Nova Stories

Sziasztok! Feltettem a legújabb részt, remélem tetszeni fog. :) Számítok rátok, és persze, nyugodtan mondjátok meg a véleményeteket, de udvariasan, ha szabad kérnem. :) És köszönöm azoknak, akik bejelölték magukat rendszeres olvasónak a másik történetemnél, nagyon örültem neki. ^^
Jó olvasást!
Puszi,
Eilis

- Nem… - akadozott a hangom. – Nem értettem pontosan.
A telefon recsegett a benne elhangzott hatalmas sóhajtástól, amelyet Apu hallatott.
- Anyu ma reggel meghalt. – nyögte sírás közeli állapotában.
- Nem. – böktem ki percek múlva. – Nem lehet igaz. – szóltam, miközben újra megeredtek könnyeim.
Zokogtam, úgy éreztem, többet nem akarok ezen a világon élni. Mindennek vége van. Mia eltávozott közülünk, és valószínűleg nem jön vissza többet, a Szállás leégett, a harcban veszítettünk, most meg ez… Lucas ezek után miben higgyen? Hitte, hogy Mia szerelmes lesz belé, hogy egyszer ő is közénk fog tartozni, hogy befogadjuk, mint Hue-t, és hogy valamilyen módon képességhez juthat, ha már egy Különleges fia. Kétségbeesetten kereste a jelet a nyakán, és már hitte, hogy az Ellenszövetség gyermekeként született, azonban ő nem rendelkezett képességgel – valószínűleg a sors neki nem ezt az utat szánta. Hitte, hogy Anyu talán egy véletlen folytán örökké fog élni, és mikor beszámoltam neki az életelixírről, fellelkesült. Meg akarta gyógyítani vele Anyut, s már haditervet is készített a Bázis bevételére.
- Nova. Nova, ott vagy még? – szólt bele Apu a telefonba.
- Itt. Menjetek a barlanghoz, mi is ott leszünk. Nincs többé Szállás. – mondtam ki már higgadtan a végszót, s könnyeimet törölgetve leraktam a telefont. – Anyukám ma reggel meghalt. Azt hiszem most, hogy a Szállás már nincs többé, ideje lenne egy új helyet keresni. Ha meg akarjátok védeni magatokat, kövessetek. – beszéltem teljesen színtelen hangon, s megindultam a rejtekhelynek tervezett barlang felé. Sam megpróbálta megfogni a kezem, de én egy szomorú pillantással jeleztem, hogy nem vágyom senki társaságára. Megértően bólintott, majd elengedett, hogy elnavigáljam a csapatot.
Nem volt olyan messze, mint amilyennek először gondoltam. Úgy éreztem, szükséges lesz most egy helyen lennünk, és nem szétválnunk, mert bármikor ránk támadhatott volna az Ellenszövetség, még út közben is. Apuék fél órával később érhettek oda, mivel már eleve sejtették, hogy otthon többé nincsenek biztonságban, és bizonyára a Szállás felé indultak, ami korábban leégett, így nem vett sok időt igénybe, amíg idetoloncolták az összes szükséges holmijukat, meg természetesen magukat. A Különlegesek férfitagjait és Zolát visszaküldtük Deemer Jeepjéért, hogy annak segítségével hozzanak el minden matracot otthonról, és pakolják el az összes ételt, amit csak találnak, továbbá vastag anyagokat is szállítmányozzanak át, arra az esetre, ha fáznánk éjszaka. Apu – ugyanis ő elmondása szerint hónapokig ott élt más menekült Különlegessel együtt, még a bujkálós korszakukban – megmutatta nekünk, hol találjuk az egyetlen vízforrást, hogy tartjuk az eldugott takarókat, és meleg ruhákat, amelyeket vészhelyzet esetére rejtettek el. Még az este megtalálta mindenki a saját helyét – párosával kellett elhelyezkednünk az egyes üregekben. Én természetesen Sammel osztottam meg a matracot, Apu Lucas közelében akart lenni, így ő vele került egy üregbe, Zola és Nyuta voltak még párban, Ed és Gabe testvériesen megosztozott azon az egy matracon, míg Deemer és Aura maradtak egymásnak. A férfi udvariasan átengedte a matracot a nőnek. Sokáig vita tárgya volt, hogy én aludhatnék Aurával, Sam pedig Deemerrel, de mi ketten Sammel nem akartunk külön szobában lenni, így a döntés erre a változatra esett.
A többiek összegyűltek a legnagyobb, szabad részen, és tüzet gyújtottak a kintről hozott fákból, majd körbeülték, és hoztak néhány ülőalkalmatosságot is, amelyek meglepően jó állapotban voltak, míg én a saját kis üregemben kucorodtam össze magányosan. A társaságban sem volt jobb téma Mia és Anyu halálánál, így hamar meghallottam, ahogy Lucas feláll, és ordítani kezd. Azonnal kirohantam, hogy lenyugtassam, azonban ő nem hallgatott rám – egyre csak azt magyarázta, hogy soha nem vigyáztunk eléggé mások életére. Úgy gondolta, hogy mi soha nem voltunk rá tekintettel, hogy minket nem érdekelt más családja, elvoltunk a mi kis zárt burkunkban, miközben kint veszély leselkedett ránk. Teljesen kikészítette ez a szörnyű hangulatú, zavaros beszélgetés, és hatalmas dühkitörése erre tökéletes magyarázatként szolgált.
- Állj le, Lucas, csillapodj! – próbáltam lenyugtatni bátyámat, de ő tovább ordított.
- Nem lehet! Mondd Nova, hogy ez csak egy rossz vicc… mondd, hogy nem igaz, kérlek, Nova! - rogyott a kanapéra, majd arcát tenyerébe temette, s pillanatokig csak idegesen fújtatott.
- Tudod, hogy nem viccelnénk ilyennel. – néztem rá könnybe lábadt szemekkel, s mikor ő is rám pillantott, láttam; szintúgy sírni készül, mint én. – Jaj, gyere ide. – mondtam neki, majd kitört belőlem a zokogás. Leültem mellé, és átöleltem – megpróbáltam ezzel kifejezni, mennyire jelen van nálunk is a testvéri szeretet. – Tudom, hogy nehéz neked, én is ugyanúgy el vagyok keseredve, mint te. De értsd meg, Lucas, hogy Mia már nem jön vissza többet… elment. Tudom, milyen érzés elveszíteni a szerelmed. – egy pillanatra Samre pillantottam, ki folyamatosan arcomat leste.
- Még mindig nem tudom elhinni, hogy tényleg ez történt… lehetetlen. Miért ilyen szörnyen nehéz minden? Miért nem tudom elengedni őket? – kérdezte tőlem.
- Nem muszáj itt lenned. Menj az üregedbe, és nyugodj meg egy kicsit. – javasolta Nyuta, ki nagyon gondoskodóan bánt bátyámmal; felsegítette, és kikísérte bánatos testvéremet, majd csak percekkel később tért vissza.
Eközben én is felálltam, majd elköszöntem a társaságtól, hogy visszatérhessek saját szobámba, s gondolkodhassam egy kicsit a történteken. Azonban nem teljesen arra a látványra számítottam, amely fogadott, s még sok ideig földbe gyökerezett lábakkal álltam a matrac előtt, miközben azt hittem, hallucinálok.
- Mia? – kérdeztem, s megpróbáltam koncentrálni a hirtelen feltűnt alakra; azt hittem, csak képzelődöm. – Lehetetlen. Láttalak meghalni, te nem élhetsz! – hitetlenkedtem, s jó nagyokat pislogtam, hogy végleg elhiggyem: ez valóban ő.
- Meghaltam. – felelte, s tekintetem végigfuttattam fénylő alakja körül. – De mégis itt vagyok.
- Szellemkép. – állapítottam meg, s elkaptam fejem. Nem akartam elhinni, hogy valóban az ő hangját hallom, hiszen ez lehetetlen… megint csak képzelődöm.
- Most csak a te fejedben élek. Más nem lát rajtad kívül. – közölte velem, s én felnevettem. Aki ezt kintről hallotta, bizonyára egyenesen őrültnek nézett. Nova magában nevet ilyen események után… megzavarodott. És tényleg ez történt! Nem voltam normális, csak a képzeletem játszott velem, azt láttam, amit látni akartam, és nem a valóságot. – Látni akartál? Ó, de kedves. – mosolygott rám a szoba másik végéből, majd odasétált mellém.
- Ne olvass a gondolataimban… – szorítottam két kezem a fejemhez. – Nem is létezel.
- Valóban. – bólintott vigyorogva, majd átölelte vállamat. – De jól esik, hogy még így is hozzám beszélsz. Hát nem ezt akartad? – kérdezte vidáman. Még mindig ugyanaz a Mia volt, mint régen… csak átlátszó, fénylő, és nem igazi.
- De igen. – pillantottam rá, majd megpróbáltam megérinteni bőrét. Kezem átsiklott rajta, mintha teste puszta illúzió lenne, mégis olyannak tűnt, mintha valóban ott lenne. Érdekes jelenség, ezelőtt soha nem tapasztaltam ilyet. – Elkeserítetted a testvérem. Nem így kellett volna történnie.
- Nézd, Nova. Én soha nem szerethettem volna úgy Lucas-t, ahogyan ő szeretett engem. Ezt meg kell értened! Soha nem vonzódtam volna úgy hozzá. Kedveltem őt… de nem tudtam volna beleszeretni, jól tudod. – emlékeztetett, s én felidéztem magamban a róla megtudott dolgokat.
- Igen, és semmi bajom nincs ezzel. – biztosítottam erről, majd észbe kaptam, mit művelek. Nem élő embert nyugtatgatok… szinte a falhoz beszélek, rajtam kívül nincs senki a helységben.
- Ezt személyes sértésnek veszem. Én is itt vagyok. – horkant föl.
- Na jó, csak hogy tisztázzuk. A lelkiismeretem vagy, vagy micsoda? – értetlenkedtem, s ő ismét bólintott.
- Valami olyasmi lennék… a részeddé váltam. Nem tudsz megszabadulni tőlem, amíg el nem felejtesz teljesen. Azt hiszem, ez így igazságos. – bólogatott hevesen, majd a kőfalhoz sétált, s könnyedén átlépett rajta, holott semmi átjáró nem volt rajta. Biztos voltam benne, hogy csak káprázik a szemem… ez hihetetlen! Mia szelleme kísért… Úristen. Ez már több mint beteges. – Sam jön. – közölte velem, s lelkesen visszaszökdécselt hozzám. – A biztonság kedvéért itt maradok.
- Nem. – ingattam fejem, s megpróbáltam hátánál tolni, hogy kilökjem az üregből, de kezemen mintha átszivárgott volna. – Minden mozdulatomat kísérni fogod? – idegeskedtem.
- Nem hagylak nyugodni, amíg rá nem jössz a dolgokra. – felelte, de nekem támadt egy ötletem: volt egy feltételem.
- De akkor segítened kell nekem gondolkodni! Nem tudom egyedül megtalálni a kérdésekre a választ. – mondtam csalódottan, és én láttam szemem sarkából, hogy ajkai ismét széles mosolyra húzódtak.
- Egyelőre azt sem tudom, mit keresel. Sorolj fel néhányat, hátha meg tudom rá mondani a helyes választ. De! Előre szólok, hogy nem tudok, vagy nem akarok mindent elmondani. Csak rajtad múlik, milyen a hangulatom. Például te most bolondnak érzed magad... mivel a részed vagyok, én is teljesen megőrültem. Tehát lehetséges, hogy idióta válaszokat fogsz kapni, és értelmetlen dolgokat tömök a fejedbe, amitől nem hogy okosabb, de még tudatlanabb leszel, mert én is – akárcsak te – összevagyok zavarodva.
Nagyszerű… - gondoltam, s az ajtóra pillantottam, amely éppen tárulni készült.
- Minden rendben? – toppant be Sam, ki az elmúlt órákban kissé túl sokat aggódott miattam, s a romokban heverő életem miatt.
- Igen. – bólintottam csöndesen, de szemem sarkából még mindig Mia szellemképét figyeltem, ki szintén kíváncsian tekintett vissza rám. Közben a férfinak is integetett, ki látszólag nem látta őt, s ezeken nagyot nevetett – különböző torz arcokat vágott, mint valami kisgyerek, aki a barátjával csúfolódik. – Hagyd már abba... – szóltam rá halkan, hogy Sam ne nézzen teljesen őrültnek.
- De mit? – kérdezett vissza értetlenül a lány.
- Te nem voltál ilyen idegesítő. – emlékeztettem, s mikor ezt normál hangnemben kimondtam, szörnyen meg is bántam, ugyanis úgy tűnt: ezt Sam is pontosan értette.
- Idegesítő? – vágott értetlen arckifejezést. – Idegesítő vagyok?
- Nem. – ingattam hevesen a fejem, s már kezdtem volna a mentegetőzésbe, de helyettem ő szólalt meg.
- Sajnálom, ha túlzásba viszem az aggodalmaskodást. – lépett hozzám közelebb, majd megfogta kezem, s egyenesen szemembe nézett. Nem tudtam Miára figyelni, ki hátam mögött közben bizonyára forgatta szemeit, s azt mutatta, hogy legszívesebben hányna ettől a romantikus jelenettől.
- Hagyd már abba! – szűrtem fogaim között a figyelmeztető szavakat, de Sam – tekintve, hogy közvetlenül előttem állt – ezt is meghallotta.
- Tényleg ennyire irritál a viselkedésem? – fakadt ki a férfi.
- Nem, nem, éppen ellenkezőleg… nem neked mondtam. – feleltem szörnyű zavaromban, s megpróbáltam elhallgattatni az egyre csak dalolászó Miát. Igazi, vagy nem igazi… miért teszi ezt velem?
- Mert össze vagyok zavarodva, mint te. És ilyenkor őrülten viselkedem. Nem tudsz Samre koncentrálni, hát én sem koncentrálok rá. Mit nem értesz? Innentől én vagyok te, és te vagy én. A lelkiismereted vagyok. – dúdolta, s folyamatosan, újra, meg újra körbeszökdécselt minket.
- Nova, rajtunk kívül senki nincsen ebben a szobában. – mondta komolyan, majd körbe is nézett a szobában, hogy ezt bebizonyítsa. – Látod?
- Igen, tudom… csak mintha… Mia mindig itt lenne velem. Érted?
- Nekem is nagyon hiányzik, de el kell felejtened. Elment, nem jön vissza többet.
- Nem, nem érted. – ingattam fejem, s megpróbáltam kiűzni a fejemből Miát.
- Nem, tényleg nem, magyarázd el kérlek. – mondta, s helyet foglalt a matrac szélén.
- Én… - kezdtem bele nyögvenyelősen. – Nekem ez nem megy! Miért vagyok én ilyen szerencsétlen? Miért nem jön össze soha semmi? Minden… annyira zavaros. Az összes dolog, ami fontos volt az életemben, mintha egy szempillantás alatt eltűnt volna! Legbelül üres vagyok, mintha meghalt volna egy világ bennem, és egy részem elhagyott volna. Az, hogy látom Mia szellemképét, nem ugyanolyan, mintha… - folytattam volna, de Sam közbeszólt. Ez a kijelentés bizonyára megrázta.
- Várj csak! Mit mondtál, mit látsz? – kérdezett vissza döbbenten.
- Igen… folyamatosan itt van, és úgy cselekszik, ahogyan én, mivel az én hangulatomtól függ az ő viselkedése is. Ha szomorú vagyok, ő is lehangolt, ha vidám, teljesen felpörög, ha dühös, ő is hasonlóan mérges lesz, ha pedig úgy érzem, megőrültem, ő erre válaszként idegesítően bolond lesz. A részemmé vált. – magyaráztam, de láttam Sam arckifejezésén, hogy nem igazán érti a dolgot.
- Te látod Miát? Azt hiszed, hogy a lelkiismereteddé lett, vagy micsoda?
- Megértem, ha nem hiszel nekem, bár reméltem, hogy legalább te nem fogsz elítélni emiatt. – sütöttem le szemem hatalmas bánatomban, s megpróbáltam nem ránézni a férfira, de nem ment, hiszen államnál felemelte arcomat, hogy a szemébe nézhessek.
- Tudom, hogy most nehéz neked, Nova. De a képzelgések nem hozzák vissza őket. El kell engedned mindenkit, aki elment. – ölelt át, majd hosszas csókot nyomott fejem búbjára.
- De édes… engem soha, senki nem próbált így vigasztalni. – emlékezett vissza Mia, s egy pillanatra mintha elfogta volna a szomorúság.
- Mert nem hagytad. – helyesbítettem csöndesen.
- Nem viseltem el! De ez nem ugyanaz. Meg sem próbálták! És egyébként is… kiráz a hideg, mikor egy férfi megölel. Nem szeretem! – idegeskedett a lány. – De most ne velem foglalkozz. – billentette oldalra fejét. – Itt van egy olyan ember, aki csak rád szeretne figyelni, hát te is tégy így. Én addig… megpróbálok csöndben maradni.
- Köszönöm. – suttogtam, majd odabújtam Samhez, és kizártam a fejemből a férfi válla fölött kíváncsian átkukucskáló halott Különleges szellemét.

