Sziasztok! :) Remélem mindenkinek jól telik a nyár. Meg is hoztam a legújabb fejezetet (igaz, egy kicsit későn, de remélem, nem baj.)
Ez egy igazán furcsa rész lesz, kissé gonosz, kissé brutális. :P
A képeket Liella készítette, szerintem csodálatosak lettek, és fantasztikusan sikerültek. :)) Oldalt láthatjátok, hogy ki is tettem, mert én odáig vagyok értük.
Köszönöm a hozzászólásokat mindenkinek, nagyon jól estek! :) Őszintén remélem (mindig csak a reménykedés :S), hogy ismét írtok pár sort hozzá. Nagyon örülnék neki.
Az üzenőfalért pedig köszönet Elenának, aki volt olyan drága, és megajándékozott ezzel. :) Imádlak titeket!!
Jó olvasást az új részhez!
Puszi,
Eilis
NOVA SZEMSZÖGE
Azt hiszem, rosszul tettem, hogy nem maradtam Sammel. S bár tudtam, hogy neki is dolga volt (történetesen a tizedik megtalálása), reménykedtem segítségében. Vele kellett volna mennem annak ellenére, hogy ez az ő feladata volt. Éreztem, ahogyan veríték csöpög az arcomról, a karomról, a lábaimról. Ez valamivel kényelmetlenebbé tette a nagy melegben való futást, de megpróbáltam nem törődni vele, hogy a hajamból ki lehetett volna facsarni a vizet. Eldöntöttem, hogy nem kell nekem a hosszú haj: amint ollót találok, le is vágom. Mindenben csak akadályoz.
Elérkeztem egy hatalmas háztömbhöz, amelynek egy kis sikátorába futottam be. Igaz, először zsákutcának tűnt, de a lépcsőházba vezető kis ajtót nyitva találtam. Ez volt az egyetlen menedék számomra. Igaz, hangokat hallottam bentről, mégis berontottam, hiszen semmi értelme nem volt félnem… nem volt értelme attól félnem, amit még nem láttam. A rendőröknél semmi nem lehet rosszabb… főleg, hogyha egy körözött bűnöző vagy, és az emberek szemében egy potenciális gonosztevő, amiről te eddig még soha az életedben nem tudtál.
Bent rendkívül sötét volt. Tapogatóztam, hogy elérjem a villanykapcsolót, de amint megláttam, hogy a rendőrök megpróbálnak bejutni rejtekhelyem ajtaján, nem próbáltam világossá tenni a kócerájt, sőt, de ennek hátránya is volt: a reteszt sem találtam. Szélsebesen megiramodtam a lépcsők felé, gyorsabban futottam, mint az előbb, hisz’ éreztem, hogy a nyomomban vannak. Megcsörrent a telefonom. Gyorsan kirántottam a zsebemből, hogy felvegyem, de már nem volt időm megnézni a kijelzőt. Egy hideg, éles penge szorult a nyakamhoz.
- Csöndesen, Valorie. Itt most szépen bemegyünk, és a telefont leteszed. – Becsukta a fedelét és ledobta a földre. Rátaposott egyszer-kétszer. – Tudod, hogy most mi fog következni? Eljössz velem a Bázisra, és szépen nekem adod a képességed. Érted? Felfogtad? Remek. Akkor most mondom szépségem, hogy mit csinálj. Ha nem sikítasz, talán, mondom talán én sem bántalak. De. Ha egy pillanatra is hangosabb hangot adsz ki a levegővételnél, azonnal elvágom a torkodat, képesség ide, vagy oda.
Ha akartam, se tudtam volna kinyögni egy szót sem. Ilyenkor könyörögtem volna a rendőröknek, hogy vigyenek be a sittre. De mit gondoltam én? Ha hűvösre tesznek, nem tudok kiszabadulni? Egy áldás lett volna a dutyiban csücsülni, tudván, hogy egy fikarcnyi veszély sem fenyeget! Eljönnek értem a Különlegesek, én is megszökhetem magamtól! De e helyett mit csináltam? Hagytam, hogy Curtis kapjon el előbb. Hatalmas nagy slamasztikába kevertem magam, és ezzel már tisztában is voltam, mikor éreztem: a szorítástól vér csordul ki a nyakamnál.
