Nova Stories

Sziasztok! :) Íme a legújabb, csütörtöki rész. Remélem elnyeri tetszéseteket, s ha így lesz, kérlek írjatok véleményt, hogy milyen volt! Jó olvasást!
Puszi,

Eilis

Aznap este én altattam Chika-t. A kis, feketehajú csöppség résnyire nyílt, mandulavágású szemei lecsukódtak, és a parányi teremtés mély álomba szenderült karjaimban. A sokféle anyaggal kibélelt bölcső feletti gyöngyös függő forogni kezdett, s az amelletti plüssmanó elűzte Chika rossz álmait, helyette egy szunyókáló kisbaba édes álmát varázsolta neki.
Nyutával a villanyoltás után szöktünk meg, miután mindenki lehunyta szemeit, s egy gyertya sem világított a házban. Egész úton megállás nélkül futottunk, mert Aura szerint veszélyes volt ilyenkor a sötétben bóklászni, védtelenül az erdőben. Senkitől nem féltek úgy A Különlegesek, mint Curtis-től.
Ahogy elértük a Szállást, felmentünk az eldugott helyen, a szűk alagúton keresztül a létráig, majd ott felmászva benyitottunk a Központba. Mintha csak Sammel léptem volna be megint – az emberek szokásos helyüket elfoglalva társalogtak. Nyilván már mindenki tudott a délutáni tesztelésemről, s ez csöppet sem zavart volna, ha nem lettem volna tele csalódottsággal és visszafordíthatatlan elkeseredettséggel. Egyensúlyozással vontam el a figyelmem – a gerendán cigánykerekeztem. Mia sokkal kecsesebben és szebben csinálhatta, de lentről mégis tapsot hallottam, ezért leugrottam a magasból, egyenesen az ott álló személy elé.
- Jó volt? – kérdeztem a férfitől.
- Nagyon. Még csak most kerültél ide, de már nagyon jól haladsz a kiképzésekkel. Minden elismerésem, Nova.
- Kösz.
Feltűrtem pólóm ujját, és elindultam húzódzkodni, de Sam megállított.
- Tartalékold az erődet holnapra. Megmutathatom a szobákat, ha gondolod, és holnap áthozhatod a holmid, hogy berendezkedj. – javasolta, s én követtem a hálótermek felé.
- Kilenc szoba van a kilenc Különlegesnek. A tied lesz az utolsó, Nyuta szobája mellett, és kedved szerint rendezheted be a bútorokat. Van összeköltözési lehetőség is, ha valakit annyira megkedvelsz.
Ezzel most mire akart célozni? – tettem fel magamban a kérdést értetlenül.
- Íme. – nyitott be egy tiszta, ámde kicsiny szobába, amely sarkában egy ágy terült el. Mellette egy fából készült éjjeliszekrény állt, a szemközti oldalon egy szekrénnyel, és egy tükörrel. A szoba, ajtó melletti sarkában egy íróasztal helyezkedett el, előtte egy forgószékkel. A helység szürke és ezüstszínekben játszott, az ágynemű fehér volt, és makulátlan. Egy kicsiny ablakon átszűrődő fények világították meg a szobát, a tölgy hajópadlót pedig egy szintén szürkés szőnyeg fedte.
- Öhm, ez nagyon… - megköszörültem a torkom, miközben a megfelelő szavakat kerestem. - …otthonos kis kéró. Azt hiszem, szeretni fogom.
- Nyuta szobája napsárga, és színes. Gondolom, te is át fogod festeni a falat, ha lehetőség nyílik rá, nem igaz? – kérdezte.
- Egész biztos vagyok benne, hogy így lesz. – bizonygattam.
- Szeretnél egyedül lenni?
- Nem. – feleltem kurtán. – Szerintem kirámolom a cuccokat, amiket most hoztam a táskámban. - mutattam a sarokba dobott csomagra, majd felálltam, és lassan elkezdtem kipakolni tartalmát.
- Muraszaki Meséje? – kérdezte, amint elolvasta a könyv címét, amelyet az útra hoztam magammal.
Vállat vontam, s közben rakodtam másnapi ruhámat a szekrénybe.
- Érdekes könyv egy érdekes világról. A nők feketére festették a fogukat, mert akkor éppen az volt a divat. Mit gondolsz?
- Visszataszító. Szerintem a fehér mosoly sokat dob az emberen, nem gondolod?
