Nova Stories

Sziasztok kedves olvasóim! Ahogyan minden csütörtökön szoktam, ismét feltettem az új részt, remélem mindenkinek tetszeni fog, és írtok majd hozzá megjegyzést, nehogy megint önbizalom hiányos legyek. :D
A kép magáért beszél… ez van akkor, hogyha Babuska/Eilis megtanul képet szerkeszteni. Igen, az bizony Grace Park és Ian Somerhalder, a két főszereplőmnek elképzelt két emberke. Szegény színészek, ha tudnák, hogy összevágtam a képüket… na mindegy, nem kell ezért utálni. :D Legalábbis Nektek nem.
Két új rendszeres olvasóval bővült a lista, amit nagyon, de nagyon szépen köszönök!!! Fantasztikusak vagytok, de tényleg!!
Egyik közülük, Ryuuzaki megnyitott egy blogot, valami hihetetlenül ír! :) Már felkerült az első fejezet, szerintem nagyon jól sikerült, szeretném, ha meglátogatnátok az oldalát:
http://ashenbook.blogspot.com/
Tehát jó olvasást, és ne felejtsetek el a végén véleményt írni! Köszi!

FRISSÍTVE: Új közvélemény-kutatást láthattok oldalt, amelyben a kedvenc szereplődre vagyok kíváncsi. Ezt a barátaim javasolták még régebben, így én gondoltam egyet, és bátorkodtam feltenni. Szavazzatok bátran!! :)
Puszi,
Eilis


Először nem kaptam levegőt, megpróbáltam lélegezni, de nem ment. Torkomban már ott volt a gombóc, szemembe könny szökött, s számhoz emelve keze, próbáltam feldolgozni az imént történteket. Miát, Samet, és engem is egy Különleges fogadott örökbe… Lucas csak színészkedett volna, mikor elmondtam neki mindezt? És Apu miért nem mesélt nekem erről, miért bánt velem úgy, mintha megőrültem volna? Ujjamra pillantottam, amelyen a Különlegesek pecsétgyűrűjét viseltem, majd vissza, Apura, s onnan tekintetem kezére siklott.
- Már évek óta nem viselem. Nem született új Különleges, így az előző generációból én maradtam meg. Curtis nem emlékszik rám, mert megpróbáltam titokban tartani a kilétem, és nem mentem a Szállásra.
- Tehát mindenki tudott rólad… - állapítottam meg lehajtott fejjel. – Sam és Lucas is…
Oldalra billentette fejét, majd visszasétált hozzám. Leült az ágy végébe, és megsimogatta hajam, megpuszilta homlokom, de mielőtt belekezdett volna a magyarázkodásba, én leállítottam.
- Miért nem mondtad el? – tettem fel a kérdést, majd ráemeltem tekintetem. – Miért titkoltad el? Szükségem lett volna a segítségedre.
- Így is túl nagy veszélyben vagyunk, és nem akartalak ezzel terhelni. Ha Curtis rájött volna, ki a tizedik, megpróbálta volna megölni Olive-t és Lucas-t is, hogy elpusztítsa a Különlegesek összes hozzátartozóját, akik tudnak a titokról.
- De így is megpróbálják majd megölni őket, hát nem érted? Eggyel több embert kellett volna védelmeznem, ha nem jövök rá, hogy te is Különleges vagy. Hogy jutott eszedbe ekkora ostobaság?
- Nova, nekem nincs képességem. Évekkel ezelőtt elvették tőlem. – közölte velem, de nekem hirtelen minden összezavarodott a fejemben. Alig bírtam már koncentrálni.
- Állj, állj, túl sok információ egyszerre! – idegeskedtem, majd felpattantam az ágyról, s körbe-körbe mászkáltam a szobában. - Akkor most tudják rólad, vagy sem?
- Már nem tudják… aki elvette, azt Aura megölte. – felelte egyszerűen, majd rám pillantott.
Nem tudtam ilyen gyorsan feldolgozni a történteket… szükségem volt egy kis időre. Nem akartam kiküldeni Apát, de azt sem szerettem volna, hogyha ott ül az ágyon, miközben én megpróbálok gondolkozni. Hatalmas nagy hiba volt családom és barátaim részéről, hogy nem közölték velem ezt a roppant fontos információt.
