Nova Stories

1.) Köszönd meg a díjat annak, akitől kaptad (belinkelve a blogjukat)!

2.) Tedd ki a logót a blogodra!

3.) Írj magadról 7 dolgot!

4.) Add tovább 7 embernek (ne felejtsd el linkelni a blogjukat)!

5.) Hagyj megjegyzést náluk, hogy tudjanak a díjazásról

1. Köszönöm szépen Elenának, Rékának és Liellának, akik nagyon aranyosak voltak, és gondoltak rám!!!

Elena: http://www.angyalisugallat.blogspot.com/

Réka: http://soholoveforever.blogspot.com/

Liella: http://anduril-anyugatlangja.blogspot.com/

2. Megtörtént. ^^

3. - Nagyon szeretem az idegen nyelveket, főleg az angolt

- Imádok írni

- Metal zenét hallgatok

- Kedvenc sorozatom a Battlestar Galactica

- Zongorázom és gitározom

- Szeretek képet szerkeszteni :)

- És nagyon szeretek sportolni

4. Elena: http://nincshozzadhasonlo.blogspot.com/

Alicem/Réka: http://alice-fanfictions.blogspot.com/

Xéni: http://izabellaandedward.blogspot.com/

Vivi: http://szerencsesszerencsetlensegek.blogspot.com/

Bunny: http://theimmortalheart.blogspot.com/

Liella: http://anduril-anyugatlangja.blogspot.com/

Nita: http://aboldogsagviraga.blogspot.com/

5. Ööööö... mindjárt meglesz. :D

Még egyszer nagyon szépen köszönöm!!!! :)

Puszi,

Eilis

Sziasztok ismét! :D Ahogyan az lenni szokott, meghoztam a friss fejezetet. Nagyon szépen köszönöm Elenának és Liellának a díjakat, nagyon örültem nekik! ^^ És a kommenteknek is. Remélem ezután a fejezet után is írtok néhányan, mert nagyon örülnék neki! Jó olvasást! :)

Nem mentem haza a Szállásról. Tudom, ezt elég helytelenül tettem, de jobban éreztem magam a Különlegesek közelében, mint otthon. Két hétig nem hallott rólam a család, s kezdett bűntudatom is lenni emiatt. A balesetet kisebb sérülésekkel megúsztam – Gabe sokáig kezelt rendelőjében, és megállapította, hogy hihetetlen vagyok. A balesetben, amelyben meg tudtam volna halni, néhány karcolással és enyhébb agyrázkódással megúsztam. Elképzelhetetlen, de semmi más nem történt velem.
Egyik nap, kora reggel ébredtem fel, úgy fél hatkor – de valószínűleg így is én voltam az utolsó, aki felkelt. Ilyenkor még mindenki a szobájában döglött, és lustálkodott, majd megreggelizett, később bemelegített.
Töltöttem magamnak egy pohár narancslét, s elindultam Sam szobája felé, majd mikor cseresznyefa ajtajához értem (idióta dolognak tartottam, hogy nem minden ajtó ugyanabból az anyagból készült), négy halk kopogást hallattam, majd kétszer hangosabban is ráütöttem, ezzel jelezve, hogy Nova vagyok. Csöppet sem lepődtem meg, mikor ébren találtam, mert megszólalt, hogy bemehetek.
- Jó reggelt. – köszöntem, majd ágya végébe fészkeltem magam, amint megpillantottam, hogy még mindig ott ül.
- Neked is. – mosolygott, s letette a könyvet, amelyet eddig szorongatott. – Hogy aludtál?
- Jól, kösz. Na és te?
- Én is, kösz. – felelte. Körbepillantottam szobájában, s elismerően bólintottam.
- Micsoda rend… Nyutánál ne tudd meg, mi van, pedig ő lány!
- Tizenéves.
- Nemrég még én is az voltam.
- Az más, mert te már húszéves vagy. – kacsintott rám, majd hátradőlt az ágyon, s beverte a fejét a támlába, ahogyan korábban én is tettem. – Francba! – masszírozta fejének beütött részét, és én hangosan nevettem rajta.
Sammel az ember jól érezte magát. Mindig meg tudott nevettetni, és szinte sosem volt feszültség kettőnk között. Nem úgy, mint Zolával, kivel minden egyes alkalommal vitában törtünk ki, és egyik nap majdnem fejbelőttem, úgy felidegesített.
- A szüleid tudni akarják majd, hogy miért vagy távol ennyi ideig.
- Igen, erre rájöttem. – sóhajtottam föl, majd gondolataimban elmerülve néztem szobájának sarkába. – Nem tudom, mit mondjak nekik. Tehetetlen vagyok. Szerinted… szerinted Lucasnak elmondhatom? – kérdeztem.
- Ha úgy gondolod, megértené, mi folyik itt…
- Ugyan már, Sam. Lucas nem hülye. Szerintem képes lesz felfogni ennek a dolognak a súlyát. Vagy, ha nem, akkor pontosan olyan hülye, amilyennek gondoltam. – viccelődtem. - Nem. – tagadtam előző mondatomat, miközben legyintettem egyet. - Szeretem a bátyám, de nem tudom, hogy képes lenne-e kezelni, hogy más vagyok, mint ő. Vagy akárki.
- Kivéve mi, mert mi összetartozunk. – kacsintott ismét, s én elmosolyodtam;
- Ahogy mondod.

Nem éreztem fájdalmat a baleset után. Egyszerűen szomorú voltam, amiért el kellett válnom egy gyermekkori barátnőm emlékétől. Még mindig bánkódtam azért, mert életét vesztette Parvana, de tudtam; lassan el kell engednem, s ez a fájdalom nehezen csitul az ember szívében. Miután továbbra is azon törtem fejem, hogy hogyan mondjam el a családomnak mindezt, Nyuta figyelmeztetett, hogy telefonhívásom érkezett. Lucas volt az, természetesen.
- Nova! – szólt bele a telefonba idegesen. – Mondd meg, hol vagy, és azonnal érted megyek!
Nos, igen. Számítottam rá, hogy valaki számon fogja kérni rajtam, miért tűntem el abból a nyamvadt kórházból, azonban a magyarázatot még nem sikerült kitalálnom, tehát fent állt a veszélye, hogy improvizációm eléggé sandít majd. Kínos.
- Biztonságban vagyok. Csak annyit kérek, hogy gyere az árvaházhoz, és ne hozz magaddal senkit. Egyedül gyere.
- Nova, mi ez az egész? – makacskodott.
- Megmagyarázom, ígérem. Csak csináld, amit mondtam. – azzal letettem.

Nem kértem rá Samet, hogy fuvarozzon el, mégis megtette.
- Elmondod neki? – tudakolta.
- Kénytelen leszek.
- Nem muszáj, ha nem akarod.
- Mégis mi mást tehetnék? – sóhajtoztam. – Viszont Anyunak nem mondom el.
- Na és apád?
- Még eldöntöm.

Az árvaház elhagyatott volt és üres. Inkább nézett ki kísértetháznak, mint holmi hontalan gyermekek tartására létrehozott intézménynek. Az évek során megszűnhetett – betört ablaküvegei vészjósló hatást keltettek. Ahogy közelebb evickéltem a bejárati ajtóhoz emlékképek sorozata jelent meg szemeim előtt.

„Kint játszunk a kertben. Mindenki pöttyös ruhácskát visel a lányok közül, kivéve engem, mert én csíkosat, ám ugyanolyan színekben, mint a többiek – bár nem szeretek kitűnni a tömegből, beleolvadni sem akarnék. Parvana hátán hátizsákkal magához hív a bokorban.
- Elhatároztam, hogy megszököm.
Nagy meglepetéssel fogadom döntését, és megpróbálom lebeszélni róla.
- Soha nem fognak így új otthonba vinni! – figyelmeztetem. – Lehetne családod, ha itt maradnál.
- Pont ez az. – mutat rá. – Sosem lesz. Már így is itt vagyok egy ideje, de még senkinek nem akadt meg a szeme rajtam. Valljuk be… itt fogok meghalni. Vagy talán ennek az otthonnak előbb lesz vége, mielőtt engem bárki is elvinne innen.”