Így valamelyest jobb volt: jobb és nyugodtabb. Bár a családdal nem nagyon akartam beszélni, megpróbáltam nekik a lehető legjobb helyet és helyzetet biztosítani az új Szálláson, amíg meg nem lett a rejtekhely.
Lucas hatalmas elkeseredettségében végigcsinálta a Különleges Kiképzés egyes állomásait lépésről-lépésre, s úgy viselkedett, mintha közénk tartozna, azonban sajnos soha nem léphetett olyan magas szintre, mint amilyenen bármelyik másik Különleges férfi volt. Egyik nap leültettem Samet egy székre (időközben egész otthonossá varázsoltuk a helyet, Deemer titkos asztalos tudásának köszönhetően), majd én is helyet foglaltam előtte egy üres, fehér, tiszta rajzlappal, és egy grafitceruzával.
- Ne mozogj, különben elrontom az orrodat. – figyelmeztettem, s mikor újra fészkelődni kezdett, ismét rászóltam. – Most az én modellem vagy, gyakorolni szeretnék.
- Fejből le tudtál rajzolni… - emlékeztetett, azonban én felhorkantam.
- De most nincs szükségem emlékezetből rajzolásra, ha itt vagy előttem! Kérlek szépen, ne mocorogj. Látod? – gyorsan lefirkantottam egy mosolygós fejet a lap közepére. – Ez vagy te. Akarsz ilyen lenni? Tehát nem. Akkor kérlek, ülj rendesen.
Órákig nem szóltunk egymáshoz: én elmélyülten rajzoltam Sam portréját, a férfi pedig a Muraszaki meséjét olvasta, amelyet tőlem kért kölcsön, hiszen látta, mennyire odavagyok érte. Közben Mia teljesen belassult a háttérben – már alig volt kedve beszélni, inkább Sam válla fölött áthajolva bújta ő is a könyvet, és bosszankodott, mikor az túl gyorsan lapozott, így ő nem tudta elolvasni, ami még hátra volt neki.
- Mondd csak… mi tetszett neked ebben? – kérdezte, mikor én már a kép végéhez közelítettem.
- Ki is olvastad? – tettem fel a kérdést ledöbbenve, mikor meglebegtette előttem. – Pedig csak… óh. – néztem karórámra, majd felsóhajtottam. – Már négy és fél órája itt ücsörögsz.
- Nem olyan hosszú ez. – lapozta gyorsan végig a könyvet. Mia megpróbált utánanyúlni, hogy kikapja kezéből, de sajnálatos módon az átment a tárgyon.
- De úgy tűnik, érdekfeszítőnek találtad. – vágtam vissza, miközben a hadonászó szellemlányt figyeltem.
- Sok benne a… halál. És igazából nem értem Fudzsi-t, sőt, egyik japán nőt sem értem. Miért nem akarnak férjhez menni? Ennyire iszonyatos a gondolata a házasságnak? Az egyik elment apácának, csakhogy megmeneküljön tőle. – mondta tartalmát elszörnyedve.
- Fogalmam sincs… még nem gondolkodtam el ezen. – vallottam be, s kezem megállt a rajzolásban. Csak a foto-realisztikus portrét bámultam megkövülten, majd tekintetem ide-oda kezdett cikázni Sam és a kép között. – Szerintem elrettentőnek találták. Sokaknak közülük kényszerházassága volt, lehet az adott ember, aki elvette a lányt, a császári udvarnál szolgált, és a tisztségéhez új feleséget kellett keresni, aki általában fiatal volt. Ha belegondolsz, nem valami megnyugtató tizenévesként egy nálad jóval idősebb férfihoz feleségül menni. Engem a versek fogtak meg benne, szerintem gyönyörűek.
- „Kifelé a sötétségből, mégis nagyobb sötétség útját követem; távoli hold, a hegy gerincén, adj nekem fényt.” – olvasta fel Sam Idzumi versét. – Én a rímeket szeretem.
- Minden stílusra legyél nyitott. – javasoltam, majd felálltam, hogy lesöpörjem magamról a radírtörmeléket.
- Megnézhetem? – kérdezte, s már állt volna föl, de én eldugtam előle a rajzot, a hátam mögé. – Nova!
- Nem szeretném megmutatni. – cseleztem ki, s karja alatt átbújva a háta mögé kerültem. Már megpróbáltam volna elmenekülni, mikor Miát találtam magam mögött.
- Pedig nagyon jó lett. – jegyezte meg, majd átsuhant rajtam.
- Nova. Majdnem öt órán keresztül ültem Deemer amatőr, szálkás székén, hogy lerajzolj, és most nem mutatod meg a képet? – kérdezte felháborodva, majd elmosolyodott, s megpróbálta kikapni kezemből a művet. Utáltam foto-realisztikusan rajzolni, inkább a lendületes ábrázolásmódot kedveltem, azonban most a precíz, apró vonalakra volt szükségem, hogy valamennyire megnyugodjak.
- Jól van, tessék. – adtam föl, majd kezébe nyomtam a portrét. Ekkor gondoltam bele, hogy vajon miért is adtam be a derekam, s akkor rájöttem, hogy a férfi kényszerítő képessége miatt éreztem szükségesnek a rajz átadását. Sam visszaült a faszékre, s pár percig csak elmélyülten tanulmányozta saját arcképét.
- Hmm. – szólalt meg kis idő elteltével. – Ez…
Kíváncsian vártam véleményét, de nem bírta kibökni. Ilyenkor én is szerettem volna olyasmi képességet, mint amilyen Samnek volt, hogy a vélemény elmondására kényszerítsem, ám ez már feleslegesnek bizonyult, mikor végre megszólalt.
- Gyönyörű szép lett! Istennő vagy, Nova! Ezek a vonalak… mintha egy tükörbe néznék, nagyon hasonlít. – mondta az elismerő szavakat, s nekem jól esett, hogy így gondolta. – Ez micsoda? – kérdezte, majd a nyakamban lógó fehérarany medálra tekintett.
- Semmi. – legyintettem, majd levettem nyakamból, hogy megmutassam Samnek. – A zongoratanárnőm adta nekem, Anyu és Apu fényképe van benne. Ők az igazi szüleim. – magyaráztam, mikor a férfi felnyitotta a ’Z’ betűs medalion-t. Megvizsgálta a képeket, majd visszaadta nekem.
- Nagyon szép. – mosolygott rám. – Gondolkoztál már azon, hogy van valami a képek alatt? – tett fel egy váratlan kérdést, s én kíváncsian hajtottam fel a medál tetejét, hátha felfedezett rajta valami szokatlant.
- Nem. Ki tenne bármit is a kép alá? – kérdeztem értetlenül, majd odébb csúsztattam körmömmel apukám képét.
Semmi nem volt alatta, így a másikkal is megpróbáltam ugyanezt. Nagy meglepetésemre egy aprócska, fehér cédulát találtam alatta, olyasmit, amilyen a szerencsesütikben szokott lenni. Kihajtogattam a kis cetlit, majd a felé a kevés fény felé tartottam, hogy el tudjam olvasni. Japánul volt írva, így eltartott egy darabig, míg kevéske japántudásommal kibogoztam a szöveget.
- A barátság olyan, mint a cseresznyefa s virága: ha le kell esnie, lehullik. Vissza már nem lehet illeszteni, de egy későbbi időszakban újabb jő, bízva benne, hogy az szebb, jobb, és ragaszkodóbb lesz. A lehullott sem foszlik semmivé, csak más utat vesz, és emlékként tűnik el, de nem semmisül meg. Az évek során viszont azt is elfeledik, hogy rápillantottak arra a cseresznyevirágra, amelyet egykor még sajnáltak, és szépnek tartottak. – olvastam akadozva, mire Sam hangosan felhorkant.
- Hát ez… nyálas. Vajon ki írta ezt? – kíváncsiskodott, azonban én csak a fejemet ingattam.
- Nem tudom, Apu japán volt. Lehetséges, hogy ő…? – találgattam, majd megfordítottam a kis papírlapot. – Keresd a válaszokat. – fejtettem meg az idegen nyelvű írást, majd értetlenül meredtem Samre. – Milyen válaszokat?
- Attól függ, hogy vannak-e kérdéseid. Vannak? – nézett rám a férfi érdeklődve.
- Mondd azt, hogy igen! Hátha ő tudja. – javasolta Mia, aki idő közben teljesen felszívódott. – Vagy ha nem is, megér egy próbát. Nem igaz?
- De. Vagyis… vannak dolgok, amiket nem értek, és próbálom kideríteni, miért van úgy. Például, hogy miért nem ölt meg Jade? Vagy mik azok a gyűrűk, amelyeket az Ellenszövetségesek hordanak? Mit akart mondani Mia a halála előtt? Miről írt még Curtis a naplójában? Mi történt Chika-val és Edwarddal? – mondtam sorjában a dolgokat, amelyek nem hagytak nyugodni, s amelyekre még talán Sam is tudott volna felelni.
Ám úgy tűnt, mintha nem szeretné. Beszélni se nagyon akart, így csak a padlót bámulta, s nem nézett rám. Félt vajon tőle?
- Vannak dolgok, amikre ő sem felelhet. – bökte ki Mia mellettem.
De te igen. Miért nem mondod el, amit még a halálod előtt akartál? – feleltem neki gondolatban, mivel én sem akartam megszólalni.
- Mert nem vagyok Mia. Csak a szellemképe vagyok, nem tudom, amit te sem tudsz, hiszen én csak a képzeleted egy félresikerült szüleménye vagyok. – állította, én azonban nem hittem neki.
Ne mondj már ilyet. Te Mia vagy. Ebben a világban már ez is lehetséges lenne. – emlékeztettem, mire a gondolatolvasó hallucináció felelt nekem.
- Van benne valami… de akkor anyukád szellemét miért nem látod? – tudakolta.
Mert őt próbálom elengedni. Mindig fontos volt nekem, de soha nem jöttünk ki igazán… az idő múlásával mi is egyre távolabb kerültünk egymástól, és most, hogy csak a feladatra akarok koncentrálni, őt szeretném békében a Végtelenbe engedni. Azzal, hogyha megpróbálom elfelejteni, talán csak jobban fog fájni, de nem próbálom visszahozni, ahogyan téged próbáltalak. Így is eléggé zavaros ez nekem…
- Megértelek, bár nem tudom, milyen érzés ez, hiszen én még soha nem láttam szellemképet. Te őrültél meg. – kuncogott, majd ismét felszabadultan dudorászott, s körbetáncolta a szobát.
Vidíts fel. A hangulatomtól függ a te viselkedésed is, akkor ez fordítva is így van, nem?
- Nem tudom. Kezdek én is külön életet élni. – mondta Mia, de az ugrándozást nem hagyta abba. Átcigánykerekezett Samen és a széken, átbukfencezett a falon, s kézen járva átsétált Nyuta és Zola üregébe.
Sam még mindig szótlanul ücsörgött, s nem szándékozta szóra nyitni száját. Azonban mikor már én kérdeztem volna, ő kezdett bele mondandójába.
- Nova… tényleg tudni akarod, hogy mit akart elmondani Mia a halála előtt? Azt hiszem, tudom, mire gondolt. – vallotta be, s én kíváncsian pillantottam rá. – De erről ígérd meg, hogy nem szólsz a többi Különlegesnek… félek, hogy baj lenne belőle, ha kitudódna, hogy elárultam neked.
Rosszat sejtettem, de minden egyes szavára figyeltem, miközben hallgattam a férfit, rezzenéstelen arccal. S akkor hozzákezdett.