- Dehogyisnem! De akkor nem úgy tartották. Ez az eszelős szokás Japánban terjedt el a nők körében, és minden japán nő vasas keverékkel festette be a fogait, mert ezzel azt hitték, ettől elegánsak lesznek. – magyaráztam, de Sam elszörnyedve nézte a borítón található japán hölgyet. – Végeztem. – jelentettem ki, mikor összehajtogatva betettem az utolsó pulóvert is.
Sam intett, hogy hagyjuk el a szobát, s én bólintottam, mire ő kitárta az ajtót, hogy előreengedjen.
- Fogalmazd meg a képességem. Mondd el, mit csinálok, amikor használom. – kértem meg, de ő csak értetlenül bámult rám.
- Tessék? – kérdezett vissza.
- Mi a képességem?
- Áh. Amikor koncentrálsz, fájni kezd minden testrészed, de ez gyakorlással változni fog persze, és amikor megérinted a jelet, bekapcsolod az erőd. A tárgyak körülötted azért emelkedtek fel, mert összeszedted az összes energiád, hogy belém láthass. Érezted, amit én éreztem, láttad, amit én láttam, hallottad, amit én hallottam. A képességed az én erőmből táplálkozott, azaz hogyha más személy előtt használod a képességed, ő összeesik. Átveszed mindazt, amit ő tud, ezzel elveszed az ő erejét, és kétszeresen érzékelsz majd mindent. A látásod kétszer olyan jó lesz, mert duplán érzékeled a dolgokat. Lefegyverezhetővé teszed az illetőt, így könnyen el tudsz futni, míg ő sokkos állapotban van.

Nem tartózkodtam a Szálláson sokáig. Úgy gondoltam, teszek egy sétát, hogy beszívjak egy kis friss levegőt.
Hideg volt az este. A baglyok vészjósló huhogása figyelmeztetett a Szállás elhagyásának veszélyeire, de én mit sem törődve velük útnak indultam. A hűvös szellő susogása kísérte lépteim zaját, a levelek összedörzsölődése a magas fákon, s az állatok halk mocorgása a bokrokban. Megtorpantam, amint ez a zörej erősödött. Hátrafordultam, de nem állt mögöttem senki, így utam tovább folytatódott. Kis idő múlva a hangok újra hangosabbak lettek, én pedig összeszorítottam öklömet, majd megtapintottam a jelet a nyakamon. A lábam élénkebben érzékelte a talajt, s amint kinyitottam szemem – éreztem, hogy fénylik – sokkal élesebben látszott minden. A bőröm is fénylett – éreztem mindent, amit csak lehetett. Megfogalmazni nehéz lett volna képességem, annyi azonban bizonyos volt – uralni még nem tudtam az erőm. Arrafelé fordultam, ahol a mocorgás feltűnően hangos volt. Megszűnt a fénylés, de még mindig szokatlanul élesen láttam és hallottam.
- Áh… Valorie.
A férfihang egyenesen mögülem jött. Megfordultam, és újra megérintettem a jelet, de nem használt. Sam szerint, ha nincs megfelelő koncentráció, a képesség sem működik.
Gyorsan megfordultam, és zsebembe nyúltam – kitapintottam pisztolyom helyét, a zseb azonban üres volt. Zola arra tanított, hogy gyorsan rántsak fegyvert, ha egy Ellenszövetségesnél is azt látok, Mia pedig arra, hogyha nincs nálam, vagy nem tudom elég gyorsan előkapni, mozduljak. Tudtam, hogy Curtis Killeen állt előttem, azonban stukkert nem tartott kezében. Grafitszürke zakóját lesimítva közeledett felém, de én minden lépésénél hátráltam egyet, s megpróbáltam koncentrálni képességemre.
- Mennyi Különlegest kaptam el, és mennyi képességet vettem már el! Húszévente, mikor létrejön egy újabb Különleges csapat, néhány év múlva én újra, és újra véget vetek neki, és megszerzem a drága különlegességeket. Mindig a Küldöncökkel kezdem, de most az ügyeletes kedvenctől veszem el legféltettebb kincsét. Tudod-e, hogy érzem, mi neked a fontos? Hogy beléd látok, és érzékelem a gyengepontjaid?
Ha én tenném, nem lenne annyira vicces; összeesnél, ha hozzád érnék, Curtis. – beszéltem hozzá magamban, de a valóságban nem szólaltam meg, csak gyűlölettel néztem szürke szemeibe. - Ha a Küldönccel végeznék először, mit szólnál hozzá?
Valószínűleg levadásználak, és brutálisan meggyilkolnálak.
- Nem örülnél neki, igaz?
Annak viszont igen, hogyha behúzhatnék neked egyet anélkül, hogy utána megölnél.
