Nova Stories

Sziasztok! Múlt héten elmaradt a frissítés, de most nem hagyom ki. :) Igaz, kicsit későn kerül fel, de remélem nem nagy baj.
Huh, elkezdődött a nyári szünet!! Alig vártam. ^^ Mindenki pihenje ki magát, és jó vakációt!
Jó olvasást!
Puszi,
Eilis

ITT A NYÁR, EMBERKÉK!!! :D Na, tehát... íme az új fejezet, remélem tetszeni fog Nektek, és megér pár kommentet. Nagyon örülnék neki. :)
Jó olvasást!
Puszi,
Eilis

- Van… van egy oka annak, miért nem merünk kimenni, feltételezem, Mia erről akart beszélni neked. – mormolta alig hallhatóan.
Oldalamat úgy fúrta a kíváncsiság, hogy szinte reszkettem tőle, s még talán szúrt is.
Mondd már, Sam, mondd már… - kérleltem magamban, sőt, legbelül könyörögtem érte.
- Emlékszel még Funanyára? – kérdezett rá, s én nagy sietősen bólogatni kezdtem, utána egyenesen Miára pillantottam, ki ezek után Sam felé bökött, hogy figyeljek arra, amit a férfi mond. – Nova, minden összefügg, hát nem érted? Funanya, Chika, a gyűrűk, a lázadás, a képességek…
- Elég! – hallottunk egy harsány női hangot a hátunk mögül. Zola lépett be hirtelen a szobába. – Nem beszélhetsz neki erről, még nincs itt az ideje. – figyelmeztette a nő Samet, majd amilyen gyorsan jött, olyan szélsebesen viharzott ki.
- Ez a cédula a medálban… - folytatta suttogva. – Egy jel! Randolf nem a tizedik, ő még az előző generáció egyedül maradt, képesség nélküli Különlegese. Az igazi tizedik üzent, vagy próbál üzenni, mégpedig úgy, hogy csak te értsd, ezért írt más nyelven. Több ilyen is fog érkezni, beszéltem vele álmában… - mesélte lázasan, s én csak úgy ittam szavait, nem bírtam betelni az eddig kapott információkkal.
- Azt mondod, hogy még nincs lezárva az „Utolsó Egy” dolog?
Csöndesen bólintott.
- Az illető egy Dorah Felicyta nevű angol lány. Az utolsó, képességgel rendelkező egyén, akinek Funanya ajándékozta az erejét.
- Hogy kicsoda? – döbbentem le.
- Hát Funanya! Az a kedves hölgy, akivel találkoztál egy szupernóvai démon, aki hadsereget toboroz az általa kiválasztott emberekből, kiknek képességet ad gyermekkorukban. – magyarázta.
- És ennek mi köze van ahhoz, hogy nem mertek kimenni? – tettem fel az elgondolkodtató kérdést, mire már igazán régóta szerettem volna választ kapni. Talán most…
- Funanya sok mindenre kényszerít minket, köztük… - próbálta elmondani, azonban a lány ismét berobbant, s ezúttal fenyegetőbbnek hatott rám szegezett pisztolyával.
- Ha folytatod a beszédet, őt lövöm le, és nem téged. – sziszegte gyűlölettel teli vékony hangján.
- Zola… - mondta Sam, erre a lány kibiztosította ezüstből készült fegyverét. – Zola, tedd le…
A nő nyílegyenesen tartotta előre a stukkert, s szemem ide-oda cikázott a két személy között.
- Tedd le a pisztolyt! – emelte fel kissé hangját a férfi. – Azt mondtam, tedd le!
Nyuta bizonyára meghallotta a barátságtalan csevelyt, s belépett a szobába, egy Zola fejének szegezett közelharcival, utána Sam vette ki farzsebéből az elrejtett pisztolyt, s Nyuta felé célzott. Ezek után Aura lépett be, őt követően Deemer, Ed, Gabe, Lucas, Apu, és végül Mia szelleme is átsuhant a falon, hogy mellém léphessen. Félelmetes volt látni, hogy mindenki kiszemelt magának egy embert, akire lőhetett, s majdhogynem körbeálltuk a szobát, hogy egymásra szegezhessük fegyvereinket.
- Tedd már le azt a rohadt pisztolyt! – ordított rá Sam Zolára, meglehetősen agresszívan.
- Engem meg nem lehet lelőni. – örvendezett Mia. – Szó szerint! Hahaha!
Megforgattam szemeimet, majd visszahanyatlottam a matrac szélére.
- Ennek semmi értelme, emberek, mindenki menjen a dolgára, bármi is legyen az. – ajánlottam föl, s fáradtan hátradőltem, eldobva az előbb megragadott Nightwalker-t.
Zola még mindig ott ácsorgott, remegő kezekkel, dühösen, gyűlölettől izzó szemekkel, mikor a többiek már rég távoztak.
- Keress mást. – vetette oda Samnek.
- Keress munkát. – vágtam vissza idegesen. – És életet. – tettem hozzá.
A lány megpörgette pisztolyát mutatóujján, majd még egy utolsó, figyelmeztető pillantást vetett rám, mielőtt végleg távozott volna.
Gondold meg azt a McDonald’s-es állást… a végzettséged alapján még a takarítónők is többre vitték nálad. – gondoltam magamban, s lenéző tekintetére majdnem felpattantam, hogy jól képen töröljem, de úgyis rosszul végződött volna, így inkább elvetettem eme merész ideámat.
- Írd le. – kérleltem suttogva, s papírt, meg ceruzát halásztam elő táskám mélyéről, majd kezébe nyomtam az írószereket.
- Sötét van már. – panaszkodott, majd feltápászkodott, hogy megvizsgálja a fényviszonyokat. – Holnap reggel sort kerítek rá. – ígérte meg.
- Nem megy… ne felejtsd el, hogy holnap Apuékkal keresek majd új rejtekhelyet, és hetekig náluk leszek, míg el nem csitulnak a dolgok. Addig nem hagyhatom őket magukra. – közöltem vele.
- Kell nektek egy kísérő, veletek megyek! – javasolta, és azonban nemet intettem az ajánlatra.
- Remélem, megérted, hogy ebben az esetben inkább Edet viszem magammal, és nem téged. Félek. – mondtam neki lehajtott fejjel.
Sam teljesen megdöbbent válaszomon, s azonnal rákérdezett.
- Azért nem viszel el, mert félsz? De hát miért?
- Láttalak már meghalni, és nem kívánom mg egyszer végignézni az eseményt. Szerintem érthető a döntésem. – szögeztem le.
- Nova. – fogta két keze közé arcomat, s jéghideg szemeivel teljesen hatalmába kerített. – Ha annak szentelem az életem, hogy téged védelmezzelek, egy idő után hozzá kell majd szoknod ehhez a látványhoz.
- De engem nem kell védelmezned! – ráztam le magamról kezeit. – Simán megvédem magam, csak adj egy kis időt, míg megtanulom koordinálni az erőmet. Nagyon szeretném veled tölteni az életem, de akkor fogadd el, hogy néha nekem is meg kell majd mentenem az életedet, és nem csak fordítva. Ezért itt maradsz.
- Ha csak ez szükséges, én szívesen elfogadom a feltételeket. – mosolygott rám, s ezzel nekem is hasonlóan derűssé vált arckifejezésem. – És… hány embert iktattál már ki a rendszerből? – kérdezett rá, s én hatalmas nagyot sóhajtottam válaszként.
Mégis micsoda kérdés ez, miért nem úszom meg soha? – bosszankodtam magamban, s elterveztem, hogy füllentek egy kicsit arról a meglepően alacsony számról, amely valójában volt.
- Hát… - azt tettettem, mintha tényleg nagyon elgondolkoznék rajta. – Úgy huszonegy, huszonkettő, de az is lehet, hogy több. – mondtam a hamis becslést, mire Sam hangosan felnevetett.
- Na, de most komolyan mennyi? – jött rá a turpisságra.
- Egy és fél, ha a legerősebb sokkolásomat félnek vesszük. – vallottam be, s a férfi ekkor már könnyezett a röhögéstől. – Na, ne nevess ki! Nem tudok embert ölni!
- Jaj, gondolj már bele. Megöltél egy Ellenszövetségest, na és? Lehetséges, hogy nem is ember volt. – találgatott, és azonban ezt egy csöppet sem találtam humorosnak, így oldalba böktem a férfit.
- Mindegy. Azt hiszem, elmegyek zuhanyozni, utána elkezdem megfejteni a Curtis képein található titkosírást. Muszáj tudnunk az életelixír összetevőit, tehát, ha ez megvan, odaadom Gabe-nek az eredményeket, és elkezdünk vele dolgozni, meg kísérletezni. – soroltam fel időrendben teendőimet.
- Elkísérhetlek a „fürdőszobához”? – kérdezte.
- Ha találsz egy működő zuhanyzófülkét ebben a barlangrendszerben, semmi akadálya. Én dézsára, vagy forrásra gondoltam. – feleltem, majd kacagva feltápászkodtam, s elindultam a víz felé vezető úton. – Nem érdekel a kísérlet? – tettem még fel a kérdést távozóban a szobából, s mikor az összekötő folyosón jártam, csak akkor jött a válasz:
- A Gabe-bel kapcsolatos dolgokat már meg sem hallom! – közölte velem.

Kifejezetten kellemetlen volt a hideg víz érintése, amely a nyakamra ömlött a zuhanyozás során, azonban kellőképpen felfrissített. Mia sajnos mindenhová követett, mintha egy lánccal lett volna összekötve egyik végtagunk, vagy egy mágnes vonzotta volna, így most sem tudtam megszabadulni hozzám csatolt lelkétől, de ilyenkor igyekezett nem megjelenni; vagy csak nekem sikerült néhány percre kizárnom őt.
- Hopp, hopp, hopp, hopp! – mondta gyorsan a szavakat, miközben fel, s alá ugrált. – Ezt nézd, ezt nézd! – mutatott egy fehér papír fecnire, mikor magamra csavartam egy fehér törülközőt.
Felvettem a cédulát, kihajtogattam, majd megvizsgáltam az írásjeleket: megint japán.
- Nem értem, csak nekem akar üzenni? – kérdeztem Miától, ki eközben körbeszökdécselt engem, és a papírdarabot. – „Ó, te daloló főnix, te vörösen égető páva, ki hamuban születsz, s porladsz el, táplálkozol fájdalmammal. Bár én is újjászülethetnék, s előröl kezdhetném silány életemet, mely ó, csak porlad, s porlad el, de nem gyógyul ezüstös könnyedtől. Terítsd rám hát parázsló szárnyadat, védelmezz, s repíts el, hisz’ elvesztem, nem látod? Mondd, ez összetartozás?” – olvastam rendkívül nehézkesen, s mikor a végére értem, értetlenül néztem Miára. – Mi a csoda ez? Dorah nem normális… ez nagyon elvont! Most sajnáltatja magát, vagy mi?
- Hmm… - tűnődött. – Nem is tudom, Nova. Meg kéne keresned őt, lehet, hogy ő is tudja Funanya titkát, különben miért csak neked, csak a számodra érthető nyelven írna üzenetet, csak annak, aki nem tudja egyedül a Különlegesek közül?
- Mindegy is. – vontam vállat, majd megkértem a szellemet, hogy ez egyszer hagyja tényleg kizárni magát, míg átöltözöm. Sikerült egy pillanatra tényleg eltüntetnem, de a koncentráció nem tartott sokáig, így hamar visszajött a lélek. – Egyedül is visszatalálok, köszönöm, Mia. – forgattam szemeimet, mikor folyamatosan előrement, és elnavigált a barlangban.