- Elmegyek egy fegyverboltba a biztonság kedvéért. – határoztam el, majd elhúztam a függönyt, hogy kinézhessem az ablakon, vajon besötétedett-e már. A válasz határozottan igen volt, így másnap kellett megtennem a fegyverbeszerző-körutat.
- És mi lesz ezután? Lucas és én majd Remington M24 SWS-sel fogjuk kilőni a közeledő Ellenszövetségeseket? Gondolkozz már!
- Ha nincs más megoldás, akkor igen. – bólintottam. – Remington M24 SWS helyett Barrett M107-et ajánlanék. Hatékonyabb, ha ablakból lősz, és ha tényleg A-listás sniper-t szeretnél, akkor abban a modellben száz százalékig megbízhatsz. Higgy nekem. – mondtam neki, majd visszatereltem a témát a Különlegesekre. – Nem hiszem el, hogy ezt titokban tartottad! Hogy voltál képes erre?
- Mintha te sose hazudtál volna nekünk. Valóban Sam miatt voltál távol annyi ideig? – kérdezte, mire én azonnal visszavágtam.
- És te mennyit fizettél Lucasnak, hogy így színészkedjen?
- Nem fizettem le a saját fiam… - mondta halkan, azonban bizalmatlankodó tekintetemre azonnal bevallotta. - A kezébe nyomtam egy százast, mindössze ennyi. De most nem ez a lényeg.
- Hanem mi? Hazudtatok nekem, mindannyian eltitkoltátok előlem! A barátaim, az egész családom… - szörnyülködtem, s próbáltam nem belegondolni, mennyi mindenből tudtam volna erre következtetni, amit eddig mondtak.
- Nem értem, miért vagy úgy fennakadva ezen, hiszen te is eltitkoltad előlünk azt, hogy Különleges vagy. – mutatott rá a tényre, s részben igaza is volt, de ez nem tetszett nekem – utáltam veszíteni.
- De ti tudtátok! – ordítoztam, s mikor már ott tartottam volna, hogy a fejemet a falba verem, Lucas nyitott be.
- Minden rendben? – tudakolta, mire én idegesen beszélni kezdtem.
- Nem, semmi nincs rendben! Te álszent disznó, te is tudtad, hogy az apánk egy mutáns, igaz? – keltem ki magamból.
- Persze, hogy tudtam. – nevetett szaggatottan, majd megpróbált hátrálni, hogy ne üssem agyon, de nem volt elég gyors, így beráncigáltam, és kulcsra zártam mögötte az ajtót, hogy ne tudjon kiszabadulni. – Egy dologért viszont megérte hazudnom… és az Mia volt.
Sajna közölnöm kellett vele a rossz hírt, amelyet az ellenség, Jade tudatott velem. Vajon tényleg igaz? Azután Sam is erről beszélt, így szinte biztos voltam benne, hogy valóban úgy van, ahogy mondják.
- Sajnálom Lucas, de Mia egészen máshoz van hozzászokva. – mondtam el neki, de ő kívülről nem tűnt olyan csalódottnak, mint amilyennek azelőtt elképzeltem. Talán nem is volt belé igazán szerelmes, és ez is csak egy ostoba színjáték volt? De volt az értelme?
- Gondoltam… akkor valamelyik másik a Különlegesek közül? – tett fel a kérdést, de én megráztam a fejem.
- Nem… nem egészen a te típusodat szereti… és nem is Samét, sőt, nem ismerek olyan férfit, aki felkeltette volna az érdeklődését. Ő inkább olyan magának való lány, nem igazán értik meg az életszemléletét, és nem tudom, hogy van-e valakinek hasonló vélekedése a szerelemről vagy hasonlókról. De ne bánkódj emiatt, téged igazán kedvel… a maga módján. – veregettem meg vállát, de mikor megláttam, hogy ez nem vidította fel kellőképpen újra beszélni kezdtem. - Nézd Lucas, Mián kívül más lányok is vannak a világon. Mindenki odalenne érted, ha kimutatnád, hogy mennyire más vagy a többinél, főleg ilyen lélekkel, szívvel és arccal. Te legbelül ugyanolyan kemény legény vagy, mint bármelyik másik Különleges, csak ők éppenséggel megedződtek az évek során, és kiképezték magukat. Ne érezd magad kicsinek és elnyomottnak. mellettük. – öleltem meg, azonban ő ettől sem lett sokkal boldogabb, sőt, egyenesen lehangoltabb lett.
