállásról, s egy alig észrevehető helyre helyeztem fegyverem, hogyha valaki mégis szembejönne velem, ne lássa, hogy mire készülök.
Már jól ismertem a Bázis felé vezető útvonalat, ugyanis annyiszor jártuk már meg, hogy csukott szemmel is képes lettem volna elmenni oda. Furcsának tartottam, hogy ennyire jól ismerjük egymás rejtekhelyét, hiszen ennek pont az lenne a lényege, hogy ne találjon meg az ellenség.
A Bázis területén már szörnyen rosszul éreztem magam. A szívem már a torkomban dobogott, izzadtam, majd lesápadtam, s egy pillanatra megállt a szívverésem, mikor halk zörejt hallottam a hátam mögül. Osonni kezdtem a hatalmas épület felé. Jobban még sosem vizsgáltam meg – hatalmas volt, és gömbölyű a felülete, szinte az egészet ablaküveg borította, amelyet pedig nem, azt hófehérre mázolták, ettől igazán sci-fis, űrhajós, modern hangulatot kapott. A miénk mégis régi, elhagyatott épületnek volt álcázva, így az esetleges járókelők, akik mily véletlen, soha nem bukkannak fel errefelé (talán mégis van védelmi rendszer, és érzékelik az erre tévedőket, majd megölik őket) nem állnak meg bámészkodni, nem úgy, mint a filmdíszletnek tűnő monumentális építmény előtt, amely előtt, ha én nem tudnám, hogy igazából egy brutális kínzókamra, én is megállnék. Ezért jó a Szállás. Egyszerű, és senkinek sincs kedve betenni a lábát egy olyan helyre, mint az, nem úgy, mint a Bázisra, amely egy űrlény kutató egység székhelyének néz ki. Már csak be kellett jutnom valahogy a helyre, így megpróbáltam egy helyen betörni az ablaküveget. Kezembe kaptam egy hatalmas követ, és bedobtam az egyik ablakon keresztül, amely egyáltalán nem nagy meglepetésemre, nem tört be.
Biztosan golyóálló is.
Megpróbáltam felmászni a gömbölyű felületen, s szánalmas módon lecsúsztam onnan, mint valami B kategóriás kémfilm főhősének kifigurázott verziójának a paródiája. Egyszóval, mint egy kretén. Ismét megpróbáltam felmászni, és ilyenkor hálát adtam az égnek, hogy hallgattam Nyutára, és tényleg a bőrszerelést választottam, hiszen tényleg kényelmes, és testhez simuló, teljesen követi testednek rajzolatát, így ezt a viseletet tökéletesen erre találták ki. A tapadás miatt is jó volt, hiszen egy farmernadrágban kétszer ilyen gyorsan siklottam volna végig az üvegen. Visszaemlékeztem, hogy Sammel melyik ablakon ugrottunk ki, így ott másztam be, a „Fejlesztőterem – belépni szigorúan TILOS” feliratú terembe. Ez volt talán az egyetlen ablak, amelyet nem lehetett becsukni a Bázison, hiszen belegondolva, hogy milyen felirata van, ki ne menne be oda? Mindenkit erre késztet az aranytáblácska, és gondolom már nem egy Ellenszövetséges mászott be rajta. Curtis bizonyára minden szabadidejét itt töltötte, és mikor elment, bezárta az ajtót, de nem vette észre, hogy az ablak folyamatosan meg van emelkedve, természetellenesen, nem úgy, mint a többi. Így, amikor elhagyta a helyet, a többiek bemászhattak, és megvizsgálhatták a helyet. Persze, ők biztosan a Tükörszobában végezték, ahogyan én is fogom, hogyha nem sül el jól az akció. Kinyitottam belülről az ajtót, s kisétáltam a folyosóra, amely egy hosszú és széles üvegpadlón át vezetett más ajtókhoz. És akkor meghallottam egy hangot lentről, amelyet azonnal felismertem...