Sziasztok! Íme egy kis FlashForward-os fejezet: a legelső, a legújabb, a legfrissebb!!! Köszönöm Elenának, hogy rendszeres olvasója lett a blogomnak, és még másoknak is, akik esetleg idetévednek! Jó olvasást, és kérlek, írjatok kommentet! :D
10 évvel később
Csend uralkodik a környéken. A kihalt utcákon felgyulladnak a lámpák, és a vaksötétségből hirtelen díszkivilágítást varázsolnak. Minden zöld lesz először, s a szememet bántja a sok fény, de idővel megszokom. A csend kezd irritálóvá válni, s cseng tőle a fülem. Sípol. Idegesít. Elhaladok néhány kirakat mellett, amelyben tökéletesen látszom, így megállom egy előtt, hogy szemügyre vehessem arcomat. Megijedek magamtól. Ebből a szemszögből úgy nézek ki, mint egy élőhalott. Vagy talán csak a fények teszik? Halk mocorgás a hátam mögül. Hátrahőkölök, egyenesen nekiütközöm a kirakat üvegének. Hol is vagyok most? Nem emlékszem, miért indultam el, éppen csak annyira, hogy idegesen bevágom magam mögött a bejárati ajtót, és kiviharzom a házunkból. Az ő házukból. De miért?
Kezemet hátam mögött ökölbe szorítom, hiszen még mindig hallom a halk neszt. Most jobbról… balról…
Szemem kitágul, mikor meglátom egy alak testének homályos körvonalát kirajzolódni egy sötét, kivilágítatlan utcából. A nemrég felkapcsolt lámpák ismét elalszanak. Nem hiszem, hogy a krapek egy természetfeletti képességekkel bíró Dumbledore, úgyhogy eldöntöm, hogy nem foglalkozom vele, hisz lehet, hogy ő is csak azért van itt, amiért én: a semmiért. Talán egy zavarodott tinédzser, vagy egy munkából hazatérő fiatalember. Közelebb jön. Nem hobó, ez bizonyos, de nem is egy megkeseredett tinédzser. Belegondolok, mennyi lehet az idő, így a munkából hazatérő fiatalember verziót is kilövöm a lehetőségek közül.
- Valorie Cass? – kérdezi. Mély férfihang, úgy huszonhárom éves lehet az illető. A magassága körülbelül százhetven és száznyolcvan centiméter körül lehet, majdnem egy magasságban velem.
A név villámcsapásként ér. Tudja. Nem merek válaszolni, mert úgy érzem, veszélyes. Lassan felém veszi az irányt, s én elindulok másfelé, hogy még véletlenül se tudjon a közelembe férkőzni. Csak percekkel később döbbenek rá, hogy a férfi követ engem. Sajnos hamar utolér, de nem tűnik erőszakosnak – nyugodtan viselkedik, amikor kirántom karomat erős kezei közül.
- A nevem Sam. Samuel Norwood. – mutatkozik be. – Jobban tennéd, ha vigyáznál magadra. Veszélyes ilyenkor az utcákat járni, hidd el. Beszélnem kell veled.
Megforduljak? – hezitálok. Nincs sok időm. Talán ha nagyon gyorsan rántom ki újra a karomat, akkor van időm elfutni, és ha befordulok a sarkon, a hentes még nyitva van, oda be tudok menekülni…
- Ne próbálj elfutni, kérlek. A te érdekedben.
Lassan megfordulok. Igazam volt. Az arcvonásai alapján alig lehet idősebb huszonhárom évnél, és körülbelül egy magas velem.
- Igen. – felelem.
- Igen? – kérdez vissza értetlenül. Nem érti, hogy mire mondom, érthető. Ostoba.
- Igen, ez a nevem. Valorie. Mit akarsz?
Nem felel rögtön, csak néhány másodperc elteltével képes újra szóhoz jutni.
- Gondold meg, mielőtt kilépsz az utcára. Sosem lehet tudni. Még a saját házadban is veszélyben vagy.
- Nem értem… ki vagy?