- Nem is éreztem… mostanáig.
- Rendben. Most, hogy mind így egybegyűltünk, és nem, nem hívhatod be Anyát, megbeszélhetjük, hogy mire is volt jó ez az egész. Meg fogtok halni! Brad halálosan megfenyegetett, hogy innentől veszélyben lesz mindenki, és ha kell, mindenkivel végez, csakhogy véget vessen az egész Különleges felállásnak.
- Hogy mondtad? Brad Cursey? – hitetlenkedett Apu, s Lucas is meglepődött, mikor bólintottam, hogy jól hallották. – Lehetetlen.
- Márpedig így van. – ismételgettem, miközben még mindig fel, s alá járkáltam a szobában.
- Ez minden viselkedésével kapcsolatos kérdésre választ ad. Szinte hihetetlen… - ingatta Apu a fejét, s én egyre csak bólogattam.
Azonban valami nem hagyott nyugodni… Lucas nem rég üzenetet hagyott, hogy Anyu mostanában nem érzi jól magát. Nagyon aggódtam miatta, de néhány hét elteltével nem tulajdonítottam neki különösebb jelentősséget, hiszen sokszor volt már így – néhány teljesen átlagos rosszullét következett egymás után. Mindenkinek szokott lenni egy kis has, illetve fejfájása, nem igaz? De, ha huzamosabb ideig, sorban jelentkeznek a gondok, akkor már valóban baj van.
- Na jó, most, hogy mindezt megbeszéltük, térjünk át Anyu betegségére. Mi is a baja? – kérdeztem rá, ahogyan azelőtt elterveztem.
Nem volt semmi rávezetés erre, egyszerűen túl akartam lenni a beszélgetésen, és hamar megtudni a dolgokat, amelyekre kíváncsi voltam, hogy utána végleg egyedül hagyjanak.
- Ott kezdődött az egész, hogy eltűntél a kórházból. – kezdte mesélni Lucas, majd Apura pillantott, ki bólintott, hogy folytassa. – Már azelőtt is volt baja ugye… én is alig jöttem össze neki, negyvenkilenc évesen szült meg, utána már nem is lehetett gyereke, ezért… - most rám emelte tekintetét. -… mármint részben ezért fogadtak örökbe téged Apáék. Most pedig kezd elhatalmasodni rajta ez a nyavalya, amiről gőzöm sincsen, micsoda.
Részben ezért is… - ismételtem el magamban, majd a beszélni készülő Apára figyeltem.
- Szerintem csak a stressz váltotta ki a mostani rosszullétet. Úgy láttam, ma, miután megjöttél, rögtön jobb színben volt. Reméljük, nem romlik az állapota tovább.
- Én is ebben reménykedem. – mondtam lesütött szemekkel, majd ismét a többiekre pillantottam, kik ugyanolyan kíváncsi tekintettel fürkészték arcomat, ahogyan én az övéket. – Holnap fegyverbolt. Nem tarthattok vissza.
- Nem is próbállak… ki tudja? Talán Bradnek támad egy elvetemült ötlete. Biztonság kedvéért én aláaknáznám a területet…
- Felesleges. Csak tanítsd meg Lucas-t arra, hogyan használja a sniper-t, és nevezz ki egyet neki. Van itthon, igaz?
- Erre már sort kerítettem régebben, úgy gondoltam, később hasznos lesz neki. – ismerte be Apa, majd elégedett mosolyra húzódtak ajkai. – Szerintem jobban lő, mint te.
- Csak azért, mert nő vagyok, még célozhatok jól, nem? És egyébként is… Zola tanított rá, a legjobb célzó, akit ismerek.
- Nem merted lelőni Bradet, igaz? – találgatott Lucas, azonban én nem mertem bólintani, egyszerűen elvörösödtem – teljesen igaza volt. Gyáva voltam, és megijedtem, mielőtt még végezhettem volna vele. Bizonyára jobban jártunk volna egy bátrabb, vakmerőbb Különlegessel, aki vállalkozik rá, bár ilyennel tele van az egész Különleges csapat, leszámítva azt a tényt, hogy nem merik kitenni a lábukat a Szállásról, ki tudja, milyen ismeretlen okból.