- Ne mozogj. – utasított, én pedig teljesítettem kívánságát. Nem rángatóztam, nem akartam megszökni: bele akartam törődni a sorsomba, hogy itt már nincs mit tenni. Viszlát, képesség! Viszlát, Különlegesek! Viszlát, élet! De leginkább… viszlát, Sam! Megpróbáltam előkeríteni Miát, de ilyenkor bezzeg nem jött elő! Pedig megkérdezhettem volna, hogy miért köröznek. Miért vagyunk olyan bűnözők, akik után sorjában futnak a rendőrök és a dühös, megveszett polgárok. Határozottan érdekfeszítő történetet hallgattam volna végig, ha engedtem volna, hogy sittre vágjanak. – Gyere be ide, kis szívem. – Bevezetett egy ajtón, úgy vettem észre, hogy már másik házban járunk. Biztos valami titkos útvonalon haladtunk át. – Tudod, kincsem, azt hiszem, elmondom neked, most mi fog történni. Bemutatom neked a legújabb kínzóeszközt, amit kifejlesztettünk a többiekkel. A neve: Vírus. Emlékszel még a picike Melanie-ra? Tudom, hogy emlékszel rá, hisz’ olvastad a naplóm! A kislányom volt. Nos, aranyom, az ő vírusa adta az ötletet. Tudom, hogy furcsa gondolat, de hatalmas injekciós tűket hoztunk létre, benne képesség-elvevő méreggel. Míg mi bejuttatjuk a szervezetedbe, te szépen haldokolsz, oszladozol egy kicsit, aztán a képességed – a nyakadnál – könnyen kiszipolyozható lesz azokkal a vakcinákkal. Capiche? Remek. Akkor lássunk is neki.
Féltem. Rettegtem. Nyakamhoz kaptam, mikor végre elengedett, és bezárta az ajtót maga mögött. Kezemet vörösre színezte a vér, mely a friss sebből csordogált, s én gyűlölködve figyeltem Curtis minden egyes undorító mozdulatát. Leültetett egy székbe. Leszíjazta a kezeimet, és megtöltött egy tűt valami gusztustalan, zöld folyadékkal. Nem olyan volt, mint mikor a zöld vízfestékkel színezett ecsetet beledugnak egy tiszta pohár vízbe, és akkor olyan poros, fakózöld színe lesz a keveréknek… nem. Ez olyan volt, mint mikor az átlátszóan neonzöld mosószert látjuk a flakonban, amelyet nem hígítottunk fel vízzel.
Lassan felém fordult, és az orbitális fecskendőt meglengette előttem, majd kiválasztott egy helyet, s meglepő profizmussal a karomba nyomta. Igazából, a nyak mindenképpen hatásosabb lett volna, hisz’ ott van a tetoválás, a képesség szíve, az éltetője, de nekem mindegy volt, hova szúrja be: így is, úgy is meghalok.
Gyorsan történtek a dolgok. Minden túl gyorsan. Hittem, hogy ezzel Miát végleg kiirtotta szervezetemből, de nem: a lelkiismeretet nem lehet csak úgy eltüntetni. És erre maga, Mia tanított meg. Bár egy árny, egy szellem, egy puszta látomás, egy kis ártatlan kísértet nem tud elmondani dolgokat, nem tud megtanítani semmire, hiszen csak a te képzeletedben él, és amit mond, nem biztos, hogy igaz is.
A szérum Curtis állítása szerint eltarthat hetekig, míg hatni kezd, de ne kezdjek aggodalmaskodni, ha minden este hányni fogok, lázas leszek, és verejtéktől csöpögő, hullasápadt arccal fogok könyörögni a saját halálomért. Aztán oszladozni kezdek, és a képesség szépen elválik tőlem.
Curtis száját vékony vonallá préselte, szürke szemét szűk résig hagyta nyitva. Ellenségesnek tűnt.
- A barátaid sem rejtőzhetnek el előle. Jade és Brad már elindultak a fecskendőkkel. Ezek mindenhová be tudnak hatolni, mindent átmarnak. Ha kell, egy autón keresztül is átmegy, szinte gond nélkül átcsusszan bármilyen nehézségen. A nők jobban bírják majd, mint a férfiak. Ez csak véletlenül alakult így, de külön jó, hogy látni fogod Samet szenvedni. Ez nekem örömet okoz.
- Hogy lehetsz ilyen szemét roha… - próbálkoztam, de befogta számat az utolsó szó felénél.