Sziasztok! Ezt a bejegyzést három dologra szánnám.
Az első, és egyik legfontosabb, hogy barátnőmnek, Cecily-nek ma van a születésnapja. Isten éltessen, Cecily drága!!! :D Ebből az következik, hogy, feltette az első fejezetet az Apple's Life blogjára. :) Szeretném, ha megnéznétek, nekem igazán tetszett.
http://lifeofapplee.blogspot.com/
Ehhez kapcsolódik a második dolog is, hogy Cecily létrehozott egy blog szabályzatot, a hétvégén történtek miatt, amely nagyon jól összefoglalja a dolgokat. Kéretik betartani őket!! Íme:

- Az első, de leges-legfontosabb, hogy akármi is történik a sztoriban, ne szidd az íróját! Joga, hogy az legyen a történetében, amit elképzelt!
- Ne reklámozz más blogot, kérj meg engem, és kiteszem az oldalra, ha úgy gondolom, hogy igazán jó, érdemes olvasni.
- Ne provokálj senkit, sem engem, sem a kommentelőket.
- Ne próbálj meg elijeszteni senkit az oldalról! Lehet, hogy Neked éppen nem tetszik a témája, de előfordulhat, hogy másnak igen. Minden ember más, ez el kell tudnod fogadni.
- Ne lopd a tartalmát egyetlen történetnek sem! Ha te is írsz egy történetet, és már benne van egy elem, de találkozol vele másik blogban, akkor már ne szedd ki, de ne lopd le, ha nincs benne. És aki egész részleteket lop, az meg szégyelje magát, ha nincs saját ötlete, akkor ne blogoljon. Persze ez a szabály nem érvényes, ha megkérdezi a szerzőt, az megengedi hogy elvegyen egy részletet, de akkor is illik kiírni, hogy kitől származik.

A harmadik pedig, hogy megnyílt az új oldalam. Oldalt már kitettem a linket, de ide is bemásolom:
http://eilis-thehouse.blogspot.com/
Vasárnap délelőtt tenném fel a bevezetőt, köszönöm, ha megnézitek, és velem tartotok. :)
Puszi,
Eilis

Sziasztok kedves olvasóim! Ahogyan minden csütörtökön szoktam, ismét feltettem az új részt, remélem mindenkinek tetszeni fog, és írtok majd hozzá megjegyzést, nehogy megint önbizalom hiányos legyek. :D
A kép magáért beszél… ez van akkor, hogyha Babuska/Eilis megtanul képet szerkeszteni. Igen, az bizony Grace Park és Ian Somerhalder, a két főszereplőmnek elképzelt két emberke. Szegény színészek, ha tudnák, hogy összevágtam a képüket… na mindegy, nem kell ezért utálni. :D Legalábbis Nektek nem.
Két új rendszeres olvasóval bővült a lista, amit nagyon, de nagyon szépen köszönök!!! Fantasztikusak vagytok, de tényleg!!
Egyik közülük, Ryuuzaki megnyitott egy blogot, valami hihetetlenül ír! :) Már felkerült az első fejezet, szerintem nagyon jól sikerült, szeretném, ha meglátogatnátok az oldalát:
http://ashenbook.blogspot.com/
Tehát jó olvasást, és ne felejtsetek el a végén véleményt írni! Köszi!

FRISSÍTVE: Új közvélemény-kutatást láthattok oldalt, amelyben a kedvenc szereplődre vagyok kíváncsi. Ezt a barátaim javasolták még régebben, így én gondoltam egyet, és bátorkodtam feltenni. Szavazzatok bátran!! :)
Puszi,
Eilis