A nap további része nem telt valami eseménydúsan: csak a képek fölött gubbasztottam, s bámultam őket, a végére pedig úgy elfáradt a szemem, a fejem pedig úgy megfájdult tőle, hogy jeges borsót kellett a fejemhez szorítanom, amelyet Apuék hoztak egy hűtőtáskában otthonról. Ed nagyon sajnálta, hogy ilyen célokra kellett hasznosítanunk a zöldséget, de nem tehettünk mást – szinte már szétszakadt a fejem. És eredménytelenül csináltam végig mindezt, ugyanis a betűk, amelyeket kiolvastam a furcsa írásjelekből, értelmetlen szavakat adtak ki. Azt mondták, hogy ne adjam föl, szükségük van rám, meg minden… de akkor miért nem segédkeztek benne? Hiszen… nem csak én akartam megfejteni egyedül az összetevőket, Gabe-nek is szüksége volt minderre. Vagy csak én láttam így?
Sam sokáig edzett és dolgozott a Különlegesekkel, így én már rég az igazak álmát aludtam, mikor ő még csak a zuhanyzásnál tartott. Nagyon óvatosan, csöndesen érkezett meg, s mikor látta, hogy lerugdaltam magamról a takarót, s egyenesen vacogtam a hűvös barlangi levegőtől, így mikor ezt meglátta, észrevétlenül betakart, majd letelepedett mellém.
Másnap reggel, mikor kinyitottam a szemem, jó érzéssel töltött el, hogy Sam mellett lehettem. A közös szoba jó ötlet volt – főleg úgy, hogy az új Szálláson csak így volt hely, hogy ketten osztoztunk egy szobán. Felültem, s úgy döntöttem megvárom, amíg felébred, de ezt az ötletet azonnal elvetettem, mikor megláttam, hogy Sam a másik oldalról megkövülten engem figyel.
- Minden rendben van? – kérdezte furcsa arckifejezéssel.
- Persze. Gondoltam megvárom, míg felébredsz. Nem szerettem volna búcsú nélkül indulni.
- Gyere ide. – kérte, mire én beledőltem karjaiba, s összekuporodtam mellette.
Kellemes érzés volt ott heverni mellette – megnyugtató és biztonságérzetet is adott. Fülem mögé tűrte az arcomba lógó hajtincseket, majd gyöngéden végigsimított rajta.
- Nagyon szeretlek. – sóhajtott fel, majd félmosolyra húzta ajkát.
- Én is. – mondtam, majd arcomat tenyerébe temettem. – Kimondhatatlanul.
Hirtelen átölelt – fejemet mellkasához szorította, így jól hallhattam és érezhettem egyenletes szívverését.
- Ez mennyire fog hiányozni… hetekig nem foglak látni? – tette fel a kérdést, amelybe fájdalmas volt belegondolni. Ezek valóban hetek lesznek a férfi nélkül… borzasztó lesz.
- Valahogy úgy. – vettem mély lélegzetet, majd Sam arcára pillantottam. Ő folyamatosan engem figyelt, s mikor tekintetünk találkozott, ismét cirógatni kezdte arcomat.
- Ez csiklandoz. – nevettem fel.
- Abbahagyjam? – kérdezte.
- Dehogy, nem mondtam ilyet, csak annyit, hogy csiklandoz a kezed. – nevettem ismét a furcsa, bizsergető érzéstől az arcomon, majd közelebb bújtam hozzá. – Jó érzés. – hunytam le szemeim. – Meséld el, ki vagy. Te annyi mindent tudsz már rólam, én viszont még semmit rólad. – kíváncsiskodtam, majd kinyitva barna szempáromat, egyenesen az ő jéghideg íriszeibe fúrtam.
Sam elmosolyodott, majd megpuszilta homlokomat.
- Hát legyen.
Ezer, meg ezer kérdés cikázott fejemben, amelyet szívesen tettem volna fel neki, mint például, hogy miért pont ő lett a Különleges a családban? Miért nem lett Ellenszövetséges? Miért döntött úgy, ahogy? Hogyan lett vége Jade és Sam testvériségének, de legfőképpen mi volt az okozója? Milyen érzések keringtek benne, mikor mindez megtörtént? Hogyan jöttek létre a képességei, hogy sikerült visszatérnie? Mit tud a naplóról, a gyűrűről és az elixírről?
- Mikor megszülettem… Anya szinte imádkozott azért, hogy ne Különleges legyen belőlem, ugyanis fennállt a veszélye, hogy annak fogok születni. A félelme bekövetkezett, mivel a jel ott virított a nyakamon. A képességem először ugyanaz volt, mint Jade-nek, de aztán ő erősebb és erősebb lett. Muszáj volt tennem valamit, hogy ne érezzem magam különcnek, ezért dolgozni kezdtem egy újabb erőn, amely teljesen eltért az előzőtől. Kifejlesztettem az álomlátogatást, amellyel néha átmásztam Curtis álmaiba, holott tudtam, milyen veszélyes. Nyomon követtem az egész életét, aztán én is elkezdtem szörnyűségeket látni, miközben aludtam. Ijesztő rémképeket, amelyeket az Ellenszövetség művelt másokkal… kirázott a hideg. Úgy döntöttem, azt az életet választom, amit a sors nekem szánt, és nem szegődök ellene. Hatalmas döntést hoztam aznap… inkább elhagytam a családot, minthogy én is olyan szörnyű ember legyek, mint ők. Nagyon jóban voltam Jadelynnel, így szomorúan fogadta, mikor kimondtam, hogyan vélekedem erről az egészről, de ő és Anya mindenben támogattak addig a napig, míg nem közöltem velük: jobb lesz, ha örökbe adnak. Nem akartam egy olyat szolgálni, aki brutálisan megkínzott pár embert azért, hogy elvegye annak a különleges ajándékát, amelyet kapott. Mindig is magányos farkas voltam gyerekként… sosem vágytam más társaságára, egyszerűen magamnak való voltam. Miután örökbe adtak, évekig nem jöttek értem. Akkor már kezdtem megszokni, hogy nem barátkoznak velem, és nem szívesen ülnek mellém ebédnél, vagy nem adják oda a játékautóikat. Egy Különleges házaspár fogadott örökbe, akárcsak téged, de kevés ideig neveltek ők, ugyanis Curtis megölte mindkettejüket. Soha nem beszéltek nekem a Különlegesekről, így magamnak kellett kiderítenem, hogy hol vannak, tehát elhatároztam, hogy megkeresem őket. Curtis sorra gyilkolta meg a csapatunkból való embereket, és én gyerekként szörnyen féltem tőle, de az idők során megedződtem szülők nélkül. Jade akkor is hívogatott titokban, mert nem akarta elfelejteni az öccsét, de már akkor nagyon különbözővé váltunk. Jade csak… kezdett Ellenszövetségessé válni, ahogyan én is Különlegessé. Pár hónappal azelőtt, hogy te megérkeztél, már nem éreztem kényszert arra, hogy gyorsan felvegyem a telefont, amikor hív… én csak próbáltam elfelejteni a múltamat, bármennyire is fájt. Különlegessé válásom után kezdtem a közösség egy fontos részévé válni, és engem neveztek ki Küldöncnek. Nyutát nem fogadták örökbe: őt Funanya vette szárnyai alá, de azért elküldtek hozzá. Funanya sosem szeretett engem – mindig is úgy gondolta, ellenállok neki, hiszen ő tudott a Különlegesekről, és mi nem mindenben értettünk egyet. Nyutával jó barátságot kötöttem, így megtanított néhány dologra a képességével kapcsolatban: ettől tudtam létrehozni az enyémet is. Csak ő tudott eddig a harmadik képességemről, de úgy tűnik, már mindenkihez eljutott a hír. És tudod… mikor megérkeztél te… különösen hasznosnak találtam a lélekkettőzést. Mert mindenemet feláldoztam volna, csak hogy legyél nekem, az életemet is. Sikerült bejutnom az álmaidba, és elhitetnem veled, hogy meghaltam, mert nem voltam biztos benne, hogy jól fogod-e viselni, ha visszatérek… hogy védtelenül hagytalak ebben a veszélyes világban, abban sem voltam egészen biztos, hogy vissza akarok jönni. A lelkem behatolt a Tükörszobába, és láttam, ahogyan szenvedsz… ezeket a képeket nem akartam még egyszer látni, sem keringő, hontalan lélekként, sem érző emberként. Emiatt döntöttem úgy, hogy visszajövök, mert ha én nem vagyok, meghaltál volna, méghozzá szörnyen fájdalmas módon.
Visszaemlékeztem arra a pillanatra, mikor hosszú, magányos hetek után újra a karjaiban tartott – a kép gyönyörű volt, szinte könnyeket csalt szemembe.
- Tehát Mia és te…? – kezdtem bele a kínos kérdésbe, de ezt muszáj volt megbeszélnünk… lassan én is beszámoltam volna neki az ilyesfajta témához tartozó dolgokról a múltamból.
- Semmi nem történt. Miának… egészen más volt az életszemlélete, mint nekem. És ez később meggátolta, hogy együtt lehessünk, így mielőtt még elkezdődhetett volna, be is fejeződött. – mesélte egy cseppet sem csalódottan.
- Nem volt szörnyű érzés, mikor láttad eltávozni? – kérdeztem.