Ekkor lefékezett az úton Lucas kocsija. Idegesen kiszállt és bevágta maga mögött az ajtót, majd villogó szemekkel felém fordult.
- Anya két hete csak sír a rohadt szobájában, és ki sem nyitja. Halálra aggódja magát, és nekem kell hallgatnom! – dühöngött.
- Megmagyarázom, Lucas, állj már le! – kérleltem, mire fujtatása abbamaradt egy rövid időre.
- Ő mit keres itt? – vágott közbe, majd Sam felé bökött.
- Nem megyek vissza, ha nem magyarázhatom el! Végtére is ezért jöttél, nem? Nagyon megerőltető volt, igaz? – gúnyolódtam, de abbahagytam, mert bátyám ilyen állapotában ölni tudott volna. – Mondhatom?
- Mondjad.
- Volt az a pár nap, amiben olyan furcsán viselkedtem… agresszív voltam és nagyon sokat kiabáltam veled. Aztán el is tűntem egy napra Nyutával, meg a kórházból… ez azért volt, mert…
Sam felé pillantottam. Ha ő nem lenne, most ezt sem kéne végigcsinálnom. De belegondoltam, hogy mennyi mindenen mentünk már keresztül együtt, pedig milyen rövid idő telt el a kezdet óta! Viszonozta pillantásomat. Az autónak támaszkodva állt, és hideg szemeivel engem figyelt. Nem tudott ebben segíteni, mert bármit mondott volna, Lucas félreértette volna. Én tudtam egyedül elmagyarázni neki.
- Ha ezt elmondom neked, meg kell ígérned, hogy nem mondod el senkinek, és hiszel nekem. Bármit is mondok, el kell hinned, és nem szabad szólnod róla. Ha valamit kérek, akkor azt teljesítened kell, mert minden bizonnyal azért teszem majd, hogy megóvjalak titeket.
Ismét Sam-re szegeződött tekintetem. Bólintott, hogy folytassam.
- Megígérem. – mondta bátyám.
- Van egy csoport, a Különlegesek. – kezdtem bele nehézkesen. – Kilencen vagyunk. A tetoválás a nyakunkon a Különlegesek jelképe. – mutattam a tízsugarú napra. – Különleges képességeink vannak, és ezzel indítjuk be őket. Nyutáéktól nem messze van a Szállás, a csoport székhelye, ahol eddig voltunk, tehát oda szöktem meg a kórházból.
- Ez… ez… beszívtatok, vagy micsoda? – hitetlenkedett a férfi, én pedig meglöktem az oldalát.
- Nem, te barom, komolyan beszélek! Mondtam, hogy higgy nekem! Bebizonyítsam?
- Nova, vigyázz, mit csinálsz! – figyelmeztetett Sam.
- Tehát ő is az? – mutatott Lucas a másik csapattagra is.
Bólintottam.
- Nyuta is. – jelentettem ki.
- Jézusom… ez most komoly? Halál komoly?
- Igen. – mondtam tömören.
- Ti most szívattok engem… - ingatta fejét Lucas. – Várom, hogy mikor szólaltok meg, hogy „Kész átverés show!”.
- Nem fogunk, te idióta, ez nem vicc! Olyan seggfej tudsz lenni néha…
- Rendben… tehát ti azt állítjátok, hogy van egy ilyen csapat, amit úgy hívnak, hogy „Különlegesek”… - a szót maró gúnnyal formálta –…amiben rajtad, Samen és Nyután kívül még hatan vannak… és valami tetoválás van a nyakatokon, amivel képességeket kapcsoltok be, hogy „működjön”? – ismét gúnyt űzött belőle. – Hát jó… látod, nem kellett volna előbb elmenned a kórházból, ez a hatása! Ezért viszlek most haza.
- Lucas! Megverlek! Esküszöm, használni fogom a rohadt erőmet csak azért, hogy bántsalak! – fenyegettem meg.
- Gyerünk! Akkor használd! – provokált még egy kicsit, és már hozzáértem volna nyakamhoz, mikor Sam elkapta kezem, és oldalamra helyezte.
- Lucas, szerintem ez nem lenne jó ötlet. – mondta bátyámnak a férfi.
- Csak tetteti, hogy hülye. – vágtam oda neki. – Vagy nem?
- Nem én találtam ki ezt a marhaságot!
- Akkor Samnek miért van ugyanolyan tetoválás a nyakán? És Nyutának? És a többieknek? – kérdeztem. – Na erre varrjál gombot, kisapám!
Az arckifejezéséről ítélve Lucas hülyének nézett. Gondolom valami ilyesmit gondolhatott:
„Kisapám? Hol él ez?” vagy „Na EZ beszólás volt…” de lehet ez is „Jobbat nem tudott kitalálni, mi?” vagy „Jézusom, kellett nekem húg… micsoda duma! Erre varrjál gombot…!”.
És akkor lett elegem belőle. Öklöm egyenesen a szemébe talált volna, ha nem kapja el a kezem, és fordít ki úgy, hogy én háttal kerüljek neki, miközben ő keresztbeszorítja karjaimat, és a hátamhoz nyomja, ezzel mozdulatlanná téve engem.
- Önvédelem. – bökte ki, majd elengedett.
- Én is képes lettem volna rá. – vágtam vissza.
- Mint bárki más. Nem igaz? – tudakolta.
- Azért ne essünk túlzásokba. – ingattam fejem, miközben kézfejemet masszíroztam. – Ezt még visszakapod.
- Hiszek neked. Láttam a tetoválást a nyakadon nem egyszer.
- Pont ezzel sikerült meggyőzni téged? – csodálkoztam. – Nem semmi csávó vagy… - azzal nevetve bele boxoltam a karjába.
- Hát te sem vagy mindennapi figura, Nova. – állapította meg Sam, és tett felénk egy lépést. – Mi lenne, ha megmutatnánk Lucasnak a Szállást?
- Én benne vagyok. – tettem föl kezemet. Bátyámra tekintettem, és mintha neki sem lett volna ellenére a dolog.

Teljesen izgalomba jöttem, amikor megérkeztünk. Egészen fellelkesedtem, hogy már nem kell titkolóznom legalább egy családtag előtt, tehát arcom felderült. Nyuta éppen Zolánál volt, és ütötték-verték egymást Ed kérésére… minden bizonnyal éppen tovább képzést tarthatott. Gabe Aurával tanulmányozta a Tükörszobáról írt néhány bejegyzést, amelyet eddig fejtettek meg, és valami új módszert kerestek az elpusztítására, míg Mia próbált belekötni Deemer húzódzkodási technikájába.
- Mit nem fogsz fel azon, hogy rosszul csinálod? – kérdezte Mia agresszívan.
- Miért nem látod, hogy ugyanúgy csinálom? – vágta a fejéhez Deemer.
- Betűzzem, hogy rossz vagy? – folytatódott a szájkarate.
- Szótagoljam, hogy te sem vagy jobb?
- Kopj le!
- Ásd el magad!
- Fordulj fel!
- Nem tudok többet. – nevetett Deemer, és tovább folytatták a kiképzést.
Lucas egészen odáig volt a Szállástól. Szívesen lett volna ő is a csapat része, de ő sajnálatos módon nem volt Különleges. De kiváltképp egy dolog tetszett neki: és az Mia volt. Elbűvölte a lány bátorsága, szépsége, humora és ereje. Más szóval: szerelmes lett belé.
Nyuta később odajött hozzám, hogy fontos dologról kéne beszélnünk.
- Csak tessék, Nyuta. – mondtam.
- Van egy lakótelep egy nagyon elhagyatott környéken. Lenne ott valami… de elég veszélyes. Rád gondoltam, hogy velem kéne jönnöd, mert most te vagy a legerősebb Különleges a csapatban.
- Pontosan mi lenne az?
- Küldetés. Szerintem ott rejtegetik a Tükörszobát, és van egy tervem, hogy hogyan pusztítsuk el… de túl veszélyes. Biztosan benne vagy? – tette fel a kérdést Nyuta, én pedig bólintottam egyet.
- Nem mondtam, hogy benne vagyok…
- Jó, akkor most kérdezem. Benne vagy?
Itt a lehetőség! Ragadd meg, Nova. Ha megtudod a Lúzerszövetségesek gyengepontját te magad győzheted le őket, és akkor bizonyíthatsz! Zola sem fog többet lenézni… na de miért érdekel engem annak a kis hülye libának a véleménye? Fogalmam sincs. Nem is foglalkozom vele.
- Benne vagyok. – egyeztem bele vigyorogva.
- Kafa! A többiek nem tudhatják meg. – tette hozzá suttogva, majd távozott a helyszínről.

Lázas készülődésemben felborítottam egy váza virágot, s miután az nagy csörrenéssel szilánkokban földet ért, igyekezve, hogy senki ne hallja meg, összeszedtem a maradványokat. Persze, hogy akkor fordult be a folyosón Deemer, és rákérdezett, mi ez a nagy izgatottság.
- Izgatottnak látszom? – kérdeztem tettetett döbbenettel.
- Határozottan. Hadd segítsek! – mondta, s felkapkodta az üvegszilánkokat. – Na?
- Mi na? – ismét megjátszottam, hogy fogalmam sincsen, miről beszél.
- Miért vagy ennyire felpörögve?
- Nem tudom, miről beszélsz. – hazudtam. – Na jó… én azt hiszem, hozok egy másik vázát. Kösz a segítséget.
- Szívesen.
Amint megpillantottam, hogy Deemer eltűnik a folyosó végén, futni kezdtem a csapóajtó felé, s amint leértem bele is botlottam Nyutába.
- Minden megvan? – tudakolta.
Bólintottam.
- Ahogy mondod. Indulás. – böktem a kijárat felé.