Először nem kaptam levegőt, megpróbáltam lélegezni, de nem ment. Torkomban már ott volt a gombóc, szemembe könny szökött, s számhoz emelve keze, próbáltam feldolgozni az imént történteket. Miát, Samet, és engem is egy Különleges fogadott örökbe… Lucas csak színészkedett volna, mikor elmondtam neki mindezt? És Apu miért nem mesélt nekem erről, miért bánt velem úgy, mintha megőrültem volna? Ujjamra pillantottam, amelyen a Különlegesek pecsétgyűrűjét viseltem, majd vissza, Apura, s onnan tekintetem kezére siklott.
- Már évek óta nem viselem. Nem született új Különleges, így az előző generációból én maradtam meg. Curtis nem emlékszik rám, mert megpróbáltam titokban tartani a kilétem, és nem mentem a Szállásra.
- Tehát mindenki tudott rólad… - állapítottam meg lehajtott fejjel. – Sam és Lucas is…
Oldalra billentette fejét, majd visszasétált hozzám. Leült az ágy végébe, és megsimogatta hajam, megpuszilta homlokom, de mielőtt belekezdett volna a magyarázkodásba, én leállítottam.
- Miért nem mondtad el? – tettem fel a kérdést, majd ráemeltem tekintetem. – Miért titkoltad el? Szükségem lett volna a segítségedre.
- Így is túl nagy veszélyben vagyunk, és nem akartalak ezzel terhelni. Ha Curtis rájött volna, ki a tizedik, megpróbálta volna megölni Olive-t és Lucas-t is, hogy elpusztítsa a Különlegesek összes hozzátartozóját, akik tudnak a titokról.
- De így is megpróbálják majd megölni őket, hát nem érted? Eggyel több embert kellett volna védelmeznem, ha nem jövök rá, hogy te is Különleges vagy. Hogy jutott eszedbe ekkora ostobaság?
- Nova, nekem nincs képességem. Évekkel ezelőtt elvették tőlem. – közölte velem, de nekem hirtelen minden összezavarodott a fejemben. Alig bírtam már koncentrálni.
- Állj, állj, túl sok információ egyszerre! – idegeskedtem, majd felpattantam az ágyról, s körbe-körbe mászkáltam a szobában. - Akkor most tudják rólad, vagy sem?
- Már nem tudják… aki elvette, azt Aura megölte. – felelte egyszerűen, majd rám pillantott.
Nem tudtam ilyen gyorsan feldolgozni a történteket… szükségem volt egy kis időre. Nem akartam kiküldeni Apát, de azt sem szerettem volna, hogyha ott ül az ágyon, miközben én megpróbálok gondolkozni. Hatalmas nagy hiba volt családom és barátaim részéről, hogy nem közölték velem ezt a roppant fontos információt.
- Elmegyek egy fegyverboltba a biztonság kedvéért. – határoztam el, majd elhúztam a függönyt, hogy kinézhessem az ablakon, vajon besötétedett-e már. A válasz határozottan igen volt, így másnap kellett megtennem a fegyverbeszerző-körutat.
- És mi lesz ezután? Lucas és én majd Remington M24 SWS-sel fogjuk kilőni a közeledő Ellenszövetségeseket? Gondolkozz már!
- Ha nincs más megoldás, akkor igen. – bólintottam. – Remington M24 SWS helyett Barrett M107-et ajánlanék. Hatékonyabb, ha ablakból lősz, és ha tényleg A-listás sniper-t szeretnél, akkor abban a modellben száz százalékig megbízhatsz. Higgy nekem. – mondtam neki, majd visszatereltem a témát a Különlegesekre. – Nem hiszem el, hogy ezt titokban tartottad! Hogy voltál képes erre?
- Mintha te sose hazudtál volna nekünk. Valóban Sam miatt voltál távol annyi ideig? – kérdezte, mire én azonnal visszavágtam.
- És te mennyit fizettél Lucasnak, hogy így színészkedjen?
- Nem fizettem le a saját fiam… - mondta halkan, azonban bizalmatlankodó tekintetemre azonnal bevallotta. - A kezébe nyomtam egy százast, mindössze ennyi. De most nem ez a lényeg.
- Hanem mi? Hazudtatok nekem, mindannyian eltitkoltátok előlem! A barátaim, az egész családom… - szörnyülködtem, s próbáltam nem belegondolni, mennyi mindenből tudtam volna erre következtetni, amit eddig mondtak.
- Nem értem, miért vagy úgy fennakadva ezen, hiszen te is eltitkoltad előlünk azt, hogy Különleges vagy. – mutatott rá a tényre, s részben igaza is volt, de ez nem tetszett nekem – utáltam veszíteni.
- De ti tudtátok! – ordítoztam, s mikor már ott tartottam volna, hogy a fejemet a falba verem, Lucas nyitott be.
- Minden rendben? – tudakolta, mire én idegesen beszélni kezdtem.
- Nem, semmi nincs rendben! Te álszent disznó, te is tudtad, hogy az apánk egy mutáns, igaz? – keltem ki magamból.
- Persze, hogy tudtam. – nevetett szaggatottan, majd megpróbált hátrálni, hogy ne üssem agyon, de nem volt elég gyors, így beráncigáltam, és kulcsra zártam mögötte az ajtót, hogy ne tudjon kiszabadulni. – Egy dologért viszont megérte hazudnom… és az Mia volt.
Sajna közölnöm kellett vele a rossz hírt, amelyet az ellenség, Jade tudatott velem. Vajon tényleg igaz? Azután Sam is erről beszélt, így szinte biztos voltam benne, hogy valóban úgy van, ahogy mondják.
- Sajnálom Lucas, de Mia egészen máshoz van hozzászokva. – mondtam el neki, de ő kívülről nem tűnt olyan csalódottnak, mint amilyennek azelőtt elképzeltem. Talán nem is volt belé igazán szerelmes, és ez is csak egy ostoba színjáték volt? De volt az értelme?
- Gondoltam… akkor valamelyik másik a Különlegesek közül? – tett fel a kérdést, de én megráztam a fejem.
- Nem… nem egészen a te típusodat szereti… és nem is Samét, sőt, nem ismerek olyan férfit, aki felkeltette volna az érdeklődését. Ő inkább olyan magának való lány, nem igazán értik meg az életszemléletét, és nem tudom, hogy van-e valakinek hasonló vélekedése a szerelemről vagy hasonlókról. De ne bánkódj emiatt, téged igazán kedvel… a maga módján. – veregettem meg vállát, de mikor megláttam, hogy ez nem vidította fel kellőképpen újra beszélni kezdtem. - Nézd Lucas, Mián kívül más lányok is vannak a világon. Mindenki odalenne érted, ha kimutatnád, hogy mennyire más vagy a többinél, főleg ilyen lélekkel, szívvel és arccal. Te legbelül ugyanolyan kemény legény vagy, mint bármelyik másik Különleges, csak ők éppenséggel megedződtek az évek során, és kiképezték magukat. Ne érezd magad kicsinek és elnyomottnak. mellettük. – öleltem meg, azonban ő ettől sem lett sokkal boldogabb, sőt, egyenesen lehangoltabb lett.
- Nem is éreztem… mostanáig.
- Rendben. Most, hogy mind így egybegyűltünk, és nem, nem hívhatod be Anyát, megbeszélhetjük, hogy mire is volt jó ez az egész. Meg fogtok halni! Brad halálosan megfenyegetett, hogy innentől veszélyben lesz mindenki, és ha kell, mindenkivel végez, csakhogy véget vessen az egész Különleges felállásnak.
- Hogy mondtad? Brad Cursey? – hitetlenkedett Apu, s Lucas is meglepődött, mikor bólintottam, hogy jól hallották. – Lehetetlen.
- Márpedig így van. – ismételgettem, miközben még mindig fel, s alá járkáltam a szobában.
- Ez minden viselkedésével kapcsolatos kérdésre választ ad. Szinte hihetetlen… - ingatta Apu a fejét, s én egyre csak bólogattam.
Azonban valami nem hagyott nyugodni… Lucas nem rég üzenetet hagyott, hogy Anyu mostanában nem érzi jól magát. Nagyon aggódtam miatta, de néhány hét elteltével nem tulajdonítottam neki különösebb jelentősséget, hiszen sokszor volt már így – néhány teljesen átlagos rosszullét következett egymás után. Mindenkinek szokott lenni egy kis has, illetve fejfájása, nem igaz? De, ha huzamosabb ideig, sorban jelentkeznek a gondok, akkor már valóban baj van.
- Na jó, most, hogy mindezt megbeszéltük, térjünk át Anyu betegségére. Mi is a baja? – kérdeztem rá, ahogyan azelőtt elterveztem.
Nem volt semmi rávezetés erre, egyszerűen túl akartam lenni a beszélgetésen, és hamar megtudni a dolgokat, amelyekre kíváncsi voltam, hogy utána végleg egyedül hagyjanak.
- Ott kezdődött az egész, hogy eltűntél a kórházból. – kezdte mesélni Lucas, majd Apura pillantott, ki bólintott, hogy folytassa. – Már azelőtt is volt baja ugye… én is alig jöttem össze neki, negyvenkilenc évesen szült meg, utána már nem is lehetett gyereke, ezért… - most rám emelte tekintetét. -… mármint részben ezért fogadtak örökbe téged Apáék. Most pedig kezd elhatalmasodni rajta ez a nyavalya, amiről gőzöm sincsen, micsoda.
Részben ezért is… - ismételtem el magamban, majd a beszélni készülő Apára figyeltem.
- Szerintem csak a stressz váltotta ki a mostani rosszullétet. Úgy láttam, ma, miután megjöttél, rögtön jobb színben volt. Reméljük, nem romlik az állapota tovább.
- Én is ebben reménykedem. – mondtam lesütött szemekkel, majd ismét a többiekre pillantottam, kik ugyanolyan kíváncsi tekintettel fürkészték arcomat, ahogyan én az övéket. – Holnap fegyverbolt. Nem tarthattok vissza.
- Nem is próbállak… ki tudja? Talán Bradnek támad egy elvetemült ötlete. Biztonság kedvéért én aláaknáznám a területet…
- Felesleges. Csak tanítsd meg Lucas-t arra, hogyan használja a sniper-t, és nevezz ki egyet neki. Van itthon, igaz?
- Erre már sort kerítettem régebben, úgy gondoltam, később hasznos lesz neki. – ismerte be Apa, majd elégedett mosolyra húzódtak ajkai. – Szerintem jobban lő, mint te.
- Csak azért, mert nő vagyok, még célozhatok jól, nem? És egyébként is… Zola tanított rá, a legjobb célzó, akit ismerek.
- Nem merted lelőni Bradet, igaz? – találgatott Lucas, azonban én nem mertem bólintani, egyszerűen elvörösödtem – teljesen igaza volt. Gyáva voltam, és megijedtem, mielőtt még végezhettem volna vele. Bizonyára jobban jártunk volna egy bátrabb, vakmerőbb Különlegessel, aki vállalkozik rá, bár ilyennel tele van az egész Különleges csapat, leszámítva azt a tényt, hogy nem merik kitenni a lábukat a Szállásról, ki tudja, milyen ismeretlen okból.
Már ott tartottam, hogy kikergetem az összegyűlt kis társaságot a szobámból, azonban Lucas közölte, hogy lerohan a fegyverekért, amelyeket elrejtettek az autója csomagtartójában. Őszintén meglepődtem ezen – bátyámról sose gondoltam volna, hogy bármikor is profin fog lőni egy távcsöves puskával, ahogyan Apu mondta, így elöntött a büszkeség testvéremmel kapcsolatban.
- Apu, rejtekhely kell nektek! Pontosabban Anyának és Lucasnak, nem hagyhatom, hogy Curtis őket is megtámadja! Segítened kell. – kérleltem, s ő elgondolkozva meredt ki fejéből, majd komolyan rám tekintett.
- Mi történt a Szállással? - kérdezte végül.
- Apa, ne legyél már ilyen, te is tudod, hogy ott keresnék őket először. – emlékeztettem, miközben folyamatosan hátam mögé tekintgettem, hátha felbukkan valaki.
- Igaz, igaz… ismerek egy barlangot! – bökte ki, s én szinte láttam a kigyulladó villanykörtét feje fölött.
- Merre találjuk? – tettem fel a kérdést.
- Adj egy térképet, Nova. - mondta, én pedig azonnal előkotortam egyet a fiókból, ahol tartani szoktuk. Kihajtogatta, majd végighúzta azon az útvonalon, amelyet addig keresett. Részletesen elmagyarázta, hogyan jutunk oda, ahhoz az eldugott kis barlangszerűséghez, amelyet rejtekhelynek nevezett ki, majd elvett íróasztalomról egy alkoholos filcet, s bekarikázta. Mikor mindezzel megvolt, kezembe nyomta a papírt, hogy tegyem el, mivel még szükségem lesz rá, s távozott a szobából, mondván segít Lucasnak előkotorni a tartalék lőszert.
Magamra maradtam a hálószobámban, mikor erre lehetőséget adtak, majd fáradtan az ágyra dőltem, s elterültem rajta. Korán akartam kelni másnap, hogy időben odajuthassak a bolthoz, ahova menni szerettem volna, ugyanis idő kellett egy ilyen eldugott kis hely megkereséséhez. Összeírtam magamnak, mikre lesz szükségünk, s mintha háborúra készültünk volna, olyan lista jött össze. Nem volt más tennivalóm arra a napra, minthogy betakarózzam, s nyugovóra térjek. Vártam ezt a pillanatot – az álmaim ilyenkor olyan elevennek és valóságosnak tűntek, mintha tényleg igaziak lettek volna, s ennek különösen örültem. Alig tudtam elaludni – fejemben annyi kérdés cikázott össze-vissza, s én csak kerestem a válaszokat, de fáradt fejjel már nem tudtam gondolkozni. Lassan, nagyon lassan elnehezedett szemhéjam, majd kicsivel később elnyomott az álom.

Az ígéret szép szó, ha betartják úgy jó – így szól a mondás. És micsoda igazság van benne! Sam valóban eljött, de nem tűnik vidámnak, sőt, épp ellenkezőleg… mintha egyenesen lehangolt lenne. Egy kivilágított utcán sétálunk – a Nap már réges-rég lement, elmúlhatott éjfél is.
- Baj van? – teszem fel a kérdést, de ő nemet int. Nem hiszek neki, muszáj lesz tovább faggatóznom.
- Semmi. Örülök, hogy jól vagy, és minden a legnagyobb rendben nálad. – mondja, majd közelebb lép hozzám, s megcsókol. Nem tetszik ez nekem – egész biztosan gond van.
- Nem egészen. – vallom be lesütött szemmel, majd szempillám alól felnézek rá. Kíváncsi tekintettel lesi minden mozdulatom. – Anyu tényleg nagyon beteg. Érzem, hogy baj van.
- Ezek szerint nem csak nálatok… nekem is rossz előérzetem van. Meddig szándékozol otthon maradni? – kérdi.
- Nem szeretnék sokéig Anyuék nyakán lógni, így is van elég gondjuk. – felelem, majd megfogom kezét, s tovább sétálok vele.
- A Szállás most túl veszélyes… ki tudja, mikor jön el Brad, hogy megöljön minket, vagy mikor mennek el a Különlegesek a Bázisra. Egész biztosan hamar bekövetkezik egyik… vagy lehet, hogy mindkettő. Nem zárják ki egymást. – suttogja.
- Miből gondolod, hogy Brad el akar menni a Szállásra végezni veletek? – kérdezem ledöbbenve, hiszen nem emlékszem, hogy megemlítettem volna ezt a dolgot Samnek. Túl okos, bizonyára rájött.
- Ne hidd, hogy nem tudok róla. Mindenkivel eljátssza, jól tetted, hogy nem dőltél be neki. Az Ellenszövetségnek ez már rég hadicsele, a Küldöncökkel is sokszor így végeztek. – meséli, majd hirtelen megtorpan, így én sem tudok, vagy nem akarok tovább menni. – Holnap este akarnak elmenni a Különlegesek. – mondja el a rossz hírt, amelyre már készültem. Tudtam, hogy valami nyomja a lelkét, és most tényleg kiderült… furcsán reagálok rá.
Ledermedek, nem jutok szóhoz, levegőt is alig kapok. Hogy micsoda?
- Nem tehetik ezt! Megegyeztünk, hogy amíg én távol vagyok, ti nem akcióztok! – emlékeztetem, de tudom, hogy ő nincs benne a dologban. Mégis… miért nem tartja őket vissza? – Szükségetek van a képességemre… legalább neked hadd adjam át!
- És ezt mégiscsak, hogy szeretnéd? – értetlenkedik, s én bele is kezdek a magyarázatba.
- Hát… tulajdonképpen Fred még mondott egy-két dolgot a képesség átadásról, mikor fogságba estem a Bázison. Egy pici injekciós tűt szúrt a karomba, és azt mondta, hogy most kiszívta a képességem egy részét. – magyarázom, de mintha kinevetne… talán őrültségnek hangzik a történet, de tényleg így volt.
- Ez lehetetlen. Fred egy barom volt, hazudott. – nevet még mindig.
- Ő volt az Ellenszövetség tudósa. – emlékeztetem. - Biztos nem volt akkora hülye, ha ilyenekhez értett!
- Curtis talpnyalója volt, nem az Ellenszövetség tudósa. – helyesbít, s én égnek emelem szemeim. Ő tényleg teljes szívéből gyűlöl minden Ellenszövetségest, beleértve a nővérét is, aki legbelül még mindig szereti öccsét, még ha ezt nem is mutatja ki.

