Nova Stories

ITT A NYÁR, EMBERKÉK!!! :D Na, tehát... íme az új fejezet, remélem tetszeni fog Nektek, és megér pár kommentet. Nagyon örülnék neki. :)
Jó olvasást!
Puszi,
Eilis

- Van… van egy oka annak, miért nem merünk kimenni, feltételezem, Mia erről akart beszélni neked. – mormolta alig hallhatóan.
Oldalamat úgy fúrta a kíváncsiság, hogy szinte reszkettem tőle, s még talán szúrt is.
Mondd már, Sam, mondd már… - kérleltem magamban, sőt, legbelül könyörögtem érte.
- Emlékszel még Funanyára? – kérdezett rá, s én nagy sietősen bólogatni kezdtem, utána egyenesen Miára pillantottam, ki ezek után Sam felé bökött, hogy figyeljek arra, amit a férfi mond. – Nova, minden összefügg, hát nem érted? Funanya, Chika, a gyűrűk, a lázadás, a képességek…
- Elég! – hallottunk egy harsány női hangot a hátunk mögül. Zola lépett be hirtelen a szobába. – Nem beszélhetsz neki erről, még nincs itt az ideje. – figyelmeztette a nő Samet, majd amilyen gyorsan jött, olyan szélsebesen viharzott ki.
- Ez a cédula a medálban… - folytatta suttogva. – Egy jel! Randolf nem a tizedik, ő még az előző generáció egyedül maradt, képesség nélküli Különlegese. Az igazi tizedik üzent, vagy próbál üzenni, mégpedig úgy, hogy csak te értsd, ezért írt más nyelven. Több ilyen is fog érkezni, beszéltem vele álmában… - mesélte lázasan, s én csak úgy ittam szavait, nem bírtam betelni az eddig kapott információkkal.
- Azt mondod, hogy még nincs lezárva az „Utolsó Egy” dolog?
Csöndesen bólintott.
- Az illető egy Dorah Felicyta nevű angol lány. Az utolsó, képességgel rendelkező egyén, akinek Funanya ajándékozta az erejét.
- Hogy kicsoda? – döbbentem le.
- Hát Funanya! Az a kedves hölgy, akivel találkoztál egy szupernóvai démon, aki hadsereget toboroz az általa kiválasztott emberekből, kiknek képességet ad gyermekkorukban. – magyarázta.
- És ennek mi köze van ahhoz, hogy nem mertek kimenni? – tettem fel az elgondolkodtató kérdést, mire már igazán régóta szerettem volna választ kapni. Talán most…
- Funanya sok mindenre kényszerít minket, köztük… - próbálta elmondani, azonban a lány ismét berobbant, s ezúttal fenyegetőbbnek hatott rám szegezett pisztolyával.
- Ha folytatod a beszédet, őt lövöm le, és nem téged. – sziszegte gyűlölettel teli vékony hangján.
- Zola… - mondta Sam, erre a lány kibiztosította ezüstből készült fegyverét. – Zola, tedd le…
A nő nyílegyenesen tartotta előre a stukkert, s szemem ide-oda cikázott a két személy között.
- Tedd le a pisztolyt! – emelte fel kissé hangját a férfi. – Azt mondtam, tedd le!
Nyuta bizonyára meghallotta a barátságtalan csevelyt, s belépett a szobába, egy Zola fejének szegezett közelharcival, utána Sam vette ki farzsebéből az elrejtett pisztolyt, s Nyuta felé célzott. Ezek után Aura lépett be, őt követően Deemer, Ed, Gabe, Lucas, Apu, és végül Mia szelleme is átsuhant a falon, hogy mellém léphessen. Félelmetes volt látni, hogy mindenki kiszemelt magának egy embert, akire lőhetett, s majdhogynem körbeálltuk a szobát, hogy egymásra szegezhessük fegyvereinket.
- Tedd már le azt a rohadt pisztolyt! – ordított rá Sam Zolára, meglehetősen agresszívan.
- Engem meg nem lehet lelőni. – örvendezett Mia. – Szó szerint! Hahaha!
Megforgattam szemeimet, majd visszahanyatlottam a matrac szélére.
- Ennek semmi értelme, emberek, mindenki menjen a dolgára, bármi is legyen az. – ajánlottam föl, s fáradtan hátradőltem, eldobva az előbb megragadott Nightwalker-t.