Végignézek rajta, megvizsgálom arcának minden egyes szegletét. A szája szélén egy vonal… mosolyránc. Haja sötétbarna, olyan színe lehet, mint a feketecsokoládénak, de nem látom rendesen, mivel még mindig nagyon sötét van.
- Mit tettél a világítással? – kérdezem.
- Zavar, hogy sötét van?
- Igen. Zavar.
A fények hamar felgyulladnak, az én szemem pedig megint nem szokott hozzá az erős világításhoz, így újra nagyokat kell pislognom, hogy megint lássam. Ismét minden zöld lesz.
- Köszönöm. De még mindig nem válaszoltál. Ki vagy?
- Tudod a nevem.
- Igen, már tudom. Sam. Ki vagy? Miért vagy itt?
Most a szemébe nézek, de hamar elkapom a tekintetem, mert a kék fény úgy világít szemembe, mintha a Napba néztem volna. Furcsa szeme van…
- Vigyázz! – kiált fel hirtelen, és ellök.
Felpattantak szemeim.
Az országúton alig jártak az autók. Csend volt, csak az eső halk kopogását lehetett hallani a tetőn.
Kizártam Lucas-t az autóból, s teljesen megázott, míg én aludtam az autóban. Csak szürkeséget láttam magam körül, és valami undorító szagot éreztem, amely az ülésekből jöhetett. Por, kiöntött narancslé, izzadtság és valami azonosítatlan anyag szaga keveredett a levegőben. Az álmomban mindennek kellemes eső és friss illata volt, itt viszont állott volt a levegő, ezért gyorsan kinyitottam az ajtót, de nem azért, hogy beengedjem Lucas-t.
Az áporodott szag azonnal eltűnt a kicsiny autóból, helyette hideg, csípős, ámbár tiszta levegőt kaptam arcomba, néhány fagyos esőcseppel. Belenéztem a visszapillantó tükörbe, hogy találkozhassam saját, ijedt arcommal. Gesztenyebarna haj által keretezett kerek arc, bogárfekete szemekkel, felettük egyenes vonalú szemöldökkel. És persze, az örökké aggodalmaskodó arckifejezés, a feszült testtartással egyben. Egy fekete, testhezálló garbót viseltem szintén éjfekete kabátom alatt, s egy igen elegáns, korallszín szűkszárú csizmát, amelyet születésnapomra kaptam édesanyámtól. Ez mind kényelmes volt utazáshoz, ugyanis éppen Párizsba tartottunk. Pontosabban a reptérre.
Nos, - mondtam magamban. Ha nem érek oda Párizsba, azt hiszem, ki kell vágnom a hisztit, és kibújni az örökké nyugodt, higgadt, tiszteletteljes jelmezemből. Csak így megy. Ez nem csak az ajándékom – az a hülye megrendelő is Franciaországban él!
No de miért pont ott? Ha divattervezéssel akartam volna foglalkozni, ez nem is lenne kérdéses. Amerikában is maradhattunk volna, ott is elég megrendelésem van. Persze, a francia mesekönyv írók sokkal jobban fizetnek – nem mondhattam nemet, így le kellett adnom az illusztrációimat. Na de miért pont személyesen? Európába kissé sokáig tart átjutni, úgy tíz, tizenegy óra repülővel New Yorkból, vagy még több. A sima postázás nem a legmegerőltetőbb dolog az életben, de nem is annyira biztos, mint a személyes találkozás. Így hát össze kellett kapargatni annyi pénzt, amennyiből kijön az utazás, s a szállás is, tehát addig spóroltam, amíg nem jött össze a megfelelő összeg. Persze, úgy volt, hogy ezt kapom születésnapi ajándéknak, hogy kiutazhatok Párizsba, mégis én szedtem rá össze a pénzt…
Lucas megkopogtatta a vállam.
- Most meg mi van? – kérdeztem idegesen, s lesöpörtem magamról kezét.
- Az, hogy nem indul a kocsid, és már rég ott kéne lenned a reptéren. Elkésünk!