Szaggatott pityegéssel, és rezgéssel ébresztett telefonom. Megnéztem az órát – a szállásos koránkelésekhez képest már egyenesen elaludtam; reggel hét óra volt. Elvégeztem minden reggeli teendőt – lezuhanyoztam, megfésültem hajam, megreggeliztem (már amennyire erre reggelente képes voltam), megmostam fogam, majd felöltöztem. Próbáltam mindezt a lehető legnagyobb csendben végrehajtani, s amint mindezzel végeztem, összepakoltam a kis körutamra vinni kívánt holmimat, majd a garázson keresztül (csöppet sem volt ellenemre, hogy Anyu gyönyörű Alfa Spider-e kellett elmennem) távoztam a hatalmas, családi házból. Időben voltam, legalábbis mikor megnéztem karórámat, még úgy éreztem, nem lesz túl késő, mikor odaérek a Szálláshoz, hiszen az álom után vissza szerettem volna menni a Különlegesekhez. Hue tehette ezt velük?
Csak legyen vége már ennek az egésznek. – gondolataimban elmélyülve fordultam be a sarkon, az eldugott kis fegyverboltba, amelyet még Zola mondott korábban. – Jó napot! – léptem be az üzletbe, majd a rosszarcú eladóra néztem, ki kíváncsi tekintettel mért végig. Fehér, mocskos atlétatrikót viselt, alul sör hasa kitüremkedett a póló alól. Feje búbján már erősen kopaszodott, arcán többnapos borosta éktelenkedett, szeme előtt egy törött, régi szemüveget viselt.
- Napot. – vetette oda. Lassú, kimért léptekkel haladtam a pult felé.
- Az új modellek után szeretnék érdeklődni. A Wicked BB-t hol találom?
- Tegnapelőtt érkeztek az új, A-kategóriás GOL-sniperek, esetleg meg szeretné tekinteni őket? – tette fel a kérdést, én azonban nemet intettem erre.
- Inkább a közelharci dolgok érdekelnének. – magyaráztam, majd elkezdtem halkan dobolni az üvegpulton, amely alatt ott sorakoztak a jobbnál-jobb pisztolyok. – Esetleg be tudna mutatni párat a legújabbak közül? Óh, és lenne egy listám is. – kotortam elő táskámból a teleírt papírt. – Ezeket meg tudná nekem keresni?
- Hogyne. – vette el, mire én köszönetképpen elmosolyodtam. - Van fegyvertartási engedélye? – kérdezte, s én egyenesen leblokkoltam.
Basszus. Hogy feledkezhettem meg róla? Fegyvertartási engedély nélkül semmire nem megyek… bezzeg Zolának eladták nélküle. Vagy megölte, vagy régi barátja volt az eladóm de az is lehetséges, hogy csak bájos babaarcával győzte meg?
- Áh… - mosolyodtam el. – Hogy az!
Némán, értetlenül bólintott.
- Huh… azt hiszem, az most, egészen véletlenül nincs nálam. – s már éppen belefogtam volna a magyarázkodásba, mikor megismételte a mondatot.
- Van fegyvertartási engedélye?
Ideges nevetés tört elő belőlem, s tovább nézelődtem a boltban.
- Itt vannak biztonsági kamerák?
- Van, vagy nincs? – nézett rám, majd feltolta orrán a csálé okulárét.
- Nincsen pillanatnyilag. – játszottam még mindig a pulton ujjammal, miközben bájos mosollyal arcomon próbáltam kihúzni magam a bajból. De kínos…
- Ez esetben nem tudom eladni magának a cuccokat. Ez van, anyukám. – vont vállat, majd visszasétált a raktárba.
Nem gondoltam, hogy ilyen eszközökhöz kell majd folyamodnom, de…
Hozzáértem nyakamhoz, s alig néhány másodperccel ezután csörrenést hallottam a raktár felől. Könnyedén felmásztam az asztalra, átfordultam a másik oldalra, majd leszálltam onnan, így már a pult túlsó felén voltam. Nyugodtan átléptem a mozdulatlan testen, s az összeírt fegyvereket megkerestem a fóliával bevont kartondobozokban. Mikor ezzel megvoltam, megismételtem a mozdulatot, s távoztam az üzletből. Szinte leszakadt a vállam a táskába pakolt nehéz fegyverek miatt, de mit tehettem volna ez ellen?
Gyorsan hazamentem, összepakoltam a kimosott ruháim, amiket a Szállásra szerettem volna vinni, majd papírt és golyóstollat fogtam kezembe.

Anya, Apa és Lucas!
Mivel már úgy tudom, mindannyian tudtok róla, nem érdemes magyarázkodnom, hova mentem. Szeretném, ha távollétemben nem csinálnátok semmi meggondolatlanságot, és ha szükséges, kezetekbe fognátok az újonnan beszerzett fegyvereket, amiket Lucas csomagtartójában találtok, szintúgy, mint a többit. Anyu, neked jobbulást, Lucas, neked jó gyakorlást a lövéshez és Apa… vigyázz a többiekre! Telefonáljatok, ha van valami, és holnapra már menjetek át a rejtekhelyre, ott biztonságban lesztek. Szeretlek titeket!
Egymillió-három és fél puszi:
Nova

A konyhapulton helyeztem el, mert arról biztosan tudtam, hogy valaki bemegy a konyhába. Hogy ki lesz az, az teljesen mindegy, csak találják meg…
Nem telt sok időbe eljutni a Szállásig a családi autóval. Gyors volt, kényelmes, és nem is olyan feltűnő, mint amilyen a többieknek volt – egyszóval tökéletes.
Elfogott az aggodalom, mikor nem találtam senkit, így automatikusan a Bázis felé vettem az irányt. Olyan gyorsan kellett cselekednem, mint még soha… nem, nem, nem lehet, hogy már az Ellenszövetségnél vannak! Szólniuk kellett volna, megvárniuk, előre gondolkodniuk. De nem tették meg, ahogyan ezt gondoltam, így, amilyen gyorsan csak tudtam, rohanni kezdtem. És valóban… amint megpillantottam Nyutát, már tudtam, hogy gond van. De nem egy Nyuta volt. Ötvenen is lehettek, mindenki fénylett, s nagy csalódottságomra Samet is ott találtam. Hogy nem jutott eszébe értesíteni erről? Talán tegnap este akart, de nem tudott, mert félbeszakadt az álom? Vagy csak meg akart óvni mindettől? Akármi is történt, muszáj volt nekem is részt vennem benne. Már az erdőben bekapcsoltam a képességem, de nem éreztem több erőt, mint azelőtt, hiszen a többiek túl távol voltak, hogy elvegyem az erejüket. Különleges formában talán ők is erősebbek voltak, így ezért nem sikerült rögtön sokkot kapniuk a hatásomra, ami csöppet sem tett lehangolttá, hiszen ettől csak még többen tudtunk harcolni. Igaz, nem lettem erősebb, de nem is érdekelt – majd az Ellenszövetség átadja az életerejét. Láttam, hogy már rég folyik a harc, s érkezésem előtt jóval elkezdődött, így én kész meglepetésként toppantam a helyszínre – mindenkinek odadobtam az új szerzeményekből egy-egy darabot, s képességüket teljesen összehangolva a fegyverrel küzdöttek. Sam még véletlenül sem ment Jade közelébe, s ez így volt fordítva is, azonban a férfi nővérét Mia szemelte ki magának. Felugrált a fákra, s mint egy majom, úgy ment egyikről a másikra. Deemer Brad ellen küzdött, Hue valami ismeretlen szerzettel, Nyuta igyekezett megszabadulni a rácuppanó harcos - Ellenszövetségesektől, Ed és Zola a bevadult Parvana-t próbálták kiiktatni, míg Aura, Sam és lassan én is Curtis felé indultunk. Megpróbáltam megkeresni Gabriel-t is, de ő látóhatáron kívülre eshetett, tehát nem láttam, kivel harcol. Mikor Sam megpillantott, szemében nyugtalanság és aggodalom tükröződött, de pillanatokkal később már nem foglalkozott ezzel, ugyanis Curtis őt hajította először egy fának. Ettől én is bevadultam, s megpróbáltam úgy koncentrálni, mint még soha, azonban ezt nem sikerült kiviteleznem. Engem is odébb lökött, neki, a Bázis falának, mikor megláttam, hogy valami nem stimmel: Mia tanácstalanul áll egy fa tetején, majd egyszerű mozdulattal ledől onnan.
- NEM! – ordítottam, mikor összeállt a kép. Elveszítette a koncentrációt… nem, nem és nem! Mia! Észrevétlenül odalopóztam az erdőhöz, ahol elesett, majd megpillantottam a közeledő Jade-t. Megpróbáltam felemelni az eszméletlen, mozdulatlan Miát, s elvinni onnan. Persze, nagy szerencsémre ő volt a Különlegesek legkönnyebb tagja, így könnyen boldogultam – azonban a többiek miatt is nagyon aggódtam. Gabe is megpróbált odajönni hozzánk, de egy dühös Ellenszövetséges lefoglalta, tehát nekem kellett tennem valamit. Ruhájának egy részén baljós, vörös folt éktelenkedett, amelynek mikor megpróbáltam megkeresni származási helyét, elszörnyedtem.
Jézusom, Mia… nem lehet.
A seb nem forrott össze, s a lány már nem fénylett úgy, ahogyan Különleges formájában. Emberként lőtték le.
- Túl fogod élni, Mia… - simogattam haját könnyes szemekkel, majd megfogtam kezét, s sokáig az enyémben tartottam. – Bármi történjék, én nem fogom elengedni a kezed, ne félj, itt leszek melletted.
- Nova? – nyitotta fel szemét. Homlokán verejtékcseppek gyöngyöztek, hangja rekedtes volt, fáradt, s hallatszott rajta, hogy megsebesült. – Hol vannak a többiek?
- Még harcolnak. – mondtam neki, miközben szememből rendületlenül folytak a könnycseppek. Nem történhet meg vele… mindenkihez olyan jó volt! Nem halhat meg!
- Hát… - lehelte. – Itt a vége, azt hiszem.
- Ne mondj ilyet, Mia! Te is tudod, hogy erős vagy, és meg tudod csinálni. Csak várj egy kicsit, míg Gabe ideér, és… - csuklott el a hangom. Remegtem.
- Gabe nem ér ide időben. Sosem volt pontos. – kacagott elgyengülve, s könnyes, csokoládébarna szempárát az enyémbe mélyesztette. – Te olyan jó voltál hozzánk. Felnyitottad a szemünket, hogy ideje lenne cselekedni. De ők túlerőben vannak. Egy sokszorozódó képesség sem elég a legyőzésükre. Nem tehetünk semmit. Azt hiszem… - beszélt akadozva. -… azt hiszem, hogy ideje volt eltávoznia egyikünknek. De a Különlegesek nem álltak mindig a jó oldalon. Mi rosszat tettünk. Mi… - vett levegőt, de már nem jutott hozzá. Reszketett a karomban. -… mi… - kezdett bele ismét, s én csak vártam, hogy szóhoz jusson. De többet nem lélegzett. Eddig résnyire nyílt szemei most lecsukódtak, s kilehelte magából az utolsó csepp életet is.
- Nem… - sírtam, miközben Mia élettelen testét ölelgettem. – Nem mehetsz el… te voltál a legjobb barátnőm. Nem hagyhatsz itt minket. – rázkódtam a sírástól, majd hátam mögé tekintettem. Jade lépett ki a fák közül, pisztollyal a kezében. – Tedd meg. – szipogtam. – Mit számít már az élet?
- Vesztettél, de még élhetsz. Ha most megkegyelmezem neked, te tovább fogsz tudni élni egy ilyen veszteséggel? – kérdezte kíváncsian, miközben fejemhez szegezte a fegyvert.
- Nem akartam mindenképpen győztesként kikerülni a csatából. – közöltem vele, miközben könnyeimet törölgettem. – Miért akarnál megkegyelmezni nekem?
- Egy barát elvesztése fájdalmas dolog. – mondta halkan.
- Miattad távozott el. Ha te nem lennél, ez meg sem történt volna. – emlékeztettem, miközben gyilkos tekintettel néztem rá. – Ölj meg, és menj vissza a többiekhez harcolni.
- Takarodj innen a Különlegeseiddel együtt. Ez volt az utolsó alkalom, hogy nem én öltelek meg. – figyelmeztetett, majd anélkül, hogy bármit tett volna, elhagyta a területet.
Lassan a hangokat sem hallottam már. A Különlegesek egyesével szivárogtak az erdőbe, oda, ahol én voltam. Feladtuk a küzdelmet. Mindenki letérdelt körém és Mia holtteste köré, majd néhányuknak könny szökött szemükbe, még a legerősebbeknek is. Megcsörrent a telefon a zsebemben, de én nem foglalkoztam vele – mozdulatlanná dermedtem az előző jelenet hatására.
Fél óra múlva már elhagytuk a Bázis területét, s a Szállás felé vettük az irányt, Miát Gabe cipelte. Többször próbálkozott az újjáélesztésével, de sehogy nem tudta visszahozni. Imádságainkat sem hallották meg, kérlelésünkre nem nyílt fel két szeme. Azonban ahogyan a Szálláshoz értünk, olyan látvány fogadott, amelyet még soha nem tapasztaltam: az épület hatalmas lángokban állt, egy része már menthetetlenül porig égett. Nyuta ismét hangosan felsírt, az én telefonom pedig megszólalt zsebemben. Mi lehetne ennél rosszabb? Hogy tudnák még helyzetemet ennél is nyomorultabbá tenni? Miért venném fel azt a nyamvadt telefont? Végül mégis megtettem. Azonnal benyomtam a ’Válasz’ gombot, mikor megpillantottam, hogy Apu hív.
- Nova?
Csak egy halk „Ühüm”-mel feleltem a kérdésre.
- Azonnal haza kell jönnöd a Szállásról. – hangján hallatszott, hogy hihetetlen szomorúság és sírás kerülgeti. - Anya… meghalt.