- Én a helyedben nem próbálnék így beszélni azzal, aki éppen most ölte meg az egész családodat. Vagyis… még nem. De hamarosan. És, persze, csak ha minden igaz, akkor az én drága barátaim most fogták el a te drága barátaidat. Mármint Samet és a tizediket, Dorah-t. Milyen csinos kislány! De már nem állíthatjuk át magunkhoz, ahogyan azt azzal a gyenge Hue-val tettük. Túlságosan könnyen megtört. De a szülei az Ellenszövetséghez tartoztak, mit lehetett tenni? – hadarta az utolsó mondatot, majd tűnődni kezdett. Rápillantott órájára, majd egyenesen rám. – A gyűrűmet nézed? – kérdezte egy kis idő elteltével.
Csöndes bólintással feleltem kérdésére.
- Mindenki ilyet visel a társaságunkban, hála annak a vén boszorkánynak, Funanyának. De most komolyan… hogy lehettetek ilyen elvetemültek az emberekkel? Nem értelek titeket. Százakat gyilkoltatok meg, csak annak a démonnak a kérésére, és még nem mertetek kimenni az utcára…! Nevetséges. Köpni tudnék, ha az egyik kis Különlegesre nézek. Minden Funanya hibája. Minden a ti hibátok! Tessék, és amint kitettétek a lábatokat, el is akartak kapni. A többiek meg jól itt hagytak téged. De sebaj! Így csak jobb nekem. – S ajka széle szépfiús mosolyra húzódott, ami az ő korában már kissé érdekesnek tűnt. Visszataszítónak, annak ellenére, hogy nem nézett ki rosszul. Életelixír.
Mia? Előjönnél, kérlek? Szükségem van a segítségedre, de sürgősen.
Nem jött válasz. Mással kellett próbálkoznom.
Tudom, hogy mostanában nemigen figyeltem oda rád, és sajnálom. De ígérem, ez többet nem fordul elő. Szükségem van rád, Mia, kellesz, de nagyon! Miért tűnsz el, mikor igazán kellenél?
A fejem üres volt, sehol nem hallottam a kis csilingelő hangocskát.
Nézd, most nem igazán alakulnak jól a dolgok. Talán Sam sem tér vissza élve. De nem akarom, hogy te cserbenhagyj, érted? Te vagy a legjobb barátnőm, a lelkiismeretem, a részem… a testvérem része, a szerelme. A Különlegesek szíve voltál. Nem kellett volna meghalnod.
Semmi értelme nem volt a csalogatásnak, csak szomorúbb és megkeseredettebb lettem tőle. És még jobban hiányzott.
MIA! Kérlek szépen, úgy kérlek! Ha fáj is valami, miért nem adsz egy kis életjelet magadról?
Mert meghalt. – gondoltam, de most szóviccem egy csöppet sem tűnt mulatságosnak.
Egyre jobban kezdett sajogni a karom, mígnem egy éles, égő fájdalom nem hasított belé. Újabb adag, vajon?
- Áh, kezd hatni. Imádom ezt nézni. – örvendezett a férfi, ki kárörvendő vigyorral kísérte szenvedésemet. Igazán nem akartam látni az elvetemült arcot, amint szadista módon végignézi a halálomat…
Legszívesebben mindenkit megöltem volna. Mindenkit a Különlegesek közül. Hogy nem voltak képesek elmondani nekem? Tehát azért nem mertük kitenni a lábunkat, mert féltünk? Mert… bűnözők voltunk? Akármilyen nevetséges is a tény, de ez így volt.
Nem hiszem el, hogy hazudtak nekem! Mindenki! Nem lettem volna ilyen helyzetben, ha elárulták volna, hogy mindez Funanya műve… és még mindig él. Fantasztikus! És Chika is vele van. Egyre jobb. Kész emberrablás!
És most velem is pont ugyanez történik. Azt hiszem, ennél jobb napom nem is lehetett volna. Huh… csak legyen már vége ennek az egésznek. Haljak meg, és tűnjek el ebből a világból! Nem is értem, hogy történhetett ez. Funanya titka nem csak az volt, hogy ismert engem, már-már gyermekeként teremtett. De még vezérelt is minket, mint valami marionett-bábúkat, akárcsak Jade vagy Sam. És erről mindketten tudtak.