Az első megrendelésem.
Illusztrátorként az volt az első megbízásom, hogy egy francia mesekönyv egyes oldalaira, a megfelelő témához kapcsolódó rajzot készítsek.
- Nem is tudom. Nagyon gáz lenne, ha elkésnék?
Csöndes bólintás, amely csak akkor történik meg, mikor Lucas rettenetesen szégyelli magát. Felesleges.
- Itt vagyunk a zuhogó esőben, kipurcant kocsival és ücsörgünk benne, hogy egy idő után halálra fagyjunk ezen az Isten háta mögötti placcon?! Add ide a táskámat. Benne van a telefonom a belső zsebben. Ó, nem abban! – nyúltam oda idegesen, mire Lucas csak félénken odébb húzódott, mivel félt a dühkitöréseimtől. Idegbeteg vagyok, tudom.
Amint megnéztem a telefonom, majdhogynem sokkot kaptam; izzadni kezdtem, a homlokomról patakzott a verejték, a gyomrom összerándult, majd lesápadtam, vacogni kezdtem, és végül a lábam is elkezdett zsibbadni. Az ujjaim szorosan rákulcsolódtak a kormánykerékre, s olyan szorosan markoltam, hogy félő volt; összeroppantom. Na már most. Ha ilyen helyzetbe kerülünk, mi a teendő?
- Nem mondod, hogy LEMERÜLT A TELEFONOM?! – ordítottam.
Lucas gyorsan kikapta a kezemből a mobilt, néhány percen keresztül csak a piros gombot nyomogatta, de a tetején levő bekapcsolóval is próbálkozott, mindezt sikertelenül.
- Egyszerű. – jelentette ki. – Töltsd föl.
A pumpa itt kezdett fölmenni bennem; Lucas véglegesen is úgy felidegesített, hogy a fejem egészen elvörösödött. Úgy látszott, félt tőle, hogy esetleg véletlenül felrobban, mivel egyre hátrébb húzódott az ülésen. Magamban elmondtam egy-két szép, hosszú körmondatot, amely nem éppen egy hölgyhöz illő beszéd volt, de mit lehetett tenni.
- De… ha… nincsen… töltő ebben a rohadt KOCSIBAN! – akadozott beszédem, majd hozzávágtam a telefont a szélvédőhöz.
- Nyugodj meg, Nova, nincs semmi…
- Már hogyne lenne! Nincs semmilyen segélykérő eszközünk! Nincsen kocsink, nincs szállásunk, nincs telefonunk, nincs semmink! Látsz a közelben egyetlen Motelt is, vagy benzinkutat? Mert én konkrétan semmit nem látok az ég egy adta világon!
Feltéptem az ajtót, és olyan gyorsan szálltam ki a rozoga autóból, amilyet még nem látott a világ. Végigtrappoltam a kocsi előtt vagy tízszer oda-vissza. Mi legyen? Mit tegyünk? Semmi nem járt arra, semmit nem tudtunk tenni.
- Lucas? – kopogtam az ablaküvegen egy kis idő múlva. – Neked miért nincs telefonod, ember?
- Azt hittem, nálad van…
- Te jó Isten! – fakadtam ki, és hisztérikusan nevetni kezdtem. Noha ez kissé furcsának tűnhetett, ijesztő is volt, azonban eléggé vicces látvány is lehetett az előző dühkitörésem után. Idegbeteg. Nincs mit tenni.
Gyorsan felnyitottam a hátsó ülés mellett található ajtókat, és bemásztam.
- Találj ki valamit, addig én alszom. Vagyis… megpróbálok újra elaludni. Fáradt vagyok. – vetettem oda Lucasnak, s vártam, hogy újra visszarepüljek színes álomvilágomba. Az előző furcsa volt – furcsa volt a férfi benne, és vissza akartam menni, hogy megkérdezhessem tőle eljövetelének okát.