- Nem volt rosszabb, mint látni téged szenvedni… azt a látványt soha nem heverem ki. Jöhettem volna hamarabb is… az én hibám. Próbálom most ezzel jóvátenni. – mosolyodott el, majd belecsókolt nyakamba, mire én felnevettem: ez is csiklandozott, de kétségkívül jó érzés volt. Átöleltem, majd csókot leheltem ajkaira, mikor kopogtatás hallatszott az ajtón. Sam csalódottan felsóhajtott, én legurultam róla, hogy a férfi kimászhasson az ágyból, és ajtót nyithasson.
- Áh, bocs a zavarásért. – mondta Nyuta zavartan, mikor megpillantotta Samet. – Tényleg ne haragudjatok, de… áh, fenébe az udvariaskodással! Novának indulnia kéne a rejtekhelyre, rád pedig már máshol lenne szükség, nem pedig a szobádban, tehát igyekezzetek, kérlek! Mégis mit gondoltatok? Hogy egész nap itt heverészhettek? Könyörgöm, mindjárt hajnali négy óra, ne szórakozzatok velem!
- Menj már… - mondta neki, majd mikor becsukta a lány előtt az ajtót, felém fordult. – Remek.
- Tizenéves. – tátogtam a szót, s én is feltápászkodtam, majd nyújtózkodni, meg ásítozni kezdtem. – Álmos vagyok.
- Majd felébredsz, ha ezt meghallod! – kezdte lelkesen. – Beszéltem a tizedikkel álmában…
- Micsoda? – háborodtam fel. – Te elmentél hozzá?
Megvonta vállát, csöppet sem bűnbánóan viselkedett.
- Nem érdekes! Dorah élete olyan, mint Hue-é, de a képessége egész más. Olyan jó volt látni, hogy…
- …valaki tényleg uralja az erejét. – szakítottam félbe, s ezzel be is fejeztem megkezdett mondatát. – Üzent valamit?
- Kettőt is. Nem tudom, hogyan juttatja el ide, de zseniálisan csinálja! – ámuldozott, s én durcásan néztem körül a szobában. – Nem tudom, hova rejtette őket. – tette hozzá, mikor meglátta, hogy szememmel az üzenetet keresem.
- Mennyire le vagy nyűgözve tőle. – horkantam fel, majd benéztem a matrac alá, táskámba, a párna belsejébe. – Valószínűtlen helyekre rejti, és nem tudom, hogyan. Nem hiszem, hogy mindig idejön, minden este…
- Márpedig meglehet, ha ez a képessége. De a megadott időn belül nem jöhet a Különlegesek közelébe, mivel nekem kell elmennem érte, Küldöncként.
- Veled megyek. – suttogtam, majd kósza pillantást vetettem Mia felé, kinek ellenkező arckifejezésére azonnal elfordultam.
Összenőtt elménk most hirtelen különvált, s Mia a biztonságot, én a szerelemmel teli veszélyt választottam. Nem akartam Samet a tizedikkel hagyni, hiszen mi összetartoztunk… megígértem, hogy meg fogom menteni az életét, ott leszek vele, tehát kit érdekel, hogy veszélyes ezt az idegen, ismeretlen lányt meglátogatni, kinek valódi kilétét homály fedi? Lehetséges, hogy az Ellenszövetség csatlósa… vagy csak az én fejemben élnek ezek az ostoba összeesküvés-elméletek.
- Sajnos nem lehet, Nova, nem szívesen kockáztatnék. Szörnyen féltelek.
Erőt kellett vennem magamon, hogy ne ordítsak, de ehhez komoly önuralomra volt szükségem. Mi az, hogy „nem szívesen kockáztatnék”? Megbeszéltük! Megbeszéltük, hogy bármi áron megmentjük egymás életét, és együtt megyünk majd az effajta veszélyes küldetésekre. Akkor most miért nem engedi?
- Nem kell féltened, tudok vigyázni magamra. Majd tégy úgy, mintha ott sem lennék, én csak egy amolyan… kísérő-féleség leszek. – ajánlottam fel, azonban ő mosolyogva ingatta fejét.
- Irigylésre méltó bátorságod van, szépséged is vetekedik a csillagokéval, az erőd és az eszed sem ismer határokat, mellette látom a csillogást a szemedben, mikor rám nézel. De…
- Mindig van egy „de”. – sóhajtottam fel, majd tovább hallgattam mondandóját.
- Ez nem egy olyan „de”, nyugodj meg. – mondta, majd folytatta. – Ez a mondat úgy fejeződött volna be, hogy „De miért nem hallgatsz rám”?
Csak a némaság feszültséget keltő hangja, csak puszta, sípoló csönd honol a szobában. Összes lélegzetvételénél erős fájdalom nyilall testem minden egyes porcikájába, s már éreztem hiányának keserűségét, a magány iszonyatos félelmét, azonban ezt az erős érzést próbáltam visszafojtani magamba.
- Hát legyen. – egyeztem bele nehézkesen.
- Csak, hogy én is nyugodt legyek, döntést hoztam. Neked viszont magaddal kell vinned Edet a menedékkereső körutadra, de úgy intézd, hogy ő haljon meg, és ne te. De azt most megmondom, hogyha az az idióta tahó állat nem fog megvédeni téged, személyesen ölöm meg, ezt garantálom. – közölte velem
- Így volt eredetileg is. – vigyorogtam, majd mikor már éppen álltam volna fel, Nyuta újabbat ordított.
- Nova! Lennél szíves kifáradni az idióta szobádból?! – kiabált, s én egy hatalmas sóhaj kíséretében már fel is kaptam magamra ruháimat, s kicaplattam az összekötő folyosóra. Sam természetesen árnyékként követett, ahogyan Mia is, és csak akkor vált el tőlünk a férfi, mikor meglátta Lucas rosszalló pillantását. Búcsúzkodásunk a közönségnek köszönhetően nem tartott valami sokáig, pedig talán most készültem elmenni a leghosszabb időre.
- Veszélyes dologra vállalkoztál, remélem, tudod. – állt meg előttem Sam, mikor Ed már réges-régen kint várt rám, megfogyatkozott családom társaságában.
- Te is. Ne hagyd, hogy a tizedik nagyobb hatással legyen rád, mint én. Ne hagyd magad könnyen lenyűgözni. – kacsintottam rá, mire ő égnek emelte szemeit.
- Ez nem fordulhat elő. – biztosított erről, majd megcsókolt, s utamra engedett.
Mia folyamatosan beszélt hozzám, de a felét sem jegyeztem meg, amin erősen megsértődött, ugyanis így szellemként belelátott a fejembe, főleg most, hogy az én lelkiismeretemnek mondta magát.
- Izuku to mo mi o jaru kata no sirareneba usi to micucu mo nagarauru kana (Merre menjek? Hová legyek? Nem ismerve a választ, folytatom a fárasztó létezést). – szólalt meg a lány, s én rögtön tudtam, hogy Muraszakitól származott az idézet.
- Ne sajnáltasd magad, mindjárt kitalálunk valamit. – suttogtam neki, mire ó fáradtan sóhajtott föl.
Rejtekhelykereső túránk kezdete után másfél órával Mia megpróbálta megpöcögtetni vállamat, azonban ez, mivel a szellem keze átment rajtam, így csak szóban tudta felhívni magára a figyelmet.
- Odanézz! – intett, majd megállt egy fa előtt, amelyet meg akart nekem mutatni. Leálltam egy pillanatra a nagy sétában, hogy én is jobban szemügyre vehessem. – Egy üzenet a tizediktől… japánul van írva.
- De elegem van ebből! – sziszegtem alig hallhatóan, hogy a többiek se nézzenek teljesen zavarodottnak. – Nem beszélem anyanyelvi szinten. Mit képzelt ez?
- Heh… engem egy japán-kínai házaspár fogadott örökbe, muszáj volt megtanulnom. Segítsek? – ajánlotta föl mosolyogva, majd közelebb lépett a fához.
- Felolvasnád, kérlek? Nem szeretnék ezzel bajlódni. – panaszkodtam, s látványosan szenvedtem, majd a többiek után pillantottam.
Megvárnak. – gondoltam, s tekintetem vissza irányult a Mia által felfedezett üzenetre.
- Hogyne. – bólintott, majd megköszörülte torkát, s beszélni kezdett. - „Te, ki borsó vagy hüvelyedben, ki mag vagy gyümölcsödben, ki hernyó vagy bábodban. Te, ki magzat vagy édesanyád hasában, kikeletlen fióka a tojásban, most miért nem törsz elő elzárt burkodból? Félelmed oktalan! Össze vagy kötve testvéreiddel.” – olvasta a fába vésett szöveget, miközben én csodálattal teli arckifejezéssel hallgattam folyékony, japán beszédét. – Ez határozottan neked szól. Valamit el akar mondani… fontosnak érzi, muszáj lenne tudnod. Mintha azt akarná…
- …hogy szakadjunk szét! – fejeztem be megkezdett mondatát. – Szét akar minket választani? De hát miért? Nem is ismeri a Különlegeseket…
- Hát… tulajdonképpen nem alaptalanul akarhatja ezt. Például… Sam nem mondta el neked, hogy mit akartam mondani, igaz?
Nem tudtam, hova akar kilyukadni, de megvártam, hogy folytassa, így bólintottam.
- És arra választ kaptál, hogy hol van Chika? Mert van összefüggés.
- Miért, hol van? – kérdeztem értetlenül.
- Hát Funanya vigyáz rá! – közölte velem, én pedig hatalmasra kitágult szemekkel néztem rá.
- Miről beszélsz? Funanya halott… Curtis megölte. – emlékeztettem, azonban ő ingatni kezdte fejét.
- Nem. Funanya él.

