Nova Stories

Sziasztok! :) Az új fejezet megérkezett, mint ahogyan minden csütörtökön. Ha tetszett, remélem megleptek néhány hozzászólással, legyen az akár negatív, vagy pozitív.
Jó olvasást hozzá!
Puszi,
Eilis

(U.I.: a képen kissé elnyomott a két fiú feje, bocsássátok meg nekem ^^)

- Valorie Cass. – mutatkoztam be.
- Jó napot, Gaëlle Rébecca vagyok, Pierre Elliot munkatársa és tolmácsa. Érdeklődnék, hogy mikor tisztelne meg minket látogatásával, és illusztrációi felmutatásával.
Felszisszentem. A párizsi út… hirtelen elhatározásomat és döntésemet, hogy mégsem utazom ki Franciaországba újból fontolóra vettem.
- Ú… nézze, úton voltam, de akadt egy kis probléma, és jelenleg egy ismeretlen helyen tartózkodunk, egy autópálya melletti családi házban.
- Hát ez igazán megható történet, de Pierre vár a rajzokra. Ha nem tud idefáradni, választhat: vagy elpostázza nekünk a képeket, vagy még villámgyorsan a reptérre siet, és felszáll az első Párizsba vezető gépre, vagy nem, de akkor soha többet nem kap ilyen nagy összegű munkát. Sőt! Semmilyet nem kap. A találkozó tegnapra volt megbeszélve, és mi a reptéren vártunk Önre, de maga nem jelent meg. Ha nem képes betartani az ígéretét, nem tudom, miért kapná meg a munkát.
- Megoldom. Eljuttatom maguknak a közeljövőben, csak kérek még egy kis időt! – kérleltem a nőt.
- Egy hetet kap. – zárta le a beszélgetést, és kinyomta a telefont.
- Francba. – sziszegtem fogaim közt, majd visszaültem Sam elé az ágyra.
- Baj van? – kérdezte.
- Hhh… - szusszantam fel, s tenyerembe temettem arcomat. – Kaptam egy hetet a párizsi munkám befejezésére. Ha nem lesz egy héten belül a csávó kezében az illusztrációm, búcsút mondhatok mindennek. Legfőképpen a megkeresett pénzt sajnálnám, tehát azt hiszem, haza kéne mennem. Vagy legalábbis szólni Anyunak, hogy egy ideig nem fogok hazamenni, de nem akarok hazudni neki. – sóhajtottam fel, majd ledobtam a telefont az ágy végébe.
- Hazaviszlek titeket, ha szeretnétek. De persze, ha Lucasnak nincs ellenére, hogy egy idegen fazon kocsijába kell beülnie. – viccelődött, s én rámosolyogtam.
- Semmi nem fogja zavarni, ha megtudja, hogy hamarosan hazajut. – biztosítottam.
Tudtam, hogy Lucas-t zavarta, amiért olyan kevés időt töltöttem velem aznap, és hogy oldalát furdalta is a kíváncsiság, de meg kellett értenie egy dolgot; már nem vagyok gyerek.

Beleegyeztem Sam ajánlatába, így reggel útnak indultunk Funanya háza felé. Elmondtam Lucasnak, hogy hazamegyünk, mire fellelkesedve összerámolta minden holmiját. Én a megtömött bőröndöket nem szándékoztam hazavinni – Sam kocsijában maradt, hogy több ruhám legyen a Szálláson, és ne mindig csak három darabot viseljek. Mikor Lucas megpillantotta Sam-et, kérdő tekintettel nézett rám, mire magyarázkodnom kellett.
- Az árvaházból ismerem Novát. – füllentett a férfi helyettem. – Felhívott engem, hogy jöjjek…
- Működik a telefonod? – vágott közbe bátyám.
- Aha, sikerült feltöltenem a szobában. Elpanaszoltam Nyutának a gondomat, és segített. – vontam vállat, majd ismét Sam felé fordultam, aki épp mondani készült valamit.
- Meg foglak várni a házatoknál.
- Amilyennek Anyut ismerem, úgyis behív vacsorázni. – forgattam szemeim, majd beszálltam a hátsó ülésre, mert Lucas közben elfoglalta az anyósülést. Még integettünk Nyutáéknak, mikor Sam is beült, és beindította a kocsit.