Nyutának igaza volt – a hely egy elhagyatott, lerombolt, öreg laktanya volt. Ilyen helyhez foghatót még sosem láttam, hisz’ megszoktam, hogy kellemes, szép helyeken járok, de városunknak ezt a részét még soha nem tekintettem meg. A lekopott vakolatú házak betörött ablaküvegeitől, s néhány eldobott sörösüvegtől úgy éreztem magam, mintha egy horrorfilmben lettem volna. Mellettük egy hatalmas, szintén félelmetes gyárépület terült el, ugyancsak megrongált nyílászárókkal. Ahogy közelebb sétáltam az üvegcserepekkel teleszórt úton, észrevettem, hogy Nyuta magamra hagyott.
- Erre! – suttogta, mikor megpillantottam néhány lépéssel mögöttem. – Nézd! – s az épület felé bökött. Bólintottam, s mielőtt még a nyakamhoz értem volna, Nyuta elrántotta a kezem. – Vigyázz, hogy mit csinálsz! Én nem vagyok Sam. – figyelmeztetett.
- Bocs.
- Igen, egy kicsit sem hasonlítok rá… bármilyen meglepő ez… - viccelődött, majd intett, hogy koncentráljak a feladatra. – De ti ugyebár…
- Mi van velünk? – ugyanaz az értetlenség mutatása, amelyet Deemer-nél vetettem be. Kezdtem szánalmassá válni azzal, hogy folyamatosan hülyének tettetem magam. Vagy nem csak tettetem?
- Jaj, ne csináld már, Nova… a vak is látja, hogy valami van köztetek. – mutatott rá. – Folyamatosan együtt vagytok.
- Koncentrálj a feladatra! – tereltem másra a szót. – Hol van a Tükörszoba?
Nyuta hatalmasat sóhajtott.
- A gyárépület legfelső emeletén tartja Curtis minden bizonnyal.
Bólintottam, s megindultam az első, nyitott ajtó felé.
Bent sem volt más, mint kívül. A falakon olyasfajta írásokat találtam, hogy alig hittem a szememnek – mindenféle démoni jelkép és kereszt éktelenkedett rajtuk. Továbbá értelmetlen falfirkák, és graffitik. A lépcső korlátja a földön hevert, így a falhoz kellett lapulnom, nehogy leessek a keskeny grádicsról. Nyuta egy az én lépcsősorommal szemben levő liften közelítette meg az emeletet, s amint mindketten felértünk jelbeszéddel mutogattunk egymásnak, ki merre menjen.
- Curtis valószínűleg láthatatlanná tette. – suttogta barátnőm. – De még így is látni lehet, ha Különleges formában vagy. Ez nem azt jelenti, hogy most bekapcsolhatod a képességed, én csak szóltam. Ha beleütközöl, légy szíves ordíts! – mondta halkan, s körbejárta a hatalmas termet. – Valami savas dologgal kéne leöntenünk, ami szétmarja a külső réteget, és akkor eltörhetjük az üveget is… Csönd! Hallok valamit.
A beszélgetés normál hangerejű volt – gondolom nem számítottak rá, hogy betolakodók lesznek az épületben. Jade, Brad és Curtis lépett be rajta, továbbá egy néger, kigyúrt, kitetovált, kopasz fickó is, aki korántsem nézett ki valami barátságosnak.
- Szóval Fred, úgy gondoltam, hogyha kifejlesztjük a legújabb kínzóeszközt, elengedhetjük az elavult, régieket. Mint például a fagykamrát. Úgy unom, mikor a Különlegeseket megfagyva, jégcsappal átszúrva hozzuk ki onnan. És nem biztos, hogy megmarad a képességük. És én azokra hajtok. Jade! Nézz körül. – parancsolta a középkorú férfi, mielőtt kilépett volna a liftből.
- Igenis főnök. – engedelmeskedett a szőke hajú nő, majd kiszállt.
Körbenézett a teremben, beleszimatolt a levegőbe, akár egy kutya és visszafordulva Curtishez kijelentette:
- Betolakodók.
- Fuss! – kiáltottam Nyutának, és ellöktem a lépcső felé, amely a legközelebb volt hozzánk.
Én a lépcső melletti ajtón keresztül távoztam, és farzsebemből kirántva fegyverem, átlőttem rajta. Úgy hallottam a célzásom egész jó volt, hisz’ valakinek eltalálhattam valamijét. Fred kiáltott föl, s mint kiderült, a karjába lőttem. Amilyen gyorsan csak lehetett, eltorlaszoltam az ajtót valami elsőként szembejövő, nehéz tárggyal, azonban ez sem tartott sokáig, hiszen a néger hamar áttörte. A lift felé vettem az irányt. Nyugtalanul konstatáltam, hogy nem működik, így az ablakon keresztül próbálkoztam kijutni a gigantikus méretű épületből. A betört ablaküveg egyik szilánkja felhasította karomon a bőrömet, ahogyan másztam ki, de mit sem törődve ezzel elrugaszkodtam.
Sam magasabbról ugrott… vagy nem? Ne légy már ilyen beijedős, meg tudod csinálni, Nova, ezt gyakoroltad Miával nap, mint nap… de mi van, ha nem fog menni?
Amint megpillantottam magam mögött Curtis-t és Fred-et lendületet vettem, s ugráshoz készültem.
Ó, tök mindegy… inkább a halál, mint ezek!
S azzal ugrottam. Pillanatok alatt földet értem, azonban nem nyugodtam meg, hogy az ugrást sikeresen végrehajtottam – a másik két férfi is biztosan annyira jól, vagy még jobban tudták végrehajtani az effajta gyakorlatokat. Eszembe jutott Nyuta, s futni kezdtem a gyárépület másik oldala felé, ahol megpillantottam a hamvasszőke hajú Jade-t. Szeme majdnem olyan kéken ragyogott, mint amilyen Samé volt… és egyre közelebb csalt magához vele.
Kényszerít… Sam már mesélt hasonló képességekről.
Jégkék szemei izzottak a gyűlölettől, s én minden erőmmel azon voltam, hogy megakadályozzam, hogy közelebb kerüljek hozzá. De minél kisebb lett a távolság, annál jobban csalogatott a szeme. Fájt, ahogyan elkapta tekintetét, ezzel szinte kitépte mélyre fúrt szemét az enyémből. És én összerogytam.
Mi a…?
Brad is megjelent. Nehézkesen feltápászkodtam, majd futni kezdtem az elhagyatott házak felé, melyekbe eszem ágában sem lett volna bemenni… idáig.
- Nyuta! – kiáltottam. Nem érkezett válasz, pedig tudtam, hogy valahol arra kell lennie. Egyenesen a következő emelet feljárójához rohantam, de beleütköztem Bradbe. – Nem gondoltam volna, hogy képes lennél ilyen szemétségekre.
- Nem? Hát akkor csak figyelj!
- Nem értem, mire jó ez. Le kéne állnod! – figyelmeztettem.
- És ha nem teszem? Küldöd a bárgyú kis Különleges haverjaidat, akik majd a tetoválásukhoz nyúlkálnak, hogy megöljenek? Baromi jó terv. – gúnyolódott, mire én újból pisztolyt rántottam.
- Hát nekünk legalább keményen hangzik a nevünk. – folytattam a sértegetést.
- Mit ér a kemény név, ha az emberek, akik azt viselik, nem azok?
- Mennyit gondolkodtál ezen a szövegen? – kérdeztem.
- Nekem nem kell gondolkodnom rajta – én alapból jó arc vagyok. – büszkélkedett, de én komoly arccal néztem rá, s rászegeztem a fegyvert.
- Régen én is annak tartottalak.
- Én soha nem tartottalak annak. – ismerte be. – A bátyád meg egy hülyegyerek. Úgy viselkedik, mintha még mindig kisiskolás lenne.
- Hidd el, hogy én tudom a legjobban. De most nem róla van szó. Hanem rólad, hogy milyen egy szemét dög vagy, hogy másik oldalon állsz. Hidd el, hogy ezért a kétszínűségért még meg foglak ölni! – fenyegetőztem, de ő csak nevetett rajtam.
- Majd inkább fordítva. Sohasem hagynám, hogy egy nő nyírjon ki. És pont te… hát, szép álmaid vannak, Nova, de nem hinném, hogy valóra válnak. Tudod mit? Hagyom, hogy most elfuss. Mert régen a barátod voltam. Vagyis… soha nem voltam a barátod! Ezért most megöllek. – hozta meg a döntést, majd ő is olyan helyzetbe emelte stukkerét, mint én. – Még soha nem haltam meg, ezért nem tudom, hogy tényleg annyira fáj-e, de biztos vagyok benne, hogy nem lesz valami kellemes érzés, ezért nem mondom azt, hogy „Csak egy kicsit fog fájni”. – közölte velem, én pedig kibiztosítottam a fegyvert.
- Most megölsz, vagy mi lesz már? – tettem fel a kérdést kölcsönösen arrogánsan.
- Én nem sietek sehová.
- Én viszont igen. – lőttem gyorsan lába felé, de lövésem nem talált célba. Brad lassan ellépett, és odébb rugdosta a mellette heverő szög, és fadarabokat.
- Azt hittem jobban célzol. – szólt csöpögő gúnnyal hangjában. Kezdett nagyon idegesíteni, s legszívesebben fejbelőttem volna.
- Curtis műve, hogy mindannyian ennyire bunkók vagytok, vagy ez csak úgy zsigerből jön? Nehéz eldönteni ennyi tapló között… - keménykedtem.
- A Különlegeseidre célzol? Ők valóban taplók. – bólogatott.
- Ne forgasd ki a szavaimat! S azzal, mint valami beijedős kisgyermek, futni kezdtem a lépcsőház felé. Brad természetesen utánam lőtt és követett, egészen ki a szabadba. Futottam, ahogyan csak tudtam. Éreztem, hogy Brad a nyomomban van és fut – fut, de minden erőbedobás nélkül. Én viszont minden erőmmel azon voltam, hogy ne érjen utol engem, holott ő minden fáradozás nélkül is simán lefutott volna. Éreztem a lábam alatt a talajt, az izmaim húzódását combomban, karomban. Ismételten megkerültem a hatalmas gyárépületet, s felugrottam a létrára. Másztam, amilyen gyorsan csak lehetett, de egyszer csak egy bokám köré kulcsolódó kéz erős szorítását éreztem, amely pillanatok alatt lerántott a mélybe.

Szabályok:

1. Megköszönöd, akitől kaptad, és belinkeled

2. Elküldöd azoknak, akik szerinted megérdemlik (max 10 ember).

3. Értesíted őket az ajándékról

4. Leírod, miért szeretsz másoknak írni.

5. Pár mondatban bemutatkozol a nagyvilágnak

1. Nagyon, de nagyon szépen köszönöm Elenának, és Liellának akik nélkül sehol nem tartanék, és akik megajándékoztak ezzel a fantasztikus díjjal! :)

Elena: http://www.angyalisugallat.blogspot.com/

Liella: http://anduril-anyugatlangja.blogspot.com/

2. Elena: http://nincshozzadhasonlo.blogspot.com/

Alicem: http://alice-fanfictions.blogspot.com/

Liella: http://anduril-anyugatlangja.blogspot.com/

Bunny: http://theimmortalheart.blogspot.com/

Vivi: http://szerencsesszerencsetlensegek.blogspot.com/

Xéni: http://izabellaandedward.blogspot.com/

3. Megtörtént. :)

4. Mert úgy érzem, hogy ez erőt ad. :D Tudom, ez kissé furcsán hangzik, de egyszerűen felvidít, hogyha írom a történeteim. Ez mind elég régen kezdődött, és az első pozitív visszajelzés után (ami személy szerint a nővéremtől jött) beleszerettem az írásba. Miatta kezdtem bele ebbe az egészbe.