Sziasztok! Feltettem a legújabb részt, remélem tetszeni fog. :) Számítok rátok, és persze, nyugodtan mondjátok meg a véleményeteket, de udvariasan, ha szabad kérnem. :) És köszönöm azoknak, akik bejelölték magukat rendszeres olvasónak a másik történetemnél, nagyon örültem neki. ^^
Jó olvasást!
Puszi,
Eilis

- Nem… - akadozott a hangom. – Nem értettem pontosan.
A telefon recsegett a benne elhangzott hatalmas sóhajtástól, amelyet Apu hallatott.
- Anyu ma reggel meghalt. – nyögte sírás közeli állapotában.
- Nem. – böktem ki percek múlva. – Nem lehet igaz. – szóltam, miközben újra megeredtek könnyeim.
Zokogtam, úgy éreztem, többet nem akarok ezen a világon élni. Mindennek vége van. Mia eltávozott közülünk, és valószínűleg nem jön vissza többet, a Szállás leégett, a harcban veszítettünk, most meg ez… Lucas ezek után miben higgyen? Hitte, hogy Mia szerelmes lesz belé, hogy egyszer ő is közénk fog tartozni, hogy befogadjuk, mint Hue-t, és hogy valamilyen módon képességhez juthat, ha már egy Különleges fia. Kétségbeesetten kereste a jelet a nyakán, és már hitte, hogy az Ellenszövetség gyermekeként született, azonban ő nem rendelkezett képességgel – valószínűleg a sors neki nem ezt az utat szánta. Hitte, hogy Anyu talán egy véletlen folytán örökké fog élni, és mikor beszámoltam neki az életelixírről, fellelkesült. Meg akarta gyógyítani vele Anyut, s már haditervet is készített a Bázis bevételére.
- Nova. Nova, ott vagy még? – szólt bele Apu a telefonba.
- Itt. Menjetek a barlanghoz, mi is ott leszünk. Nincs többé Szállás. – mondtam ki már higgadtan a végszót, s könnyeimet törölgetve leraktam a telefont. – Anyukám ma reggel meghalt. Azt hiszem most, hogy a Szállás már nincs többé, ideje lenne egy új helyet keresni. Ha meg akarjátok védeni magatokat, kövessetek. – beszéltem teljesen színtelen hangon, s megindultam a rejtekhelynek tervezett barlang felé. Sam megpróbálta megfogni a kezem, de én egy szomorú pillantással jeleztem, hogy nem vágyom senki társaságára. Megértően bólintott, majd elengedett, hogy elnavigáljam a csapatot.
Nem volt olyan messze, mint amilyennek először gondoltam. Úgy éreztem, szükséges lesz most egy helyen lennünk, és nem szétválnunk, mert bármikor ránk támadhatott volna az Ellenszövetség, még út közben is. Apuék fél órával később érhettek oda, mivel már eleve sejtették, hogy otthon többé nincsenek biztonságban, és bizonyára a Szállás felé indultak, ami korábban leégett, így nem vett sok időt igénybe, amíg idetoloncolták az összes szükséges holmijukat, meg természetesen magukat. A Különlegesek férfitagjait és Zolát visszaküldtük Deemer Jeepjéért, hogy annak segítségével hozzanak el minden matracot otthonról, és pakolják el az összes ételt, amit csak találnak, továbbá vastag anyagokat is szállítmányozzanak át, arra az esetre, ha fáznánk éjszaka. Apu – ugyanis ő elmondása szerint hónapokig ott élt más menekült Különlegessel együtt, még a bujkálós korszakukban – megmutatta nekünk, hol találjuk az egyetlen vízforrást, hogy tartjuk az eldugott takarókat, és meleg ruhákat, amelyeket vészhelyzet esetére rejtettek el. Még az este megtalálta mindenki a saját helyét – párosával kellett elhelyezkednünk az egyes üregekben. Én természetesen Sammel osztottam meg a matracot, Apu Lucas közelében akart lenni, így ő vele került egy üregbe, Zola és Nyuta voltak még párban, Ed és Gabe testvériesen megosztozott azon az egy matracon, míg Deemer és Aura maradtak egymásnak. A férfi udvariasan átengedte a matracot a nőnek. Sokáig vita tárgya volt, hogy én aludhatnék Aurával, Sam pedig Deemerrel, de mi ketten Sammel nem akartunk külön szobában lenni, így a döntés erre a változatra esett.
A többiek összegyűltek a legnagyobb, szabad részen, és tüzet gyújtottak a kintről hozott fákból, majd körbeülték, és hoztak néhány ülőalkalmatosságot is, amelyek meglepően jó állapotban voltak, míg én a saját kis üregemben kucorodtam össze magányosan. A társaságban sem volt jobb téma Mia és Anyu halálánál, így hamar meghallottam, ahogy Lucas feláll, és ordítani kezd. Azonnal kirohantam, hogy lenyugtassam, azonban ő nem hallgatott rám – egyre csak azt magyarázta, hogy soha nem vigyáztunk eléggé mások életére. Úgy gondolta, hogy mi soha nem voltunk rá tekintettel, hogy minket nem érdekelt más családja, elvoltunk a mi kis zárt burkunkban, miközben kint veszély leselkedett ránk. Teljesen kikészítette ez a szörnyű hangulatú, zavaros beszélgetés, és hatalmas dühkitörése erre tökéletes magyarázatként szolgált.
- Állj le, Lucas, csillapodj! – próbáltam lenyugtatni bátyámat, de ő tovább ordított.
- Nem lehet! Mondd Nova, hogy ez csak egy rossz vicc… mondd, hogy nem igaz, kérlek, Nova! - rogyott a kanapéra, majd arcát tenyerébe temette, s pillanatokig csak idegesen fújtatott.
- Tudod, hogy nem viccelnénk ilyennel. – néztem rá könnybe lábadt szemekkel, s mikor ő is rám pillantott, láttam; szintúgy sírni készül, mint én. – Jaj, gyere ide. – mondtam neki, majd kitört belőlem a zokogás. Leültem mellé, és átöleltem – megpróbáltam ezzel kifejezni, mennyire jelen van nálunk is a testvéri szeretet. – Tudom, hogy nehéz neked, én is ugyanúgy el vagyok keseredve, mint te. De értsd meg, Lucas, hogy Mia már nem jön vissza többet… elment. Tudom, milyen érzés elveszíteni a szerelmed. – egy pillanatra Samre pillantottam, ki folyamatosan arcomat leste.
- Még mindig nem tudom elhinni, hogy tényleg ez történt… lehetetlen. Miért ilyen szörnyen nehéz minden? Miért nem tudom elengedni őket? – kérdezte tőlem.
- Nem muszáj itt lenned. Menj az üregedbe, és nyugodj meg egy kicsit. – javasolta Nyuta, ki nagyon gondoskodóan bánt bátyámmal; felsegítette, és kikísérte bánatos testvéremet, majd csak percekkel később tért vissza.
Eközben én is felálltam, majd elköszöntem a társaságtól, hogy visszatérhessek saját szobámba, s gondolkodhassam egy kicsit a történteken. Azonban nem teljesen arra a látványra számítottam, amely fogadott, s még sok ideig földbe gyökerezett lábakkal álltam a matrac előtt, miközben azt hittem, hallucinálok.
- Mia? – kérdeztem, s megpróbáltam koncentrálni a hirtelen feltűnt alakra; azt hittem, csak képzelődöm. – Lehetetlen. Láttalak meghalni, te nem élhetsz! – hitetlenkedtem, s jó nagyokat pislogtam, hogy végleg elhiggyem: ez valóban ő.
- Meghaltam. – felelte, s tekintetem végigfuttattam fénylő alakja körül. – De mégis itt vagyok.
- Szellemkép. – állapítottam meg, s elkaptam fejem. Nem akartam elhinni, hogy valóban az ő hangját hallom, hiszen ez lehetetlen… megint csak képzelődöm.
- Most csak a te fejedben élek. Más nem lát rajtad kívül. – közölte velem, s én felnevettem. Aki ezt kintről hallotta, bizonyára egyenesen őrültnek nézett. Nova magában nevet ilyen események után… megzavarodott. És tényleg ez történt! Nem voltam normális, csak a képzeletem játszott velem, azt láttam, amit látni akartam, és nem a valóságot. – Látni akartál? Ó, de kedves. – mosolygott rám a szoba másik végéből, majd odasétált mellém.
- Ne olvass a gondolataimban… – szorítottam két kezem a fejemhez. – Nem is létezel.
- Valóban. – bólintott vigyorogva, majd átölelte vállamat. – De jól esik, hogy még így is hozzám beszélsz. Hát nem ezt akartad? – kérdezte vidáman. Még mindig ugyanaz a Mia volt, mint régen… csak átlátszó, fénylő, és nem igazi.
- De igen. – pillantottam rá, majd megpróbáltam megérinteni bőrét. Kezem átsiklott rajta, mintha teste puszta illúzió lenne, mégis olyannak tűnt, mintha valóban ott lenne. Érdekes jelenség, ezelőtt soha nem tapasztaltam ilyet. – Elkeserítetted a testvérem. Nem így kellett volna történnie.
- Nézd, Nova. Én soha nem szerethettem volna úgy Lucas-t, ahogyan ő szeretett engem. Ezt meg kell értened! Soha nem vonzódtam volna úgy hozzá. Kedveltem őt… de nem tudtam volna beleszeretni, jól tudod. – emlékeztetett, s én felidéztem magamban a róla megtudott dolgokat.
- Igen, és semmi bajom nincs ezzel. – biztosítottam erről, majd észbe kaptam, mit művelek. Nem élő embert nyugtatgatok… szinte a falhoz beszélek, rajtam kívül nincs senki a helységben.
- Ezt személyes sértésnek veszem. Én is itt vagyok. – horkant föl.
- Na jó, csak hogy tisztázzuk. A lelkiismeretem vagy, vagy micsoda? – értetlenkedtem, s ő ismét bólintott.
- Valami olyasmi lennék… a részeddé váltam. Nem tudsz megszabadulni tőlem, amíg el nem felejtesz teljesen. Azt hiszem, ez így igazságos. – bólogatott hevesen, majd a kőfalhoz sétált, s könnyedén átlépett rajta, holott semmi átjáró nem volt rajta. Biztos voltam benne, hogy csak káprázik a szemem… ez hihetetlen! Mia szelleme kísért… Úristen. Ez már több mint beteges. – Sam jön. – közölte velem, s lelkesen visszaszökdécselt hozzám. – A biztonság kedvéért itt maradok.
- Nem. – ingattam fejem, s megpróbáltam hátánál tolni, hogy kilökjem az üregből, de kezemen mintha átszivárgott volna. – Minden mozdulatomat kísérni fogod? – idegeskedtem.
- Nem hagylak nyugodni, amíg rá nem jössz a dolgokra. – felelte, de nekem támadt egy ötletem: volt egy feltételem.
- De akkor segítened kell nekem gondolkodni! Nem tudom egyedül megtalálni a kérdésekre a választ. – mondtam csalódottan, és én láttam szemem sarkából, hogy ajkai ismét széles mosolyra húzódtak.
- Egyelőre azt sem tudom, mit keresel. Sorolj fel néhányat, hátha meg tudom rá mondani a helyes választ. De! Előre szólok, hogy nem tudok, vagy nem akarok mindent elmondani. Csak rajtad múlik, milyen a hangulatom. Például te most bolondnak érzed magad... mivel a részed vagyok, én is teljesen megőrültem. Tehát lehetséges, hogy idióta válaszokat fogsz kapni, és értelmetlen dolgokat tömök a fejedbe, amitől nem hogy okosabb, de még tudatlanabb leszel, mert én is – akárcsak te – összevagyok zavarodva.
Nagyszerű… - gondoltam, s az ajtóra pillantottam, amely éppen tárulni készült.
- Minden rendben? – toppant be Sam, ki az elmúlt órákban kissé túl sokat aggódott miattam, s a romokban heverő életem miatt.
- Igen. – bólintottam csöndesen, de szemem sarkából még mindig Mia szellemképét figyeltem, ki szintén kíváncsian tekintett vissza rám. Közben a férfinak is integetett, ki látszólag nem látta őt, s ezeken nagyot nevetett – különböző torz arcokat vágott, mint valami kisgyerek, aki a barátjával csúfolódik. – Hagyd már abba... – szóltam rá halkan, hogy Sam ne nézzen teljesen őrültnek.
- De mit? – kérdezett vissza értetlenül a lány.
- Te nem voltál ilyen idegesítő. – emlékeztettem, s mikor ezt normál hangnemben kimondtam, szörnyen meg is bántam, ugyanis úgy tűnt: ezt Sam is pontosan értette.
- Idegesítő? – vágott értetlen arckifejezést. – Idegesítő vagyok?
- Nem. – ingattam hevesen a fejem, s már kezdtem volna a mentegetőzésbe, de helyettem ő szólalt meg.
- Sajnálom, ha túlzásba viszem az aggodalmaskodást. – lépett hozzám közelebb, majd megfogta kezem, s egyenesen szemembe nézett. Nem tudtam Miára figyelni, ki hátam mögött közben bizonyára forgatta szemeit, s azt mutatta, hogy legszívesebben hányna ettől a romantikus jelenettől.
- Hagyd már abba! – szűrtem fogaim között a figyelmeztető szavakat, de Sam – tekintve, hogy közvetlenül előttem állt – ezt is meghallotta.
- Tényleg ennyire irritál a viselkedésem? – fakadt ki a férfi.
- Nem, nem, éppen ellenkezőleg… nem neked mondtam. – feleltem szörnyű zavaromban, s megpróbáltam elhallgattatni az egyre csak dalolászó Miát. Igazi, vagy nem igazi… miért teszi ezt velem?
- Mert össze vagyok zavarodva, mint te. És ilyenkor őrülten viselkedem. Nem tudsz Samre koncentrálni, hát én sem koncentrálok rá. Mit nem értesz? Innentől én vagyok te, és te vagy én. A lelkiismereted vagyok. – dúdolta, s folyamatosan, újra, meg újra körbeszökdécselt minket.
- Nova, rajtunk kívül senki nincsen ebben a szobában. – mondta komolyan, majd körbe is nézett a szobában, hogy ezt bebizonyítsa. – Látod?
- Igen, tudom… csak mintha… Mia mindig itt lenne velem. Érted?
- Nekem is nagyon hiányzik, de el kell felejtened. Elment, nem jön vissza többet.
- Nem, nem érted. – ingattam fejem, s megpróbáltam kiűzni a fejemből Miát.
- Nem, tényleg nem, magyarázd el kérlek. – mondta, s helyet foglalt a matrac szélén.
- Én… - kezdtem bele nyögvenyelősen. – Nekem ez nem megy! Miért vagyok én ilyen szerencsétlen? Miért nem jön össze soha semmi? Minden… annyira zavaros. Az összes dolog, ami fontos volt az életemben, mintha egy szempillantás alatt eltűnt volna! Legbelül üres vagyok, mintha meghalt volna egy világ bennem, és egy részem elhagyott volna. Az, hogy látom Mia szellemképét, nem ugyanolyan, mintha… - folytattam volna, de Sam közbeszólt. Ez a kijelentés bizonyára megrázta.
- Várj csak! Mit mondtál, mit látsz? – kérdezett vissza döbbenten.
- Igen… folyamatosan itt van, és úgy cselekszik, ahogyan én, mivel az én hangulatomtól függ az ő viselkedése is. Ha szomorú vagyok, ő is lehangolt, ha vidám, teljesen felpörög, ha dühös, ő is hasonlóan mérges lesz, ha pedig úgy érzem, megőrültem, ő erre válaszként idegesítően bolond lesz. A részemmé vált. – magyaráztam, de láttam Sam arckifejezésén, hogy nem igazán érti a dolgot.
- Te látod Miát? Azt hiszed, hogy a lelkiismereteddé lett, vagy micsoda?
- Megértem, ha nem hiszel nekem, bár reméltem, hogy legalább te nem fogsz elítélni emiatt. – sütöttem le szemem hatalmas bánatomban, s megpróbáltam nem ránézni a férfira, de nem ment, hiszen államnál felemelte arcomat, hogy a szemébe nézhessek.
- Tudom, hogy most nehéz neked, Nova. De a képzelgések nem hozzák vissza őket. El kell engedned mindenkit, aki elment. – ölelt át, majd hosszas csókot nyomott fejem búbjára.
- De édes… engem soha, senki nem próbált így vigasztalni. – emlékezett vissza Mia, s egy pillanatra mintha elfogta volna a szomorúság.
- Mert nem hagytad. – helyesbítettem csöndesen.
- Nem viseltem el! De ez nem ugyanaz. Meg sem próbálták! És egyébként is… kiráz a hideg, mikor egy férfi megölel. Nem szeretem! – idegeskedett a lány. – De most ne velem foglalkozz. – billentette oldalra fejét. – Itt van egy olyan ember, aki csak rád szeretne figyelni, hát te is tégy így. Én addig… megpróbálok csöndben maradni.
- Köszönöm. – suttogtam, majd odabújtam Samhez, és kizártam a fejemből a férfi válla fölött kíváncsian átkukucskáló halott Különleges szellemét.