Már ott tartottam, hogy kikergetem az összegyűlt kis társaságot a szobámból, azonban Lucas közölte, hogy lerohan a fegyverekért, amelyeket elrejtettek az autója csomagtartójában. Őszintén meglepődtem ezen – bátyámról sose gondoltam volna, hogy bármikor is profin fog lőni egy távcsöves puskával, ahogyan Apu mondta, így elöntött a büszkeség testvéremmel kapcsolatban.
- Apu, rejtekhely kell nektek! Pontosabban Anyának és Lucasnak, nem hagyhatom, hogy Curtis őket is megtámadja! Segítened kell. – kérleltem, s ő elgondolkozva meredt ki fejéből, majd komolyan rám tekintett.
- Mi történt a Szállással? - kérdezte végül.
- Apa, ne legyél már ilyen, te is tudod, hogy ott keresnék őket először. – emlékeztettem, miközben folyamatosan hátam mögé tekintgettem, hátha felbukkan valaki.
- Igaz, igaz… ismerek egy barlangot! – bökte ki, s én szinte láttam a kigyulladó villanykörtét feje fölött.
- Merre találjuk? – tettem fel a kérdést.
- Adj egy térképet, Nova. - mondta, én pedig azonnal előkotortam egyet a fiókból, ahol tartani szoktuk. Kihajtogatta, majd végighúzta azon az útvonalon, amelyet addig keresett. Részletesen elmagyarázta, hogyan jutunk oda, ahhoz az eldugott kis barlangszerűséghez, amelyet rejtekhelynek nevezett ki, majd elvett íróasztalomról egy alkoholos filcet, s bekarikázta. Mikor mindezzel megvolt, kezembe nyomta a papírt, hogy tegyem el, mivel még szükségem lesz rá, s távozott a szobából, mondván segít Lucasnak előkotorni a tartalék lőszert.
Magamra maradtam a hálószobámban, mikor erre lehetőséget adtak, majd fáradtan az ágyra dőltem, s elterültem rajta. Korán akartam kelni másnap, hogy időben odajuthassak a bolthoz, ahova menni szerettem volna, ugyanis idő kellett egy ilyen eldugott kis hely megkereséséhez. Összeírtam magamnak, mikre lesz szükségünk, s mintha háborúra készültünk volna, olyan lista jött össze. Nem volt más tennivalóm arra a napra, minthogy betakarózzam, s nyugovóra térjek. Vártam ezt a pillanatot – az álmaim ilyenkor olyan elevennek és valóságosnak tűntek, mintha tényleg igaziak lettek volna, s ennek különösen örültem. Alig tudtam elaludni – fejemben annyi kérdés cikázott össze-vissza, s én csak kerestem a válaszokat, de fáradt fejjel már nem tudtam gondolkozni. Lassan, nagyon lassan elnehezedett szemhéjam, majd kicsivel később elnyomott az álom.

Az ígéret szép szó, ha betartják úgy jó – így szól a mondás. És micsoda igazság van benne! Sam valóban eljött, de nem tűnik vidámnak, sőt, épp ellenkezőleg… mintha egyenesen lehangolt lenne. Egy kivilágított utcán sétálunk – a Nap már réges-rég lement, elmúlhatott éjfél is.
- Baj van? – teszem fel a kérdést, de ő nemet int. Nem hiszek neki, muszáj lesz tovább faggatóznom.
- Semmi. Örülök, hogy jól vagy, és minden a legnagyobb rendben nálad. – mondja, majd közelebb lép hozzám, s megcsókol. Nem tetszik ez nekem – egész biztosan gond van.
- Nem egészen. – vallom be lesütött szemmel, majd szempillám alól felnézek rá. Kíváncsi tekintettel lesi minden mozdulatom. – Anyu tényleg nagyon beteg. Érzem, hogy baj van.
- Ezek szerint nem csak nálatok… nekem is rossz előérzetem van. Meddig szándékozol otthon maradni? – kérdi.
- Nem szeretnék sokéig Anyuék nyakán lógni, így is van elég gondjuk. – felelem, majd megfogom kezét, s tovább sétálok vele.