5. Imádok írni, olvasni, zongorázni, énekelni, verseket költeni, rajzolni vagy festeni, sportolni és még sorolhatnám. :D Minden egyes karakterem egy kicsit én is vagyok, mivel Nova ugye rajzol, zongorázik, metal-t hallgat.... miután végig néztem a teljes Battlestar Galactica negyedik évadot álmodtam egy Nova nevű lánnyal, aki teljesen úgy nézett ki, mint Grace Park, azaz a sorozatbeli Sharon. A Sam név pedig szintén egy ottani karakter nevéből, Samuel Anders nevéből származik. :)

Még egyszer köszönöm a díjat!!! :D

Puszi,
Eilis

Egy kiképzésekkel teli hét múlva, mikor már mindenütt kék-lila foltok éktelenkedtek testemen, és amikor elérkezett a huszadik születésnapom, nem különösebb lelkesedéssel kászálódtam ki szállásbeli ágyamból, hogy a tükör előtt szétszedjem az alvásban összekuszálódott hajtincseimet, amelyek csimbókokban lógtak fejemről. Megragadtam gyermekkori barátnőmtől, Parvanától kapott fésűkészletemet, s az aranymarkolatot fogva küzdöttem magával a Halállal. Még könnyem is kicsordult, mikor már úgy cibáltam, hogy fél „parókám” a hajkefében maradt. Az ajtó felél hangokat hallottam: négy halk kopogást a tölgyfaajtón és két hangosabb koppanást
- Gyere be, Sam! Szia! – üdvözöltem, majd háta mögé pillantottam.
- Boldog születésnapot! – köszöntött föl, majd ahogyan gondoltam, megjelent a többi Különleges is a szobám előtt. Még Edward is becammogott a szobába, mire én megsimogattam puha buksiját, és a többiekre mosolyogtam.
- Köszönöm. – hálálkodtam.
Nem felejtették el.
Nyuta kezében egy fekete bársonnyal bevont lapos dobozt tartott, rajta egy egyiptomi, arany mintázattal, szintén arany szalaggal átkötve.
- Nem mondjátok. – hitetlenkedtem, de Nyuta csak bólintott.
- De bizony… ez a tied. A Különlegesek ajándéka. – nyújtotta át a csomagot.
- Ez… ez Frey! Frey Wille! Jézusom, nem gondolhattátok komolyan! Köszönöm! – örvendeztem, majd odasétáltam hozzájuk, és egyesével megöleltem őket. – Ez gyönyörű.
A dobozban egy arany, sötét és világosbarna bársonyfonalakra fűzött tűzzománcos medál volt, egy Nap alakú mintával, amely A Különlegesek jelére emlékeztetett. A félkör alakú medalion, benne a gyönyörű, élénkszínű zománccal majdhogynem meseszerűnek hatott: sohasem viseltem még ehhez fogható, pompás holmit.
- Éééés… Ed! Mutasd a tortát!
- Én sütöttem! – jelentette ki büszkén a férfi, majd az ágyra helyezett egy fehér dobozt, benne a süteménnyel, én pedig elámulva figyeltem őket.
- Ne már… - néztem tátott szájjal, majd ajkaim széles mosolyra húzódtak.
- Te tudsz sütni? – kérdezte Zola ledöbbenve.
Ed égnek emelte szemét, majd visszament a többiekhez.
- A huszadik életév betöltése fontos pillanat. – mondta Nyuta. – Nekem még várnom kell négy évet.
- Én már huszonnégy vagyok, akárcsak Mia. – húzta ki magát Zola, majd elnevette magát. – Aura huszonnyolc, Sam huszonöt, a másik három fiú pedig huszonhat. Nyuta, te vagy a legfiatalabb, húzz innen! – parancsolt rá a lányra viccelődve, de ő nem tágított, csak szélesen vigyorgott.
- Majd rájössz, hogy mikor… - lökte oldalba barátnőjét.
Hihetetlenek…
- Éhes vagyok. – jelentette ki Mia, majd Samre pillantott. – Felvágod végre, vagy mi lesz már? Áh, belehalok a döntésképtelenségedbe, Sam, éhen halok! Már két napja nem ettem semmit!
Belenéztem a dobozba, és megpillantottam egy csokoládétortát, amelyen ez a felirat állt: Boldog Születésnapot Nova! Néhány perccel később már semmi nem maradt belőle, ugyanis a csapat férfitagjai, kiváltképpen Ed és Deemer, és nagy meglepetésemre a nádszálvékony Mia is befalták az egészet.
Telefonom megcsörrent a zsebemben, így az asztalnál ülve megnéztem a kijelzőt, és felvettem.
- Szia Lucas! Mi újság?
- Boldog születésnapot, Hugi! – köszöntött föl ő is. – Hogy sikerült a találkozó?
- Köszi, izé elkül… öööö odaadtam a rajzokat. Májusban megjelenik a könyv, tehát kár, hogy még csak február van, de hát ez van… ma utazok haza, tehát estére otthon leszek. – biztosítottam erről, majd a többiekre pillantottam.
- Most mennem kell. Köszi, hogy felhívtál.
- Ne viccelj, születésnapod van.
Ajkaim széles mosolyra húzódtak, majd elköszönve bátyámtól letettem a telefont.

Egész hazaúton azon gondolkodtam, vajon anyám miért tette azt, amit. Tényleg teljesen új életet akart nekem, vagy más oka is volt?
Anyu idősebb volt, mint a többi barátnőm édesanyja. Anyu hatvankettő volt, míg Parvana anyja negyvenöt. Anyának alig lehetett gyermeke, így a most huszonhárom éves Lucas-t, harminckilenc évesen szülte meg. Lányt is szeretett volna, de sajnos nem tudta világra hozni kislányát, ezért fogadtak örökbe engem. Vagyis, eddig ezt mondták. Ötvenegy éves volt, amikor eljöttek értem, és jóval fiatalabbnak látszott a koránál, de az átélt nehéz évek őt is megviselték. Bőre már korántsem volt olyan feszes, mint fiatalkorában; orcáján sűrűn ráncok jelentek meg, haja hófehér lett az éves során, és már nem festette gesztenyebarnára, mint régen.
Némán ültem Sam mellett az anyósülésen, és kibámultam az ablakon. Az eső ismét megeredt: a borult idő rossz hatással volt kedvemre.
- Ez a kiképzés szörnyen fárasztó volt. – panaszkodtam, de a férfi csak nevetett.
- Még gyakoroljuk a koncentrációt.
- Ki ne ejtsd mégegyszer ezt a szót. Elegem van belőle. – nyavalyogtam, majd hátradőltem, és arcomat tenyerembe temettem. – Áh, olyan fáradt vagyok.
- Elhiszem.

„ – Ha felemeled ezt a karod, elirányítod a testedben az energiát. – mutatja Sam, majd gyengéden felemeli jobb karom. – Tartsd egyenesen.
Bal kezem középső és mutatóujjával megérintem a tetoválást, majd ugyanolyan helyzetbe emelem ezt a karomat, mint a másikat. A föld megremeg alattam, és lábaimmal elkezdem érzékelni a talajt. Sam utasítására szememet nem nyitom ki, mert ezzel megtanulom, hogy csukott szemekkel is látok mindent. Minden kis mozzanatából tudom, hogy merre van, hol áll, hogy lélegzik. Sam nem gyengül le úgy, mint a többiek, és talán ezért is lett ő a Küldönc, nem pedig más. Ha valakinek hasonló a képessége, mint nekem (hogy a képessége más erejéből táplálkozik), akkor a Küldönc egészen legyengül, és még egy kis kínzásra is elmondja, hol vannak a többiek. Kevesen vannak, akiknek különleges képességük van az Ellenszövetségesek közül. Curtis minden elvett képességgel erősebb lesz, de Brad és a lány is, Jade különleges képességgel rendelkezik, csak számunkra még ismeretlennel. Egy erőből több is létezhet, de ez igazán ritka.
Sammel nem érzékelem olyan jól a történéseket, mint mondjuk Miával, aki teljesen legyengül, és a látásával, hallásával, és érzékelésével mindent kétszeresen csinálok, mivel Samet ugyebár kevésbé fárasztja le a dolog.
- Curtis nem immúnis a képességedre. Egyszerűen nem tudtál koncentrálni. Ha valami elveszi a figyelmedet kezdőként, de szeretnéd a képességed használni, nem fog sikerülni, vagy csak nagyon kicsit. Idővel már ennek ellenére is menni fog, de az első órán külön azért kértelek meg, hogy ne figyelj semmi másra, csak magadra és az erődre. – magyarázza a férfi.
- Nagyon sokat tudsz a Különlegesekről és az Ellenszövetségesekről. Tudod, hogy mit jelent a jel? – teszem fel a kérdést érdeklődve, de mintha nem érintené túl jól a dolog.
Nem válaszol valami hamar – bizonyára azon gondolkozik, mit mondjon. Látom, hogy tudja.
- A tízsugarú Nap minket, Különlegeseket jelképez. Ahányan vagyunk, annyi sugara van a Napnak. Leggyakrabban tíz van a Különlegesekből, ezért lett tízsugarú a Nap. Ez most sincsen másképp.
Micsoda? Tehát van még egy Különleges, csak nem tudok róla?
- Tudod, hogy ki a tizedik?
- Nem. – vágja rá.
Sam ügyesen hazudik – még akkor is képes vagyok bedőlni annak, amit mond, amikor egyben tudom, hogy nem mond igazat.”