Így valamelyest jobb volt: jobb és nyugodtabb. Bár a családdal nem nagyon akartam beszélni, megpróbáltam nekik a lehető legjobb helyet és helyzetet biztosítani az új Szálláson, amíg meg nem lett a rejtekhely.
Lucas hatalmas elkeseredettségében végigcsinálta a Különleges Kiképzés egyes állomásait lépésről-lépésre, s úgy viselkedett, mintha közénk tartozna, azonban sajnos soha nem léphetett olyan magas szintre, mint amilyenen bármelyik másik Különleges férfi volt. Egyik nap leültettem Samet egy székre (időközben egész otthonossá varázsoltuk a helyet, Deemer titkos asztalos tudásának köszönhetően), majd én is helyet foglaltam előtte egy üres, fehér, tiszta rajzlappal, és egy grafitceruzával.
- Ne mozogj, különben elrontom az orrodat. – figyelmeztettem, s mikor újra fészkelődni kezdett, ismét rászóltam. – Most az én modellem vagy, gyakorolni szeretnék.
- Fejből le tudtál rajzolni… - emlékeztetett, azonban én felhorkantam.
- De most nincs szükségem emlékezetből rajzolásra, ha itt vagy előttem! Kérlek szépen, ne mocorogj. Látod? – gyorsan lefirkantottam egy mosolygós fejet a lap közepére. – Ez vagy te. Akarsz ilyen lenni? Tehát nem. Akkor kérlek, ülj rendesen.
Órákig nem szóltunk egymáshoz: én elmélyülten rajzoltam Sam portréját, a férfi pedig a Muraszaki meséjét olvasta, amelyet tőlem kért kölcsön, hiszen látta, mennyire odavagyok érte. Közben Mia teljesen belassult a háttérben – már alig volt kedve beszélni, inkább Sam válla fölött áthajolva bújta ő is a könyvet, és bosszankodott, mikor az túl gyorsan lapozott, így ő nem tudta elolvasni, ami még hátra volt neki.
- Mondd csak… mi tetszett neked ebben? – kérdezte, mikor én már a kép végéhez közelítettem.
- Ki is olvastad? – tettem fel a kérdést ledöbbenve, mikor meglebegtette előttem. – Pedig csak… óh. – néztem karórámra, majd felsóhajtottam. – Már négy és fél órája itt ücsörögsz.
- Nem olyan hosszú ez. – lapozta gyorsan végig a könyvet. Mia megpróbált utánanyúlni, hogy kikapja kezéből, de sajnálatos módon az átment a tárgyon.
- De úgy tűnik, érdekfeszítőnek találtad. – vágtam vissza, miközben a hadonászó szellemlányt figyeltem.
- Sok benne a… halál. És igazából nem értem Fudzsi-t, sőt, egyik japán nőt sem értem. Miért nem akarnak férjhez menni? Ennyire iszonyatos a gondolata a házasságnak? Az egyik elment apácának, csakhogy megmeneküljön tőle. – mondta tartalmát elszörnyedve.
- Fogalmam sincs… még nem gondolkodtam el ezen. – vallottam be, s kezem megállt a rajzolásban. Csak a foto-realisztikus portrét bámultam megkövülten, majd tekintetem ide-oda kezdett cikázni Sam és a kép között. – Szerintem elrettentőnek találták. Sokaknak közülük kényszerházassága volt, lehet az adott ember, aki elvette a lányt, a császári udvarnál szolgált, és a tisztségéhez új feleséget kellett keresni, aki általában fiatal volt. Ha belegondolsz, nem valami megnyugtató tizenévesként egy nálad jóval idősebb férfihoz feleségül menni. Engem a versek fogtak meg benne, szerintem gyönyörűek.
- „Kifelé a sötétségből, mégis nagyobb sötétség útját követem; távoli hold, a hegy gerincén, adj nekem fényt.” – olvasta fel Sam Idzumi versét. – Én a rímeket szeretem.
- Minden stílusra legyél nyitott. – javasoltam, majd felálltam, hogy lesöpörjem magamról a radírtörmeléket.
- Megnézhetem? – kérdezte, s már állt volna föl, de én eldugtam előle a rajzot, a hátam mögé. – Nova!
- Nem szeretném megmutatni. – cseleztem ki, s karja alatt átbújva a háta mögé kerültem. Már megpróbáltam volna elmenekülni, mikor Miát találtam magam mögött.
- Pedig nagyon jó lett. – jegyezte meg, majd átsuhant rajtam.
- Nova. Majdnem öt órán keresztül ültem Deemer amatőr, szálkás székén, hogy lerajzolj, és most nem mutatod meg a képet? – kérdezte felháborodva, majd elmosolyodott, s megpróbálta kikapni kezemből a művet. Utáltam foto-realisztikusan rajzolni, inkább a lendületes ábrázolásmódot kedveltem, azonban most a precíz, apró vonalakra volt szükségem, hogy valamennyire megnyugodjak.
- Jól van, tessék. – adtam föl, majd kezébe nyomtam a portrét. Ekkor gondoltam bele, hogy vajon miért is adtam be a derekam, s akkor rájöttem, hogy a férfi kényszerítő képessége miatt éreztem szükségesnek a rajz átadását. Sam visszaült a faszékre, s pár percig csak elmélyülten tanulmányozta saját arcképét.
- Hmm. – szólalt meg kis idő elteltével. – Ez…
Kíváncsian vártam véleményét, de nem bírta kibökni. Ilyenkor én is szerettem volna olyasmi képességet, mint amilyen Samnek volt, hogy a vélemény elmondására kényszerítsem, ám ez már feleslegesnek bizonyult, mikor végre megszólalt.
- Gyönyörű szép lett! Istennő vagy, Nova! Ezek a vonalak… mintha egy tükörbe néznék, nagyon hasonlít. – mondta az elismerő szavakat, s nekem jól esett, hogy így gondolta. – Ez micsoda? – kérdezte, majd a nyakamban lógó fehérarany medálra tekintett.
- Semmi. – legyintettem, majd levettem nyakamból, hogy megmutassam Samnek. – A zongoratanárnőm adta nekem, Anyu és Apu fényképe van benne. Ők az igazi szüleim. – magyaráztam, mikor a férfi felnyitotta a ’Z’ betűs medalion-t. Megvizsgálta a képeket, majd visszaadta nekem.
- Nagyon szép. – mosolygott rám. – Gondolkoztál már azon, hogy van valami a képek alatt? – tett fel egy váratlan kérdést, s én kíváncsian hajtottam fel a medál tetejét, hátha felfedezett rajta valami szokatlant.
- Nem. Ki tenne bármit is a kép alá? – kérdeztem értetlenül, majd odébb csúsztattam körmömmel apukám képét.
Semmi nem volt alatta, így a másikkal is megpróbáltam ugyanezt. Nagy meglepetésemre egy aprócska, fehér cédulát találtam alatta, olyasmit, amilyen a szerencsesütikben szokott lenni. Kihajtogattam a kis cetlit, majd a felé a kevés fény felé tartottam, hogy el tudjam olvasni. Japánul volt írva, így eltartott egy darabig, míg kevéske japántudásommal kibogoztam a szöveget.
- A barátság olyan, mint a cseresznyefa s virága: ha le kell esnie, lehullik. Vissza már nem lehet illeszteni, de egy későbbi időszakban újabb jő, bízva benne, hogy az szebb, jobb, és ragaszkodóbb lesz. A lehullott sem foszlik semmivé, csak más utat vesz, és emlékként tűnik el, de nem semmisül meg. Az évek során viszont azt is elfeledik, hogy rápillantottak arra a cseresznyevirágra, amelyet egykor még sajnáltak, és szépnek tartottak. – olvastam akadozva, mire Sam hangosan felhorkant.
- Hát ez… nyálas. Vajon ki írta ezt? – kíváncsiskodott, azonban én csak a fejemet ingattam.
- Nem tudom, Apu japán volt. Lehetséges, hogy ő…? – találgattam, majd megfordítottam a kis papírlapot. – Keresd a válaszokat. – fejtettem meg az idegen nyelvű írást, majd értetlenül meredtem Samre. – Milyen válaszokat?
- Attól függ, hogy vannak-e kérdéseid. Vannak? – nézett rám a férfi érdeklődve.
- Mondd azt, hogy igen! Hátha ő tudja. – javasolta Mia, aki idő közben teljesen felszívódott. – Vagy ha nem is, megér egy próbát. Nem igaz?
- De. Vagyis… vannak dolgok, amiket nem értek, és próbálom kideríteni, miért van úgy. Például, hogy miért nem ölt meg Jade? Vagy mik azok a gyűrűk, amelyeket az Ellenszövetségesek hordanak? Mit akart mondani Mia a halála előtt? Miről írt még Curtis a naplójában? Mi történt Chika-val és Edwarddal? – mondtam sorjában a dolgokat, amelyek nem hagytak nyugodni, s amelyekre még talán Sam is tudott volna felelni.
Ám úgy tűnt, mintha nem szeretné. Beszélni se nagyon akart, így csak a padlót bámulta, s nem nézett rám. Félt vajon tőle?
- Vannak dolgok, amikre ő sem felelhet. – bökte ki Mia mellettem.
De te igen. Miért nem mondod el, amit még a halálod előtt akartál? – feleltem neki gondolatban, mivel én sem akartam megszólalni.
- Mert nem vagyok Mia. Csak a szellemképe vagyok, nem tudom, amit te sem tudsz, hiszen én csak a képzeleted egy félresikerült szüleménye vagyok. – állította, én azonban nem hittem neki.
Ne mondj már ilyet. Te Mia vagy. Ebben a világban már ez is lehetséges lenne. – emlékeztettem, mire a gondolatolvasó hallucináció felelt nekem.
- Van benne valami… de akkor anyukád szellemét miért nem látod? – tudakolta.
Mert őt próbálom elengedni. Mindig fontos volt nekem, de soha nem jöttünk ki igazán… az idő múlásával mi is egyre távolabb kerültünk egymástól, és most, hogy csak a feladatra akarok koncentrálni, őt szeretném békében a Végtelenbe engedni. Azzal, hogyha megpróbálom elfelejteni, talán csak jobban fog fájni, de nem próbálom visszahozni, ahogyan téged próbáltalak. Így is eléggé zavaros ez nekem…
- Megértelek, bár nem tudom, milyen érzés ez, hiszen én még soha nem láttam szellemképet. Te őrültél meg. – kuncogott, majd ismét felszabadultan dudorászott, s körbetáncolta a szobát.
Vidíts fel. A hangulatomtól függ a te viselkedésed is, akkor ez fordítva is így van, nem?
- Nem tudom. Kezdek én is külön életet élni. – mondta Mia, de az ugrándozást nem hagyta abba. Átcigánykerekezett Samen és a széken, átbukfencezett a falon, s kézen járva átsétált Nyuta és Zola üregébe.
Sam még mindig szótlanul ücsörgött, s nem szándékozta szóra nyitni száját. Azonban mikor már én kérdeztem volna, ő kezdett bele mondandójába.
- Nova… tényleg tudni akarod, hogy mit akart elmondani Mia a halála előtt? Azt hiszem, tudom, mire gondolt. – vallotta be, s én kíváncsian pillantottam rá. – De erről ígérd meg, hogy nem szólsz a többi Különlegesnek… félek, hogy baj lenne belőle, ha kitudódna, hogy elárultam neked.
Rosszat sejtettem, de minden egyes szavára figyeltem, miközben hallgattam a férfit, rezzenéstelen arccal. S akkor hozzákezdett.