Fehér falak vesznek körül – négy hófehér fal, melyek bezártság érzetet keltenek. Pánik. Düh. Izgalom. Kíváncsiság. Félelem. Gyűlölet. Fájdalom. Ezek az érzések furcsán összekeveredve keringenek bennem. A fülemben irritáló csipogó hangját vélem hallani. Kényelmetlen ágyam mellett egy fakó zöld szék van, benne egy az ágyamra hajló test tulajdonosa ül. Ahogy megmozdulok meglátom a karomból kiálló tűt, és felszisszenek, mire a test fáradtan megmozdul. Anyu.
Saját zihálásom hangját hallom, és a csipogó egekbe szökő frekvenciájának szaggatottan felgyorsuló pityegését, amely akár a denevér populációt is kiirthatná.
- Lányom. – hajtja fejét vállamra. Mi történt? – Istenem… soha, de soha többet nem ülhetsz autóba! Az a sportkocsi…
- Sportkocsi?
Kutatok az emlékeim között, végiglapozom az összes képet, amelyek a fejemben elcsíphetetlen gyorsasággal peregnek. Maserati, eperborral összeöntött pezsgő, tánc, zene… a születésnapom. Lucas egy Maserati-t vett nekem, és én voltam olyan felelőtlen, és részeg, hogy kocsiba ültem ivás után! Pedig megmondták… Anyu mindig is azt ismételgette, hogy soha, de soha ne üljek autóba, ha ittam akár egy korty alkoholt is!
- Autóbalesetet szenvedtem?
Csöndes bólintás – ezt a szokást tudom, kitől örökölte a bátyám. Anyu is mindig ezt csinálja.
Újra végigperegnek a képek – Parvana a Maserati-ban ül velem együtt, és a lány nevetve beindítja a gázt. Nem vagyunk teljesen magunknál, de azért barátnpm elkezdi vezetni vadonatúj kocsimat. Fények, csapódások, borzasztó hangok, fájdalom. És most itt vagyok.
- Nem ittam sokat. – bizonygatom Anyunak, de ő csendre int.
- Kopognak. – jelenti ki.
- Mrs. Cass – jön be egy nővér. – Egy úr látni kívánja a lányát… – rövid szünet következik, míg elolvassa a kórlapon található nevet. – …Valorie-t.
Ki az? Apu? Lucas? Brad a szomszédból?
- Egy bizonyos Samuel Norwood.
Ismerősen cseng a név, de mégis – ki a frász lehet az?
Anyuval egyszerre bólintunk, hogy engedje be, de a név még mindig nem tudom, kié.
A reszkető test eltűnik mellőlem, amint megjelenik valaki az ajtóban, s a nővérrel együtt távozik Anyu. Egy magas, ismerős alak lép a szobába. Cipőjének talpa halkan kopog a csempével kirakott padlón, ruhájának suhogását is hallom a csendben, ahogy minden egyes lélegzetvételét is. Sam.
Zihálva ébredek álmomból. Mindig rosszkor ébredek föl! Mit akar ez a seggfej? Miért mászik bele mindig az álmaimba? Hagyjon békén… szálljon le rólam.
- Adj egy papírt, és egy ceruzát. Rajzolnom kell. – parancsoltam bátyámnak, mire ő valahonnan előkotorta a megfelelő eszközöket.
- Éppen most találtam ki, hogyan kéne a reptérre jutnunk… megnézem a kocsit, hátha megtudom, mi baja. Talán csak a benzin fogyott ki, vagy valami baj van a… – magyarázta, de én nem nagyon foglalkoztam vele. Le kellett rajzolnom valamit, valakit…
- Csináld, de nekem most koncentrálnom kell. – vetettem oda neki.
Kezembe fogtam a ceruzát, s nagy lendülettel belefogtam a kép felvázolásába. Tudtam, hogyha lerajzolom, biztosan emlékezni fogok rá: az arcára, a szemére, a nevére, és magára, Sam-re. Ekkor kezdődött az, hogy elkezdtem feljegyezni az álmokat, amelyekben néhány pillanatig is akár, de szerepelt, vagy hallottam a hangját.