Sziasztok! Ismét itt vagyok az új fejezettel, remélem tetszeni fog, és megér pár hozzászólást. :)
Új DVD-borítót készítettem, szerintem jobb lett, mint az előző. Ti mit gondoltok?
Pár szót ejtenék a szavazásról is, ami, mint láthatjátok, az új történetemről kérdez titeket. Nagyon örülök, hogy heten is szavaztatok 'Igennel', így nemsokára megírok pár részt belőle, és amint úgy gondolom, érdemes feltenni, megcsinálom az új blogomat. Egyelőre nem mondok róla többet, nem szeretném lelőni a poént, majd meglátjátok. :D
Továbbá elkészült a Nova Stories - The Supernova saját készítésű előzetese, azt még szerintem a hétvégén felteszem, szerintem egész jól sikerült. :)
Jó olvasást!
Puszi,
Eilis

FRISSÍTVE: Visszajelzéseket szeretnék kérni, mert erősen önbizalomhiányos lettem. :( Tényleg.

- Mi volt ez? – kérdeztem gyorsan, majd kimásztam az ágyból, hogy odasétálhassam az ablakhoz. Majdnem el is botlottam a sietősen lerúgott takaróban, de a végére csak ordaértem épségben. – Jézusom, Mia! – kaptam számhoz, majd magamra vettem barackszínű selyemkimonómat, és lerohantam az udvarba. A lány vérző hasához szorította kezét, majd felhajtotta pólóját, hogy lássa, mennyire súlyos a sérülés.
- Semmi baj, semmi… - bizonygatta, mikor lehajoltam hozzá, hogy segítsek neki, és állapotáról kérdezősködjem. – Csak Nyuta volt az. – intett a lány felé, mire ő nyugodtan dudorászva odanézett felénk.
Mia hasára pillantottam, amelybe a golyó talált – az eredetileg kék, csinos blúz, amelyet viselt most élénkvörösre ázott a sebből áradó vértől.
- Jézusom… - szörnyülködtem, mikor megláttam, hogy Mia benyúl a mélyedésen, és kihúz belőle egy kis fémtöltényt, majd bosszúból Nyuta fejéhez vágja. Furcsa látvány volt az is, ahogyan a seb szélei összehúzódtak, és a szövetek összefonódtak, majd a vér is lassacskán felszivárgott a beforrott heg körül. – Te jó ég… ez elképesztő…
- Már amennyire egy ilyen véres blúz az lehet. Megyek, és átöltözöm. – állt fel teljesen nyugodtan, majd leporolta magát, s szökdécselve megindult az épület felé. – Óh, és Nyuta! Ezért még rád uszítom Edet, figyeld csak meg! – kiáltott vissza még a lánynak, aki a fenyegetéssel mit sem törődve dalolászott tovább.
- Párbajt rendezünk, hogy felmérjük az erőnket. – közölte velem Deemer, ki az imént érkezett az udvarba. – Elgondolkodtunk azon, hogy talán mégis tennünk kéne azért valamit, hogy mi nyerjünk az Ellenszövetség elleni csatában.
- Ki zárta be Aurát? – kérdeztem ledöbbenve.
- Senki, pont, hogy az ő ötlete volt. Sam halála – egy pillanatra a férfira tekintett. – felnyitotta a szemeit, hogy cselekednünk kéne. Így hát úgy gondoltuk, hogy fel kéne mérni az erőnket egymással szemben, hogy tudjuk, mire készüljünk fel.
- Jól hallottam? – kérdeztem vissza meglepetten. – Ti tényleg kimentek innen? Vagy Sam teszi ezt veletek?
- Nem, ez nem Sam képessége, mi döntöttünk így. Ezért most mindenki üljön a földre, és készüljön fel – kapcsoljátok be a képességeteket, vagy tudom is én. Nova, te előbb öltözz fel. – nézett végig rajtam, majd azonnal elkapta fejét. – Siess.
Csendben bólintottam, majd visszamentem az épületbe, s a többiekhez hasonlóan én is felkaptam magamra a Kiképzés-egyenruhát. Úgy döntöttem, Nyuta ablakán keresztül lerövidítem az utat (mostanában mindenki ott távozott a Szállásról, hiszen ott volt a legegyszerűbb kijutni), így mikor beosontam a lány szobájába, kikerülve a ruhahegyeket, megközelítettem a hatalmas, egészfalas ablakot. Ahogyan lenéztem, megpillantottam, hogy Gabe pontosan alattam ül, tehát meg kellett próbálnom nem a fejére esni.
- Öhm… Gabriel! – ordítottam le, olyan hangosan, amennyire csak tőlem telt. – Nem szeretnék rád esni!
- Elkapjalak? – kiáltott vissza, de én megráztam fejem. Mégis miféle puhány alaknak gondolt ő engem? Már többször is végrehajtottam ugrásokat ilyen magasságból, sőt, még sérülten is képes voltam rá. – Tegnap még a Tükörszobában fetrengtél, nem biztos, hogy épségben földet érsz.
Na jó, ez több a soknál… bizonyítanom kell, hogy képes vagyok rá. Pont Gabe ne hinne nekem? Igaz, ő még nem látott ugrás közben, mert egész nap a szobájában csücsült a többi lusta Különlegessel együtt.
- Nova, hátra szaltó? – kérdezte Mia, aki az imént ült le Nyuta mellé a földre. Egyre többen érkeztek az udvarba, s idegesített, hogy mindenkinek rám szegeződött tekintete.
- Még mit nem, nem vagyok műugró, sem pom-pom lány! – idegeskedtem, de azért megfordultam, hogy hátha sikerülni fog… először nem tudtam, miért gondoltam így.
Mindent pontosan úgy hajtottam végre, ahogyan Mia mutatta, bár az ő előadásában minden sokkal kecsesebbnek és könnyebbnek tűnt, talán azért hittem, hogy sikerülhet, mivel az amúgy nehéz gyakorlat rettenetesen könnyűnek tűnt. Nem hibáztathattam Miát, amiért nem gyakoroltatta velem eleget, végtére is, én javasoltam, hogy függesszük fel az ugrások gyakorlását, miután egyszer majdnem fejre estem, s szinte beleálltam a földbe. A végére egy érdekes – hátra szaltónak nem nevezhető – fordulatból érkeztem talpra, s majdnem szegény Edwardra estem, aki ott téblábolt Mia körül, majd bemászott Nyuta ölébe, s lustán elfeküdt.
Én is helyet foglaltam a fal mellé sorakozott Különlegesek mellé, majd Sam vállának dőltem.
- Nem bánod, hogy még egy kicsit maradnod kell? – tette fel a kérdést, de én ismét nemet intettem.
- Egyáltalán nem. – mosolyogtam rá, majd az éppen feltápászkodó Aurára pillantottam.
Megállt előttünk, s szóra nyitotta száját.
- Jó reggelt, örülök, hogy mindenki itt van. Remélem már mindenki bemelegített, és kezdhetjük az edzést, tehát aki még nem tette meg eddig, most gyorsan melegítsen be. Addig jöhet az első két párbajozó. Nyuta? Leszel Miával? – tudakolta, mire a lány bólintott, s Miához hasonlóan ő is felpattant helyéről. – Kezdhetitek. – mondta, mikor már mindkét lány ott állt mellette.
Igazából a mi képességeinket nem igazán lehetett használni támadásra – védekezésre azonban az összes kiváló volt. Gabriel mindig készenlétben állt, hogyha történne valami, azonnal közbeléphessen, bár a mi esetünkben, tekintve, hogy mennyire odafigyelünk egymásra, ez nem történhetett meg.
Mindketten már eleve bekapcsolt képességekkel léptek egymás elé, mikor egyikőjük, pontosabban Nyuta, fényleni kezdett. Mintha teste tíz felé vált volna szét, mintha szellemek távoztak volna belőle… ekkor használta a sokszorozódó erejét. Pillanatokkal később már vagy tizenöt Nyuta-külsejű lány állt villogó szemekkel Mia előtt, ki mozdulatlanná dermedve bambult előre, s koncentrált, mivel ilyenkor talán neki volt a legfontosabb. Ha figyelembe vesszük, Nyuta mennyire erősnek számít az ő képességével, rájövünk, hogy ez Miának mennyire veszélyes lehet, hogyha esetleg egy Különleges társához hasonló képességgel rendelkező Ellenszövetséges támadja meg. Mia általában, ha megtalálta a kellő koncentrációt, már egészen nyugodtan meglehetett, úgy, hogy nem látszott rajta, hogy éppen Különleges formáját öltötte fel. Ő emberként gyenge volt, így szinte csak Különlegesként kellett volna élnie, ami ugye mindannyian tudjuk – lehetetlen volt. Sokan féltették, mikor úgy indult el egyedül, hogy nem ért hozzá tetoválásához, hiszen ez azt jelentette, hogy védtelen lesz egész idő alatt, amíg nem változik Különlegessé, ami persze egy hosszabb folyamat azoknak, akik nem túl gyakorlottak még benne.
Ellenfele mit sem törődve azzal, hogy a lány gyengébb nála, pillanatok alatt előkapta fegyverét, s akár a barátnője volt, akár nem, golyót eresztett a másik lábába. Mia azonban össze sem rogyott, csak kissé megremegett, majd mikor Nyuta azt hitte, hogy ezzel a húzással ellenfelét harcképtelenné tette, erősen tévedett – a seb pillanatok alatt beforrt, mikor a lány csak egyszerűen lehajolt, s kihúzta belőle a fémtöltényt. Utána még kicsit bicegett, de öt perc múlva alig látszott rajta, hogy bármikor is ilyen sérülést szenvedett, tehát elérkezett az ő ideje a támadásra. Mia alapvetően gyorsan és könnyedén mozgott apró termete miatt, azonban nagy hátránya volt képességének, hogy nem tudta hasznosítani a támadásban, ahogyan még sokan közülünk. Így neki is fegyvert kellett alkalmaznia, amit azért nem szeretett, mert rajta kívül csak Gabriel-nek volt hasonló képessége, tehát Nyután ezt nem tudta olyan gyorsan alkalmazni, mint saját magán. Egyszerűen csak odaszökkent ellenfeléhez, majd észrevétlenül mögélopódzott, s mielőtt Nyuta észrevehette volna, már nyakán meg is érintették azt a pontot, amelytől pillanatok alatt összeesett. Nem tudtuk, mikor tér észhez, így Miát könyveltük el győztesnek, tehát következhetett az újabb páros. Ez Ed és Deemer volt, amelynek kiváltképp örültem, hiszen így láthattam, ahogyan Ed laposra veri ellenfelét, akivel mostanában adódott némi konfliktus. Persze, a másik félnek sem tudtam igazán szurkolni a mostani megjegyzései miatt, így csendben ücsörögtem a kifeküdt Nyuta, és a harcra erősen koncentráló Sam mellett. Érdekes volt végignézni ezt a párbajt. Ed pontosan ugyanazokat a mozdulatokat használta, amelyeket Deemer, hiszen az ő különleges tulajdonsága voltaképp a hihetetlen jó memóriája volt. Erősebbeket ütött, mint a másik, végtére is, ő volt a tanárunk, ki harcra oktatott bennünket. Deemer azonban visszavágott – volt, mikor kicserélte testüket, és ezzel megzavarta a másik félt, aki ezt az egy dolgot nem tudta utánozni benne. Ez viszont az ő képességének hátránya volt, hiszen mi értelme annak a képességnek, amivel minden egyes mozdulatot ugyanúgy megcsinálsz, mint a másik, csak pont esetleg veszélyes erejét nem tudod hasznosítani, hiszen fogalmad sincs róla, milyen úton-módon indítja be képességét az illető. Gabe-nek közbe kellett lépnie, mikor Ed betörte Deemer orrát, aki ezért bosszúból testet cserélt társával, hogy neki fájjon orra, s ne Deemernek. Szórakoztató volt végignézni, ahogyan a legvégén még összeverekedtek, s Gabrielnek ismét cselekednie kellett. Ezen normális esetben nem nevettem volna, inkább megpróbáltam volna leállítani őket, de mivel mindkettőn bosszút akartam állni, ez tökéletes alkalom volt arra, hogy most csak hangosan hahotázva bunkó közösséget játsszam.