Zola még mindig ott ácsorgott, remegő kezekkel, dühösen, gyűlölettől izzó szemekkel, mikor a többiek már rég távoztak.
- Keress mást. – vetette oda Samnek.
- Keress munkát. – vágtam vissza idegesen. – És életet. – tettem hozzá.
A lány megpörgette pisztolyát mutatóujján, majd még egy utolsó, figyelmeztető pillantást vetett rám, mielőtt végleg távozott volna.
Gondold meg azt a McDonald’s-es állást… a végzettséged alapján még a takarítónők is többre vitték nálad. – gondoltam magamban, s lenéző tekintetére majdnem felpattantam, hogy jól képen töröljem, de úgyis rosszul végződött volna, így inkább elvetettem eme merész ideámat.
- Írd le. – kérleltem suttogva, s papírt, meg ceruzát halásztam elő táskám mélyéről, majd kezébe nyomtam az írószereket.
- Sötét van már. – panaszkodott, majd feltápászkodott, hogy megvizsgálja a fényviszonyokat. – Holnap reggel sort kerítek rá. – ígérte meg.
- Nem megy… ne felejtsd el, hogy holnap Apuékkal keresek majd új rejtekhelyet, és hetekig náluk leszek, míg el nem csitulnak a dolgok. Addig nem hagyhatom őket magukra. – közöltem vele.
- Kell nektek egy kísérő, veletek megyek! – javasolta, és azonban nemet intettem az ajánlatra.
- Remélem, megérted, hogy ebben az esetben inkább Edet viszem magammal, és nem téged. Félek. – mondtam neki lehajtott fejjel.
Sam teljesen megdöbbent válaszomon, s azonnal rákérdezett.
- Azért nem viszel el, mert félsz? De hát miért?
- Láttalak már meghalni, és nem kívánom mg egyszer végignézni az eseményt. Szerintem érthető a döntésem. – szögeztem le.
- Nova. – fogta két keze közé arcomat, s jéghideg szemeivel teljesen hatalmába kerített. – Ha annak szentelem az életem, hogy téged védelmezzelek, egy idő után hozzá kell majd szoknod ehhez a látványhoz.
- De engem nem kell védelmezned! – ráztam le magamról kezeit. – Simán megvédem magam, csak adj egy kis időt, míg megtanulom koordinálni az erőmet. Nagyon szeretném veled tölteni az életem, de akkor fogadd el, hogy néha nekem is meg kell majd mentenem az életedet, és nem csak fordítva. Ezért itt maradsz.
- Ha csak ez szükséges, én szívesen elfogadom a feltételeket. – mosolygott rám, s ezzel nekem is hasonlóan derűssé vált arckifejezésem. – És… hány embert iktattál már ki a rendszerből? – kérdezett rá, s én hatalmas nagyot sóhajtottam válaszként.
Mégis micsoda kérdés ez, miért nem úszom meg soha? – bosszankodtam magamban, s elterveztem, hogy füllentek egy kicsit arról a meglepően alacsony számról, amely valójában volt.
- Hát… - azt tettettem, mintha tényleg nagyon elgondolkoznék rajta. – Úgy huszonegy, huszonkettő, de az is lehet, hogy több. – mondtam a hamis becslést, mire Sam hangosan felnevetett.
- Na, de most komolyan mennyi? – jött rá a turpisságra.
- Egy és fél, ha a legerősebb sokkolásomat félnek vesszük. – vallottam be, s a férfi ekkor már könnyezett a röhögéstől. – Na, ne nevess ki! Nem tudok embert ölni!
- Jaj, gondolj már bele. Megöltél egy Ellenszövetségest, na és? Lehetséges, hogy nem is ember volt. – találgatott, és azonban ezt egy csöppet sem találtam humorosnak, így oldalba böktem a férfit.
- Mindegy. Azt hiszem, elmegyek zuhanyozni, utána elkezdem megfejteni a Curtis képein található titkosírást. Muszáj tudnunk az életelixír összetevőit, tehát, ha ez megvan, odaadom Gabe-nek az eredményeket, és elkezdünk vele dolgozni, meg kísérletezni. – soroltam fel időrendben teendőimet.
- Elkísérhetlek a „fürdőszobához”? – kérdezte.