SAM SZEMSZÖGE
Dorah rendkívül gyorsan mozgott, mégis oly kecsesen, akár egy macska, azonban egy dolog határozottan nem tetszett benne: a túlzott bátorsága. Mintha igenis célja lett volna meghalni, vagy talán nem is érzékelte, milyen kiszolgáltatott helyzetben voltunk. Talán nem volt normális… tudtam, hogy valami nem stimmelt vele. Igenis meg-akart-halni, csak megpróbálta (nem valami ügyesen) leplezni, hogy nem egy mazochista állat, akinek feltett szándéka belefutni a csapdába.
Éppen ugrani készültünk volna, de Dorah megtorpant a szikla pereménél, ezzel elveszítve azt a jól összejött lendületet. Nekem is meg kellett állnom.
- Te meg mi a frászt csinálsz? Elment a józan eszed? Dorah, nem állhatsz meg! Erre nincs időnk! – ordítottam neki, s mikor láttam, hogy összecsuklani készül, vetődtem is, hogy elkapjam.
- Curtis az. Megtalálta Novát, és útban van afelé, hogy elvegye a képességét. És megölje.
- Kínzókamra? – találgattam aggodalommal teli hangon.
- Ez egészen más.
Értetlen tekintettel bámultam jégkék szempárába.
- Mit akar tenni vele? – szűrtem fogaim közt a szavakat. Lassan, de érthetően. Ó, Istenem, Nova…
- Mondtam… meg fogja ölni, de Nova rájött. Curtis már majdnem elmondta neki Funanya titkát. A teljes történetet még nem tudja ugyan, de pont ezért hiszik majd, hogy ő is benne van. Ezért is akarnak végezni vele… de nem látok többet. Ha után akarsz menni… csak tessék, nyugodtan. Jade és Brad már nem követnek minket, irányt váltottak. Uh, azt hiszem nem bírok mozdulni. Nem visz a lábam! – panaszkodott, miközben én felsegítettem. Nagy szerencsémre vékony és könnyű volt, így nem okozott nagy nehézséget felemelése.
- Elviszlek innen, a Szállásra. Ígérd meg, hogy ott maradsz, amíg én megkeresem a többieket! Megígéred?
Dorah felmordult.
- Nem garantálom, de azt hiszem, kibírom. Bár nem lehet könnyű egy helyben maradni, ha az illető egy buzgó-mócsing, ezt be kell látnod! – Kacsintott rám, azonban én nem feleltem rá semmivel, még egy apró, halvány mosollyal sem. Igyekeznem kellett. Nem maradt túl sok időm.
NOVA SZEMSZÖGE
A velem szemben levő tükröt bámultam. Nem foglalkoztam Curtisszel, ki időközben magamra hagyott, és rám zárta az ajtót az üres, tűkkel és orvosi kellékekkel teli szobában. Nem próbáltam mozogni, egyszerűen csak gyűlölettel bámultam a tükörképem. Úgy éreztem, lebénult a jobb karom, amibe befecskendezte a vírust, így a bal kezemmel próbáltam kioldani a csuklómat körbefogó akadályt. Mivel sikertelen volt minden erőfeszítésem, visszahanyatlottam a székbe, s újra gyűlölködve bambultam a tükörbe. Hirtelen megpillantottam benne Sam arcát: azokat a hihetetlen elegáns, különleges vonalakat, kék szemeivel, melyek még illúzióként is rabul ejtettek. Eszembe jutott egy történet, egy esemény a tükrökkel, amely még kiskoromban esett meg velem.