Mostanában sokszor gondoltam vissza Sammel töltött óráimra. Lefekvés előtt, a gerendán mászkálva, Ed megütése közben, vagy mikor a céltábla közepébe lőttem. Mindig tanultam valami újat, meg persze csöppet sem volt ellenemre, hogy Sammel tölthetek egy kis időt, még ha akkor nem is lehetne rá koncentrálnom közben.
- Megérkeztünk. Felkísérlek. – jelentette ki, majd kiszállt, és az ajtóhoz szaladt, hogy kinyissa nekem.
- Köszönöm, de szükségtelen. Á, milyen udvarias! – mondtam elismerően, majd kiszálltam a Chrysler-ből. Megvizsgáltam az autót – gyönyörű volt, és nagyon gyors. Mindig is szerettem volna egy 300c-t, de a régi Peugeot is tökéletes volt számomra, amely utunk során lerobbant. Lucas mindig ígérgetett egy Maserati-t, de fölöslegesnek tartottam, hogy az elraktározott, megkeresett pénzéből egy vadonatúj, csillogó sportkocsit vegyen nekem.
- Ugyan. Egyébként meg ragaszkodom hozzá.
Felmentünk az ötödikre, majd elbúcsúztam Samtől, és nagyot sóhajtva benyitottam a házba. Késő délután, hétre érkeztem haza.
- Megjöttem! – kiáltottam, s belöktem magam mögött az ajtót. Mindenütt sötét volt, némaság, s csak néhány kuncogást hallottam a nappali felől.
Ó, te jó ég… csak nem megint…?
- MEGLEPETÉS! – kapcsolódott fel a villany, és a visszaszámlálás utáni kiáltástól kirázott a hideg.
Meglepetés buli… basszus.
- Boldog szülinapot, Nova! – köszöntött fel Parvana, majd egy színes ajándékcsomagot nyújtott át.
- Köszönöm. Jó újra látni téged!
- Boldog születésnapot, kedvesem! – jött oda hozzám a szomszéd néni, Lucinda.
- Köszönöm, Lucinda! Hogy sikerült a műtét?
- Boldog szülinapot, Valorie! – rázott velem kezet a postás.
- Köszönöm George!
- Boldog szülinapot!
- Köszönöm szépen! Ismerjük egymást?
És így ment ez tovább még vagy ötven emberrel, akik mind a házba tömörültek. Voltak, akiknek nagyon örültem, de akadtak, akikkel vagy olyan rég találkoztam, hogy fel sem ismertem őket, vagy éppen még soha életemben nem találkoztam velük. Már milliószor hallottam ilyenekről, főleg esküvőkön, de személyesen is tapasztaltam: minden évben egy rohadt meglepetés buli. Nem mintha ellenemre lett volna… úgy tízévesen. De most… nem volt kedvem kényszerbeszélgetést folytatni a postással. És mindezt kinek köszönhettem?
- Nova! Mit szólsz? – kérdezte bátyám.
- Nahát Lucas… hát szóhoz sem jutok. – szűrtem ki fogaim között, majd mosolyt erőltettem számra.
- Mit gondolsz, mi az ajándékod?
- Fogalmam sincs.
- Gyere, megmutatom.
Levitt az autóbeállónkhoz, majd kinyitotta a garázsajtót. Egy csillogó-villogó, sárga MC12XX-es Maserati modell állt benne, olyan, amilyet csak az autóversenyzők szoktak vezetni.
- Jézusom, Lucas… ugye nem? Te megőrültél?
- Boldog születésnapot! – ölelte át fél vállam, majd még egy rövid ideig méregette az autót. – A tied.
- Nem vagy normális… köszönöm! Jaj, úgy köszönöm, ez gyönyörű! – ugrottam nyakába, majd visszafordultam a kocsi felé. – Hívom Parvanát, megmutatom neki.

Lehívtam barátnőmet, hogy megmutassam neki ajándékomat, s ő egy eléggé veszélyes, azonban visszautasíthatatlan ajánlatot tett.
- Mit szólnál hozzá, ha még ma elmennénk vele egy körre? – kérdezte az indiai lány.
- Nem is tudom Parvana… ma már ittam egy pohár pezsgőt. Inkább majd holnap.
- Ugyan már, Nova! Szerinted mit ért az a kis pezsgő? Én kettőt ittam, és semmi bajom nincsen. Ha egyedül innám meg az egész üveget, akkor sem lenne. – bizonygatta, de én nem szerettem volna belemenni.
- Parvana, mondtam már, majd holnap.
- Vezessek én?
- Parvana! – szóltam rá. – Nem ülök be.
- Ugyan már, Nova! Ma van kereken a huszadik születésnapod! Szórakozz egy kicsit! Vezetek, ha te nem szeretnél.
Nehezen ugyan, de belementem. Barátnőm akármennyire is biztosnak tartotta, hogy nem lesz baleset belőle, nem tudtam neki hinni, azonban mégis teljesítettem kérését. Nem én vezettem, de ugyanúgy élveztem a sebességet, mint ő.
Előre tudtam, hogy mi fog történni. Soha nem lehetünk elég biztosak abban, ami történni fog a jövőben, így ha Parvana nem is, de én számítottam rá. Olyan gyorsan történt, hogy nem volt időm gondolkozni; egy fénycsóva verődött vissza a szélvédőről, egyenesen Parvana szemébe. Olyasmi lehetett, mintha belevakuztak volna az ember szemébe, csak vezetés közben sokkal, de sokkal kellemetlenebb. Parvana elrántotta a kormányt, és az nekicsapódott a szalagkorlátnak. Ide-oda csapódtunk a két szalagkorlát között, mintha valami Flipper játékban lennénk, és a végén belehajtottunk egy másik autóba. Az ablaküveg betört, a kijöttek a tartóból a légzsákok, mi azonban eszméletlenül ültünk ablakhoz nyomódott, vérző fejjel, egy felfordult Maserati-ban.