- Ha találsz egy működő zuhanyzófülkét ebben a barlangrendszerben, semmi akadálya. Én dézsára, vagy forrásra gondoltam. – feleltem, majd kacagva feltápászkodtam, s elindultam a víz felé vezető úton. – Nem érdekel a kísérlet? – tettem még fel a kérdést távozóban a szobából, s mikor az összekötő folyosón jártam, csak akkor jött a válasz:
- A Gabe-bel kapcsolatos dolgokat már meg sem hallom! – közölte velem.

Kifejezetten kellemetlen volt a hideg víz érintése, amely a nyakamra ömlött a zuhanyozás során, azonban kellőképpen felfrissített. Mia sajnos mindenhová követett, mintha egy lánccal lett volna összekötve egyik végtagunk, vagy egy mágnes vonzotta volna, így most sem tudtam megszabadulni hozzám csatolt lelkétől, de ilyenkor igyekezett nem megjelenni; vagy csak nekem sikerült néhány percre kizárnom őt.
- Hopp, hopp, hopp, hopp! – mondta gyorsan a szavakat, miközben fel, s alá ugrált. – Ezt nézd, ezt nézd! – mutatott egy fehér papír fecnire, mikor magamra csavartam egy fehér törülközőt.
Felvettem a cédulát, kihajtogattam, majd megvizsgáltam az írásjeleket: megint japán.
- Nem értem, csak nekem akar üzenni? – kérdeztem Miától, ki eközben körbeszökdécselt engem, és a papírdarabot. – „Ó, te daloló főnix, te vörösen égető páva, ki hamuban születsz, s porladsz el, táplálkozol fájdalmammal. Bár én is újjászülethetnék, s előröl kezdhetném silány életemet, mely ó, csak porlad, s porlad el, de nem gyógyul ezüstös könnyedtől. Terítsd rám hát parázsló szárnyadat, védelmezz, s repíts el, hisz’ elvesztem, nem látod? Mondd, ez összetartozás?” – olvastam rendkívül nehézkesen, s mikor a végére értem, értetlenül néztem Miára. – Mi a csoda ez? Dorah nem normális… ez nagyon elvont! Most sajnáltatja magát, vagy mi?
- Hmm… - tűnődött. – Nem is tudom, Nova. Meg kéne keresned őt, lehet, hogy ő is tudja Funanya titkát, különben miért csak neked, csak a számodra érthető nyelven írna üzenetet, csak annak, aki nem tudja egyedül a Különlegesek közül?
- Mindegy is. – vontam vállat, majd megkértem a szellemet, hogy ez egyszer hagyja tényleg kizárni magát, míg átöltözöm. Sikerült egy pillanatra tényleg eltüntetnem, de a koncentráció nem tartott sokáig, így hamar visszajött a lélek. – Egyedül is visszatalálok, köszönöm, Mia. – forgattam szemeimet, mikor folyamatosan előrement, és elnavigált a barlangban.

A nap további része nem telt valami eseménydúsan: csak a képek fölött gubbasztottam, s bámultam őket, a végére pedig úgy elfáradt a szemem, a fejem pedig úgy megfájdult tőle, hogy jeges borsót kellett a fejemhez szorítanom, amelyet Apuék hoztak egy hűtőtáskában otthonról. Ed nagyon sajnálta, hogy ilyen célokra kellett hasznosítanunk a zöldséget, de nem tehettünk mást – szinte már szétszakadt a fejem. És eredménytelenül csináltam végig mindezt, ugyanis a betűk, amelyeket kiolvastam a furcsa írásjelekből, értelmetlen szavakat adtak ki. Azt mondták, hogy ne adjam föl, szükségük van rám, meg minden… de akkor miért nem segédkeztek benne? Hiszen… nem csak én akartam megfejteni egyedül az összetevőket, Gabe-nek is szüksége volt minderre. Vagy csak én láttam így?
Sam sokáig edzett és dolgozott a Különlegesekkel, így én már rég az igazak álmát aludtam, mikor ő még csak a zuhanyzásnál tartott. Nagyon óvatosan, csöndesen érkezett meg, s mikor látta, hogy lerugdaltam magamról a takarót, s egyenesen vacogtam a hűvös barlangi levegőtől, így mikor ezt meglátta, észrevétlenül betakart, majd letelepedett mellém.
Másnap reggel, mikor kinyitottam a szemem, jó érzéssel töltött el, hogy Sam mellett lehettem. A közös szoba jó ötlet volt – főleg úgy, hogy az új Szálláson csak így volt hely, hogy ketten osztoztunk egy szobán. Felültem, s úgy döntöttem megvárom, amíg felébred, de ezt az ötletet azonnal elvetettem, mikor megláttam, hogy Sam a másik oldalról megkövülten engem figyel.