Csend uralkodik a környéken. A kihalt utcákon felgyulladnak a lámpák, és a vaksötétségből hirtelen díszkivilágítást varázsolnak. Minden zöld lesz először, s a szememet bántja a sok fény, de idővel megszokom. A csend kezd irritálóvá válni, s cseng tőle a fülem. Sípol. Idegesít. Elhaladok néhány kirakat mellett, amelyben tökéletesen látszom, így megállom egy előtt, hogy szemügyre vehessem arcomat. Megijedek magamtól. Ebből a szemszögből úgy nézek ki, mint egy élőhalott. Vagy talán csak a fények teszik? Halk mocorgás a hátam mögül. Hátrahőkölök, egyenesen nekiütközöm a kirakat üvegének. Hol is vagyok most? Nem emlékszem, miért indultam el, éppen csak annyira, hogy idegesen bevágom magam mögött a bejárati ajtót, és kiviharzom a házunkból. Az ő házukból. De miért?
Kezemet hátam mögött ökölbe szorítom, hiszen még mindig hallom a halk neszt. Most jobbról… balról…
Szemem kitágul, mikor meglátom egy alak testének homályos körvonalát kirajzolódni egy sötét, kivilágítatlan utcából. A nemrég felkapcsolt lámpák ismét elalszanak. Nem hiszem, hogy a krapek egy természetfeletti képességekkel bíró Dumbledore, úgyhogy eldöntöm, hogy nem foglalkozom vele, hisz lehet, hogy ő is csak azért van itt, amiért én: a semmiért. Talán egy zavarodott tinédzser, vagy egy munkából hazatérő fiatalember. Közelebb jön. Nem hobó, ez bizonyos, de nem is egy megkeseredett tinédzser. Belegondolok, mennyi lehet az idő, így a munkából hazatérő fiatalember verziót is kilövöm a lehetőségek közül.
- Valorie Cass? – kérdezi. Mély férfihang, úgy huszonhárom éves lehet az illető. A magassága körülbelül százhetven és száznyolcvan centiméter körül lehet, majdnem egy magasságban velem.
A név villámcsapásként ér. Tudja. Nem merek válaszolni, mert úgy érzem, veszélyes. Lassan felém veszi az irányt, s én elindulok másfelé, hogy még véletlenül se tudjon a közelembe férkőzni. Csak percekkel később döbbenek rá, hogy a férfi követ engem. Sajnos hamar utolér, de nem tűnik erőszakosnak – nyugodtan viselkedik, amikor kirántom karomat erős kezei közül.
- A nevem Sam. Samuel Norwood. – mutatkozik be. – Jobban tennéd, ha vigyáznál magadra. Veszélyes ilyenkor az utcákat járni, hidd el. Beszélnem kell veled.
Megforduljak? – hezitálok. Nincs sok időm. Talán ha nagyon gyorsan rántom ki újra a karomat, akkor van időm elfutni, és ha befordulok a sarkon, a hentes még nyitva van, oda be tudok menekülni…
- Ne próbálj elfutni, kérlek. A te érdekedben.
Lassan megfordulok. Igazam volt. Az arcvonásai alapján alig lehet idősebb huszonhárom évnél, és körülbelül egy magas velem.
- Igen. – felelem.
- Igen? – kérdez vissza értetlenül. Nem érti, hogy mire mondom, érthető. Ostoba.
- Igen, ez a nevem. Valorie. Mit akarsz?
Nem felel rögtön, csak néhány másodperc elteltével képes újra szóhoz jutni.
- Gondold meg, mielőtt kilépsz az utcára. Sosem lehet tudni. Még a saját házadban is veszélyben vagy.
- Nem értem… ki vagy?
Végignézek rajta, megvizsgálom arcának minden egyes szegletét. A szája szélén egy vonal… mosolyránc. Haja sötétbarna, olyan színe lehet, mint a feketecsokoládénak, de nem látom rendesen, mivel még mindig nagyon sötét van.
- Mit tettél a világítással? – kérdezem.