Viszont a következő páros miatt nagyon aggódtam. Gabe a párbaj közben nem szaladhatott oda Samhez, hogy meggyógyítsa, ha esetleg valami sérülést ejtett rajta. Sam megállt Gabriel előtt, majd lehunyta szemeit. Erősen koncentrált valamire, s pillanatokkal később rájöttem, hogy éppen a lélekkettőzést végzi, amely szerinte hosszú folyamat volt.
Gabe, Ed testvéreként még talán jobban ismerte a harcművészeteket, mint maga a bátyja, s néha megijedtem az ütésektől, amelyek Samet érték. Volt, mikor fel is pattantam helyemről, főleg, mikor Gabe már előkapta fegyverét.
- Nem árt neki. – suttogta Gabriel, kit eddig ártatlannak és jámbornak hittem, majd hirtelen meghúzta a ravaszt, s eltalálta Sam vállát. A férfi összeesett, s ez olyan látványt nyújtott, mintha a férfi meghalt volna, holott csak karja sérült meg. Furcsa, ezüst fény jelent meg körülötte, amely később, mint valami világító szellem suhant át a másik oldalra, s Gabe körül tekergőzött. Mintha Sam testéből kiszállt volna az élet, ő mozdulatlanul feküdt, s mikor már a többiek tapsoltak volna a mutatvány miatt, Sam új testet öltött ellenfele háta mögött. Majd, minden bizonnyal a másik képességét használva rávette Gabe-t, hogy fegyverét dobja el, így az megtette, s a férfi még a hatás kedvéért meg is hajoltatta maga előtt az illetőt.
- Szégyent hoztál rám. – nevetett Gabriel, mikor megfogta Sam által felajánlott kezét, s az egy másodperc alatt talpra rántotta.
- Szállj le a barátnőmről. – szólt a férfi szintén mosolyogva, majd visszasétált mellém, s helyet foglalt. – Hogy tetszett?
- Zseniális volt. – dicsértem meg, majd Zolára és Aurára emeltem tekintetem, hiszen ők voltak a következőek. Kicsit sem voltam csalódott, hogy nem jutott nekem ellenfél, sőt, kifejezetten örültem, hogy épségben térhetek majd haza.
- Ne örülj, Nova, hidd el, te is részt fogsz venni benne. – biztosított erről Aura, majd Zolára pillantott, ki éppen az előbb kötötte le szemét egy sötét, fekete kendővel. Akkor jöttem csak rá, hogy a két halálos, támadó képességű Különleges méri össze erejét, akik akár meg is ölhetik egymást. Vagy a többi csapattag tényleg immúnis az ő erejükre? Kétlem…
Mikor elkezdődött, minden mozdulatukra figyeltem. Aura levette kesztyűjét, amelyet mindig viselt, s nem félt hozzáérni Zolához, de a nő sem félt utána letépni a kötést szeméről. Nem tudták egymást megölni, hiszen hasonló volt az erejük: Aura érintésre gyilkolt, Zola pedig látásra. Érdekes volt végignézni, hogyan kerülgetik egymást, majd a főnökasszony hatalmasat ugrott a levegőbe, s először azt hittem, a repülést Aura második képessége. Ez azért volt, mert Zola előkapta pisztolyát, s akkor tényleg menekülni kellett, hiszen nem volt jobb célzó a csapatban a lánynál. Auránál azonban kés volt, amelyet persze nem használt, de ha túl közel merészkedett hozzá Zola, feltartott, mintha le akarná szúrni. Furcsa volt – mintha két nagyon kecses állatot láttam volna küzdeni. Ugyanis, ha Zola túl közel ment Aurához, félő volt, hogy igen is, képes megölni, és ez így volt fordítva is: ha Aura túl sokáig tartotta a lányon kezét, ő is meg tudta volna ölni ellenfelét. Mikor úgy döntötték, végeztek a párbajozással, rám tekintettek, ugyanis én már készültem volna indulni.
- Nem nézőnek jöttél ide. – emlékeztetett Aura, de én kérdő tekintettel néztem körbe.
- Már mindenki sorra került. – állapítottam meg.
- Nem mindenki. – mutatott hátam mögé Mia, s hirtelen megpillantottam egy olyan személyt, akit eddig még soha nem láttam. Az ablakból ugrott ki ő is – Nyuta rosszalló tekintetére elmosolyodott, s mikor földet ért, titkos kézfogásokkal üdvözölte a Különlegeseket.
Vállig érő haja lobogott a szélben, jégkék szemei szikrákat szórtak, de mikor rám tekintett, hirtelen jobb kedvem lett.
- Ő itt Hue Rhianidd. – mutatta be Deemer a férfit, majd megveregette barátja vállát.
- Te… te vagy a tizedik? – kérdeztem ledöbbenve, mire ő hangosan felnevetett.
- Erről szó sincs. – ingatta fejét, majd felemelte haját, hogy láthatóvá váljon sima nyaka. Nem volt rajta tetoválás. – Biztosan azt kérdezed magadban, hogy akkor mit keresek itt. Jó kérdés, meg is mondom rá a választ. Dunsztom sincs. – vonta meg vállát, majd intett Samnek is, ki elmosolyodott válaszképpen, ugyanis valószínűleg semmi kedve nem volt átmenni mind a kilenc Különlegesen csak azért, hogy lepacsizzon egy haverjával. – Nova, igaz?
Bólintottam, majd kezemet nyújtottam, amelyet megfogott, s megrázta.
- Örülök. – mosolyodott el, majd hátrébb lépett. – Veled kell ma párbajoznom, ugye? Huh, hát nem akarom leégetni magam.
- Áh, hidd el, én leszek az, aki ma lejáratja magát mindenki előtt. Nagyon rég foglalkoztam már a képességemmel. Neked hogyhogy van erőd?
- A szüleim mindketten Ellenszövetségesek voltak, de még évekkel ezelőtt kinyírta őket Curtis, mert kiderült, hogy átálltak a Különlegesekhez. Vagyis ezt hazudták, hogy bejussanak ide, de a csapat rájött a cselre, hiszen sosem voltak jó színészek, így Curtis csalódottságában végzett velük. Ennyi lenne, ezért nem vagyok kitetoválva idétlen napocskákkal. Anélkül is használom az erőm.
- Pont, mint Brad… - suttogtam magamnak, de nem mondtam elég halkan, így minden tekintet rám szegeződött.
- Hogyan? – kérdezték kórusban. Én csak zavartan ingattam a fejem, s megpróbáltam más felé nézni, később elengedtem Sam kezét, majd közelebb léptem Hue-hoz. Ő is éppen erre készült, ezzel jeleztük, hogy készen állunk a harcra.
Nem ismertem a képességét, így nem tudtam, nekem mi lesz a jó, hogyan támadjak. Végül amellett döntöttem, hogy úgy csinálom, ahogyan régebben Sammel az órákon – megpróbálok koncentrálni, s úgy irányítani, hogy kellőképpen eloszoljon testemben az energia, aztán csak kisül belőle valami. Reméltem, hogy sikerülni fog legyőzni Hue-t, hiszen ha nem, ez azt jelenti, hogy kudarcot vallottam egy Ellenszövetségessel szemben.
- Mondd csak, Hue… - kezdtem bele mondandómba, mikor már nagyjából mindenki elhelyezkedett a csatatéren. – Mikor találkoztál a Különlegesekkel először?
- Jó barátaim. – felelte egyszerűen. – Mindig mellettük állok, megpróbálok segíteni nekik, hiszen egy csónakban evezünk. Én is azon vagyok, hogy megöljem Curtis-t, csak nem Különleges családból származom. Egyébként sok szerencsét. Ha tényleg olyan erős vagy, amilyennek Sam elmondott, egész biztosan te fogsz nyerni. – bíztatott.
- Gondolod? – kérdeztem vissza, s ő bólintott, ez határozott ’igent’ jelentett.
Ahogyan korábban a többiek tették, én is megérintettem a tetoválást, majd éreztem, ahogyan feltöltődöm energiával. Elirányítottam testemben az energiát, felemeltem jobb karomat, ahogyan Sam mondta, hogy tegyem, s végül kinyitottam fénylő szemeim. Láttam karomon is, s bőröm minden egyes lefedetlen területén, hogy világít, amely igen furcsa jelenség lehetett annak, aki korábban még nem tapasztalt ilyet. Furcsának találtam, hogy Hue nem esett rögtön össze a képességemtől, hiszen a többiek már réges-régen kidőltek, s egyre csak gyülemlett testemben az átvett erő. Egyedül Sam maradt csak éber, s ő figyelt egyedül, a többi Különleges egymás vállára rádőlve eszméletlenné váltak, így jobban hallottam és láttam, mint valaha. Megpróbáltam Hue erejét is magamba szívni, de ő ökölbe szorított kézzel állt lecövekelve előttem, s a földet nézte, miközben szépen lassan sötétszürke felhők kúsztak az égre.
Mi a…? Hogy tudja ennyire uralni az erejét?
Dobbantott egyet, mire egy villám szinte pontosan előttem csapódott a földbe. Kétségbeesett tekintettel figyeltem a férfi mozdulatait, s az alighogy megmozdult, már újabb dörgés következett. Nem tudtam koncentrálni, elvonta figyelmem ez a furcsa jelenség, egyszerűen elvesztettem az erőket… alig érzékeltem lábammal a talajt, ő uralt mindent.
Felnézett rám, többet nem nyugtatta tekintetét a földön. Sam nem akart közbelépni – a falnak támaszkodva állt, s megkövülten engem figyelt, bizonyára kíváncsi volt rá, mit jegyeztem meg a tanultakból. Ismét felemeltem jobb karom, az energia visszaszivárgott testembe, s vártam, hogy újra használjon valamit képességem.
Hue hozzám hasonlóan a magasba nyújtotta kezét, de ő még feljebb emelte, egészen fel, az égre mutatott vele. Egészen furcsa látványt nyújtott, mikor egy mozdulatával megeredt az eső, de olyan mennyiségben zúdult fejemre, s olyan hamar, hogy alig volt időm levegőt venni. A férfi felém emelte kezét, s láthatóvá vált ujján a gyűrű, amiről nem szóltam, de észrevettem. Miért viseli, ha nem Ellenszövetséges? Nem ebben van a képességük!
- Az ujjamra nőtt… tízéves korom óta nem tudom levenni. – szólalt meg, mikor megpillantotta, hogy ujját fixírozom. – És nem azért, mert már vastagabb az ujjam, hanem azért, mert a testrészemmé vált. Ebben hordozom a képességem. Nem tudom levenni.