- Minden rendben van? – kérdezte furcsa arckifejezéssel.
- Persze. Gondoltam megvárom, míg felébredsz. Nem szerettem volna búcsú nélkül indulni.
- Gyere ide. – kérte, mire én beledőltem karjaiba, s összekuporodtam mellette.
Kellemes érzés volt ott heverni mellette – megnyugtató és biztonságérzetet is adott. Fülem mögé tűrte az arcomba lógó hajtincseket, majd gyöngéden végigsimított rajta.
- Nagyon szeretlek. – sóhajtott fel, majd félmosolyra húzta ajkát.
- Én is. – mondtam, majd arcomat tenyerébe temettem. – Kimondhatatlanul.
Hirtelen átölelt – fejemet mellkasához szorította, így jól hallhattam és érezhettem egyenletes szívverését.
- Ez mennyire fog hiányozni… hetekig nem foglak látni? – tette fel a kérdést, amelybe fájdalmas volt belegondolni. Ezek valóban hetek lesznek a férfi nélkül… borzasztó lesz.
- Valahogy úgy. – vettem mély lélegzetet, majd Sam arcára pillantottam. Ő folyamatosan engem figyelt, s mikor tekintetünk találkozott, ismét cirógatni kezdte arcomat.
- Ez csiklandoz. – nevettem fel.
- Abbahagyjam? – kérdezte.
- Dehogy, nem mondtam ilyet, csak annyit, hogy csiklandoz a kezed. – nevettem ismét a furcsa, bizsergető érzéstől az arcomon, majd közelebb bújtam hozzá. – Jó érzés. – hunytam le szemeim. – Meséld el, ki vagy. Te annyi mindent tudsz már rólam, én viszont még semmit rólad. – kíváncsiskodtam, majd kinyitva barna szempáromat, egyenesen az ő jéghideg íriszeibe fúrtam.
Sam elmosolyodott, majd megpuszilta homlokomat.
- Hát legyen.
Ezer, meg ezer kérdés cikázott fejemben, amelyet szívesen tettem volna fel neki, mint például, hogy miért pont ő lett a Különleges a családban? Miért nem lett Ellenszövetséges? Miért döntött úgy, ahogy? Hogyan lett vége Jade és Sam testvériségének, de legfőképpen mi volt az okozója? Milyen érzések keringtek benne, mikor mindez megtörtént? Hogyan jöttek létre a képességei, hogy sikerült visszatérnie? Mit tud a naplóról, a gyűrűről és az elixírről?
- Mikor megszülettem… Anya szinte imádkozott azért, hogy ne Különleges legyen belőlem, ugyanis fennállt a veszélye, hogy annak fogok születni. A félelme bekövetkezett, mivel a jel ott virított a nyakamon. A képességem először ugyanaz volt, mint Jade-nek, de aztán ő erősebb és erősebb lett. Muszáj volt tennem valamit, hogy ne érezzem magam különcnek, ezért dolgozni kezdtem egy újabb erőn, amely teljesen eltért az előzőtől. Kifejlesztettem az álomlátogatást, amellyel néha átmásztam Curtis álmaiba, holott tudtam, milyen veszélyes. Nyomon követtem az egész életét, aztán én is elkezdtem szörnyűségeket látni, miközben aludtam. Ijesztő rémképeket, amelyeket az Ellenszövetség művelt másokkal… kirázott a hideg. Úgy döntöttem, azt az életet választom, amit a sors nekem szánt, és nem szegődök ellene. Hatalmas döntést hoztam aznap… inkább elhagytam a családot, minthogy én is olyan szörnyű ember legyek, mint ők. Nagyon jóban voltam Jadelynnel, így szomorúan fogadta, mikor kimondtam, hogyan vélekedem erről az egészről, de ő és Anya mindenben támogattak addig a napig, míg nem közöltem velük: jobb lesz, ha örökbe adnak. Nem akartam egy olyat szolgálni, aki brutálisan megkínzott pár embert azért, hogy elvegye annak a különleges ajándékát, amelyet kapott. Mindig is magányos farkas voltam gyerekként… sosem vágytam más társaságára, egyszerűen magamnak való voltam. Miután örökbe adtak, évekig nem jöttek értem. Akkor már kezdtem megszokni, hogy nem barátkoznak velem, és nem szívesen ülnek mellém ebédnél, vagy nem adják oda a játékautóikat. Egy