- Zavar, hogy sötét van?
- Igen. Zavar.
A fények hamar felgyulladnak, az én szemem pedig megint nem szokott hozzá az erős világításhoz, így újra nagyokat kell pislognom, hogy megint lássam. Ismét minden zöld lesz.
- Köszönöm. De még mindig nem válaszoltál. Ki vagy?
- Tudod a nevem.
- Igen, már tudom. Sam. Ki vagy? Miért vagy itt?
Most a szemébe nézek, de hamar elkapom a tekintetem, mert a kék fény úgy világít szemembe, mintha a Napba néztem volna. Furcsa szeme van…
- Vigyázz! – kiált fel hirtelen, és ellök.
Felpattantak szemeim.
Az országúton alig jártak az autók. Csend volt, csak az eső halk kopogását lehetett hallani a tetőn.
Kizártam Lucas-t az autóból, s teljesen megázott, míg én aludtam az autóban. Csak szürkeséget láttam magam körül, és valami undorító szagot éreztem, amely az ülésekből jöhetett. Por, kiöntött narancslé, izzadtság és valami azonosítatlan anyag szaga keveredett a levegőben. Az álmomban mindennek kellemes eső és friss illata volt, itt viszont állott volt a levegő, ezért gyorsan kinyitottam az ajtót, de nem azért, hogy beengedjem Lucas-t.
Az áporodott szag azonnal eltűnt a kicsiny autóból, helyette hideg, csípős, ámbár tiszta levegőt kaptam arcomba, néhány fagyos esőcseppel. Belenéztem a visszapillantó tükörbe, hogy találkozhassam saját, ijedt arcommal. Gesztenyebarna haj által keretezett kerek arc, bogárfekete szemekkel, felettük egyenes vonalú szemöldökkel. És persze, az örökké aggodalmaskodó arckifejezés, a feszült testtartással egyben. Egy fekete, testhezálló garbót viseltem szintén éjfekete kabátom alatt, s egy igen elegáns, korallszín szűkszárú csizmát, amelyet születésnapomra kaptam édesanyámtól. Ez mind kényelmes volt utazáshoz, ugyanis éppen Párizsba tartottunk. Pontosabban a reptérre.
Nos, - mondtam magamban. Ha nem érek oda Párizsba, azt hiszem, ki kell vágnom a hisztit, és kibújni az örökké nyugodt, higgadt, tiszteletteljes jelmezemből. Csak így megy. Ez nem csak az ajándékom – az a hülye megrendelő is Franciaországban él!
No de miért pont ott? Ha divattervezéssel akartam volna foglalkozni, ez nem is lenne kérdéses. Amerikában is maradhattunk volna, ott is elég megrendelésem van. Persze, a francia mesekönyv írók sokkal jobban fizetnek – nem mondhattam nemet, így le kellett adnom az illusztrációimat. Na de miért pont személyesen? Európába kissé sokáig tart átjutni, úgy tíz, tizenegy óra repülővel New Yorkból, vagy még több. A sima postázás nem a legmegerőltetőbb dolog az életben, de nem is annyira biztos, mint a személyes találkozás. Így hát össze kellett kapargatni annyi pénzt, amennyiből kijön az utazás, s a szállás is, tehát addig spóroltam, amíg nem jött össze a megfelelő összeg. Persze, úgy volt, hogy ezt kapom születésnapi ajándéknak, hogy kiutazhatok Párizsba, mégis én szedtem rá össze a pénzt…
Lucas megkopogtatta a vállam.
- Most meg mi van? – kérdeztem idegesen, s lesöpörtem magamról kezét.
- Az, hogy nem indul a kocsid, és már rég ott kéne lenned a reptéren. Elkésünk!
Az első megrendelésem.
Illusztrátorként az volt az első megbízásom, hogy egy francia mesekönyv egyes oldalaira, a megfelelő témához kapcsolódó rajzot készítsek.
- Nem is tudom. Nagyon gáz lenne, ha elkésnék?
