Nova Stories

Egy kiképzésekkel teli hét múlva, mikor már mindenütt kék-lila foltok éktelenkedtek testemen, és amikor elérkezett a huszadik születésnapom, nem különösebb lelkesedéssel kászálódtam ki szállásbeli ágyamból, hogy a tükör előtt szétszedjem az alvásban összekuszálódott hajtincseimet, amelyek csimbókokban lógtak fejemről. Megragadtam gyermekkori barátnőmtől, Parvanától kapott fésűkészletemet, s az aranymarkolatot fogva küzdöttem magával a Halállal. Még könnyem is kicsordult, mikor már úgy cibáltam, hogy fél „parókám” a hajkefében maradt. Az ajtó felél hangokat hallottam: négy halk kopogást a tölgyfaajtón és két hangosabb koppanást
- Gyere be, Sam! Szia! – üdvözöltem, majd háta mögé pillantottam.
- Boldog születésnapot! – köszöntött föl, majd ahogyan gondoltam, megjelent a többi Különleges is a szobám előtt. Még Edward is becammogott a szobába, mire én megsimogattam puha buksiját, és a többiekre mosolyogtam.
- Köszönöm. – hálálkodtam.
Nem felejtették el.
Nyuta kezében egy fekete bársonnyal bevont lapos dobozt tartott, rajta egy egyiptomi, arany mintázattal, szintén arany szalaggal átkötve.
- Nem mondjátok. – hitetlenkedtem, de Nyuta csak bólintott.
- De bizony… ez a tied. A Különlegesek ajándéka. – nyújtotta át a csomagot.
- Ez… ez Frey! Frey Wille! Jézusom, nem gondolhattátok komolyan! Köszönöm! – örvendeztem, majd odasétáltam hozzájuk, és egyesével megöleltem őket. – Ez gyönyörű.
A dobozban egy arany, sötét és világosbarna bársonyfonalakra fűzött tűzzománcos medál volt, egy Nap alakú mintával, amely A Különlegesek jelére emlékeztetett. A félkör alakú medalion, benne a gyönyörű, élénkszínű zománccal majdhogynem meseszerűnek hatott: sohasem viseltem még ehhez fogható, pompás holmit.
- Éééés… Ed! Mutasd a tortát!
- Én sütöttem! – jelentette ki büszkén a férfi, majd az ágyra helyezett egy fehér dobozt, benne a süteménnyel, én pedig elámulva figyeltem őket.
- Ne már… - néztem tátott szájjal, majd ajkaim széles mosolyra húzódtak.
- Te tudsz sütni? – kérdezte Zola ledöbbenve.
Ed égnek emelte szemét, majd visszament a többiekhez.
- A huszadik életév betöltése fontos pillanat. – mondta Nyuta. – Nekem még várnom kell négy évet.
- Én már huszonnégy vagyok, akárcsak Mia. – húzta ki magát Zola, majd elnevette magát. – Aura huszonnyolc, Sam huszonöt, a másik három fiú pedig huszonhat. Nyuta, te vagy a legfiatalabb, húzz innen! – parancsolt rá a lányra viccelődve, de ő nem tágított, csak szélesen vigyorgott.
- Majd rájössz, hogy mikor… - lökte oldalba barátnőjét.
Hihetetlenek…
- Éhes vagyok. – jelentette ki Mia, majd Samre pillantott. – Felvágod végre, vagy mi lesz már? Áh, belehalok a döntésképtelenségedbe, Sam, éhen halok! Már két napja nem ettem semmit!
Belenéztem a dobozba, és megpillantottam egy csokoládétortát, amelyen ez a felirat állt: Boldog Születésnapot Nova! Néhány perccel később már semmi nem maradt belőle, ugyanis a csapat férfitagjai, kiváltképpen Ed és Deemer, és nagy meglepetésemre a nádszálvékony Mia is befalták az egészet.
Telefonom megcsörrent a zsebemben, így az asztalnál ülve megnéztem a kijelzőt, és felvettem.
- Szia Lucas! Mi újság?