Különleges házaspár fogadott örökbe, akárcsak téged, de kevés ideig neveltek ők, ugyanis Curtis megölte mindkettejüket. Soha nem beszéltek nekem a Különlegesekről, így magamnak kellett kiderítenem, hogy hol vannak, tehát elhatároztam, hogy megkeresem őket. Curtis sorra gyilkolta meg a csapatunkból való embereket, és én gyerekként szörnyen féltem tőle, de az idők során megedződtem szülők nélkül. Jade akkor is hívogatott titokban, mert nem akarta elfelejteni az öccsét, de már akkor nagyon különbözővé váltunk. Jade csak… kezdett Ellenszövetségessé válni, ahogyan én is Különlegessé. Pár hónappal azelőtt, hogy te megérkeztél, már nem éreztem kényszert arra, hogy gyorsan felvegyem a telefont, amikor hív… én csak próbáltam elfelejteni a múltamat, bármennyire is fájt. Különlegessé válásom után kezdtem a közösség egy fontos részévé válni, és engem neveztek ki Küldöncnek. Nyutát nem fogadták örökbe: őt Funanya vette szárnyai alá, de azért elküldtek hozzá. Funanya sosem szeretett engem – mindig is úgy gondolta, ellenállok neki, hiszen ő tudott a Különlegesekről, és mi nem mindenben értettünk egyet. Nyutával jó barátságot kötöttem, így megtanított néhány dologra a képességével kapcsolatban: ettől tudtam létrehozni az enyémet is. Csak ő tudott eddig a harmadik képességemről, de úgy tűnik, már mindenkihez eljutott a hír. És tudod… mikor megérkeztél te… különösen hasznosnak találtam a lélekkettőzést. Mert mindenemet feláldoztam volna, csak hogy legyél nekem, az életemet is. Sikerült bejutnom az álmaidba, és elhitetnem veled, hogy meghaltam, mert nem voltam biztos benne, hogy jól fogod-e viselni, ha visszatérek… hogy védtelenül hagytalak ebben a veszélyes világban, abban sem voltam egészen biztos, hogy vissza akarok jönni. A lelkem behatolt a Tükörszobába, és láttam, ahogyan szenvedsz… ezeket a képeket nem akartam még egyszer látni, sem keringő, hontalan lélekként, sem érző emberként. Emiatt döntöttem úgy, hogy visszajövök, mert ha én nem vagyok, meghaltál volna, méghozzá szörnyen fájdalmas módon.
Visszaemlékeztem arra a pillanatra, mikor hosszú, magányos hetek után újra a karjaiban tartott – a kép gyönyörű volt, szinte könnyeket csalt szemembe.
- Tehát Mia és te…? – kezdtem bele a kínos kérdésbe, de ezt muszáj volt megbeszélnünk… lassan én is beszámoltam volna neki az ilyesfajta témához tartozó dolgokról a múltamból.
- Semmi nem történt. Miának… egészen más volt az életszemlélete, mint nekem. És ez később meggátolta, hogy együtt lehessünk, így mielőtt még elkezdődhetett volna, be is fejeződött. – mesélte egy cseppet sem csalódottan.
- Nem volt szörnyű érzés, mikor láttad eltávozni? – kérdeztem.
- Nem volt rosszabb, mint látni téged szenvedni… azt a látványt soha nem heverem ki. Jöhettem volna hamarabb is… az én hibám. Próbálom most ezzel jóvátenni. – mosolyodott el, majd belecsókolt nyakamba, mire én felnevettem: ez is csiklandozott, de kétségkívül jó érzés volt. Átöleltem, majd csókot leheltem ajkaira, mikor kopogtatás hallatszott az ajtón. Sam csalódottan felsóhajtott, én legurultam róla, hogy a férfi kimászhasson az ágyból, és ajtót nyithasson.
- Áh, bocs a zavarásért. – mondta Nyuta zavartan, mikor megpillantotta Samet. – Tényleg ne haragudjatok, de… áh, fenébe az udvariaskodással! Novának indulnia kéne a rejtekhelyre, rád pedig már máshol lenne szükség, nem pedig a szobádban, tehát igyekezzetek, kérlek! Mégis mit gondoltatok? Hogy egész nap itt heverészhettek? Könyörgöm, mindjárt hajnali négy óra, ne szórakozzatok velem!