- A Szállás most túl veszélyes… ki tudja, mikor jön el Brad, hogy megöljön minket, vagy mikor mennek el a Különlegesek a Bázisra. Egész biztosan hamar bekövetkezik egyik… vagy lehet, hogy mindkettő. Nem zárják ki egymást. – suttogja.
- Miből gondolod, hogy Brad el akar menni a Szállásra végezni veletek? – kérdezem ledöbbenve, hiszen nem emlékszem, hogy megemlítettem volna ezt a dolgot Samnek. Túl okos, bizonyára rájött.
- Ne hidd, hogy nem tudok róla. Mindenkivel eljátssza, jól tetted, hogy nem dőltél be neki. Az Ellenszövetségnek ez már rég hadicsele, a Küldöncökkel is sokszor így végeztek. – meséli, majd hirtelen megtorpan, így én sem tudok, vagy nem akarok tovább menni. – Holnap este akarnak elmenni a Különlegesek. – mondja el a rossz hírt, amelyre már készültem. Tudtam, hogy valami nyomja a lelkét, és most tényleg kiderült… furcsán reagálok rá.
Ledermedek, nem jutok szóhoz, levegőt is alig kapok. Hogy micsoda?
- Nem tehetik ezt! Megegyeztünk, hogy amíg én távol vagyok, ti nem akcióztok! – emlékeztetem, de tudom, hogy ő nincs benne a dologban. Mégis… miért nem tartja őket vissza? – Szükségetek van a képességemre… legalább neked hadd adjam át!
- És ezt mégiscsak, hogy szeretnéd? – értetlenkedik, s én bele is kezdek a magyarázatba.
- Hát… tulajdonképpen Fred még mondott egy-két dolgot a képesség átadásról, mikor fogságba estem a Bázison. Egy pici injekciós tűt szúrt a karomba, és azt mondta, hogy most kiszívta a képességem egy részét. – magyarázom, de mintha kinevetne… talán őrültségnek hangzik a történet, de tényleg így volt.
- Ez lehetetlen. Fred egy barom volt, hazudott. – nevet még mindig.
- Ő volt az Ellenszövetség tudósa. – emlékeztetem. - Biztos nem volt akkora hülye, ha ilyenekhez értett!
- Curtis talpnyalója volt, nem az Ellenszövetség tudósa. – helyesbít, s én égnek emelem szemeim. Ő tényleg teljes szívéből gyűlöl minden Ellenszövetségest, beleértve a nővérét is, aki legbelül még mindig szereti öccsét, még ha ezt nem is mutatja ki.

Szaggatott pityegéssel, és rezgéssel ébresztett telefonom. Megnéztem az órát – a szállásos koránkelésekhez képest már egyenesen elaludtam; reggel hét óra volt. Elvégeztem minden reggeli teendőt – lezuhanyoztam, megfésültem hajam, megreggeliztem (már amennyire erre reggelente képes voltam), megmostam fogam, majd felöltöztem. Próbáltam mindezt a lehető legnagyobb csendben végrehajtani, s amint mindezzel végeztem, összepakoltam a kis körutamra vinni kívánt holmimat, majd a garázson keresztül (csöppet sem volt ellenemre, hogy Anyu gyönyörű Alfa Spider-e kellett elmennem) távoztam a hatalmas, családi házból. Időben voltam, legalábbis mikor megnéztem karórámat, még úgy éreztem, nem lesz túl késő, mikor odaérek a Szálláshoz, hiszen az álom után vissza szerettem volna menni a Különlegesekhez. Hue tehette ezt velük?
Csak legyen vége már ennek az egésznek. – gondolataimban elmélyülve fordultam be a sarkon, az eldugott kis fegyverboltba, amelyet még Zola mondott korábban. – Jó napot! – léptem be az üzletbe, majd a rosszarcú eladóra néztem, ki kíváncsi tekintettel mért végig. Fehér, mocskos atlétatrikót viselt, alul sör hasa kitüremkedett a póló alól. Feje búbján már erősen kopaszodott, arcán többnapos borosta éktelenkedett, szeme előtt egy törött, régi szemüveget viselt.
- Napot. – vetette oda. Lassú, kimért léptekkel haladtam a pult felé.