Sziasztok! Ezt a bejegyzést három dologra szánnám.
Az első, és egyik legfontosabb, hogy barátnőmnek, Cecily-nek ma van a születésnapja. Isten éltessen, Cecily drága!!! :D Ebből az következik, hogy, feltette az első fejezetet az Apple's Life blogjára. :) Szeretném, ha megnéznétek, nekem igazán tetszett.
http://lifeofapplee.blogspot.com/
Ehhez kapcsolódik a második dolog is, hogy Cecily létrehozott egy blog szabályzatot, a hétvégén történtek miatt, amely nagyon jól összefoglalja a dolgokat. Kéretik betartani őket!! Íme:

- Az első, de leges-legfontosabb, hogy akármi is történik a sztoriban, ne szidd az íróját! Joga, hogy az legyen a történetében, amit elképzelt!
- Ne reklámozz más blogot, kérj meg engem, és kiteszem az oldalra, ha úgy gondolom, hogy igazán jó, érdemes olvasni.
- Ne provokálj senkit, sem engem, sem a kommentelőket.
- Ne próbálj meg elijeszteni senkit az oldalról! Lehet, hogy Neked éppen nem tetszik a témája, de előfordulhat, hogy másnak igen. Minden ember más, ez el kell tudnod fogadni.
- Ne lopd a tartalmát egyetlen történetnek sem! Ha te is írsz egy történetet, és már benne van egy elem, de találkozol vele másik blogban, akkor már ne szedd ki, de ne lopd le, ha nincs benne. És aki egész részleteket lop, az meg szégyelje magát, ha nincs saját ötlete, akkor ne blogoljon. Persze ez a szabály nem érvényes, ha megkérdezi a szerzőt, az megengedi hogy elvegyen egy részletet, de akkor is illik kiírni, hogy kitől származik.

A harmadik pedig, hogy megnyílt az új oldalam. Oldalt már kitettem a linket, de ide is bemásolom:
http://eilis-thehouse.blogspot.com/
Vasárnap délelőtt tenném fel a bevezetőt, köszönöm, ha megnézitek, és velem tartotok. :)
Puszi,
Eilis

Sziasztok kedves olvasóim! Ahogyan minden csütörtökön szoktam, ismét feltettem az új részt, remélem mindenkinek tetszeni fog, és írtok majd hozzá megjegyzést, nehogy megint önbizalom hiányos legyek. :D
A kép magáért beszél… ez van akkor, hogyha Babuska/Eilis megtanul képet szerkeszteni. Igen, az bizony Grace Park és Ian Somerhalder, a két főszereplőmnek elképzelt két emberke. Szegény színészek, ha tudnák, hogy összevágtam a képüket… na mindegy, nem kell ezért utálni. :D Legalábbis Nektek nem.
Két új rendszeres olvasóval bővült a lista, amit nagyon, de nagyon szépen köszönök!!! Fantasztikusak vagytok, de tényleg!!
Egyik közülük, Ryuuzaki megnyitott egy blogot, valami hihetetlenül ír! :) Már felkerült az első fejezet, szerintem nagyon jól sikerült, szeretném, ha meglátogatnátok az oldalát:
http://ashenbook.blogspot.com/
Tehát jó olvasást, és ne felejtsetek el a végén véleményt írni! Köszi!

FRISSÍTVE: Új közvélemény-kutatást láthattok oldalt, amelyben a kedvenc szereplődre vagyok kíváncsi. Ezt a barátaim javasolták még régebben, így én gondoltam egyet, és bátorkodtam feltenni. Szavazzatok bátran!! :)
Puszi,
Eilis


Először nem kaptam levegőt, megpróbáltam lélegezni, de nem ment. Torkomban már ott volt a gombóc, szemembe könny szökött, s számhoz emelve keze, próbáltam feldolgozni az imént történteket. Miát, Samet, és engem is egy Különleges fogadott örökbe… Lucas csak színészkedett volna, mikor elmondtam neki mindezt? És Apu miért nem mesélt nekem erről, miért bánt velem úgy, mintha megőrültem volna? Ujjamra pillantottam, amelyen a Különlegesek pecsétgyűrűjét viseltem, majd vissza, Apura, s onnan tekintetem kezére siklott.
- Már évek óta nem viselem. Nem született új Különleges, így az előző generációból én maradtam meg. Curtis nem emlékszik rám, mert megpróbáltam titokban tartani a kilétem, és nem mentem a Szállásra.
- Tehát mindenki tudott rólad… - állapítottam meg lehajtott fejjel. – Sam és Lucas is…
Oldalra billentette fejét, majd visszasétált hozzám. Leült az ágy végébe, és megsimogatta hajam, megpuszilta homlokom, de mielőtt belekezdett volna a magyarázkodásba, én leállítottam.
- Miért nem mondtad el? – tettem fel a kérdést, majd ráemeltem tekintetem. – Miért titkoltad el? Szükségem lett volna a segítségedre.
- Így is túl nagy veszélyben vagyunk, és nem akartalak ezzel terhelni. Ha Curtis rájött volna, ki a tizedik, megpróbálta volna megölni Olive-t és Lucas-t is, hogy elpusztítsa a Különlegesek összes hozzátartozóját, akik tudnak a titokról.
- De így is megpróbálják majd megölni őket, hát nem érted? Eggyel több embert kellett volna védelmeznem, ha nem jövök rá, hogy te is Különleges vagy. Hogy jutott eszedbe ekkora ostobaság?
- Nova, nekem nincs képességem. Évekkel ezelőtt elvették tőlem. – közölte velem, de nekem hirtelen minden összezavarodott a fejemben. Alig bírtam már koncentrálni.
- Állj, állj, túl sok információ egyszerre! – idegeskedtem, majd felpattantam az ágyról, s körbe-körbe mászkáltam a szobában. - Akkor most tudják rólad, vagy sem?
- Már nem tudják… aki elvette, azt Aura megölte. – felelte egyszerűen, majd rám pillantott.
Nem tudtam ilyen gyorsan feldolgozni a történteket… szükségem volt egy kis időre. Nem akartam kiküldeni Apát, de azt sem szerettem volna, hogyha ott ül az ágyon, miközben én megpróbálok gondolkozni. Hatalmas nagy hiba volt családom és barátaim részéről, hogy nem közölték velem ezt a roppant fontos információt.
- Elmegyek egy fegyverboltba a biztonság kedvéért. – határoztam el, majd elhúztam a függönyt, hogy kinézhessem az ablakon, vajon besötétedett-e már. A válasz határozottan igen volt, így másnap kellett megtennem a fegyverbeszerző-körutat.
- És mi lesz ezután? Lucas és én majd Remington M24 SWS-sel fogjuk kilőni a közeledő Ellenszövetségeseket? Gondolkozz már!
- Ha nincs más megoldás, akkor igen. – bólintottam. – Remington M24 SWS helyett Barrett M107-et ajánlanék. Hatékonyabb, ha ablakból lősz, és ha tényleg A-listás sniper-t szeretnél, akkor abban a modellben száz százalékig megbízhatsz. Higgy nekem. – mondtam neki, majd visszatereltem a témát a Különlegesekre. – Nem hiszem el, hogy ezt titokban tartottad! Hogy voltál képes erre?
- Mintha te sose hazudtál volna nekünk. Valóban Sam miatt voltál távol annyi ideig? – kérdezte, mire én azonnal visszavágtam.
- És te mennyit fizettél Lucasnak, hogy így színészkedjen?
- Nem fizettem le a saját fiam… - mondta halkan, azonban bizalmatlankodó tekintetemre azonnal bevallotta. - A kezébe nyomtam egy százast, mindössze ennyi. De most nem ez a lényeg.
- Hanem mi? Hazudtatok nekem, mindannyian eltitkoltátok előlem! A barátaim, az egész családom… - szörnyülködtem, s próbáltam nem belegondolni, mennyi mindenből tudtam volna erre következtetni, amit eddig mondtak.
- Nem értem, miért vagy úgy fennakadva ezen, hiszen te is eltitkoltad előlünk azt, hogy Különleges vagy. – mutatott rá a tényre, s részben igaza is volt, de ez nem tetszett nekem – utáltam veszíteni.
- De ti tudtátok! – ordítoztam, s mikor már ott tartottam volna, hogy a fejemet a falba verem, Lucas nyitott be.
- Minden rendben? – tudakolta, mire én idegesen beszélni kezdtem.
- Nem, semmi nincs rendben! Te álszent disznó, te is tudtad, hogy az apánk egy mutáns, igaz? – keltem ki magamból.
- Persze, hogy tudtam. – nevetett szaggatottan, majd megpróbált hátrálni, hogy ne üssem agyon, de nem volt elég gyors, így beráncigáltam, és kulcsra zártam mögötte az ajtót, hogy ne tudjon kiszabadulni. – Egy dologért viszont megérte hazudnom… és az Mia volt.
Sajna közölnöm kellett vele a rossz hírt, amelyet az ellenség, Jade tudatott velem. Vajon tényleg igaz? Azután Sam is erről beszélt, így szinte biztos voltam benne, hogy valóban úgy van, ahogy mondják.
- Sajnálom Lucas, de Mia egészen máshoz van hozzászokva. – mondtam el neki, de ő kívülről nem tűnt olyan csalódottnak, mint amilyennek azelőtt elképzeltem. Talán nem is volt belé igazán szerelmes, és ez is csak egy ostoba színjáték volt? De volt az értelme?
- Gondoltam… akkor valamelyik másik a Különlegesek közül? – tett fel a kérdést, de én megráztam a fejem.
- Nem… nem egészen a te típusodat szereti… és nem is Samét, sőt, nem ismerek olyan férfit, aki felkeltette volna az érdeklődését. Ő inkább olyan magának való lány, nem igazán értik meg az életszemléletét, és nem tudom, hogy van-e valakinek hasonló vélekedése a szerelemről vagy hasonlókról. De ne bánkódj emiatt, téged igazán kedvel… a maga módján. – veregettem meg vállát, de mikor megláttam, hogy ez nem vidította fel kellőképpen újra beszélni kezdtem. - Nézd Lucas, Mián kívül más lányok is vannak a világon. Mindenki odalenne érted, ha kimutatnád, hogy mennyire más vagy a többinél, főleg ilyen lélekkel, szívvel és arccal. Te legbelül ugyanolyan kemény legény vagy, mint bármelyik másik Különleges, csak ők éppenséggel megedződtek az évek során, és kiképezték magukat. Ne érezd magad kicsinek és elnyomottnak. mellettük. – öleltem meg, azonban ő ettől sem lett sokkal boldogabb, sőt, egyenesen lehangoltabb lett.
- Nem is éreztem… mostanáig.
- Rendben. Most, hogy mind így egybegyűltünk, és nem, nem hívhatod be Anyát, megbeszélhetjük, hogy mire is volt jó ez az egész. Meg fogtok halni! Brad halálosan megfenyegetett, hogy innentől veszélyben lesz mindenki, és ha kell, mindenkivel végez, csakhogy véget vessen az egész Különleges felállásnak.
- Hogy mondtad? Brad Cursey? – hitetlenkedett Apu, s Lucas is meglepődött, mikor bólintottam, hogy jól hallották. – Lehetetlen.
- Márpedig így van. – ismételgettem, miközben még mindig fel, s alá járkáltam a szobában.
- Ez minden viselkedésével kapcsolatos kérdésre választ ad. Szinte hihetetlen… - ingatta Apu a fejét, s én egyre csak bólogattam.
Azonban valami nem hagyott nyugodni… Lucas nem rég üzenetet hagyott, hogy Anyu mostanában nem érzi jól magát. Nagyon aggódtam miatta, de néhány hét elteltével nem tulajdonítottam neki különösebb jelentősséget, hiszen sokszor volt már így – néhány teljesen átlagos rosszullét következett egymás után. Mindenkinek szokott lenni egy kis has, illetve fejfájása, nem igaz? De, ha huzamosabb ideig, sorban jelentkeznek a gondok, akkor már valóban baj van.
- Na jó, most, hogy mindezt megbeszéltük, térjünk át Anyu betegségére. Mi is a baja? – kérdeztem rá, ahogyan azelőtt elterveztem.
Nem volt semmi rávezetés erre, egyszerűen túl akartam lenni a beszélgetésen, és hamar megtudni a dolgokat, amelyekre kíváncsi voltam, hogy utána végleg egyedül hagyjanak.
- Ott kezdődött az egész, hogy eltűntél a kórházból. – kezdte mesélni Lucas, majd Apura pillantott, ki bólintott, hogy folytassa. – Már azelőtt is volt baja ugye… én is alig jöttem össze neki, negyvenkilenc évesen szült meg, utána már nem is lehetett gyereke, ezért… - most rám emelte tekintetét. -… mármint részben ezért fogadtak örökbe téged Apáék. Most pedig kezd elhatalmasodni rajta ez a nyavalya, amiről gőzöm sincsen, micsoda.
Részben ezért is… - ismételtem el magamban, majd a beszélni készülő Apára figyeltem.
- Szerintem csak a stressz váltotta ki a mostani rosszullétet. Úgy láttam, ma, miután megjöttél, rögtön jobb színben volt. Reméljük, nem romlik az állapota tovább.
- Én is ebben reménykedem. – mondtam lesütött szemekkel, majd ismét a többiekre pillantottam, kik ugyanolyan kíváncsi tekintettel fürkészték arcomat, ahogyan én az övéket. – Holnap fegyverbolt. Nem tarthattok vissza.
- Nem is próbállak… ki tudja? Talán Bradnek támad egy elvetemült ötlete. Biztonság kedvéért én aláaknáznám a területet…
- Felesleges. Csak tanítsd meg Lucas-t arra, hogyan használja a sniper-t, és nevezz ki egyet neki. Van itthon, igaz?
- Erre már sort kerítettem régebben, úgy gondoltam, később hasznos lesz neki. – ismerte be Apa, majd elégedett mosolyra húzódtak ajkai. – Szerintem jobban lő, mint te.
- Csak azért, mert nő vagyok, még célozhatok jól, nem? És egyébként is… Zola tanított rá, a legjobb célzó, akit ismerek.
- Nem merted lelőni Bradet, igaz? – találgatott Lucas, azonban én nem mertem bólintani, egyszerűen elvörösödtem – teljesen igaza volt. Gyáva voltam, és megijedtem, mielőtt még végezhettem volna vele. Bizonyára jobban jártunk volna egy bátrabb, vakmerőbb Különlegessel, aki vállalkozik rá, bár ilyennel tele van az egész Különleges csapat, leszámítva azt a tényt, hogy nem merik kitenni a lábukat a Szállásról, ki tudja, milyen ismeretlen okból.
Már ott tartottam, hogy kikergetem az összegyűlt kis társaságot a szobámból, azonban Lucas közölte, hogy lerohan a fegyverekért, amelyeket elrejtettek az autója csomagtartójában. Őszintén meglepődtem ezen – bátyámról sose gondoltam volna, hogy bármikor is profin fog lőni egy távcsöves puskával, ahogyan Apu mondta, így elöntött a büszkeség testvéremmel kapcsolatban.
- Apu, rejtekhely kell nektek! Pontosabban Anyának és Lucasnak, nem hagyhatom, hogy Curtis őket is megtámadja! Segítened kell. – kérleltem, s ő elgondolkozva meredt ki fejéből, majd komolyan rám tekintett.
- Mi történt a Szállással? - kérdezte végül.
- Apa, ne legyél már ilyen, te is tudod, hogy ott keresnék őket először. – emlékeztettem, miközben folyamatosan hátam mögé tekintgettem, hátha felbukkan valaki.
- Igaz, igaz… ismerek egy barlangot! – bökte ki, s én szinte láttam a kigyulladó villanykörtét feje fölött.
- Merre találjuk? – tettem fel a kérdést.
- Adj egy térképet, Nova. - mondta, én pedig azonnal előkotortam egyet a fiókból, ahol tartani szoktuk. Kihajtogatta, majd végighúzta azon az útvonalon, amelyet addig keresett. Részletesen elmagyarázta, hogyan jutunk oda, ahhoz az eldugott kis barlangszerűséghez, amelyet rejtekhelynek nevezett ki, majd elvett íróasztalomról egy alkoholos filcet, s bekarikázta. Mikor mindezzel megvolt, kezembe nyomta a papírt, hogy tegyem el, mivel még szükségem lesz rá, s távozott a szobából, mondván segít Lucasnak előkotorni a tartalék lőszert.
Magamra maradtam a hálószobámban, mikor erre lehetőséget adtak, majd fáradtan az ágyra dőltem, s elterültem rajta. Korán akartam kelni másnap, hogy időben odajuthassak a bolthoz, ahova menni szerettem volna, ugyanis idő kellett egy ilyen eldugott kis hely megkereséséhez. Összeírtam magamnak, mikre lesz szükségünk, s mintha háborúra készültünk volna, olyan lista jött össze. Nem volt más tennivalóm arra a napra, minthogy betakarózzam, s nyugovóra térjek. Vártam ezt a pillanatot – az álmaim ilyenkor olyan elevennek és valóságosnak tűntek, mintha tényleg igaziak lettek volna, s ennek különösen örültem. Alig tudtam elaludni – fejemben annyi kérdés cikázott össze-vissza, s én csak kerestem a válaszokat, de fáradt fejjel már nem tudtam gondolkozni. Lassan, nagyon lassan elnehezedett szemhéjam, majd kicsivel később elnyomott az álom.