- Boldog születésnapot, Hugi! – köszöntött föl ő is. – Hogy sikerült a találkozó?
- Köszi, izé elkül… öööö odaadtam a rajzokat. Májusban megjelenik a könyv, tehát kár, hogy még csak február van, de hát ez van… ma utazok haza, tehát estére otthon leszek. – biztosítottam erről, majd a többiekre pillantottam.
- Most mennem kell. Köszi, hogy felhívtál.
- Ne viccelj, születésnapod van.
Ajkaim széles mosolyra húzódtak, majd elköszönve bátyámtól letettem a telefont.

Egész hazaúton azon gondolkodtam, vajon anyám miért tette azt, amit. Tényleg teljesen új életet akart nekem, vagy más oka is volt?
Anyu idősebb volt, mint a többi barátnőm édesanyja. Anyu hatvankettő volt, míg Parvana anyja negyvenöt. Anyának alig lehetett gyermeke, így a most huszonhárom éves Lucas-t, harminckilenc évesen szülte meg. Lányt is szeretett volna, de sajnos nem tudta világra hozni kislányát, ezért fogadtak örökbe engem. Vagyis, eddig ezt mondták. Ötvenegy éves volt, amikor eljöttek értem, és jóval fiatalabbnak látszott a koránál, de az átélt nehéz évek őt is megviselték. Bőre már korántsem volt olyan feszes, mint fiatalkorában; orcáján sűrűn ráncok jelentek meg, haja hófehér lett az éves során, és már nem festette gesztenyebarnára, mint régen.
Némán ültem Sam mellett az anyósülésen, és kibámultam az ablakon. Az eső ismét megeredt: a borult idő rossz hatással volt kedvemre.
- Ez a kiképzés szörnyen fárasztó volt. – panaszkodtam, de a férfi csak nevetett.
- Még gyakoroljuk a koncentrációt.
- Ki ne ejtsd mégegyszer ezt a szót. Elegem van belőle. – nyavalyogtam, majd hátradőltem, és arcomat tenyerembe temettem. – Áh, olyan fáradt vagyok.
- Elhiszem.

„ – Ha felemeled ezt a karod, elirányítod a testedben az energiát. – mutatja Sam, majd gyengéden felemeli jobb karom. – Tartsd egyenesen.
Bal kezem középső és mutatóujjával megérintem a tetoválást, majd ugyanolyan helyzetbe emelem ezt a karomat, mint a másikat. A föld megremeg alattam, és lábaimmal elkezdem érzékelni a talajt. Sam utasítására szememet nem nyitom ki, mert ezzel megtanulom, hogy csukott szemekkel is látok mindent. Minden kis mozzanatából tudom, hogy merre van, hol áll, hogy lélegzik. Sam nem gyengül le úgy, mint a többiek, és talán ezért is lett ő a Küldönc, nem pedig más. Ha valakinek hasonló a képessége, mint nekem (hogy a képessége más erejéből táplálkozik), akkor a Küldönc egészen legyengül, és még egy kis kínzásra is elmondja, hol vannak a többiek. Kevesen vannak, akiknek különleges képességük van az Ellenszövetségesek közül. Curtis minden elvett képességgel erősebb lesz, de Brad és a lány is, Jade különleges képességgel rendelkezik, csak számunkra még ismeretlennel. Egy erőből több is létezhet, de ez igazán ritka.
Sammel nem érzékelem olyan jól a történéseket, mint mondjuk Miával, aki teljesen legyengül, és a látásával, hallásával, és érzékelésével mindent kétszeresen csinálok, mivel Samet ugyebár kevésbé fárasztja le a dolog.
- Curtis nem immúnis a képességedre. Egyszerűen nem tudtál koncentrálni. Ha valami elveszi a figyelmedet kezdőként, de szeretnéd a képességed használni, nem fog sikerülni, vagy csak nagyon kicsit. Idővel már ennek ellenére is menni fog, de az első órán külön azért kértelek meg, hogy ne figyelj semmi másra, csak magadra és az erődre. – magyarázza a férfi.