- Az új modellek után szeretnék érdeklődni. A Wicked BB-t hol találom?
- Tegnapelőtt érkeztek az új, A-kategóriás GOL-sniperek, esetleg meg szeretné tekinteni őket? – tette fel a kérdést, én azonban nemet intettem erre.
- Inkább a közelharci dolgok érdekelnének. – magyaráztam, majd elkezdtem halkan dobolni az üvegpulton, amely alatt ott sorakoztak a jobbnál-jobb pisztolyok. – Esetleg be tudna mutatni párat a legújabbak közül? Óh, és lenne egy listám is. – kotortam elő táskámból a teleírt papírt. – Ezeket meg tudná nekem keresni?
- Hogyne. – vette el, mire én köszönetképpen elmosolyodtam. - Van fegyvertartási engedélye? – kérdezte, s én egyenesen leblokkoltam.
Basszus. Hogy feledkezhettem meg róla? Fegyvertartási engedély nélkül semmire nem megyek… bezzeg Zolának eladták nélküle. Vagy megölte, vagy régi barátja volt az eladóm de az is lehetséges, hogy csak bájos babaarcával győzte meg?
- Áh… - mosolyodtam el. – Hogy az!
Némán, értetlenül bólintott.
- Huh… azt hiszem, az most, egészen véletlenül nincs nálam. – s már éppen belefogtam volna a magyarázkodásba, mikor megismételte a mondatot.
- Van fegyvertartási engedélye?
Ideges nevetés tört elő belőlem, s tovább nézelődtem a boltban.
- Itt vannak biztonsági kamerák?
- Van, vagy nincs? – nézett rám, majd feltolta orrán a csálé okulárét.
- Nincsen pillanatnyilag. – játszottam még mindig a pulton ujjammal, miközben bájos mosollyal arcomon próbáltam kihúzni magam a bajból. De kínos…
- Ez esetben nem tudom eladni magának a cuccokat. Ez van, anyukám. – vont vállat, majd visszasétált a raktárba.
Nem gondoltam, hogy ilyen eszközökhöz kell majd folyamodnom, de…
Hozzáértem nyakamhoz, s alig néhány másodperccel ezután csörrenést hallottam a raktár felől. Könnyedén felmásztam az asztalra, átfordultam a másik oldalra, majd leszálltam onnan, így már a pult túlsó felén voltam. Nyugodtan átléptem a mozdulatlan testen, s az összeírt fegyvereket megkerestem a fóliával bevont kartondobozokban. Mikor ezzel megvoltam, megismételtem a mozdulatot, s távoztam az üzletből. Szinte leszakadt a vállam a táskába pakolt nehéz fegyverek miatt, de mit tehettem volna ez ellen?
Gyorsan hazamentem, összepakoltam a kimosott ruháim, amiket a Szállásra szerettem volna vinni, majd papírt és golyóstollat fogtam kezembe.

Anya, Apa és Lucas!
Mivel már úgy tudom, mindannyian tudtok róla, nem érdemes magyarázkodnom, hova mentem. Szeretném, ha távollétemben nem csinálnátok semmi meggondolatlanságot, és ha szükséges, kezetekbe fognátok az újonnan beszerzett fegyvereket, amiket Lucas csomagtartójában találtok, szintúgy, mint a többit. Anyu, neked jobbulást, Lucas, neked jó gyakorlást a lövéshez és Apa… vigyázz a többiekre! Telefonáljatok, ha van valami, és holnapra már menjetek át a rejtekhelyre, ott biztonságban lesztek. Szeretlek titeket!
Egymillió-három és fél puszi:
Nova

A konyhapulton helyeztem el, mert arról biztosan tudtam, hogy valaki bemegy a konyhába. Hogy ki lesz az, az teljesen mindegy, csak találják meg…
Nem telt sok időbe eljutni a Szállásig a családi autóval. Gyors volt, kényelmes, és nem is olyan feltűnő, mint amilyen a többieknek volt – egyszóval tökéletes.