Fehér falak vett körül – négy hófehér fal, melyek bezártság érzetet keltették. Pánik. Düh. Izgalom. Kíváncsiság. Félelem. Gyűlölet. Fájdalom. Ezek az érzések furcsán összekeveredve keringtek bennem. A fülemben irritáló csipogó hangját véltem hallani. Kényelmetlen ágyam mellett egy fakó zöld szék volt, benne egy az ágyamra hajló test tulajdonosa ült. Ahogy megmozdultam, megláttam a karomból kiálló tűt, és felszisszentem, mire a test fáradtan megmozdult. Anyu.
Saját zihálásom hangját hallottam, és a csipogó egekbe szökő frekvenciájának szaggatottan felgyorsuló pityegését, amely akár a denevér populációt is kiirthatta volna, ugyanis a jelenet kísértetiesen hasonlított a látomásra, amelyet az álmomban láttam. Sőt – ugyanaz volt.
- Lányom. – hajtotta fejét vállamra. Mi történt? – Istenem… soha, de soha többet nem ülhetsz autóba! Az a sportkocsi…
- Sportkocsi?
Kutattam az emlékeim között, végiglapoztam az összes képet, amelyek a fejemben elcsíphetetlen gyorsasággal peregtek. Maserati, eperborral összeöntött pezsgő, tánc, zene… a születésnapom. Lucas egy Maserati-t vett nekem, és én voltam olyan felelőtlen, és részeg, hogy kocsiba ültem ivás után! Pedig megmondták… Anyu mindig is azt ismételgette, hogy soha, de soha ne üljek autóba, ha ittam akár egy korty alkoholt is!
- Autóbalesetet szenvedtem?
Csöndes bólintás – ezt a szokást tudom, kitől örökölte a bátyám. Anyu is mindig ezt csinálta.
Újra végigperegtek a képek – Parvana a Maserati-ban ült velem együtt, és a lány nevetve beindította a gázt. Nem voltunk teljesen magunknál, de azért barátnőm elkezdte vezetni vadonatúj kocsimat. Fények, csapódások, borzasztó hangok, fájdalom. És ott hevertem a kórházban.
- Nem ittunk sokat. – bizonygattam Anyunak, de ő csendre intett.
- Kopognak. – jelentette ki.
- Mrs. Cass – jött be egy nővér. – Egy úr látni kívánja a lányát… – rövid szünet következett, míg elolvasta a kórlapon található nevet. – …Valorie-t.
Ki az? Apu? Lucas? Brad a szomszédból?
- Egy bizonyos Samuel Norwood.
Anyuval egyszerre bólintottunk, hogy engedje be, de most látomásomtól eltérően felismertem a nevet.
A reszkető test eltűnt mellőlem, amint megjelent valaki az ajtóban, s a nővérrel együtt távozott Anyu. Egy magas, ismerős alak lépett a szobába. Cipőjének talpa halkan kopogott a csempével kirakott padlón, ruhájának suhogását is hallottam a csendben, ahogy minden egyes lélegzetvételét is. Sam lélegzetvételét ezer közül is felismertem volna, annyit hallottam a Kiképzések alkalmával. Átvette Anyu helyét, és leült mellém.
- Tudom, hogy nem kellett volna. – motyogtam.
- Igen. A barátnőd beszélt rá?
Bólintottam.
- Nem tudsz róla valamit?
- Meghalt.
- Hogy mi? – kérdeztem döbbenten, majd felültem. Ahogyan a múltkor én is tettem, amikor feljött hozzánk, elkapta kezem, és visszatolt az ágyra, majd megveregette vállamat.
- Nagyon sajnálom.
- Nem hiszem el. – töröltem le kicsorduló könnycseppjeimet. – Olyan sok időt töltöttünk együtt… az árvaház óta velem volt. Keményebben kellett volna küzdenem az ellen, hogy beleüljön abba a rohadt kocsiba…
- Te nem tehetsz róla. – biztosított róla, de nem hittem neki. Magamat okoltam.
- Ki akarok jutni innen, el akarok menni! Semmi bajom nincsen! – nyavalyogtam, majd visszahanyatlottam párnámra. – Mióta vagyok itt?
- Körülbelül egy hete. Pontosabban egy hete és két napja. – felelte, majd a faliórára pillantott.
- Segíts kijutni, Sam. Kérlek. – kértem, de ő csak fejét ingatta.
- Nem lehet, Nova, pihenned kell.
- Majd Gabe-nél leszek. – ajánlottam fel.
Ez még annyira sem tetszett neki, de beleegyezett, hogy kivisz onnan, így megkezdődött szöktetésem.
Nehezen álltam lábra, de hogy bebizonyítsam Samnek: nem vagyok gyenge, megpróbáltam nem bicegni, és normálisan menni. A folyosó üres volt – a félhomályban a kórház rendkívül barátságtalannak és félelmetesnek hatott. Emlékeztetett a horror-filmekre, amelyek ezekben az intézményekben játszódtak, és egyáltalán nem lettem tőle nyugodtabb.
Szerencsére nem vagyok se szőke, se csinos… hála az égnek már kislány sem vagyok, és énekelni sem tudok rendesen… mindig az énekelgető kislányokat ölik meg először, vagy a szőke szépségeket. Legfeljebb Curtis vadászna le az idióta haverjaival, akiknek olyan hülye nevük van… Jézusom, ki az az állat, aki „Ellenszövetségesek”-nek nevezi el a csapatát? Bármi jobb lett volna ennél a baromságnál.
Sam zökkentett ki gondolkodásomból. Egyszer csak belökött az összekötő folyosóba, és a falhoz nyomott, eltakarva engem. Cipőkoppanásokat hallottam, s megpillantottam egy nővért, amint hátat fordít nekünk, és végigmegy a sötét folyosón. Sam világító, világoskék íriszeitől csak centiméterek választottak el. Érdekes volt a helyzet – és rendkívül kényelmetlen is. Ahogyan elindultam volna, visszatolt az előző helyre, és megint meghallottam a magas sarkúk hangos koppanásait a padlón. Sam tökéletesen érzékelte, hogy mikor közelednek – vagy csak én voltam a süket.
- Mehetünk. – engedett végre, majd előrement, intve, hogy kövessem. – Nem jön senki. Kapcsold be a képességed, Nova.
Minden erőmmel azon voltam, hogy sikerüljön. Láttam, hogy Sam is hozzáér tetoválásához, de nem értettem, neki miért szükséges.
Sam látásából és hallásából nem tudtam sokat átvenni, mégis erősebb lettem, legalábbis annak éreztem magam. A kórháznak több bejárati ajtaja is volt, de egyet használt mindenki, amelyen nyilvánvalóan nem távozhattunk. A lenti ablakok zárva voltak, így a felsőbb emeleteken kellett próbálkoznunk. Visszamentünk, majd kinyitottuk a legfelső emeleten található ablakot, az egyetlen nyílászárón, amelyet nem zártak be.
- Ezért kellenek Mia órái. – állapítottam meg.
- Nem ugorhatsz egyedül, Nova. Még csak most ébredtél fel, egy hetes kóma után.
- Na és? – keménykedtem.
- Majd ugrom veled. – ajánlotta fel, s mielőtt ellenkeztem volna, csendre intett.
- Te tudod. – sóhajtottam föl, majd engedtem, hogy felemeljen, és kimásszon velem az ablakon.
Két másodperc alatt lent voltunk. Sam sokkal gyakorlottabb volt az ugrásban. Szépen, lassan felállt, majd letett a földre.
- Micsoda kemény felállás. – mondtam elismerően.
- Ha lúd, legyen kövér. – vigyorgott.
- Milyen igaz.
- Ezt hallgasd. Ebből nagy botrány lesz. Három, kettő, egy… - számolt vissza, majd meghallottam, mire értette.
Ordítozás.
- ELSZABADULT A BETEG! MEGSZÖKÖTT! Nincs a szobájában, nincs a mosdóban, Valorie kiszökött a kórházból! ELRABOLTÁK A BETEGET, KITÖMTÉK AZ ÁGYÁT!!! – kiáltotta az egyik nővér, s a lámpák azonnal felkapcsolódtak a folyosókon.
- Basszus. – szisszentem fel, majd Sam megragadta kezem, és futni kezdett kocsija felé. Kitárta az anyósülés felöli ajtót, hogy beszállhassak. Mikor ez megtörtént, saját maga is helyet foglalt, és beindította a gázt, majd olyan gyorsan elhajtott, amilyen gyorsan csak lehetett.
- Ez meredek volt. Ilyen mentőakciót soha-többet-nem-fogunk-csinálni! Megértetted?
- Szerintem kemény volt. – jegyezte meg, miközben bekapcsolta a CD-lejátszót.
Dallamos metal ment. Én is ilyet szerettem, tehát felhangosítottam, s megjegyeztem magamban, meg kéne mutatnom Samnek még más egyéb hasonló zenéket is.
- Nem is tudtam, hogy ismered a Taking Dawn-t. – néztem meg a CD borítóját.
- Pedig nagy metalos vagyok. Én pedig azt nem tudtam, hogy te ismered.
- Márpedig amiben nincs torzított gitár, azt nem hallgatom meg. – vigyorogtam, s Samre pillantottam.
Ő is egy pillanatra rám tekintett, majd visszanézett az útra, s koncentrált.
- Mi a többiek képessége? A tiedet már tudom, de a többi Különlegesét még nem. – törtem meg a csendet. Nyomasztó volt, pedig Sammel nem szoktak kínos beszélgetéseim lenni. Ő… olyan volt, mint én.
- A tied a legkülönlegesebb mindközül. Mindannyiunk látta, illetve látja saját jövőjét, de ezt csak ritkán. Auráé a legveszélyesebb. Érintésre gyilkol, ezért hord emberek között kesztyűt. Az ő képességére mi, Különlegesek immúnisak vagyunk normális esetben, viszont ha bekapcsolja a képességét, mi is meghalhatunk akár, ha hozzánk ér. – magyarázta, de nekem fontos kérdést kellett feltennem.
- De miért nem ölte meg eddig Curtis-t, ha képes lett volna rá erőfeszítések nélkül? – vágtam közbe. Egyszerűen nem értettem.
- Itt a csavar, Nova: Curtis jelenlétében lehetetlen a koncentráció. És én mindig arra tanítottalak, hogy koncentráció nélkül mit sem ér, hogyha a nyakadhoz érsz, mert nem kapcsolódik be a képességed. Márpedig Curtis is Különleges, csak nem tartozik a mi csoportunkhoz. Nem ő a tizedik, de van képessége, mint azt hallhattad tőle, és érzékelhetted. Aurának is koncentrálnia kell, hogy megölhesse Curtis-t, de mint ezt tapasztaltad: lehetetlen.
- Értem.
- Mia azért nem fél a magasban, mert tudja, hogy képes reinkarnálódni. Persze, ezt is csak Különlegesként, koncentrálva, de neki egyszerűbb, mert bekapcsolva a képességét, halhatatlan, viszont ha nem indítja be a képességét, közönséges halandó, akárcsak mi.
- Ez a reinkarnálódós dolog eléggé lerágott csont. A többi eredetibb?
Felnevetett, majd folytatta mondandóját, s én kíváncsian hallgattam. Minden egyes szava érdekfeszítő volt.
- Deemer beleférkőzik az emberekbe, és irányítja őket. Nem alakváltó, de veszélyes, mert a teste arra az időre érintetlen, és üres marad, míg másban van, tehát akárki elpusztíthatja Deemer testét. Ha azt megölik, a képessége kikapcsolódik, és a másik testben is elveszíti az erejét, meg természetesen az életét is. Zola rendkívül jól lát, ezért tanít ő célozni.
Utálom Zolát.
- Zola rendkívül távolságtartó. Utál újoncokat tanítani, mert rendkívül gyorsan elveszíti a türelmét, és ha bekapcsolódik a képessége, meghalsz, ha a szemébe nézel.
Tehát neki van a Medúza-látása. Most, hogy belegondolok, még soha nem nézett a szemembe, és még nem is láttam Különleges alakjában, beindított képességgel. Akkor biztosan le kell kötni a szemét, különben végünk van.
- Gabe ugye érintésre gyógyít. Ed nagyon erős. Nem csak fizikailag, hanem szellemileg is. Kész zseni a gyerek! Nem. Igazából Ed mindenkinél gyorsabban fejlődik. Egyszer meglát valamit, gond nélkül teljesíti. Mindent ő intéz A Különlegeseknél, mert mindent megjegyez, amit eddig életében hallott, és látott. Nyuta pedig… na igen. Ő a Különlegesek összetartó kapcsa.
- Ez érdekes. – mormoltam, majd kitekintve az ablaküvegen, megpillantottam valamit. – Várj! – összeszorítottam kezeim, majd behunytam szemeim, s a nyakamhoz nyúltam, de Sam elkapta a kezem.
- Nem kapcsolhatod be most a képességed. Veszélyes. – figyelmeztetett, majd elengedett. – Legalább várj, míg leállok.
Leparkolt az út szélén, majd kiszálltam a zuhogó esőbe, és elkezdtem érezni az erő áramlását testemben. Sam is követett, majd ő is megtette, amit én.
- Érzem, hogy itt van. – sziszegte alig hallhatóan. – Gyenge vagy a harchoz a baleseted után, Nova. Menj vissza az autóba.
- Majd tudod mikor. Nem hagylak itt! – feleltem idegesen.
- Nova, nagyon félek, hogy nem leszel elég erős, hogy megküzdj vele! Nem kell hősködnöd!
- Neked nem kell! – vitatkoztam. – Nem fogsz egyedül maradni! – biztosítottam róla, s nem tágítottam.
- Nova, tűnj innen! – figyelmeztetett, majd elém állt, mikor már tudta, hogy késő.
Féltem, hogy Samnek baja esik, mert nem lesz elég a képessége, hogy megakadályozza Curtis támadását. A fák közül egy éjfekete öltönybe öltözött férfi lépett ki. Gyűlölettel teli szempárom minden mozdulatát figyelte.
- Most Sammel vagy, drágám?
Kezdett felmenni bennem a pumpa.
- Még egyszer azt mondod rá, hogy „Drágám”, kitépem a nyelved.
Sam megelőzött, de így is jónak találtam. Persze, ezzel minden bizonnyal felidegesítette Curtis-t, ezért aggódtam, hogy esetleg megüti, vagy ami még rosszabb, hogy megöli, vagy esetleg megkínozza. Eszembe se kellett volna jutnia ilyesfajta dolgoknak.
- Milyen bátor vagy, Samuel! – nevetett. – De ha ezt teszem Valorie-val?
Felemelkedtem a lebegőbe, amint Curtis felemelte azt az ujját, amelyet egy kígyó alakú gyűrű díszített, smaragdszemekkel. Nagyon féltem. Ez lenne a különleges képessége? Hogy tudja a dolgokat mozgatni? Vagy csak a gyűrű teszi?
Elhajított egy fa felé, majd felém közelített. Sam nem állt, és nézett ott, hanem lángoló szemekkel vetette rá magát Curtis-re. Túl gyenge voltam ahhoz, hogy bekapcsoljam a képességem, és felálljak a fa alól, így kezemet vérző fejemhez szorítottam, s próbáltam felállni. Sosem lettem rosszul a vértől – jól viseltem. Nyakamhoz szorítottam véres ujjaim, s erőm átjárta egész testem. Sikerült koncentrálnom. Curtis megragadta Samet, és egy fához szorította, majd megütötte néhányszor. Megpróbáltam hátba támadni, s halántékához szorítottam fénylő kezeim. Az érintésemtől összeesett, mert bizonyára váratlanul jött. Ahogyan az első alkalommal, fájdalmamban felordítottam, és villámcsapásként jelentek meg újra a képek a fejemben, az ütések mindenütt a testemen, a fájdalom. Bennem.
- Futás! – segítettem felkelni Samnek, mire eltűnt a fénylés bőrömről.
- Én vezetek. – jelentette ki, majd megiramodott az autó felé, kezemmel a kezében. Betett az autóba, majd rátaposott a gázpedálra, a Chrysler pedig megindult.
- Még mindig ott fekszik. – állapítottam meg hátrafordulva.
- Az erőd biztosan felgyülemlett a testedben. Már nem fáj?
- Most fájt, és ugyanolyan volt, mint legelőször.
Megpróbáltam kiverni fejemből az összes emléket, amelyet Curtis fejéből zártam sajátomba, s igyekeztem valami másra gondolni. A mentőakcióra a kórházban, az órákra, amelyeket a Különlegesekkel töltöttem. De legfőképpen Sammel. Visszaérve a Szállásra megkönnyebbülten estem egy központbeli üres fotelra. A férfi leült mellém, és a Különlegesek csak szótlanul ültek egy darabig.
- Öhm… sziasztok. – köszöntött minket Deemer.
- Hello. – mondtam. Hasra fordultam, és fejem a párnába temettem, s belegondoltam a szörnyű igazságba.
Curtis-t lehetetlen megállítani.