- Nagyon sokat tudsz a Különlegesekről és az Ellenszövetségesekről. Tudod, hogy mit jelent a jel? – teszem fel a kérdést érdeklődve, de mintha nem érintené túl jól a dolog.
Nem válaszol valami hamar – bizonyára azon gondolkozik, mit mondjon. Látom, hogy tudja.
- A tízsugarú Nap minket, Különlegeseket jelképez. Ahányan vagyunk, annyi sugara van a Napnak. Leggyakrabban tíz van a Különlegesekből, ezért lett tízsugarú a Nap. Ez most sincsen másképp.
Micsoda? Tehát van még egy Különleges, csak nem tudok róla?
- Tudod, hogy ki a tizedik?
- Nem. – vágja rá.
Sam ügyesen hazudik – még akkor is képes vagyok bedőlni annak, amit mond, amikor egyben tudom, hogy nem mond igazat.”

Mostanában sokszor gondoltam vissza Sammel töltött óráimra. Lefekvés előtt, a gerendán mászkálva, Ed megütése közben, vagy mikor a céltábla közepébe lőttem. Mindig tanultam valami újat, meg persze csöppet sem volt ellenemre, hogy Sammel tölthetek egy kis időt, még ha akkor nem is lehetne rá koncentrálnom közben.
- Megérkeztünk. Felkísérlek. – jelentette ki, majd kiszállt, és az ajtóhoz szaladt, hogy kinyissa nekem.
- Köszönöm, de szükségtelen. Á, milyen udvarias! – mondtam elismerően, majd kiszálltam a Chrysler-ből. Megvizsgáltam az autót – gyönyörű volt, és nagyon gyors. Mindig is szerettem volna egy 300c-t, de a régi Peugeot is tökéletes volt számomra, amely utunk során lerobbant. Lucas mindig ígérgetett egy Maserati-t, de fölöslegesnek tartottam, hogy az elraktározott, megkeresett pénzéből egy vadonatúj, csillogó sportkocsit vegyen nekem.
- Ugyan. Egyébként meg ragaszkodom hozzá.
Felmentünk az ötödikre, majd elbúcsúztam Samtől, és nagyot sóhajtva benyitottam a házba. Késő délután, hétre érkeztem haza.
- Megjöttem! – kiáltottam, s belöktem magam mögött az ajtót. Mindenütt sötét volt, némaság, s csak néhány kuncogást hallottam a nappali felől.
Ó, te jó ég… csak nem megint…?
- MEGLEPETÉS! – kapcsolódott fel a villany, és a visszaszámlálás utáni kiáltástól kirázott a hideg.
Meglepetés buli… basszus.
- Boldog szülinapot, Nova! – köszöntött fel Parvana, majd egy színes ajándékcsomagot nyújtott át.
- Köszönöm. Jó újra látni téged!
- Boldog születésnapot, kedvesem! – jött oda hozzám a szomszéd néni, Lucinda.
- Köszönöm, Lucinda! Hogy sikerült a műtét?
- Boldog szülinapot, Valorie! – rázott velem kezet a postás.
- Köszönöm George!
- Boldog szülinapot!
- Köszönöm szépen! Ismerjük egymást?
És így ment ez tovább még vagy ötven emberrel, akik mind a házba tömörültek. Voltak, akiknek nagyon örültem, de akadtak, akikkel vagy olyan rég találkoztam, hogy fel sem ismertem őket, vagy éppen még soha életemben nem találkoztam velük. Már milliószor hallottam ilyenekről, főleg esküvőkön, de személyesen is tapasztaltam: minden évben egy rohadt meglepetés buli. Nem mintha ellenemre lett volna… úgy tízévesen. De most… nem volt kedvem kényszerbeszélgetést folytatni a postással. És mindezt kinek köszönhettem?
- Nova! Mit szólsz? – kérdezte bátyám.
- Nahát Lucas… hát szóhoz sem jutok. – szűrtem ki fogaim között, majd mosolyt erőltettem számra.
- Mit gondolsz, mi az ajándékod?
- Fogalmam sincs.