- Menj már… - mondta neki, majd mikor becsukta a lány előtt az ajtót, felém fordult. – Remek.
- Tizenéves. – tátogtam a szót, s én is feltápászkodtam, majd nyújtózkodni, meg ásítozni kezdtem. – Álmos vagyok.
- Majd felébredsz, ha ezt meghallod! – kezdte lelkesen. – Beszéltem a tizedikkel álmában…
- Micsoda? – háborodtam fel. – Te elmentél hozzá?
Megvonta vállát, csöppet sem bűnbánóan viselkedett.
- Nem érdekes! Dorah élete olyan, mint Hue-é, de a képessége egész más. Olyan jó volt látni, hogy…
- …valaki tényleg uralja az erejét. – szakítottam félbe, s ezzel be is fejeztem megkezdett mondatát. – Üzent valamit?
- Kettőt is. Nem tudom, hogyan juttatja el ide, de zseniálisan csinálja! – ámuldozott, s én durcásan néztem körül a szobában. – Nem tudom, hova rejtette őket. – tette hozzá, mikor meglátta, hogy szememmel az üzenetet keresem.
- Mennyire le vagy nyűgözve tőle. – horkantam fel, majd benéztem a matrac alá, táskámba, a párna belsejébe. – Valószínűtlen helyekre rejti, és nem tudom, hogyan. Nem hiszem, hogy mindig idejön, minden este…
- Márpedig meglehet, ha ez a képessége. De a megadott időn belül nem jöhet a Különlegesek közelébe, mivel nekem kell elmennem érte, Küldöncként.
- Veled megyek. – suttogtam, majd kósza pillantást vetettem Mia felé, kinek ellenkező arckifejezésére azonnal elfordultam.
Összenőtt elménk most hirtelen különvált, s Mia a biztonságot, én a szerelemmel teli veszélyt választottam. Nem akartam Samet a tizedikkel hagyni, hiszen mi összetartoztunk… megígértem, hogy meg fogom menteni az életét, ott leszek vele, tehát kit érdekel, hogy veszélyes ezt az idegen, ismeretlen lányt meglátogatni, kinek valódi kilétét homály fedi? Lehetséges, hogy az Ellenszövetség csatlósa… vagy csak az én fejemben élnek ezek az ostoba összeesküvés-elméletek.
- Sajnos nem lehet, Nova, nem szívesen kockáztatnék. Szörnyen féltelek.
Erőt kellett vennem magamon, hogy ne ordítsak, de ehhez komoly önuralomra volt szükségem. Mi az, hogy „nem szívesen kockáztatnék”? Megbeszéltük! Megbeszéltük, hogy bármi áron megmentjük egymás életét, és együtt megyünk majd az effajta veszélyes küldetésekre. Akkor most miért nem engedi?
- Nem kell féltened, tudok vigyázni magamra. Majd tégy úgy, mintha ott sem lennék, én csak egy amolyan… kísérő-féleség leszek. – ajánlottam fel, azonban ő mosolyogva ingatta fejét.
- Irigylésre méltó bátorságod van, szépséged is vetekedik a csillagokéval, az erőd és az eszed sem ismer határokat, mellette látom a csillogást a szemedben, mikor rám nézel. De…
- Mindig van egy „de”. – sóhajtottam fel, majd tovább hallgattam mondandóját.
- Ez nem egy olyan „de”, nyugodj meg. – mondta, majd folytatta. – Ez a mondat úgy fejeződött volna be, hogy „De miért nem hallgatsz rám”?
Csak a némaság feszültséget keltő hangja, csak puszta, sípoló csönd honol a szobában. Összes lélegzetvételénél erős fájdalom nyilall testem minden egyes porcikájába, s már éreztem hiányának keserűségét, a magány iszonyatos félelmét, azonban ezt az erős érzést próbáltam visszafojtani magamba.
- Hát legyen. – egyeztem bele nehézkesen.
- Csak, hogy én is nyugodt legyek, döntést hoztam. Neked viszont magaddal kell vinned Edet a menedékkereső körutadra, de úgy intézd, hogy ő haljon meg, és ne te. De azt most megmondom, hogyha az az idióta tahó állat nem fog megvédeni téged, személyesen ölöm meg, ezt garantálom. – közölte velem
- Így volt eredetileg is. – vigyorogtam, majd mikor már éppen álltam volna fel, Nyuta újabbat ordított.