Ez volt a végszó arra, hogy végleg kizökkentsen koncentrációmból. Majdhogynem összerogytam, mikor testemből kiszivárgott az erő, s visszaadtam a többi Különlegesnek is az életerejét. Már majdnem rátámadtam… én nyerhettem volna, de ő megakadályozott benne. Megcsavarta kezét a levegőben, majd lassan leeresztette, így a szürke égből többé nem esett az irdatlan mennyiségű csapadék, s a felhők is nyomtalanul eltűntek. Talán a napot is láttam, s nem telt el két perc, már ugyanolyan meleg idő volt, mint párbajunk előtt.
- Lemostál a pályáról… szó szerint. – szólaltam meg még a vizes talajon ücsörögve, csalódottan, de nevetve. Elkaptam a férfi kezét, majd az talpra rántott, én pedig leporoltam magam.
- Jó voltál. – dicsért meg, én azonban legyintettem, hiszen jól tudtam, hogy egyáltalán nem teljesítettem olyan kiválóan, ahogyan azt Sam várta volna tőlem. Látta szememben a csalódottságot, így átkarolt, s ezzel valamennyire meg is vigasztalt.
- Tényleg ügyes voltál. – biztosított erről, én pedig valamennyire hittem is neki, hiszen ő szinte mindennap látott, mikor használtam a képességem, így ő biztosan tudhatta, hogy ez milyen volt a többihez képest… - Indulhatunk haza?
Csöndesen bólintottam, majd még kezet ráztam Hue-val.
- Örültem a találkozásnak. – mosolyogtam rá, s ő szintúgy vigyorgott rám, bár ő kicsivel boldogabbnak és büszkébbnek tűnt. – Sziasztok! – köszöntem el a többiektől is, kik integetéssel, s biccentéssel búcsúztak tőlem.
Lassan elindultunk az épület felé, ahol átvettem vizes ruhámról a hétköznapi öltözetemet, majd összepakolt holmimat felkaptam vállamra, s mikor mindezzel végeztem, bezártam hálószobám ajtaját. – Tessék. – nyújtottam át Samnek a kulcsot, mire ő elkapta, s zsebre vágta. Megígértettem vele, hogy vigyázni fog rá, míg én távol leszek.
- Ne csináljatok semmi baromságot, kérlek. Nem akarom, ha nélkülem mennétek el a Bázisra. Ígérd meg, hogy nem mész bele, ha mégis úgy döntenének, elindulnak. – kérleltem, s erre ő bólintott.
- Nem lesz semmi baj, majd szólok, hogyha valami lesz. – ígérte, majd csókot nyomott számra, s a egészen csapóajtóig kézen fogva mentünk. Mikor odaértünk, előreengedett, én pedig megvártam, míg leért, s együtt vettük az irányt a Chrysler felé.
- Ha elcsitulnak a dolgok, művészeti iskolába fogok felvételizni, vagy munkát keresek külföldön, ahogyan eddig terveztem. – közöltem vele, miközben az autó felé sétáltunk.
- Ki akarsz menni külföldre, és egyedül akarsz hagyni?
- Hát gyere velem. – nevettem fel, majd beszálltam a 300c-be.
- Mindenképpen. – felelte egyszerűen, majd mikor ő is helyet foglalt mellettem, beindította a motort, s elhajtott a Szállás területéről.
Órákon át utaztunk, miközben metal zenét hallgattunk, s a párbaj részleteit beszéltük ki, azonban a vége felé már lassabban hajtott, állítása szerint azért, mert így valamennyivel több időt tölthetünk együtt. Kissé csalódottnak tűnt, mikor a ház elé értünk, így mikor kiszálltam, nem engedett felmenni a lakásba, hanem még lent húzta az időt, és a történetünket egyeztettük, amit mondanom kellett hazugságként a szüleimnek. Szörnyen utáltam, hogy ezt kellett tennem, így elárultam Samnek, hogy még a héten elmondok nekik mindent. Minden egyes részletet egytől-egyig. Támogatta az ötletet, hiszen ő sem szerette, hogy szinte egész életemet titokban kellett tartanom szüleim előtt.
- Mikor is? – gondoltam át. – Egy vagy két hónap múlva folytatjuk.
- Én tiltakoznék ez ellen. – ingatta fejét, majd közelebb sétált hozzám.
- Hé. Senki nem tiltja meg, hogy álmomban eljöjj hozzám. – emlékeztettem, de ez sem tetszett neki igazán.
- Az álmodat nem tudod irányítani, és nyilvánvalóan én sem tudom teljesen a tiedet. Tudod, hogy úgy nem az igazi találkozni veled.
- De még mindig jobb, mintha hónapokig nem látnánk egymást, nem igaz? Na látod. – bólintottam, majd égnek emeltem tekintetem. – Mindig elcsodálkozom azon, mennyi mindent megteszel azért, hogy nekem jobb legyen.
- Remélem, tetszik. – húzódott ajka arra a jellegzetes félmosolyra.
- Ó, határozottan. – mondtam, majd egy csókot nyomtam ajkára. – Később látlak. – álltam meg az ajtóban, majd rákacsintottam.
- Előtte még elviszlek az öcsédhez, ha nem baj. Bár nem tudom, mit gondolna, ha csak úgy beállítanék hozzátok, végtére is, idegesítem őt. Vagy ez azóta változott?
- Nézd el neki. Nem vagyok soha otthon, Anyu beteg lett, és magára hagytam úgy, hogy igazán el sem magyaráztam neki, mi vagyok valójában, így valamilyen mutánsnak tarthat, és még ott van az is, hogy egy olyan férfival vagyok együtt, aki őt szörnyen idegesíti, és veszélyesnek tart, továbbá károsnak a húgára, és még szerelmes is lett egy számára teljesen elérhetetlen lányba… Egyáltalán nem könnyű nekem sem. – hajtottam le fejem, de ő ismét tett egy lépést előre, így még közelebb került. Már alig volt köztünk távolság – jobb kezével állam alá nyúlt, majd megemelte arcomat, hogy szemembe nézhessen.
- Én mindenben támogatni foglak, ezt ne felejtsd el. – nyugtatott meg, én pedig elmosolyodtam az ígéret hallatán. – Jaj… - sóhajtott fel. – Hogy lehetek ennyire szerelmes beléd? – tette fel a kérdést, s apró puszit nyomott arcomra.
- Most már tényleg mennem kell. – közöltem vele, majd gyorsan végigsimítottam arcán, s belöktem a hatalmas bejárati ajtót. – Szia! – köszöntem még el tőle, majd hatalmasat sóhajtva a lift felé vettem az irányt. Nem éreztem jól magam, mikor már a lakás ajtaja előtt álltam – tudtam, hogy magyarázkodnom kell, utána pedig mindent elmesélni nekik… szörnyen nehéz és bonyolult lesz. Nem szerettem hazudni nekik, de tudtam, hogy időre van szükségem, míg átgondolom, hogyan fogjak hozzá a teljes történet elmeséléséhez.
- Itthon vagyok! – kiáltottam, mikor beléptem az előszobába, s hallottam, ahogyan mindenki lerohant a lépcsőn, sietősen, s szinte a nyakamba ugrottak, mikor megpillantottak. Lucas csak lassan kisétált, és gyanakvó tekintettel méregetett, miközben szüleim majdnem megfojtottak.
- Nova, úgy aggódtunk miattad! Hol voltál ennyi ideig? – kérdezte Anyu, s még mindig folyamatosan engem ölelgetett.
- Öhm… emlékszel még Samre? – próbáltam rávezetni az általam kitalált hamis mesére.
- Áh, tudhattam volna… láttam, hogy van köztetek valami. De miért nem telefonáltál haza? Igazán adhattál volna valami életjelet magadról.
Felsóhajtottam, miközben még mindig Lucas-t figyeltem.
- Anyu… felnőtt vagyok. Kérlek. – oldottam meg ennyivel a magyarázatot, majd felvettem az előbb ledobott táskáim a földről, s elindultam az emelet felé. – A szobámban leszek, ha keresnétek. – közöltem velük, majd felszaladtam a lépcsőn.
A vacsora szinte kényszerbeszélgetéssel telt el, így alig vártam, hogy vége legyen. Csak vissza szerettem volna menni, és átnézni a művészeti egyetem honlapját, aztán lezuhanyozni, s ágyba bújni, hogy aztán álmomban ismét láthassam Samet. Mikor nagy szerencsémre Apu bejelentette, hogy neki elég volt, gyorsan elpakoltunk az asztalról, s mindenki indult a dolgára, ahogyan régen tettük. Én felmentem az emeletre hajat mosni, s megpróbáltam felidézni magamban az aznap átélt pillanatokat… őszintén szólva megijedtem Hue-tól, és megdöbbentő erejétől, így őt próbáltam kizárni fejemből. Mikor végeztem, visszasétáltam szobámba, alvóruhát húztam, s rákerestem az oldalra, amelyet meg szerettem volna tekinteni, utána biztos voltam benne, hogy oda szeretnék jelentkezni.
Miközben az ágyamon olvastam valaki kopogtatott az ajtómon. Csalódott voltam, hogy nem a szokásos, különleges jelzést kapom, így bebizonyosodott, hogy aki éppen be akar jönni, az nem Sam.
- Szabad. – sóhajtottam fel. – Szia Apu! – köszöntem neki, majd az ágy végére mutattam. – Gyere csak be.
- Remélem nem zavarok.
- Dehogy, Apu. – legyintettem. – Történt valami?
- Aggódunk Anyával, hogy mi lehet a baj mostanában, hogy miért maradsz olyan távol, mikor még nem is vettük meg nektek a lakást. Ugye tudod, hogy amíg nem találunk neked is egyet, Lucasszal fogsz lakni?
- Remek. – sóhajtottam fel, majd kitekintettem az ablakon. – Apu… valamit el kell mondanom neked. – kezdtem bele nagy nehezen, s már bántam, hogy belevágtam.
- Tudod, hogy mindent elmondhatsz nekem, Nova. – mosolyodott el, majd megpöckölte orromat, ahogyan régen tette, mikor még kislány voltam.
- Én… nézd, nem akarok hazugságban élni. Látod ezt? – kérdeztem, majd felemeltem hajam, hogy megmutassam neki a tetoválást. Nem lepődött meg rajta, inkább kíváncsian hallgatott tovább. – Ez a Különlegesek jelképe. Egy olyan csoport vagyunk, akik különleges képességekkel rendelkeznek, legyen az szellemi, vagy fizikai erő. Ne nézz őrültnek, Apu, csak azt szeretném, ha megértenétek!
- Nézd lányom, vannak jó elmegyógyintézetek a környéken…
- Nem, Apu, higgy nekem! Nem vagyok megzavarodva, ez komoly dolog! Ha hozzáérek ehhez a jelhez, én bekapcsolom a képességem, és te összeesel, mert összegyűjtöm az energiádat, hogy működjön az erőm. Kérlek, higgy nekem! – kérleltem.
- Mi történt veled? A barátod teljesen átmosta az agyad? Mi a baj veled, lányom? – kérdezte, miközben láttam a tekintetén, hogy most szörnyen furcsának és megkergültnek hisz. – Megyek, szólok anyádnak… - állt föl, mikor én megpillantottam valamit a nyakán. Először nem tudtam, homályosan látok-e a könnyektől, vagy ez tényleg igazi, de biztos voltam benne, hogy van ott valami. Megpróbáltam felállni, de mozdulatlanná dermedtem, mikor rájöttem: az ott igazi.
- Apu… nem lehet… te is...? – remegett a hangom, majd szám elé tartottam kezem.
- Igen. – fordult felém nagyot sóhajtva, majd kezét a nyakára tapasztotta. – Én vagyok az elveszett tizedik.

Sziasztok!! Azt ígértem Nektek, hogyha elérjük az 1000 látogatót (mindenkinek köszönöm, aki ehhez hozzájárult!), dupla részt kaptok. Hát, íme, itt vannak! :D Remélem tetszeni fog, és írtok néhány sort.