- Gyere, megmutatom.
Levitt az autóbeállónkhoz, majd kinyitotta a garázsajtót. Egy csillogó-villogó, sárga MC12XX-es Maserati modell állt benne, olyan, amilyet csak az autóversenyzők szoktak vezetni.
- Jézusom, Lucas… ugye nem? Te megőrültél?
- Boldog születésnapot! – ölelte át fél vállam, majd még egy rövid ideig méregette az autót. – A tied.
- Nem vagy normális… köszönöm! Jaj, úgy köszönöm, ez gyönyörű! – ugrottam nyakába, majd visszafordultam a kocsi felé. – Hívom Parvanát, megmutatom neki.

Lehívtam barátnőmet, hogy megmutassam neki ajándékomat, s ő egy eléggé veszélyes, azonban visszautasíthatatlan ajánlatot tett.
- Mit szólnál hozzá, ha még ma elmennénk vele egy körre? – kérdezte az indiai lány.
- Nem is tudom Parvana… ma már ittam egy pohár pezsgőt. Inkább majd holnap.
- Ugyan már, Nova! Szerinted mit ért az a kis pezsgő? Én kettőt ittam, és semmi bajom nincsen. Ha egyedül innám meg az egész üveget, akkor sem lenne. – bizonygatta, de én nem szerettem volna belemenni.
- Parvana, mondtam már, majd holnap.
- Vezessek én?
- Parvana! – szóltam rá. – Nem ülök be.
- Ugyan már, Nova! Ma van kereken a huszadik születésnapod! Szórakozz egy kicsit! Vezetek, ha te nem szeretnél.
Nehezen ugyan, de belementem. Barátnőm akármennyire is biztosnak tartotta, hogy nem lesz baleset belőle, nem tudtam neki hinni, azonban mégis teljesítettem kérését. Nem én vezettem, de ugyanúgy élveztem a sebességet, mint ő.
Előre tudtam, hogy mi fog történni. Soha nem lehetünk elég biztosak abban, ami történni fog a jövőben, így ha Parvana nem is, de én számítottam rá. Olyan gyorsan történt, hogy nem volt időm gondolkozni; egy fénycsóva verődött vissza a szélvédőről, egyenesen Parvana szemébe. Olyasmi lehetett, mintha belevakuztak volna az ember szemébe, csak vezetés közben sokkal, de sokkal kellemetlenebb. Parvana elrántotta a kormányt, és az nekicsapódott a szalagkorlátnak. Ide-oda csapódtunk a két szalagkorlát között, mintha valami Flipper játékban lennénk, és a végén belehajtottunk egy másik autóba. Az ablaküveg betört, a kijöttek a tartóból a légzsákok, mi azonban eszméletlenül ültünk ablakhoz nyomódott, vérző fejjel, egy felfordult Maserati-ban.

Fehér falak vett körül – négy hófehér fal, melyek bezártság érzetet keltették. Pánik. Düh. Izgalom. Kíváncsiság. Félelem. Gyűlölet. Fájdalom. Ezek az érzések furcsán összekeveredve keringtek bennem. A fülemben irritáló csipogó hangját véltem hallani. Kényelmetlen ágyam mellett egy fakó zöld szék volt, benne egy az ágyamra hajló test tulajdonosa ült. Ahogy megmozdultam, megláttam a karomból kiálló tűt, és felszisszentem, mire a test fáradtan megmozdult. Anyu.
Saját zihálásom hangját hallottam, és a csipogó egekbe szökő frekvenciájának szaggatottan felgyorsuló pityegését, amely akár a denevér populációt is kiirthatta volna, ugyanis a jelenet kísértetiesen hasonlított a látomásra, amelyet az álmomban láttam. Sőt – ugyanaz volt.
- Lányom. – hajtotta fejét vállamra. Mi történt? – Istenem… soha, de soha többet nem ülhetsz autóba! Az a sportkocsi…
- Sportkocsi?