Csöndes bólintás, amely csak akkor történik meg, mikor Lucas rettenetesen szégyelli magát. Felesleges.
- Itt vagyunk a zuhogó esőben, kipurcant kocsival és ücsörgünk benne, hogy egy idő után halálra fagyjunk ezen az Isten háta mögötti placcon?! Add ide a táskámat. Benne van a telefonom a belső zsebben. Ó, nem abban! – nyúltam oda idegesen, mire Lucas csak félénken odébb húzódott, mivel félt a dühkitöréseimtől. Idegbeteg vagyok, tudom.
Amint megnéztem a telefonom, majdhogynem sokkot kaptam; izzadni kezdtem, a homlokomról patakzott a verejték, a gyomrom összerándult, majd lesápadtam, vacogni kezdtem, és végül a lábam is elkezdett zsibbadni. Az ujjaim szorosan rákulcsolódtak a kormánykerékre, s olyan szorosan markoltam, hogy félő volt; összeroppantom. Na már most. Ha ilyen helyzetbe kerülünk, mi a teendő?
- Nem mondod, hogy LEMERÜLT A TELEFONOM?! – ordítottam.
Lucas gyorsan kikapta a kezemből a mobilt, néhány percen keresztül csak a piros gombot nyomogatta, de a tetején levő bekapcsolóval is próbálkozott, mindezt sikertelenül.
- Egyszerű. – jelentette ki. – Töltsd föl.
A pumpa itt kezdett fölmenni bennem; Lucas véglegesen is úgy felidegesített, hogy a fejem egészen elvörösödött. Úgy látszott, félt tőle, hogy esetleg véletlenül felrobban, mivel egyre hátrébb húzódott az ülésen. Magamban elmondtam egy-két szép, hosszú körmondatot, amely nem éppen egy hölgyhöz illő beszéd volt, de mit lehetett tenni.
- De… ha… nincsen… töltő ebben a rohadt KOCSIBAN! – akadozott beszédem, majd hozzávágtam a telefont a szélvédőhöz.
- Nyugodj meg, Nova, nincs semmi…
- Már hogyne lenne! Nincs semmilyen segélykérő eszközünk! Nincsen kocsink, nincs szállásunk, nincs telefonunk, nincs semmink! Látsz a közelben egyetlen Motelt is, vagy benzinkutat? Mert én konkrétan semmit nem látok az ég egy adta világon!
Feltéptem az ajtót, és olyan gyorsan szálltam ki a rozoga autóból, amilyet még nem látott a világ. Végigtrappoltam a kocsi előtt vagy tízszer oda-vissza. Mi legyen? Mit tegyünk? Semmi nem járt arra, semmit nem tudtunk tenni.
- Lucas? – kopogtam az ablaküvegen egy kis idő múlva. – Neked miért nincs telefonod, ember?
- Azt hittem, nálad van…
- Te jó Isten! – fakadtam ki, és hisztérikusan nevetni kezdtem. Noha ez kissé furcsának tűnhetett, ijesztő is volt, azonban eléggé vicces látvány is lehetett az előző dühkitörésem után. Idegbeteg. Nincs mit tenni.
Gyorsan felnyitottam a hátsó ülés mellett található ajtókat, és bemásztam.
- Találj ki valamit, addig én alszom. Vagyis… megpróbálok újra elaludni. Fáradt vagyok. – vetettem oda Lucasnak, s vártam, hogy újra visszarepüljek színes álomvilágomba. Az előző furcsa volt – furcsa volt a férfi benne, és vissza akartam menni, hogy megkérdezhessem tőle eljövetelének okát.
Fehér falak vesznek körül – négy hófehér fal, melyek bezártság érzetet keltenek. Pánik. Düh. Izgalom. Kíváncsiság. Félelem. Gyűlölet. Fájdalom. Ezek az érzések furcsán összekeveredve keringenek bennem. A fülemben irritáló csipogó hangját vélem hallani. Kényelmetlen ágyam mellett egy fakó zöld szék van, benne egy az ágyamra hajló test tulajdonosa ül. Ahogy megmozdulok meglátom a karomból kiálló tűt, és felszisszenek, mire a test fáradtan megmozdul. Anyu.