Sziasztok! :) Íme a legújabb, csütörtöki rész. Remélem elnyeri tetszéseteket, s ha így lesz, kérlek írjatok véleményt, hogy milyen volt! Jó olvasást!
Puszi,

Eilis

Aznap este én altattam Chika-t. A kis, feketehajú csöppség résnyire nyílt, mandulavágású szemei lecsukódtak, és a parányi teremtés mély álomba szenderült karjaimban. A sokféle anyaggal kibélelt bölcső feletti gyöngyös függő forogni kezdett, s az amelletti plüssmanó elűzte Chika rossz álmait, helyette egy szunyókáló kisbaba édes álmát varázsolta neki.
Nyutával a villanyoltás után szöktünk meg, miután mindenki lehunyta szemeit, s egy gyertya sem világított a házban. Egész úton megállás nélkül futottunk, mert Aura szerint veszélyes volt ilyenkor a sötétben bóklászni, védtelenül az erdőben. Senkitől nem féltek úgy A Különlegesek, mint Curtis-től.
Ahogy elértük a Szállást, felmentünk az eldugott helyen, a szűk alagúton keresztül a létráig, majd ott felmászva benyitottunk a Központba. Mintha csak Sammel léptem volna be megint – az emberek szokásos helyüket elfoglalva társalogtak. Nyilván már mindenki tudott a délutáni tesztelésemről, s ez csöppet sem zavart volna, ha nem lettem volna tele csalódottsággal és visszafordíthatatlan elkeseredettséggel. Egyensúlyozással vontam el a figyelmem – a gerendán cigánykerekeztem. Mia sokkal kecsesebben és szebben csinálhatta, de lentről mégis tapsot hallottam, ezért leugrottam a magasból, egyenesen az ott álló személy elé.
- Jó volt? – kérdeztem a férfitől.
- Nagyon. Még csak most kerültél ide, de már nagyon jól haladsz a kiképzésekkel. Minden elismerésem, Nova.
- Kösz.
Feltűrtem pólóm ujját, és elindultam húzódzkodni, de Sam megállított.
- Tartalékold az erődet holnapra. Megmutathatom a szobákat, ha gondolod, és holnap áthozhatod a holmid, hogy berendezkedj. – javasolta, s én követtem a hálótermek felé.
- Kilenc szoba van a kilenc Különlegesnek. A tied lesz az utolsó, Nyuta szobája mellett, és kedved szerint rendezheted be a bútorokat. Van összeköltözési lehetőség is, ha valakit annyira megkedvelsz.
Ezzel most mire akart célozni? – tettem fel magamban a kérdést értetlenül.
- Íme. – nyitott be egy tiszta, ámde kicsiny szobába, amely sarkában egy ágy terült el. Mellette egy fából készült éjjeliszekrény állt, a szemközti oldalon egy szekrénnyel, és egy tükörrel. A szoba, ajtó melletti sarkában egy íróasztal helyezkedett el, előtte egy forgószékkel. A helység szürke és ezüstszínekben játszott, az ágynemű fehér volt, és makulátlan. Egy kicsiny ablakon átszűrődő fények világították meg a szobát, a tölgy hajópadlót pedig egy szintén szürkés szőnyeg fedte.
- Öhm, ez nagyon… - megköszörültem a torkom, miközben a megfelelő szavakat kerestem. - …otthonos kis kéró. Azt hiszem, szeretni fogom.
- Nyuta szobája napsárga, és színes. Gondolom, te is át fogod festeni a falat, ha lehetőség nyílik rá, nem igaz? – kérdezte.
- Egész biztos vagyok benne, hogy így lesz. – bizonygattam.
- Szeretnél egyedül lenni?
- Nem. – feleltem kurtán. – Szerintem kirámolom a cuccokat, amiket most hoztam a táskámban. - mutattam a sarokba dobott csomagra, majd felálltam, és lassan elkezdtem kipakolni tartalmát.
- Muraszaki Meséje? – kérdezte, amint elolvasta a könyv címét, amelyet az útra hoztam magammal.
Vállat vontam, s közben rakodtam másnapi ruhámat a szekrénybe.
- Érdekes könyv egy érdekes világról. A nők feketére festették a fogukat, mert akkor éppen az volt a divat. Mit gondolsz?
- Visszataszító. Szerintem a fehér mosoly sokat dob az emberen, nem gondolod?
- Dehogyisnem! De akkor nem úgy tartották. Ez az eszelős szokás Japánban terjedt el a nők körében, és minden japán nő vasas keverékkel festette be a fogait, mert ezzel azt hitték, ettől elegánsak lesznek. – magyaráztam, de Sam elszörnyedve nézte a borítón található japán hölgyet. – Végeztem. – jelentettem ki, mikor összehajtogatva betettem az utolsó pulóvert is.
Sam intett, hogy hagyjuk el a szobát, s én bólintottam, mire ő kitárta az ajtót, hogy előreengedjen.
- Fogalmazd meg a képességem. Mondd el, mit csinálok, amikor használom. – kértem meg, de ő csak értetlenül bámult rám.
- Tessék? – kérdezett vissza.
- Mi a képességem?
- Áh. Amikor koncentrálsz, fájni kezd minden testrészed, de ez gyakorlással változni fog persze, és amikor megérinted a jelet, bekapcsolod az erőd. A tárgyak körülötted azért emelkedtek fel, mert összeszedted az összes energiád, hogy belém láthass. Érezted, amit én éreztem, láttad, amit én láttam, hallottad, amit én hallottam. A képességed az én erőmből táplálkozott, azaz hogyha más személy előtt használod a képességed, ő összeesik. Átveszed mindazt, amit ő tud, ezzel elveszed az ő erejét, és kétszeresen érzékelsz majd mindent. A látásod kétszer olyan jó lesz, mert duplán érzékeled a dolgokat. Lefegyverezhetővé teszed az illetőt, így könnyen el tudsz futni, míg ő sokkos állapotban van.