Órákig ültünk szótlanul az autóban. Szokatlanul nagy volt a csend, így Lucas törte meg először.
- Kösz, hogy hazaviszel minket. Ez igazán kedves tőled. – motyogta, majd kitekintett az ablakon, és percekig nem beszélt.
Visszaemlékeztem a jelre, és megvizsgáltam a Sam nyakán levő jelet is, majd levázoltam a róluk festett képeim hátuljára. Tízsugarú Napot ábrázolt, közepén egy mindenkinek eltérő jellel. Ahogyan nézegettem a mintát, próbáltam megfejteni, hogy mi alapján választották a tíz sugarat. A tíz kerek szám, meg minden, de kilencen vagyunk. Nyuta és Sam, Zola és Mia, Aura és Deemer, Gabe és Ed meg én. Mi az összefüggés? Valakinek két képessége van, és tíz képesség alkot egy valamit? Valami logikája csak van, de micsoda? Ebben a furcsa világban már bármi lehet, végül is…
Kilenc óra tájban értünk a házhoz. Lucas kiszállva az autóból fél válláról levette hátitáskáját, hogy hozzáférjen az első zsebhez, ami a táska elején volt. Az apró zseb cipzárját gondosan behúzta, majd amikor megtalálta a hatalmas kulcscsomót, a zárba helyezte, és addig csavarta benne, amíg nem kattant. Vállával belökte a gigantikus méretű bejárati ajtót, s előreengedett engem, mire én besurrantam bátyám karja alatt. Le kellett hajolnom, hogy nehogy nekimenjek Lucas-nak, hiszen majdnem ugyanakkorák voltunk. Lucas elengedte az ajtót, majd a postaládához ment, amit ugyanazon a kulcscsomón található kulccsal nyitott ki, aztán kivett belőle néhány fehér borítékot, és vastag, barna papírba csomagolt, összecelluxozott küldeményt, rajta Valorie Cass névvel.
- Ez nekem szól. – olvastam a nevet Lucas válla fölött áthajolva.
Lucas egy bágyadt mosollyal arcán bólintott, majd megindult a lépcsőház felé, amikor megállt egy rácsos kapu előtt, és egy újabb kulcsot keresett a kulcscsomón találhatók közül. Kinyitotta a liftajtót, és intett, hogy Sam és én is szálljunk be. Amikor megtettük, Lucas is óvatosan beszállt, és becsukta maga mögött az ajtót. Benyomta az ötös gombot, és várta, hogy elinduljon a lift. Nem vártunk sokáig, Lucas nagyot rúgott a lift egyik oldalába, mire az megindult.
- Már régen jönnie kellett volna annak a rohadt szerelőnek. Sehol nincs! Szólni fogok a gondnoknak, hogy ne fizesse ki. – panaszkodott, majd mikor megérkeztünk a kiválasztott emeletre, kiszálltunk a liftből. Gyorsan a szomszédban álló, sötétbarna ajtóhoz sietettem, amin Brad Cursey neve állt. Régi jó barátom már rég nem láttam, és hiányoltam társaságát, gondoltam beköszönök neki, hogy itt vagyunk.
- Nem hiszem, hogy itt vannak. – mutatott a benti sötétség felé.
- Áh… - sóhajtottam föl, majd Sam felé fordultam, és intettem, hogy menjen be.
- Megjöttünk! – kiáltotta Lucas, és bedobta a kulcscsomót a tálba, ami az előszobában található kis polcon volt, egy kicsiny lámpa mellett.
- Csatornaszag van. Azt hiszem, ki kéne szellőztetni. – motyogtam, majd az ablak felé siettem, és kitártam azt. A hideg éjszakai levegő átjárta testem, és én megborzongtam.
- Sam, érezd magad otthon. – köszöntötte Lucas Különleges társamat.
- Nem akarok zavarni. Itt vannak a csomagok, Nova. – mutatott üres bőröndjeimre, amelyeket az imént segített felhozni, s melyeknek tartalma kocsijának csomagtartójában hevert.
- Köszönjük, Sam. Életmentő vagy. – mosolyogtam. – És maradsz.
- Nem akarok láb alatt lenni. – szögezte le, majd odasúgta nekem. – Mondd el a szüleidnek, hogy mégis elmész Párizsba, és hajnalban gyere a ház elé. Lent leszek, és visszamegyünk a Szállásra, folytatni a Kiképzést.
Bólintottam, majd betessékeltem a férfit.

Miután sikerült maradásra bírnunk úgy tíz percre, közeledő anyámra tekintettem, majd a kezében gőzölgő, illatos teákra, és a kis tálkára, amely meg volt tömve hold alakú süteményekkel.
- Masako nagymamád zöldteája és… - Anyu letette a teázó asztalra a csészéket és a tálat. – Tádám! Tsuji ura sembei! Szerencsesüti. – helyezkedett el mellettünk mosolyogva, majd Samre tekintett. – Köszönöm, amiért segítettél nekik hazajutni. Vegyél bátran.
Oldalba löktem Samet, mire ő gyorsan benyúlt a tálkába, és a legaljáról kihúzott egy kekszet, mintha ez az egész holmi lottó-sorsolás lenne, és ki akarná húzni a nyerőszámokat. Széttörte a süteményt, majd a benne található, összegyűrt fehér cédulát óvatosan kihajtotta, és két ujja közé csippentette.