Kutattam az emlékeim között, végiglapoztam az összes képet, amelyek a fejemben elcsíphetetlen gyorsasággal peregtek. Maserati, eperborral összeöntött pezsgő, tánc, zene… a születésnapom. Lucas egy Maserati-t vett nekem, és én voltam olyan felelőtlen, és részeg, hogy kocsiba ültem ivás után! Pedig megmondták… Anyu mindig is azt ismételgette, hogy soha, de soha ne üljek autóba, ha ittam akár egy korty alkoholt is!
- Autóbalesetet szenvedtem?
Csöndes bólintás – ezt a szokást tudom, kitől örökölte a bátyám. Anyu is mindig ezt csinálta.
Újra végigperegtek a képek – Parvana a Maserati-ban ült velem együtt, és a lány nevetve beindította a gázt. Nem voltunk teljesen magunknál, de azért barátnőm elkezdte vezetni vadonatúj kocsimat. Fények, csapódások, borzasztó hangok, fájdalom. És ott hevertem a kórházban.
- Nem ittunk sokat. – bizonygattam Anyunak, de ő csendre intett.
- Kopognak. – jelentette ki.
- Mrs. Cass – jött be egy nővér. – Egy úr látni kívánja a lányát… – rövid szünet következett, míg elolvasta a kórlapon található nevet. – …Valorie-t.
Ki az? Apu? Lucas? Brad a szomszédból?
- Egy bizonyos Samuel Norwood.
Anyuval egyszerre bólintottunk, hogy engedje be, de most látomásomtól eltérően felismertem a nevet.
A reszkető test eltűnt mellőlem, amint megjelent valaki az ajtóban, s a nővérrel együtt távozott Anyu. Egy magas, ismerős alak lépett a szobába. Cipőjének talpa halkan kopogott a csempével kirakott padlón, ruhájának suhogását is hallottam a csendben, ahogy minden egyes lélegzetvételét is. Sam lélegzetvételét ezer közül is felismertem volna, annyit hallottam a Kiképzések alkalmával. Átvette Anyu helyét, és leült mellém.
- Tudom, hogy nem kellett volna. – motyogtam.
- Igen. A barátnőd beszélt rá?
Bólintottam.
- Nem tudsz róla valamit?
- Meghalt.
- Hogy mi? – kérdeztem döbbenten, majd felültem. Ahogyan a múltkor én is tettem, amikor feljött hozzánk, elkapta kezem, és visszatolt az ágyra, majd megveregette vállamat.
- Nagyon sajnálom.
- Nem hiszem el. – töröltem le kicsorduló könnycseppjeimet. – Olyan sok időt töltöttünk együtt… az árvaház óta velem volt. Keményebben kellett volna küzdenem az ellen, hogy beleüljön abba a rohadt kocsiba…
- Te nem tehetsz róla. – biztosított róla, de nem hittem neki. Magamat okoltam.
- Ki akarok jutni innen, el akarok menni! Semmi bajom nincsen! – nyavalyogtam, majd visszahanyatlottam párnámra. – Mióta vagyok itt?
- Körülbelül egy hete. Pontosabban egy hete és két napja. – felelte, majd a faliórára pillantott.
- Segíts kijutni, Sam. Kérlek. – kértem, de ő csak fejét ingatta.
- Nem lehet, Nova, pihenned kell.
- Majd Gabe-nél leszek. – ajánlottam fel.
Ez még annyira sem tetszett neki, de beleegyezett, hogy kivisz onnan, így megkezdődött szöktetésem.
Nehezen álltam lábra, de hogy bebizonyítsam Samnek: nem vagyok gyenge, megpróbáltam nem bicegni, és normálisan menni. A folyosó üres volt – a félhomályban a kórház rendkívül barátságtalannak és félelmetesnek hatott. Emlékeztetett a horror-filmekre, amelyek ezekben az intézményekben játszódtak, és egyáltalán nem lettem tőle nyugodtabb.
Szerencsére nem vagyok se szőke, se csinos… hála az égnek már kislány sem vagyok, és énekelni sem tudok rendesen… mindig az énekelgető kislányokat ölik meg először, vagy a szőke szépségeket. Legfeljebb Curtis vadászna le az idióta haverjaival, akiknek olyan hülye nevük van… Jézusom, ki az az állat, aki „Ellenszövetségesek”-nek nevezi el a csapatát? Bármi jobb lett volna ennél a baromságnál.