Nem tartózkodtam a Szálláson sokáig. Úgy gondoltam, teszek egy sétát, hogy beszívjak egy kis friss levegőt.
Hideg volt az este. A baglyok vészjósló huhogása figyelmeztetett a Szállás elhagyásának veszélyeire, de én mit sem törődve velük útnak indultam. A hűvös szellő susogása kísérte lépteim zaját, a levelek összedörzsölődése a magas fákon, s az állatok halk mocorgása a bokrokban. Megtorpantam, amint ez a zörej erősödött. Hátrafordultam, de nem állt mögöttem senki, így utam tovább folytatódott. Kis idő múlva a hangok újra hangosabbak lettek, én pedig összeszorítottam öklömet, majd megtapintottam a jelet a nyakamon. A lábam élénkebben érzékelte a talajt, s amint kinyitottam szemem – éreztem, hogy fénylik – sokkal élesebben látszott minden. A bőröm is fénylett – éreztem mindent, amit csak lehetett. Megfogalmazni nehéz lett volna képességem, annyi azonban bizonyos volt – uralni még nem tudtam az erőm. Arrafelé fordultam, ahol a mocorgás feltűnően hangos volt. Megszűnt a fénylés, de még mindig szokatlanul élesen láttam és hallottam.
- Áh… Valorie.
A férfihang egyenesen mögülem jött. Megfordultam, és újra megérintettem a jelet, de nem használt. Sam szerint, ha nincs megfelelő koncentráció, a képesség sem működik.
Gyorsan megfordultam, és zsebembe nyúltam – kitapintottam pisztolyom helyét, a zseb azonban üres volt. Zola arra tanított, hogy gyorsan rántsak fegyvert, ha egy Ellenszövetségesnél is azt látok, Mia pedig arra, hogyha nincs nálam, vagy nem tudom elég gyorsan előkapni, mozduljak. Tudtam, hogy Curtis Killeen állt előttem, azonban stukkert nem tartott kezében. Grafitszürke zakóját lesimítva közeledett felém, de én minden lépésénél hátráltam egyet, s megpróbáltam koncentrálni képességemre.
- Mennyi Különlegest kaptam el, és mennyi képességet vettem már el! Húszévente, mikor létrejön egy újabb Különleges csapat, néhány év múlva én újra, és újra véget vetek neki, és megszerzem a drága különlegességeket. Mindig a Küldöncökkel kezdem, de most az ügyeletes kedvenctől veszem el legféltettebb kincsét. Tudod-e, hogy érzem, mi neked a fontos? Hogy beléd látok, és érzékelem a gyengepontjaid?
Ha én tenném, nem lenne annyira vicces; összeesnél, ha hozzád érnék, Curtis. – beszéltem hozzá magamban, de a valóságban nem szólaltam meg, csak gyűlölettel néztem szürke szemeibe. - Ha a Küldönccel végeznék először, mit szólnál hozzá?
Valószínűleg levadásználak, és brutálisan meggyilkolnálak.
- Nem örülnél neki, igaz?
Annak viszont igen, hogyha behúzhatnék neked egyet anélkül, hogy utána megölnél.
- Hálás vagy Samuel Norwood-nak, amiért idehozott?
Az nem kifejezés. Ha nem jön ide, hogy megmentsen engem, még hálásabb leszek, de a filmekben általában ilyenkor tűnik fel a „jó csávó”, hogy megmentse a „jó nőt”, aki ebben az esetben nem is annyira jó nő. Sajnos a valóság más – de honnan is tudhatná egy ilyen kis rohadék, mint te?
- Tudtad-e, hogy gondolatolvasó vagyok?
Nem féltem addig a percig, vagyis megpróbáltam nem félni, azonban ettől a kérdéstől egy pillanatra megállt a szívem.
- Legalább megkönnyítetted a dolgomat abban, hogy ne kelljen szemtől szembe kimondanom, hogy jobban gyűlöllek, mint senki mást a Földön, és hogy az egész Különleges banda legszívesebben kegyetlenül megkínozna. Jobb így? – tettem fel a kérdést gúnyosan.
- Nagyon pofátlan kislány vagy, tudod-e? De most már legalább látom, hogy nem vagy néma. – nevetett saját viccén, én azonban undorodva figyeltem minden egyes mozdulatát. – Szerinted Valorie, tetszene Sam-nek, ha itt helyben elvenném a képességed, és megölnélek?
- Menj a Pokolba. – vágtam oda neki.
- Csak A Különlegesekkel együtt.
- Nélkül.
- Ahogy gondolod. De bármit megteszek azért, hogy megszerezzem a fránya képességed, köztük azt is, hogy megölöm Samet. Szerinted nem látom, mennyire szereted őt? És most lássuk; képes leszel-e megölni engem a többiek nélkül?
Tudtam, hogy nem.
A hátam mögül rengeteg hangot hallottam; rengeteg különbözőt, nőit is, férfit is. Hátam mögé pillantottam, hogy kik jönnek, azonban amikor már visszafordultam, Curtis nem állt ott. Amint megérkeztek A Különlegesek, a gonosz felszívódott, mert gyáva volt, és ezt saját magáról is tudhatta. Az a cselekedete, hogy nem mert szembeszállni velünk a csatlósai nélkül, igencsak gyávaságra utalt, és ezért rendesen le is néztem.
- Megölöm. – közöltem Sammel, mikor mellém lépett. És ekkor valami eszembe jutott, amelyen egész visszaúton gondolkoztam:
A francba… Curtis nem esett össze a képességemtől. Vajon immúnis rá?

A Szálláson elmeséltem a történteket a csapatnak, azonban meg is kaptam a magamét, amiért elkószáltam a tiltás ellenére. Nem számoltam be a párbeszédünkről, mert nyilván helytelennek tartották volna azt is, hogy egyáltalán megszólaltam Curtis előtt.
- Megpróbáltunk megóvni tőle, de te az iszonyatos makacsságoddal ellentmondtál nekünk, igaz? Mi lesz ezután? Ha elkapják Sam-et, te rögtön ugrasz az Ellenszövetségesek bázisára, hogy megmentsd, annak ellenére, hogy nem engedtünk el oda? – kérdezte Zola idegesen.
- Sam-nek nem lenne szüksége a segítségemre. – feleltem az ablak felé fordulva, egy csésze teát szorongatva.
- És ha esetleg megölnék őt, utána meg rád jönne a „bosszút állhatnék”-od, és ismét a Halál markába futnál? Nova, Curtis simán megöl téged, egymaga is! Nem fél tőlünk, és soha nem is fog. Most bizonyára elvonult röhögni, és elmeséli minden egyes szavadat a kegyetlen társainak, és ők is a markukba röhögnek. Mi lenne, ha megölnék Sam-et?
- Nem ölnék meg. Képes megvédeni önmagát. – bámultam még mindig az ablaküveget, majd tekintetem az ezüstösen világító Holdra szegeződött.
- Te ezt gondolod. De mi van, ha nem azért lett Küldönc, mert a képessége fölösleges nekünk, hanem azért, mert egyszerűen csak nélkülözhető személy, mert egy rendes ember is képes a feladatára? – folytatta a kérdezősködést, de én nagyot sóhajtva leraktam a csészét az asztalra.
- Én ezt nem bírom tovább. – adtam föl. – A szobámban leszek. – jelentettem ki, majd távoztam a Központból, s bevágtam magam mögött az ajtót.
Felidegesítettem magam azon, ahogyan Zola beszélt velem, de különösebben nem is az érdekelt, ahogyan mondta, hanem az, amiről beszélt. Tényleg megmenteném Sam-et, még ha az az életembe kerül is? Valóban elmennék érte a Bázisra, csak hogy kiszabadítsam, még ha tudatában állok is annak, hogy képes rá egyedül is? Furcsa. Alig néhányszor találkoztunk, de már most feláldoznám az életem az egyik csapattársamért, kiváltképp Samért.
A szobámban ülve elővettem az ágy alól a rajzokat, amelyeket eddig festettem a férfiról. Mennyire idegen volt még akkor, és mégis mennyire élethűre sikeredett a portré, hogy még bele is szédültem a nézésébe… nyugtalanul konstatáltam, hogy valami nincsen rendben velem. Megsimogattam Edwardot, az ablaknál ülő macskát, de az is elugrott kezeim alól.
Tessék… már a macska is utál.
Az ajtón halk kopogtatás hallatszott.
- Tessék. – hívtam be az illetőt. A belépő ember Sam volt. Nagyot sóhajtva mutattam az ágy egy szabad pontjára, és visszatettem a rajzokat az ágy alá.
- Ne haragudj Zolára, csak kétségbeesetten keresi a megoldást az Ellenszövetségesek elpusztítására. – kért bocsánatot a nő helyében is.
- Hülye nevük van. – horkantam fel. – Ellenszövetségesek… ki találta ki ezt a baromságot?
- Curtis. – felelte kurtán, mire arcvonásaim megfeszültek.
- Gondoltam. Utálom azt a fazont. – dőltem hátra, mire bevertem fejem a vastámlába. – Auu… szerintem ma már meg sem kéne mozdulnom.
- Igen, valóban hosszú napod volt. De előbb hadd adjam oda ezt.
Zsebéből előkotort egy színes kis valamit, amely csillogott, és a kezembe adta.
- A Különlegesek pecsétgyűrűje. Mindenki visel egy ilyet, és a minta rajta pontosan olyan, mint a jel a nyakunkon.
- Köszönöm. – nézegettem csillogó szemekkel az ékszert, amely hovatartozásomat jelképezte. – Te hogy takarod el a jelet?
- Nem tudom rendesen elfedni, mert a hajam nem elég hosszú hozzá. – bökött nyakára vigyorogva. – Ezért nem is törődöm vele. Akiknek kell, azok úgyis tudják, miért van ott, akiknek meg nem, azok hadd kíváncsiskodjanak.
Elmosolyodtam, majd felhúztam ujjamra a pecsétgyűrűt. Gyönyörű darab volt, és ezekben a színekben még szebbnek hathatott, mint a nappalinál, hisz most ezüstösek voltak a fények, amely sejtelmesebbé és titokzatosabbá tette az ember kezén.
Pityegést hallottam a sarokból, és odarohantam.
- Uh… feltöltődött a telefonom. – emeltem föl, hogy Sam is láthassa.
- Kedveled a régimódi dolgokat, igaz? A kocsid, a telefonod… - viccelődött.
- Szállj le rólam! Persze, jó lenne egy Ferrari, vagy egy szupergyors Maserati, de hétköznapokra tökéletes volt a piros Peugeot. És nehezen kezelem az érintőképernyőt… a régimódi nekem tökéletes, hisz nem nagyon vonzom a modern technikát…
- De sok mást igen.
- Miről beszélsz? – néztem rá értetlenül.
- Gabe egész nap arról beszélt, mennyire kitartó voltál mindvégig a rendelőben, és hogy mennyire odavan a képességedért. – forgatta szemeit, mire én legyintettem.
Oh… tehát Gabe… - gondoltam.
- Mi az ő képessége? – tettem fel Samnek a kérdést.
- Érintésre gyógyít. Ezért lett ő a gyógyítónk. Rendkívül tehetséges orvosnak, és gyorsan felismeri az ember gondjait. – magyarázta. – Szerintem pszichológusnak is simán elmenne. Van egy kis lelki gondod, azonnal megbeszélheted vele. – mosolygott, s nyilván visszagondolt egy régi emlékére ezzel kapcsolatban.
- Áh, értem… a te képességed…
- Abszolút felesleges és használhatatlan. – vágta rá. – Ahogyan Zola mondta. Nem vagyok alkalmas más feladatra, mint a Küldöncére. Mindenki más fél a haláltól, kivéve engem, mert én nem féltem a képességem, és az életem. Egyedül a többiekért aggódom.
Néha bólintottam, miközben beszélt, majd egy csörgő hangra lettem figyelmes, amely közvetlenül az éjjeliszekrény felöl jött. Kezembe kaptam a telefont, és kíváncsian néztem meg a kijelzőjét.