Hamarosan valami váratlan dolog fog veled történni, amely megváltoztatja az életed.

E pillanatban biztosan azt hihette, valami woodoo - szertartáson ül őrült Japán, vagy Kína, tudom is én milyen mániások között, akik egész életükben szerencsesütit zabálnak, és elraknak minden ilyet emlékbe, hogy „Hátha bekövetkezik”.
A cetlit a zsebébe csúsztatta, majd arrébb tolta a szerencsesüteményt a teázó asztalon. Kérdő tekintettel néztünk rá, de ő nem arra koncentrált, hogy kíváncsian bámulnak rá, hanem arra, hogy ideje lenne hinni a szerencsesütikben. Hogyha babonás lenne, és tényleg megijedne, ha összetör egy tükröt – és nem azért, mert fél, hogy elvágja magát – vagy ha átmegy egy létra alatt – és nem is azért, mert fél, hogy a fejére esik – vagy ha elmegy előtte egy fekete macska – és nem azért, mert fél, hogy elüti egy autó – akkor talán ebben is hinne. Talán. Nem biztos. Semmi nem biztos ebben a világban.

- Mi áll benne? – zökkentette ki Lucas az elmélkedéséből. Sam megrázta a fejét, de nem válaszolt a kérdésre, hanem továbbra is maga elé nézve, mozdulatlanul ült egy helyben. – Sam! – sürgette bátyám. Rosszalló pillantást vetettem feléje, ennek ellenére Sam kénytelen volt válaszolni a kérdésre.
- A szokásos szöveg. Hogy jön valami váratlan, ami megváltoztat mindent, és bla, bla, bla… neked mi áll benne? – kérdezte tőlem Sam.
- Még nem tudom. Mindjárt kihúzok egyet. – feleltem, azzal én is a tálkába csúsztattam kezem, de én nem nyúltam be egészen alulra, hanem csak a tetejéről vettem el egy darabot. Óvatosan kettétörtem a szerencsesütit, majd kihajtogattam a cédulát.
- Azt mondja, hogy egy rossz dolog veszi kezdetét a közeljövőben, és hogy változtatnom kell. – olvastam.
- Hülyeség. Tessék, még egy ostoba humbuk. – horkant fel Lucas Sam másik oldalán.
- Van, aki hisz ezekben, Lucas. – tájékoztatta Anyu elsőszülött fiát, mire én vállat vontam, és szürcsölgetni kezdtem nagymama teáját.
- Uhh, Apa felébredt. – jelentette ki Lucas, mire Sam megmozdult.
- Akkor nem is zavarok tovább. – állt volna fel Sam, de elkaptam a kezét, és visszatoltam helyére, majd megveregettem vállát.
- Várj egy kicsit, mutatni akarok valamit. – mondtam, majd felszaladtam az emeletre, a szobámba. Kettesével szedtem a lépcsőfokokat, hisz' nem tudhattam, időközben távozik-e a férfi.
Lehoztam egy egész mappányi rajzomat, és megmutattam különböző festményeimet. Sam észrevett valamit az egyiken: a családomat ábrázolta, amelyet egy régi képről másoltam: Palmari Ziba és Damaen Ziba, azaz igazi anyám és apám ölében ültem, hátat fordítva a kamerának, de a vállam fölött belenéztem. A hajamat feltűztem, a nyakam így szabaddá vált, s látható lett az apró tetoválás. Az én festményemen, amelyen saját magamat rajzoltam le! Nem tűnt fel… biztosan anyajegynek hittem, vagy valami hasonlónak.
- Hihetetlen. – nyögte ki a férfi.
- Micsoda?
- Hogy mindvégig… mindegy. – hagyta inkább abba, de ezzel még kíváncsibbá tett, így tovább nyaggattam.
- Sam… mondd már el!
- Majd elmondom. Ne feledd: hajnali háromkor lent várlak, hogy hétre a Szálláshoz érjünk. Lerövidítjük egy kicsit az utat.
- Rendben. Jó éjszakát. – búcsúztam el, majd mégegyszer megköszöntem a hazaszállítmányozást, és kiengedtem. Anyu javasolta, hogy töltse nálunk az éjszakát, mert már biztosan fáradt, de Sam nemet intett, és megköszönve fogadását és a szolid vacsorát távozott otthonunkból, az ígérettel, hogy hajnalban látni fogom.