Sam zökkentett ki gondolkodásomból. Egyszer csak belökött az összekötő folyosóba, és a falhoz nyomott, eltakarva engem. Cipőkoppanásokat hallottam, s megpillantottam egy nővért, amint hátat fordít nekünk, és végigmegy a sötét folyosón. Sam világító, világoskék íriszeitől csak centiméterek választottak el. Érdekes volt a helyzet – és rendkívül kényelmetlen is. Ahogyan elindultam volna, visszatolt az előző helyre, és megint meghallottam a magas sarkúk hangos koppanásait a padlón. Sam tökéletesen érzékelte, hogy mikor közelednek – vagy csak én voltam a süket.
- Mehetünk. – engedett végre, majd előrement, intve, hogy kövessem. – Nem jön senki. Kapcsold be a képességed, Nova.
Minden erőmmel azon voltam, hogy sikerüljön. Láttam, hogy Sam is hozzáér tetoválásához, de nem értettem, neki miért szükséges.
Sam látásából és hallásából nem tudtam sokat átvenni, mégis erősebb lettem, legalábbis annak éreztem magam. A kórháznak több bejárati ajtaja is volt, de egyet használt mindenki, amelyen nyilvánvalóan nem távozhattunk. A lenti ablakok zárva voltak, így a felsőbb emeleteken kellett próbálkoznunk. Visszamentünk, majd kinyitottuk a legfelső emeleten található ablakot, az egyetlen nyílászárón, amelyet nem zártak be.
- Ezért kellenek Mia órái. – állapítottam meg.
- Nem ugorhatsz egyedül, Nova. Még csak most ébredtél fel, egy hetes kóma után.
- Na és? – keménykedtem.
- Majd ugrom veled. – ajánlotta fel, s mielőtt ellenkeztem volna, csendre intett.
- Te tudod. – sóhajtottam föl, majd engedtem, hogy felemeljen, és kimásszon velem az ablakon.
Két másodperc alatt lent voltunk. Sam sokkal gyakorlottabb volt az ugrásban. Szépen, lassan felállt, majd letett a földre.
- Micsoda kemény felállás. – mondtam elismerően.
- Ha lúd, legyen kövér. – vigyorgott.
- Milyen igaz.
- Ezt hallgasd. Ebből nagy botrány lesz. Három, kettő, egy… - számolt vissza, majd meghallottam, mire értette.
Ordítozás.
- ELSZABADULT A BETEG! MEGSZÖKÖTT! Nincs a szobájában, nincs a mosdóban, Valorie kiszökött a kórházból! ELRABOLTÁK A BETEGET, KITÖMTÉK AZ ÁGYÁT!!! – kiáltotta az egyik nővér, s a lámpák azonnal felkapcsolódtak a folyosókon.
- Basszus. – szisszentem fel, majd Sam megragadta kezem, és futni kezdett kocsija felé. Kitárta az anyósülés felöli ajtót, hogy beszállhassak. Mikor ez megtörtént, saját maga is helyet foglalt, és beindította a gázt, majd olyan gyorsan elhajtott, amilyen gyorsan csak lehetett.
- Ez meredek volt. Ilyen mentőakciót soha-többet-nem-fogunk-csinálni! Megértetted?
- Szerintem kemény volt. – jegyezte meg, miközben bekapcsolta a CD-lejátszót.
Dallamos metal ment. Én is ilyet szerettem, tehát felhangosítottam, s megjegyeztem magamban, meg kéne mutatnom Samnek még más egyéb hasonló zenéket is.
- Nem is tudtam, hogy ismered a Taking Dawn-t. – néztem meg a CD borítóját.
- Pedig nagy metalos vagyok. Én pedig azt nem tudtam, hogy te ismered.
- Márpedig amiben nincs torzított gitár, azt nem hallgatom meg. – vigyorogtam, s Samre pillantottam.