Elfogott az aggodalom, mikor nem találtam senkit, így automatikusan a Bázis felé vettem az irányt. Olyan gyorsan kellett cselekednem, mint még soha… nem, nem, nem lehet, hogy már az Ellenszövetségnél vannak! Szólniuk kellett volna, megvárniuk, előre gondolkodniuk. De nem tették meg, ahogyan ezt gondoltam, így, amilyen gyorsan csak tudtam, rohanni kezdtem. És valóban… amint megpillantottam Nyutát, már tudtam, hogy gond van. De nem egy Nyuta volt. Ötvenen is lehettek, mindenki fénylett, s nagy csalódottságomra Samet is ott találtam. Hogy nem jutott eszébe értesíteni erről? Talán tegnap este akart, de nem tudott, mert félbeszakadt az álom? Vagy csak meg akart óvni mindettől? Akármi is történt, muszáj volt nekem is részt vennem benne. Már az erdőben bekapcsoltam a képességem, de nem éreztem több erőt, mint azelőtt, hiszen a többiek túl távol voltak, hogy elvegyem az erejüket. Különleges formában talán ők is erősebbek voltak, így ezért nem sikerült rögtön sokkot kapniuk a hatásomra, ami csöppet sem tett lehangolttá, hiszen ettől csak még többen tudtunk harcolni. Igaz, nem lettem erősebb, de nem is érdekelt – majd az Ellenszövetség átadja az életerejét. Láttam, hogy már rég folyik a harc, s érkezésem előtt jóval elkezdődött, így én kész meglepetésként toppantam a helyszínre – mindenkinek odadobtam az új szerzeményekből egy-egy darabot, s képességüket teljesen összehangolva a fegyverrel küzdöttek. Sam még véletlenül sem ment Jade közelébe, s ez így volt fordítva is, azonban a férfi nővérét Mia szemelte ki magának. Felugrált a fákra, s mint egy majom, úgy ment egyikről a másikra. Deemer Brad ellen küzdött, Hue valami ismeretlen szerzettel, Nyuta igyekezett megszabadulni a rácuppanó harcos - Ellenszövetségesektől, Ed és Zola a bevadult Parvana-t próbálták kiiktatni, míg Aura, Sam és lassan én is Curtis felé indultunk. Megpróbáltam megkeresni Gabriel-t is, de ő látóhatáron kívülre eshetett, tehát nem láttam, kivel harcol. Mikor Sam megpillantott, szemében nyugtalanság és aggodalom tükröződött, de pillanatokkal később már nem foglalkozott ezzel, ugyanis Curtis őt hajította először egy fának. Ettől én is bevadultam, s megpróbáltam úgy koncentrálni, mint még soha, azonban ezt nem sikerült kiviteleznem. Engem is odébb lökött, neki, a Bázis falának, mikor megláttam, hogy valami nem stimmel: Mia tanácstalanul áll egy fa tetején, majd egyszerű mozdulattal ledől onnan.
- NEM! – ordítottam, mikor összeállt a kép. Elveszítette a koncentrációt… nem, nem és nem! Mia! Észrevétlenül odalopóztam az erdőhöz, ahol elesett, majd megpillantottam a közeledő Jade-t. Megpróbáltam felemelni az eszméletlen, mozdulatlan Miát, s elvinni onnan. Persze, nagy szerencsémre ő volt a Különlegesek legkönnyebb tagja, így könnyen boldogultam – azonban a többiek miatt is nagyon aggódtam. Gabe is megpróbált odajönni hozzánk, de egy dühös Ellenszövetséges lefoglalta, tehát nekem kellett tennem valamit. Ruhájának egy részén baljós, vörös folt éktelenkedett, amelynek mikor megpróbáltam megkeresni származási helyét, elszörnyedtem.
Jézusom, Mia… nem lehet.
A seb nem forrott össze, s a lány már nem fénylett úgy, ahogyan Különleges formájában. Emberként lőtték le.
- Túl fogod élni, Mia… - simogattam haját könnyes szemekkel, majd megfogtam kezét, s sokáig az enyémben tartottam. – Bármi történjék, én nem fogom elengedni a kezed, ne félj, itt leszek melletted.
- Nova? – nyitotta fel szemét. Homlokán verejtékcseppek gyöngyöztek, hangja rekedtes volt, fáradt, s hallatszott rajta, hogy megsebesült. – Hol vannak a többiek?