Saját zihálásom hangját hallom, és a csipogó egekbe szökő frekvenciájának szaggatottan felgyorsuló pityegését, amely akár a denevér populációt is kiirthatná.
- Lányom. – hajtja fejét vállamra. Mi történt? – Istenem… soha, de soha többet nem ülhetsz autóba! Az a sportkocsi…
- Sportkocsi?
Kutatok az emlékeim között, végiglapozom az összes képet, amelyek a fejemben elcsíphetetlen gyorsasággal peregnek. Maserati, eperborral összeöntött pezsgő, tánc, zene… a születésnapom. Lucas egy Maserati-t vett nekem, és én voltam olyan felelőtlen, és részeg, hogy kocsiba ültem ivás után! Pedig megmondták… Anyu mindig is azt ismételgette, hogy soha, de soha ne üljek autóba, ha ittam akár egy korty alkoholt is!
- Autóbalesetet szenvedtem?
Csöndes bólintás – ezt a szokást tudom, kitől örökölte a bátyám. Anyu is mindig ezt csinálja.
Újra végigperegnek a képek – Parvana a Maserati-ban ül velem együtt, és a lány nevetve beindítja a gázt. Nem vagyunk teljesen magunknál, de azért barátnpm elkezdi vezetni vadonatúj kocsimat. Fények, csapódások, borzasztó hangok, fájdalom. És most itt vagyok.
- Nem ittam sokat. – bizonygatom Anyunak, de ő csendre int.
- Kopognak. – jelenti ki.
- Mrs. Cass – jön be egy nővér. – Egy úr látni kívánja a lányát… – rövid szünet következik, míg elolvassa a kórlapon található nevet. – …Valorie-t.
Ki az? Apu? Lucas? Brad a szomszédból?
- Egy bizonyos Samuel Norwood.
Ismerősen cseng a név, de mégis – ki a frász lehet az?
Anyuval egyszerre bólintunk, hogy engedje be, de a név még mindig nem tudom, kié.
A reszkető test eltűnik mellőlem, amint megjelenik valaki az ajtóban, s a nővérrel együtt távozik Anyu. Egy magas, ismerős alak lép a szobába. Cipőjének talpa halkan kopog a csempével kirakott padlón, ruhájának suhogását is hallom a csendben, ahogy minden egyes lélegzetvételét is. Sam.
Zihálva ébredek álmomból. Mindig rosszkor ébredek föl! Mit akar ez a seggfej? Miért mászik bele mindig az álmaimba? Hagyjon békén… szálljon le rólam.
- Adj egy papírt, és egy ceruzát. Rajzolnom kell. – parancsoltam bátyámnak, mire ő valahonnan előkotorta a megfelelő eszközöket.
- Éppen most találtam ki, hogyan kéne a reptérre jutnunk… megnézem a kocsit, hátha megtudom, mi baja. Talán csak a benzin fogyott ki, vagy valami baj van a… – magyarázta, de én nem nagyon foglalkoztam vele. Le kellett rajzolnom valamit, valakit…
- Csináld, de nekem most koncentrálnom kell. – vetettem oda neki.
Kezembe fogtam a ceruzát, s nagy lendülettel belefogtam a kép felvázolásába. Tudtam, hogyha lerajzolom, biztosan emlékezni fogok rá: az arcára, a szemére, a nevére, és magára, Sam-re. Ekkor kezdődött az, hogy elkezdtem feljegyezni az álmokat, amelyekben néhány pillanatig is akár, de szerepelt, vagy hallottam a hangját.
2 megjegyzés:
Ez nagyon jó kezdet volt. Gratulálok. Szuper lett.
Üdv. Elena
Várom a folytatást :)
Szia!
Köszönöm szépen Elena, nagyon aranyos vagy! Én meg várom a holnapot a Te folytatásod miatt! :)
Puszi,
Eilis
Megjegyzés küldése