Ő is egy pillanatra rám tekintett, majd visszanézett az útra, s koncentrált.
- Mi a többiek képessége? A tiedet már tudom, de a többi Különlegesét még nem. – törtem meg a csendet. Nyomasztó volt, pedig Sammel nem szoktak kínos beszélgetéseim lenni. Ő… olyan volt, mint én.
- A tied a legkülönlegesebb mindközül. Mindannyiunk látta, illetve látja saját jövőjét, de ezt csak ritkán. Auráé a legveszélyesebb. Érintésre gyilkol, ezért hord emberek között kesztyűt. Az ő képességére mi, Különlegesek immúnisak vagyunk normális esetben, viszont ha bekapcsolja a képességét, mi is meghalhatunk akár, ha hozzánk ér. – magyarázta, de nekem fontos kérdést kellett feltennem.
- De miért nem ölte meg eddig Curtis-t, ha képes lett volna rá erőfeszítések nélkül? – vágtam közbe. Egyszerűen nem értettem.
- Itt a csavar, Nova: Curtis jelenlétében lehetetlen a koncentráció. És én mindig arra tanítottalak, hogy koncentráció nélkül mit sem ér, hogyha a nyakadhoz érsz, mert nem kapcsolódik be a képességed. Márpedig Curtis is Különleges, csak nem tartozik a mi csoportunkhoz. Nem ő a tizedik, de van képessége, mint azt hallhattad tőle, és érzékelhetted. Aurának is koncentrálnia kell, hogy megölhesse Curtis-t, de mint ezt tapasztaltad: lehetetlen.
- Értem.
- Mia azért nem fél a magasban, mert tudja, hogy képes reinkarnálódni. Persze, ezt is csak Különlegesként, koncentrálva, de neki egyszerűbb, mert bekapcsolva a képességét, halhatatlan, viszont ha nem indítja be a képességét, közönséges halandó, akárcsak mi.
- Ez a reinkarnálódós dolog eléggé lerágott csont. A többi eredetibb?
Felnevetett, majd folytatta mondandóját, s én kíváncsian hallgattam. Minden egyes szava érdekfeszítő volt.
- Deemer beleférkőzik az emberekbe, és irányítja őket. Nem alakváltó, de veszélyes, mert a teste arra az időre érintetlen, és üres marad, míg másban van, tehát akárki elpusztíthatja Deemer testét. Ha azt megölik, a képessége kikapcsolódik, és a másik testben is elveszíti az erejét, meg természetesen az életét is. Zola rendkívül jól lát, ezért tanít ő célozni.
Utálom Zolát.
- Zola rendkívül távolságtartó. Utál újoncokat tanítani, mert rendkívül gyorsan elveszíti a türelmét, és ha bekapcsolódik a képessége, meghalsz, ha a szemébe nézel.
Tehát neki van a Medúza-látása. Most, hogy belegondolok, még soha nem nézett a szemembe, és még nem is láttam Különleges alakjában, beindított képességgel. Akkor biztosan le kell kötni a szemét, különben végünk van.
- Gabe ugye érintésre gyógyít. Ed nagyon erős. Nem csak fizikailag, hanem szellemileg is. Kész zseni a gyerek! Nem. Igazából Ed mindenkinél gyorsabban fejlődik. Egyszer meglát valamit, gond nélkül teljesíti. Mindent ő intéz A Különlegeseknél, mert mindent megjegyez, amit eddig életében hallott, és látott. Nyuta pedig… na igen. Ő a Különlegesek összetartó kapcsa.
- Ez érdekes. – mormoltam, majd kitekintve az ablaküvegen, megpillantottam valamit. – Várj! – összeszorítottam kezeim, majd behunytam szemeim, s a nyakamhoz nyúltam, de Sam elkapta a kezem.
- Nem kapcsolhatod be most a képességed. Veszélyes. – figyelmeztetett, majd elengedett. – Legalább várj, míg leállok.