Az ígéret szép szó, ha betartják úgy jó – így szól a mondás. És micsoda igazság van benne! Sam valóban eljött, de nem tűnik vidámnak, sőt, épp ellenkezőleg… mintha egyenesen lehangolt lenne. Egy kivilágított utcán sétálunk – a Nap már réges-rég lement, elmúlhatott éjfél is.
- Baj van? – teszem fel a kérdést, de ő nemet int. Nem hiszek neki, muszáj lesz tovább faggatóznom.
- Semmi. Örülök, hogy jól vagy, és minden a legnagyobb rendben nálad. – mondja, majd közelebb lép hozzám, s megcsókol. Nem tetszik ez nekem – egész biztosan gond van.
- Nem egészen. – vallom be lesütött szemmel, majd szempillám alól felnézek rá. Kíváncsi tekintettel lesi minden mozdulatom. – Anyu tényleg nagyon beteg. Érzem, hogy baj van.
- Ezek szerint nem csak nálatok… nekem is rossz előérzetem van. Meddig szándékozol otthon maradni? – kérdi.
- Nem szeretnék sokéig Anyuék nyakán lógni, így is van elég gondjuk. – felelem, majd megfogom kezét, s tovább sétálok vele.
- A Szállás most túl veszélyes… ki tudja, mikor jön el Brad, hogy megöljön minket, vagy mikor mennek el a Különlegesek a Bázisra. Egész biztosan hamar bekövetkezik egyik… vagy lehet, hogy mindkettő. Nem zárják ki egymást. – suttogja.
- Miből gondolod, hogy Brad el akar menni a Szállásra végezni veletek? – kérdezem ledöbbenve, hiszen nem emlékszem, hogy megemlítettem volna ezt a dolgot Samnek. Túl okos, bizonyára rájött.
- Ne hidd, hogy nem tudok róla. Mindenkivel eljátssza, jól tetted, hogy nem dőltél be neki. Az Ellenszövetségnek ez már rég hadicsele, a Küldöncökkel is sokszor így végeztek. – meséli, majd hirtelen megtorpan, így én sem tudok, vagy nem akarok tovább menni. – Holnap este akarnak elmenni a Különlegesek. – mondja el a rossz hírt, amelyre már készültem. Tudtam, hogy valami nyomja a lelkét, és most tényleg kiderült… furcsán reagálok rá.
Ledermedek, nem jutok szóhoz, levegőt is alig kapok. Hogy micsoda?
- Nem tehetik ezt! Megegyeztünk, hogy amíg én távol vagyok, ti nem akcióztok! – emlékeztetem, de tudom, hogy ő nincs benne a dologban. Mégis… miért nem tartja őket vissza? – Szükségetek van a képességemre… legalább neked hadd adjam át!
- És ezt mégiscsak, hogy szeretnéd? – értetlenkedik, s én bele is kezdek a magyarázatba.
- Hát… tulajdonképpen Fred még mondott egy-két dolgot a képesség átadásról, mikor fogságba estem a Bázison. Egy pici injekciós tűt szúrt a karomba, és azt mondta, hogy most kiszívta a képességem egy részét. – magyarázom, de mintha kinevetne… talán őrültségnek hangzik a történet, de tényleg így volt.
- Ez lehetetlen. Fred egy barom volt, hazudott. – nevet még mindig.
- Ő volt az Ellenszövetség tudósa. – emlékeztetem. - Biztos nem volt akkora hülye, ha ilyenekhez értett!
- Curtis talpnyalója volt, nem az Ellenszövetség tudósa. – helyesbít, s én égnek emelem szemeim. Ő tényleg teljes szívéből gyűlöl minden Ellenszövetségest, beleértve a nővérét is, aki legbelül még mindig szereti öccsét, még ha ezt nem is mutatja ki.