- Még harcolnak. – mondtam neki, miközben szememből rendületlenül folytak a könnycseppek. Nem történhet meg vele… mindenkihez olyan jó volt! Nem halhat meg!
- Hát… - lehelte. – Itt a vége, azt hiszem.
- Ne mondj ilyet, Mia! Te is tudod, hogy erős vagy, és meg tudod csinálni. Csak várj egy kicsit, míg Gabe ideér, és… - csuklott el a hangom. Remegtem.
- Gabe nem ér ide időben. Sosem volt pontos. – kacagott elgyengülve, s könnyes, csokoládébarna szempárát az enyémbe mélyesztette. – Te olyan jó voltál hozzánk. Felnyitottad a szemünket, hogy ideje lenne cselekedni. De ők túlerőben vannak. Egy sokszorozódó képesség sem elég a legyőzésükre. Nem tehetünk semmit. Azt hiszem… - beszélt akadozva. -… azt hiszem, hogy ideje volt eltávoznia egyikünknek. De a Különlegesek nem álltak mindig a jó oldalon. Mi rosszat tettünk. Mi… - vett levegőt, de már nem jutott hozzá. Reszketett a karomban. -… mi… - kezdett bele ismét, s én csak vártam, hogy szóhoz jusson. De többet nem lélegzett. Eddig résnyire nyílt szemei most lecsukódtak, s kilehelte magából az utolsó csepp életet is.
- Nem… - sírtam, miközben Mia élettelen testét ölelgettem. – Nem mehetsz el… te voltál a legjobb barátnőm. Nem hagyhatsz itt minket. – rázkódtam a sírástól, majd hátam mögé tekintettem. Jade lépett ki a fák közül, pisztollyal a kezében. – Tedd meg. – szipogtam. – Mit számít már az élet?
- Vesztettél, de még élhetsz. Ha most megkegyelmezem neked, te tovább fogsz tudni élni egy ilyen veszteséggel? – kérdezte kíváncsian, miközben fejemhez szegezte a fegyvert.
- Nem akartam mindenképpen győztesként kikerülni a csatából. – közöltem vele, miközben könnyeimet törölgettem. – Miért akarnál megkegyelmezni nekem?
- Egy barát elvesztése fájdalmas dolog. – mondta halkan.
- Miattad távozott el. Ha te nem lennél, ez meg sem történt volna. – emlékeztettem, miközben gyilkos tekintettel néztem rá. – Ölj meg, és menj vissza a többiekhez harcolni.
- Takarodj innen a Különlegeseiddel együtt. Ez volt az utolsó alkalom, hogy nem én öltelek meg. – figyelmeztetett, majd anélkül, hogy bármit tett volna, elhagyta a területet.
Lassan a hangokat sem hallottam már. A Különlegesek egyesével szivárogtak az erdőbe, oda, ahol én voltam. Feladtuk a küzdelmet. Mindenki letérdelt körém és Mia holtteste köré, majd néhányuknak könny szökött szemükbe, még a legerősebbeknek is. Megcsörrent a telefon a zsebemben, de én nem foglalkoztam vele – mozdulatlanná dermedtem az előző jelenet hatására.
Fél óra múlva már elhagytuk a Bázis területét, s a Szállás felé vettük az irányt, Miát Gabe cipelte. Többször próbálkozott az újjáélesztésével, de sehogy nem tudta visszahozni. Imádságainkat sem hallották meg, kérlelésünkre nem nyílt fel két szeme. Azonban ahogyan a Szálláshoz értünk, olyan látvány fogadott, amelyet még soha nem tapasztaltam: az épület hatalmas lángokban állt, egy része már menthetetlenül porig égett. Nyuta ismét hangosan felsírt, az én telefonom pedig megszólalt zsebemben. Mi lehetne ennél rosszabb? Hogy tudnák még helyzetemet ennél is nyomorultabbá tenni? Miért venném fel azt a nyamvadt telefont? Végül mégis megtettem. Azonnal benyomtam a ’Válasz’ gombot, mikor megpillantottam, hogy Apu hív.
- Nova?
Csak egy halk „Ühüm”-mel feleltem a kérdésre.
- Azonnal haza kell jönnöd a Szállásról. – hangján hallatszott, hogy hihetetlen szomorúság és sírás kerülgeti. - Anya… meghalt.