Leparkolt az út szélén, majd kiszálltam a zuhogó esőbe, és elkezdtem érezni az erő áramlását testemben. Sam is követett, majd ő is megtette, amit én.
- Érzem, hogy itt van. – sziszegte alig hallhatóan. – Gyenge vagy a harchoz a baleseted után, Nova. Menj vissza az autóba.
- Majd tudod mikor. Nem hagylak itt! – feleltem idegesen.
- Nova, nagyon félek, hogy nem leszel elég erős, hogy megküzdj vele! Nem kell hősködnöd!
- Neked nem kell! – vitatkoztam. – Nem fogsz egyedül maradni! – biztosítottam róla, s nem tágítottam.
- Nova, tűnj innen! – figyelmeztetett, majd elém állt, mikor már tudta, hogy késő.
Féltem, hogy Samnek baja esik, mert nem lesz elég a képessége, hogy megakadályozza Curtis támadását. A fák közül egy éjfekete öltönybe öltözött férfi lépett ki. Gyűlölettel teli szempárom minden mozdulatát figyelte.
- Most Sammel vagy, drágám?
Kezdett felmenni bennem a pumpa.
- Még egyszer azt mondod rá, hogy „Drágám”, kitépem a nyelved.
Sam megelőzött, de így is jónak találtam. Persze, ezzel minden bizonnyal felidegesítette Curtis-t, ezért aggódtam, hogy esetleg megüti, vagy ami még rosszabb, hogy megöli, vagy esetleg megkínozza. Eszembe se kellett volna jutnia ilyesfajta dolgoknak.
- Milyen bátor vagy, Samuel! – nevetett. – De ha ezt teszem Valorie-val?
Felemelkedtem a lebegőbe, amint Curtis felemelte azt az ujját, amelyet egy kígyó alakú gyűrű díszített, smaragdszemekkel. Nagyon féltem. Ez lenne a különleges képessége? Hogy tudja a dolgokat mozgatni? Vagy csak a gyűrű teszi?
Elhajított egy fa felé, majd felém közelített. Sam nem állt, és nézett ott, hanem lángoló szemekkel vetette rá magát Curtis-re. Túl gyenge voltam ahhoz, hogy bekapcsoljam a képességem, és felálljak a fa alól, így kezemet vérző fejemhez szorítottam, s próbáltam felállni. Sosem lettem rosszul a vértől – jól viseltem. Nyakamhoz szorítottam véres ujjaim, s erőm átjárta egész testem. Sikerült koncentrálnom. Curtis megragadta Samet, és egy fához szorította, majd megütötte néhányszor. Megpróbáltam hátba támadni, s halántékához szorítottam fénylő kezeim. Az érintésemtől összeesett, mert bizonyára váratlanul jött. Ahogyan az első alkalommal, fájdalmamban felordítottam, és villámcsapásként jelentek meg újra a képek a fejemben, az ütések mindenütt a testemen, a fájdalom. Bennem.
- Futás! – segítettem felkelni Samnek, mire eltűnt a fénylés bőrömről.
- Én vezetek. – jelentette ki, majd megiramodott az autó felé, kezemmel a kezében. Betett az autóba, majd rátaposott a gázpedálra, a Chrysler pedig megindult.
- Még mindig ott fekszik. – állapítottam meg hátrafordulva.
- Az erőd biztosan felgyülemlett a testedben. Már nem fáj?
- Most fájt, és ugyanolyan volt, mint legelőször.
Megpróbáltam kiverni fejemből az összes emléket, amelyet Curtis fejéből zártam sajátomba, s igyekeztem valami másra gondolni. A mentőakcióra a kórházban, az órákra, amelyeket a Különlegesekkel töltöttem. De legfőképpen Sammel. Visszaérve a Szállásra megkönnyebbülten estem egy központbeli üres fotelra. A férfi leült mellém, és a Különlegesek csak szótlanul ültek egy darabig.
- Öhm… sziasztok. – köszöntött minket Deemer.
- Hello. – mondtam. Hasra fordultam, és fejem a párnába temettem, s belegondoltam a szörnyű igazságba.
Curtis-t lehetetlen megállítani.