Szaggatott pityegéssel, és rezgéssel ébresztett telefonom. Megnéztem az órát – a szállásos koránkelésekhez képest már egyenesen elaludtam; reggel hét óra volt. Elvégeztem minden reggeli teendőt – lezuhanyoztam, megfésültem hajam, megreggeliztem (már amennyire erre reggelente képes voltam), megmostam fogam, majd felöltöztem. Próbáltam mindezt a lehető legnagyobb csendben végrehajtani, s amint mindezzel végeztem, összepakoltam a kis körutamra vinni kívánt holmimat, majd a garázson keresztül (csöppet sem volt ellenemre, hogy Anyu gyönyörű Alfa Spider-e kellett elmennem) távoztam a hatalmas, családi házból. Időben voltam, legalábbis mikor megnéztem karórámat, még úgy éreztem, nem lesz túl késő, mikor odaérek a Szálláshoz, hiszen az álom után vissza szerettem volna menni a Különlegesekhez. Hue tehette ezt velük?
Csak legyen vége már ennek az egésznek. – gondolataimban elmélyülve fordultam be a sarkon, az eldugott kis fegyverboltba, amelyet még Zola mondott korábban. – Jó napot! – léptem be az üzletbe, majd a rosszarcú eladóra néztem, ki kíváncsi tekintettel mért végig. Fehér, mocskos atlétatrikót viselt, alul sör hasa kitüremkedett a póló alól. Feje búbján már erősen kopaszodott, arcán többnapos borosta éktelenkedett, szeme előtt egy törött, régi szemüveget viselt.
- Napot. – vetette oda. Lassú, kimért léptekkel haladtam a pult felé.
- Az új modellek után szeretnék érdeklődni. A Wicked BB-t hol találom?
- Tegnapelőtt érkeztek az új, A-kategóriás GOL-sniperek, esetleg meg szeretné tekinteni őket? – tette fel a kérdést, én azonban nemet intettem erre.
- Inkább a közelharci dolgok érdekelnének. – magyaráztam, majd elkezdtem halkan dobolni az üvegpulton, amely alatt ott sorakoztak a jobbnál-jobb pisztolyok. – Esetleg be tudna mutatni párat a legújabbak közül? Óh, és lenne egy listám is. – kotortam elő táskámból a teleírt papírt. – Ezeket meg tudná nekem keresni?
- Hogyne. – vette el, mire én köszönetképpen elmosolyodtam. - Van fegyvertartási engedélye? – kérdezte, s én egyenesen leblokkoltam.
Basszus. Hogy feledkezhettem meg róla? Fegyvertartási engedély nélkül semmire nem megyek… bezzeg Zolának eladták nélküle. Vagy megölte, vagy régi barátja volt az eladóm de az is lehetséges, hogy csak bájos babaarcával győzte meg?
- Áh… - mosolyodtam el. – Hogy az!
Némán, értetlenül bólintott.
- Huh… azt hiszem, az most, egészen véletlenül nincs nálam. – s már éppen belefogtam volna a magyarázkodásba, mikor megismételte a mondatot.
- Van fegyvertartási engedélye?
Ideges nevetés tört elő belőlem, s tovább nézelődtem a boltban.
- Itt vannak biztonsági kamerák?
- Van, vagy nincs? – nézett rám, majd feltolta orrán a csálé okulárét.
- Nincsen pillanatnyilag. – játszottam még mindig a pulton ujjammal, miközben bájos mosollyal arcomon próbáltam kihúzni magam a bajból. De kínos…
- Ez esetben nem tudom eladni magának a cuccokat. Ez van, anyukám. – vont vállat, majd visszasétált a raktárba.
Nem gondoltam, hogy ilyen eszközökhöz kell majd folyamodnom, de…
Hozzáértem nyakamhoz, s alig néhány másodperccel ezután csörrenést hallottam a raktár felől. Könnyedén felmásztam az asztalra, átfordultam a másik oldalra, majd leszálltam onnan, így már a pult túlsó felén voltam. Nyugodtan átléptem a mozdulatlan testen, s az összeírt fegyvereket megkerestem a fóliával bevont kartondobozokban. Mikor ezzel megvoltam, megismételtem a mozdulatot, s távoztam az üzletből. Szinte leszakadt a vállam a táskába pakolt nehéz fegyverek miatt, de mit tehettem volna ez ellen?
Gyorsan hazamentem, összepakoltam a kimosott ruháim, amiket a Szállásra szerettem volna vinni, majd papírt és golyóstollat fogtam kezembe.

Anya, Apa és Lucas!
Mivel már úgy tudom, mindannyian tudtok róla, nem érdemes magyarázkodnom, hova mentem. Szeretném, ha távollétemben nem csinálnátok semmi meggondolatlanságot, és ha szükséges, kezetekbe fognátok az újonnan beszerzett fegyvereket, amiket Lucas csomagtartójában találtok, szintúgy, mint a többit. Anyu, neked jobbulást, Lucas, neked jó gyakorlást a lövéshez és Apa… vigyázz a többiekre! Telefonáljatok, ha van valami, és holnapra már menjetek át a rejtekhelyre, ott biztonságban lesztek. Szeretlek titeket!
Egymillió-három és fél puszi:
Nova

A konyhapulton helyeztem el, mert arról biztosan tudtam, hogy valaki bemegy a konyhába. Hogy ki lesz az, az teljesen mindegy, csak találják meg…
Nem telt sok időbe eljutni a Szállásig a családi autóval. Gyors volt, kényelmes, és nem is olyan feltűnő, mint amilyen a többieknek volt – egyszóval tökéletes.
Elfogott az aggodalom, mikor nem találtam senkit, így automatikusan a Bázis felé vettem az irányt. Olyan gyorsan kellett cselekednem, mint még soha… nem, nem, nem lehet, hogy már az Ellenszövetségnél vannak! Szólniuk kellett volna, megvárniuk, előre gondolkodniuk. De nem tették meg, ahogyan ezt gondoltam, így, amilyen gyorsan csak tudtam, rohanni kezdtem. És valóban… amint megpillantottam Nyutát, már tudtam, hogy gond van. De nem egy Nyuta volt. Ötvenen is lehettek, mindenki fénylett, s nagy csalódottságomra Samet is ott találtam. Hogy nem jutott eszébe értesíteni erről? Talán tegnap este akart, de nem tudott, mert félbeszakadt az álom? Vagy csak meg akart óvni mindettől? Akármi is történt, muszáj volt nekem is részt vennem benne. Már az erdőben bekapcsoltam a képességem, de nem éreztem több erőt, mint azelőtt, hiszen a többiek túl távol voltak, hogy elvegyem az erejüket. Különleges formában talán ők is erősebbek voltak, így ezért nem sikerült rögtön sokkot kapniuk a hatásomra, ami csöppet sem tett lehangolttá, hiszen ettől csak még többen tudtunk harcolni. Igaz, nem lettem erősebb, de nem is érdekelt – majd az Ellenszövetség átadja az életerejét. Láttam, hogy már rég folyik a harc, s érkezésem előtt jóval elkezdődött, így én kész meglepetésként toppantam a helyszínre – mindenkinek odadobtam az új szerzeményekből egy-egy darabot, s képességüket teljesen összehangolva a fegyverrel küzdöttek. Sam még véletlenül sem ment Jade közelébe, s ez így volt fordítva is, azonban a férfi nővérét Mia szemelte ki magának. Felugrált a fákra, s mint egy majom, úgy ment egyikről a másikra. Deemer Brad ellen küzdött, Hue valami ismeretlen szerzettel, Nyuta igyekezett megszabadulni a rácuppanó harcos - Ellenszövetségesektől, Ed és Zola a bevadult Parvana-t próbálták kiiktatni, míg Aura, Sam és lassan én is Curtis felé indultunk. Megpróbáltam megkeresni Gabriel-t is, de ő látóhatáron kívülre eshetett, tehát nem láttam, kivel harcol. Mikor Sam megpillantott, szemében nyugtalanság és aggodalom tükröződött, de pillanatokkal később már nem foglalkozott ezzel, ugyanis Curtis őt hajította először egy fának. Ettől én is bevadultam, s megpróbáltam úgy koncentrálni, mint még soha, azonban ezt nem sikerült kiviteleznem. Engem is odébb lökött, neki, a Bázis falának, mikor megláttam, hogy valami nem stimmel: Mia tanácstalanul áll egy fa tetején, majd egyszerű mozdulattal ledől onnan.
- NEM! – ordítottam, mikor összeállt a kép. Elveszítette a koncentrációt… nem, nem és nem! Mia! Észrevétlenül odalopóztam az erdőhöz, ahol elesett, majd megpillantottam a közeledő Jade-t. Megpróbáltam felemelni az eszméletlen, mozdulatlan Miát, s elvinni onnan. Persze, nagy szerencsémre ő volt a Különlegesek legkönnyebb tagja, így könnyen boldogultam – azonban a többiek miatt is nagyon aggódtam. Gabe is megpróbált odajönni hozzánk, de egy dühös Ellenszövetséges lefoglalta, tehát nekem kellett tennem valamit. Ruhájának egy részén baljós, vörös folt éktelenkedett, amelynek mikor megpróbáltam megkeresni származási helyét, elszörnyedtem.
Jézusom, Mia… nem lehet.
A seb nem forrott össze, s a lány már nem fénylett úgy, ahogyan Különleges formájában. Emberként lőtték le.
- Túl fogod élni, Mia… - simogattam haját könnyes szemekkel, majd megfogtam kezét, s sokáig az enyémben tartottam. – Bármi történjék, én nem fogom elengedni a kezed, ne félj, itt leszek melletted.
- Nova? – nyitotta fel szemét. Homlokán verejtékcseppek gyöngyöztek, hangja rekedtes volt, fáradt, s hallatszott rajta, hogy megsebesült. – Hol vannak a többiek?
- Még harcolnak. – mondtam neki, miközben szememből rendületlenül folytak a könnycseppek. Nem történhet meg vele… mindenkihez olyan jó volt! Nem halhat meg!
- Hát… - lehelte. – Itt a vége, azt hiszem.
- Ne mondj ilyet, Mia! Te is tudod, hogy erős vagy, és meg tudod csinálni. Csak várj egy kicsit, míg Gabe ideér, és… - csuklott el a hangom. Remegtem.
- Gabe nem ér ide időben. Sosem volt pontos. – kacagott elgyengülve, s könnyes, csokoládébarna szempárát az enyémbe mélyesztette. – Te olyan jó voltál hozzánk. Felnyitottad a szemünket, hogy ideje lenne cselekedni. De ők túlerőben vannak. Egy sokszorozódó képesség sem elég a legyőzésükre. Nem tehetünk semmit. Azt hiszem… - beszélt akadozva. -… azt hiszem, hogy ideje volt eltávoznia egyikünknek. De a Különlegesek nem álltak mindig a jó oldalon. Mi rosszat tettünk. Mi… - vett levegőt, de már nem jutott hozzá. Reszketett a karomban. -… mi… - kezdett bele ismét, s én csak vártam, hogy szóhoz jusson. De többet nem lélegzett. Eddig résnyire nyílt szemei most lecsukódtak, s kilehelte magából az utolsó csepp életet is.
- Nem… - sírtam, miközben Mia élettelen testét ölelgettem. – Nem mehetsz el… te voltál a legjobb barátnőm. Nem hagyhatsz itt minket. – rázkódtam a sírástól, majd hátam mögé tekintettem. Jade lépett ki a fák közül, pisztollyal a kezében. – Tedd meg. – szipogtam. – Mit számít már az élet?
- Vesztettél, de még élhetsz. Ha most megkegyelmezem neked, te tovább fogsz tudni élni egy ilyen veszteséggel? – kérdezte kíváncsian, miközben fejemhez szegezte a fegyvert.
- Nem akartam mindenképpen győztesként kikerülni a csatából. – közöltem vele, miközben könnyeimet törölgettem. – Miért akarnál megkegyelmezni nekem?
- Egy barát elvesztése fájdalmas dolog. – mondta halkan.
- Miattad távozott el. Ha te nem lennél, ez meg sem történt volna. – emlékeztettem, miközben gyilkos tekintettel néztem rá. – Ölj meg, és menj vissza a többiekhez harcolni.
- Takarodj innen a Különlegeseiddel együtt. Ez volt az utolsó alkalom, hogy nem én öltelek meg. – figyelmeztetett, majd anélkül, hogy bármit tett volna, elhagyta a területet.
Lassan a hangokat sem hallottam már. A Különlegesek egyesével szivárogtak az erdőbe, oda, ahol én voltam. Feladtuk a küzdelmet. Mindenki letérdelt körém és Mia holtteste köré, majd néhányuknak könny szökött szemükbe, még a legerősebbeknek is. Megcsörrent a telefon a zsebemben, de én nem foglalkoztam vele – mozdulatlanná dermedtem az előző jelenet hatására.
Fél óra múlva már elhagytuk a Bázis területét, s a Szállás felé vettük az irányt, Miát Gabe cipelte. Többször próbálkozott az újjáélesztésével, de sehogy nem tudta visszahozni. Imádságainkat sem hallották meg, kérlelésünkre nem nyílt fel két szeme. Azonban ahogyan a Szálláshoz értünk, olyan látvány fogadott, amelyet még soha nem tapasztaltam: az épület hatalmas lángokban állt, egy része már menthetetlenül porig égett. Nyuta ismét hangosan felsírt, az én telefonom pedig megszólalt zsebemben. Mi lehetne ennél rosszabb? Hogy tudnák még helyzetemet ennél is nyomorultabbá tenni? Miért venném fel azt a nyamvadt telefont? Végül mégis megtettem. Azonnal benyomtam a ’Válasz’ gombot, mikor megpillantottam, hogy Apu hív.
- Nova?
Csak egy halk „Ühüm”-mel feleltem a kérdésre.
- Azonnal haza kell jönnöd a Szállásról. – hangján hallatszott, hogy hihetetlen szomorúság és sírás kerülgeti. - Anya… meghalt.