Egy apró, ázsiai külsejű csöppség ücsörög a szőnyeg kellős közepén, s az ablakon bámul ki. Hideg nap van, az ablakok üvegének felszínét teljes egészében belepte a fagy és a jég. A kisbaba – nem tudván, mit csinál – a gurulós szék felé kúszik, majd nagy nehézségek árán felhúzza magát, hogy eljusson az asztal teteéig, amitől az út a fagyott ablakig csak néhány másodperc. Mikor odaér, aranyos kis tükörképét bámulja a sima üvegben, mosolyog és integet neki. Csokoládébarna szemei ide-oda cikáznak az ablak és a falon lógó tükör között. Ugyanaz néz vissza rá, és ez határozottan tetszik neki: táncikál örömében, hogy ilyen felfedezést tett. De hirtelen valami furcsát lát: az üveg, ahol megérintette az ablakot, repedni kezd. Méghozzá elég ijesztő módon. S persze, a kétéves kislány alig észlel ebből valami félelmetest, inkább csak szokatlan neki az érdekes jelenség. Önkéntelenül is megérinti nyakát, amitől az ablak tovább reped: gyorsabban és nagyobb felületen. Más irányból is hallja a recsegést, így – sejtve a bajt – lemászik az asztalról, le a székre, majd bebújik a szekrény mögé. Hallja a tükör felől, a hálószobából, a nappaliból, a fürdőből, az előszobából, és érzi, hogy itt valami nincs rendben. Behunyja a szemét, és az összes üveg és tükör robban szét, mint valami furcsa, ijesztő horrorfilmben. A kislány sikítani kezd: nem tudja, mit tegyen. Kikúszik a szekrény mögül, érzékelve, hogy már nincsen veszély, de a fájdalom elkerülhetetlenül gyorsan jön: a baba beletenyerel valami élesbe és szúrósba, és mikor visszahúzza apró mancsait, hogy kitapintsa a fájó részeket, és jobban szemügyre vegye a sérülést, érzi, hogy kemény dolgok állnak ki belőle. Beletörli tenyerét sárga ruhácskájába, amely vörös színt kap a kifolyó vértől. Kihúzza a szilánkokat a sebből, majd hangosan felsír: de tudja, hogy ezt senki nem hallja. Egyedül hagyták. Igaz, édesanyja csak pillanatokra hagyta magára, de a rendhagyó esemény kiszámíthatatlan volt. Akkor még nem tudta, hogy akik el akarták pusztítani, akik ártani akartak ennek a szegény, szerencsétlen kis léleknek, nem Ellenszövetségesek voltak. Nem is Különlegesek. Maga, Funanya volt a tettes.
Mikor feleszméltem az emlékből, szememből akaratlanul is könnycseppek csordultak ki. Hihetetlen… hogy tehette ezt? Az a vénasszony, az a megátalkodott démon, aki a szupernóvában érkezett a Földre… nincs helye a bolygón!
De amint kimondtam ezt magamban a tükör (álmomhoz hasonlóan) repedni kezdett.
- Ó jaj. – idegeskedtem, majd behunytam szemeim, és fejemet az ölembe hajtottam. Tudtam, hogy nemsokára a tükör is robbanni fog, én pedig felszedhetem a szilánkokat, amikkel megpróbálhatom kinyitni a zárat. És így is történt.
Miután a tükör részei mindenfelé csapódtak, nekem nem volt más dolgom, mint felvenni a földről egy éles, de nem veszélyes darabot. Az egyik része az asztal tetejére hullott, amit én nagy nehézségek árán bár, de elértem. Bal kezemmel próbáltam kioldani az egyszerű zárat, s már közel jártam volna a célhoz, mikor egy kiábrándító hanggal minden erőfeszítésem kárba ment: reccsenés. Tehát beletört.
Akkor most mi a fenét csináljak? Basszus, Mia, gyere már elő! – könyörögtem neki gondolatban, de csak nem jött válasz. Hát ennyi. Miának végleg befellegzett, és erről csak én tehettem. Meg Curtis, aki beadta a vírust. Meg Ed, aki hagyta, hogy egyedül legyek. Meg Sam, aki nem engedett magával. És Dorah, aki megakadályozta, hogy Sammel legyek. Meg Jade, aki megölte őt. És persze elsősorban Funanya, aki ezt az egész társaságot létrehozta.
Éreztem, ahogyan egyre jobban legyengül a szervezetem. A testem. Túl fáradt, és zaklatott voltam ahhoz, hogy kiszabadítsam magamat és Miát, már erőm sem volt visszahozni szegény megfáradt, elkárhozott lelket. Úgy döntöttem, már nem teszek semmit annak érdekében, hogy újra a légi legyen. Talán így jobb lesz majd. Mindkettőnknek.
Kintről hatalmas sikolyok harsány hangja szűrődött be, és ilyenkor hálát adtam az égnek, hogy én be vagyok zárva, és inkább halok előbb bele az éhségbe, mint Curtis undorító vírusába. Másodszor pedig… nekem már nem kellett olyan sokáig várnom. Már csak egy hét, és végleg befellegzett nekem. De a búcsú Sammel megvolt… még, ha többre számítottam is. De akkor meghallottam, hogy valaki kulcsot helyez a zárba, és lassan elfordítja benne.
Sziasztok! 