- Nova! Lennél szíves kifáradni az idióta szobádból?! – kiabált, s én egy hatalmas sóhaj kíséretében már fel is kaptam magamra ruháimat, s kicaplattam az összekötő folyosóra. Sam természetesen árnyékként követett, ahogyan Mia is, és csak akkor vált el tőlünk a férfi, mikor meglátta Lucas rosszalló pillantását. Búcsúzkodásunk a közönségnek köszönhetően nem tartott valami sokáig, pedig talán most készültem elmenni a leghosszabb időre.
- Veszélyes dologra vállalkoztál, remélem, tudod. – állt meg előttem Sam, mikor Ed már réges-régen kint várt rám, megfogyatkozott családom társaságában.
- Te is. Ne hagyd, hogy a tizedik nagyobb hatással legyen rád, mint én. Ne hagyd magad könnyen lenyűgözni. – kacsintottam rá, mire ő égnek emelte szemeit.
- Ez nem fordulhat elő. – biztosított erről, majd megcsókolt, s utamra engedett.
Mia folyamatosan beszélt hozzám, de a felét sem jegyeztem meg, amin erősen megsértődött, ugyanis így szellemként belelátott a fejembe, főleg most, hogy az én lelkiismeretemnek mondta magát.
- Izuku to mo mi o jaru kata no sirareneba usi to micucu mo nagarauru kana (Merre menjek? Hová legyek? Nem ismerve a választ, folytatom a fárasztó létezést). – szólalt meg a lány, s én rögtön tudtam, hogy Muraszakitól származott az idézet.
- Ne sajnáltasd magad, mindjárt kitalálunk valamit. – suttogtam neki, mire ó fáradtan sóhajtott föl.
Rejtekhelykereső túránk kezdete után másfél órával Mia megpróbálta megpöcögtetni vállamat, azonban ez, mivel a szellem keze átment rajtam, így csak szóban tudta felhívni magára a figyelmet.
- Odanézz! – intett, majd megállt egy fa előtt, amelyet meg akart nekem mutatni. Leálltam egy pillanatra a nagy sétában, hogy én is jobban szemügyre vehessem. – Egy üzenet a tizediktől… japánul van írva.
- De elegem van ebből! – sziszegtem alig hallhatóan, hogy a többiek se nézzenek teljesen zavarodottnak. – Nem beszélem anyanyelvi szinten. Mit képzelt ez?
- Heh… engem egy japán-kínai házaspár fogadott örökbe, muszáj volt megtanulnom. Segítsek? – ajánlotta föl mosolyogva, majd közelebb lépett a fához.
- Felolvasnád, kérlek? Nem szeretnék ezzel bajlódni. – panaszkodtam, s látványosan szenvedtem, majd a többiek után pillantottam.
Megvárnak. – gondoltam, s tekintetem vissza irányult a Mia által felfedezett üzenetre.
- Hogyne. – bólintott, majd megköszörülte torkát, s beszélni kezdett. - „Te, ki borsó vagy hüvelyedben, ki mag vagy gyümölcsödben, ki hernyó vagy bábodban. Te, ki magzat vagy édesanyád hasában, kikeletlen fióka a tojásban, most miért nem törsz elő elzárt burkodból? Félelmed oktalan! Össze vagy kötve testvéreiddel.” – olvasta a fába vésett szöveget, miközben én csodálattal teli arckifejezéssel hallgattam folyékony, japán beszédét. – Ez határozottan neked szól. Valamit el akar mondani… fontosnak érzi, muszáj lenne tudnod. Mintha azt akarná…
- …hogy szakadjunk szét! – fejeztem be megkezdett mondatát. – Szét akar minket választani? De hát miért? Nem is ismeri a Különlegeseket…
- Hát… tulajdonképpen nem alaptalanul akarhatja ezt. Például… Sam nem mondta el neked, hogy mit akartam mondani, igaz?
Nem tudtam, hova akar kilyukadni, de megvártam, hogy folytassa, így bólintottam.
- És arra választ kaptál, hogy hol van Chika? Mert van összefüggés.
- Miért, hol van? – kérdeztem értetlenül.
- Hát Funanya vigyáz rá! – közölte velem, én pedig hatalmasra kitágult szemekkel néztem rá.
- Miről beszélsz? Funanya halott… Curtis megölte. – emlékeztettem, azonban ő ingatni kezdte fejét.
- Nem. Funanya él.