- Hálás vagy Samuel Norwood-nak, amiért idehozott?
Az nem kifejezés. Ha nem jön ide, hogy megmentsen engem, még hálásabb leszek, de a filmekben általában ilyenkor tűnik fel a „jó csávó”, hogy megmentse a „jó nőt”, aki ebben az esetben nem is annyira jó nő. Sajnos a valóság más – de honnan is tudhatná egy ilyen kis rohadék, mint te?
- Tudtad-e, hogy gondolatolvasó vagyok?
Nem féltem addig a percig, vagyis megpróbáltam nem félni, azonban ettől a kérdéstől egy pillanatra megállt a szívem.
- Legalább megkönnyítetted a dolgomat abban, hogy ne kelljen szemtől szembe kimondanom, hogy jobban gyűlöllek, mint senki mást a Földön, és hogy az egész Különleges banda legszívesebben kegyetlenül megkínozna. Jobb így? – tettem fel a kérdést gúnyosan.
- Nagyon pofátlan kislány vagy, tudod-e? De most már legalább látom, hogy nem vagy néma. – nevetett saját viccén, én azonban undorodva figyeltem minden egyes mozdulatát. – Szerinted Valorie, tetszene Sam-nek, ha itt helyben elvenném a képességed, és megölnélek?
- Menj a Pokolba. – vágtam oda neki.
- Csak A Különlegesekkel együtt.
- Nélkül.
- Ahogy gondolod. De bármit megteszek azért, hogy megszerezzem a fránya képességed, köztük azt is, hogy megölöm Samet. Szerinted nem látom, mennyire szereted őt? És most lássuk; képes leszel-e megölni engem a többiek nélkül?
Tudtam, hogy nem.
A hátam mögül rengeteg hangot hallottam; rengeteg különbözőt, nőit is, férfit is. Hátam mögé pillantottam, hogy kik jönnek, azonban amikor már visszafordultam, Curtis nem állt ott. Amint megérkeztek A Különlegesek, a gonosz felszívódott, mert gyáva volt, és ezt saját magáról is tudhatta. Az a cselekedete, hogy nem mert szembeszállni velünk a csatlósai nélkül, igencsak gyávaságra utalt, és ezért rendesen le is néztem.
- Megölöm. – közöltem Sammel, mikor mellém lépett. És ekkor valami eszembe jutott, amelyen egész visszaúton gondolkoztam:
A francba… Curtis nem esett össze a képességemtől. Vajon immúnis rá?

A Szálláson elmeséltem a történteket a csapatnak, azonban meg is kaptam a magamét, amiért elkószáltam a tiltás ellenére. Nem számoltam be a párbeszédünkről, mert nyilván helytelennek tartották volna azt is, hogy egyáltalán megszólaltam Curtis előtt.
- Megpróbáltunk megóvni tőle, de te az iszonyatos makacsságoddal ellentmondtál nekünk, igaz? Mi lesz ezután? Ha elkapják Sam-et, te rögtön ugrasz az Ellenszövetségesek bázisára, hogy megmentsd, annak ellenére, hogy nem engedtünk el oda? – kérdezte Zola idegesen.
- Sam-nek nem lenne szüksége a segítségemre. – feleltem az ablak felé fordulva, egy csésze teát szorongatva.
- És ha esetleg megölnék őt, utána meg rád jönne a „bosszút állhatnék”-od, és ismét a Halál markába futnál? Nova, Curtis simán megöl téged, egymaga is! Nem fél tőlünk, és soha nem is fog. Most bizonyára elvonult röhögni, és elmeséli minden egyes szavadat a kegyetlen társainak, és ők is a markukba röhögnek. Mi lenne, ha megölnék Sam-et?
- Nem ölnék meg. Képes megvédeni önmagát. – bámultam még mindig az ablaküveget, majd tekintetem az ezüstösen világító Holdra szegeződött.
- Te ezt gondolod. De mi van, ha nem azért lett Küldönc, mert a képessége fölösleges nekünk, hanem azért, mert egyszerűen csak nélkülözhető személy, mert egy rendes ember is képes a feladatára? – folytatta a kérdezősködést, de én nagyot sóhajtva leraktam a csészét az asztalra.
- Én ezt nem bírom tovább. – adtam föl. – A szobámban leszek. – jelentettem ki, majd távoztam a Központból, s bevágtam magam mögött az ajtót.
Felidegesítettem magam azon, ahogyan Zola beszélt velem, de különösebben nem is az érdekelt, ahogyan mondta, hanem az, amiről beszélt. Tényleg megmenteném Sam-et, még ha az az életembe kerül is? Valóban elmennék érte a Bázisra, csak hogy kiszabadítsam, még ha tudatában állok is annak, hogy képes rá egyedül is? Furcsa. Alig néhányszor találkoztunk, de már most feláldoznám az életem az egyik csapattársamért, kiváltképp Samért.
A szobámban ülve elővettem az ágy alól a rajzokat, amelyeket eddig festettem a férfiról. Mennyire idegen volt még akkor, és mégis mennyire élethűre sikeredett a portré, hogy még bele is szédültem a nézésébe… nyugtalanul konstatáltam, hogy valami nincsen rendben velem. Megsimogattam Edwardot, az ablaknál ülő macskát, de az is elugrott kezeim alól.
Tessék… már a macska is utál.
Az ajtón halk kopogtatás hallatszott.
- Tessék. – hívtam be az illetőt. A belépő ember Sam volt. Nagyot sóhajtva mutattam az ágy egy szabad pontjára, és visszatettem a rajzokat az ágy alá.
- Ne haragudj Zolára, csak kétségbeesetten keresi a megoldást az Ellenszövetségesek elpusztítására. – kért bocsánatot a nő helyében is.
- Hülye nevük van. – horkantam fel. – Ellenszövetségesek… ki találta ki ezt a baromságot?
- Curtis. – felelte kurtán, mire arcvonásaim megfeszültek.
- Gondoltam. Utálom azt a fazont. – dőltem hátra, mire bevertem fejem a vastámlába. – Auu… szerintem ma már meg sem kéne mozdulnom.
- Igen, valóban hosszú napod volt. De előbb hadd adjam oda ezt.
Zsebéből előkotort egy színes kis valamit, amely csillogott, és a kezembe adta.
- A Különlegesek pecsétgyűrűje. Mindenki visel egy ilyet, és a minta rajta pontosan olyan, mint a jel a nyakunkon.
- Köszönöm. – nézegettem csillogó szemekkel az ékszert, amely hovatartozásomat jelképezte. – Te hogy takarod el a jelet?
- Nem tudom rendesen elfedni, mert a hajam nem elég hosszú hozzá. – bökött nyakára vigyorogva. – Ezért nem is törődöm vele. Akiknek kell, azok úgyis tudják, miért van ott, akiknek meg nem, azok hadd kíváncsiskodjanak.
Elmosolyodtam, majd felhúztam ujjamra a pecsétgyűrűt. Gyönyörű darab volt, és ezekben a színekben még szebbnek hathatott, mint a nappalinál, hisz most ezüstösek voltak a fények, amely sejtelmesebbé és titokzatosabbá tette az ember kezén.
Pityegést hallottam a sarokból, és odarohantam.
- Uh… feltöltődött a telefonom. – emeltem föl, hogy Sam is láthassa.
- Kedveled a régimódi dolgokat, igaz? A kocsid, a telefonod… - viccelődött.
- Szállj le rólam! Persze, jó lenne egy Ferrari, vagy egy szupergyors Maserati, de hétköznapokra tökéletes volt a piros Peugeot. És nehezen kezelem az érintőképernyőt… a régimódi nekem tökéletes, hisz nem nagyon vonzom a modern technikát…
- De sok mást igen.
- Miről beszélsz? – néztem rá értetlenül.
- Gabe egész nap arról beszélt, mennyire kitartó voltál mindvégig a rendelőben, és hogy mennyire odavan a képességedért. – forgatta szemeit, mire én legyintettem.
Oh… tehát Gabe… - gondoltam.
- Mi az ő képessége? – tettem fel Samnek a kérdést.
- Érintésre gyógyít. Ezért lett ő a gyógyítónk. Rendkívül tehetséges orvosnak, és gyorsan felismeri az ember gondjait. – magyarázta. – Szerintem pszichológusnak is simán elmenne. Van egy kis lelki gondod, azonnal megbeszélheted vele. – mosolygott, s nyilván visszagondolt egy régi emlékére ezzel kapcsolatban.
- Áh, értem… a te képességed…
- Abszolút felesleges és használhatatlan. – vágta rá. – Ahogyan Zola mondta. Nem vagyok alkalmas más feladatra, mint a Küldöncére. Mindenki más fél a haláltól, kivéve engem, mert én nem féltem a képességem, és az életem. Egyedül a többiekért aggódom.
Néha bólintottam, miközben beszélt, majd egy csörgő hangra lettem figyelmes, amely közvetlenül az éjjeliszekrény felöl jött. Kezembe kaptam a telefont, és kíváncsian néztem meg a kijelzőjét.