Felmentem Anyuhoz, a szobájába, hogy megkérjem: segítsen összeválogatni a rajzokat, amelyeket másnap vinni készültem. Azt hazudtam, hogy korán indulok, hogy időben odaérjek a reptérre, és nehogy lekéssem a járatot.
Anyu bent volt a fürdőszobában, tehát nem tudtam megkérdezni tőle, ezért a szobájukban járkáltam egy darabig, várva, hogy hamarosan végez a zuhanyzással. Elővettem az albumokat, amelyekben kiskori fényképeket tartottak szüleink, majd azokat végignézve megkerestem az eldugott, Anyunak legkedvesebb képeket a fiókjában. Amint kivettem onnan a fekete lakkozott, belül mélykék bársonnyal bevont díszdobozt, megpillantottam valamit. A komód kihúzott fiókjának alsó farétege elcsúszott, így megnéztem, vissza lehet-e rakni. Ahogy benyúltam alá, megtapintottam valamit, és végigsimítottam rajta ujjamat. Hosszú, vékony lánc, középen rózsamintákkal körbevett „Z” betű egy medalionon… ez az a medál.

„- Ha kinyitom a medált, az apukádat és az anyukádat látom, Nova. Mindkettejüket nagyon jól ismertem.
- Mama? - kérdeztem lassan. - Ő van a képen? Iris néni a szüleim képét hordja a nyakában? De hát miért?
Mert rettenetesen hiányoznak. - felelte csöndesen. Kérdőn néztem rá, ő viszont lesütötte szemét. Nem mert rám nézni.” – emlékeztem vissza, majd kihúztam a medált. Még egy emlékkép jelent meg előttem, villámcsapásként ért.

„- Tartsd meg. Neked nagyobb szükséged van rá, mint nekem.Megcsóváltam a fejem, s végighúztam ujjaim a finom karcolásokon, a „Z” betűn, amit rózsák öleltek körbe.
- Nem, köszönöm. Ez nem az enyém. Tessék csak hordani tovább.
Látom, hogy szeretnéd. Nekem nem kezdődik „Z”-vel a nevem. Neked viszont igen. Tehát ha megkérdezik tőlem, mit takar a „Z” betű, nem tudok felelni. De te tudsz. Valorie Ziba.”

Az emlékeim késként hasítottak belém. Anyu elrakta a medált előlem, tudta, hogy milyen fontos nekem, de ő eltette. Az ajtó hirtelen kitárult, és a már ráncos, idősödő anyám lépett be rajta.
- Eltetted… te tudtad, hogy hol van, és amikor kérdeztem, te hazudtál nekem! Eldugtad előlem. Miért? – kérdeztem, s könnyeim kicsordultak szememből. Felpattantam, és megálltam előtte.
- Én… - nem tudott kinyögni semmit.
- Miért?!
- Azt akartuk, hogy teljesen új életed legyen. Nem akartuk, hogy emlékezz a Ziba családra, hanem csak a miénk legyél.
- Akartátok, vagy akartad?
- Akartam.
Feltéptem az ajtót, és gyorsan felvéve cipőmet, meg kabátomat távoztam a házból. Leszaladtam a lépcsőn, majd nyakamba akasztottam a fehérarany medált, és kitártam a lakóház bejárati ajtaját.
Hazudott nekem mindenben… de most már mindent értek. Tartózkodó volt, mikor a családomról kérdeztem, a nevelőanyám eltitkolta előlem, hogy tudja, merre van szülőanyám medálja, de ő elzárta előlem, hogy elfelejtsem őt, és semmi olyat ne viseljek, amelyek rá emlékeztetnek. Csoda, hogy a kép, amit a fotóról másoltam, még megvan festményben. – gondolkodtam, miközben patakzó könnyeim áradatát próbáltam felitatni kabátom ujjával. Direkt elkerültem az utcát, amelyben Sam állt, mert akkor semmi kedvem nem volt beszélni vele. Nem csak vele; senkivel.

Órákkal később, késő este, mikor az összes fény kialudt az utcákon, s az egész ország sötétségbe borult, egy eldugott kis sikátor némaságát csendes susogások törték meg, az én szuszogásomon kívül. A sikátor volt nyilván az utca legsötétebb, s legeldugottabb helysége. Kevesen jártak arra, s elérkezett a legsötétebb óra, amikor az utcák teljesen néptelenné váltak. Csak néhány cipőkoppanás hallatszott a susogások mellett. Megijedtem, de később elszállt félelmem, mikor rádöbbentem kik azok: vagy az utcánkat lakó hobók, vagy az ostobanevű, ellenünk szegődött eszeveszett nemnormális állatok azok, akik vadásznak a képességeinkre.
Két csuklyás alak lépett ki a szűk helyből, majd megindultak a főtér felé. Egy másik köpenyes személy várta őket egy hatalmas, monumentális épület előtt majd, mint cimborák, üdvözölték egymást.

Az Ellenszövetség tudja, mikor kell megjelenni.

Ismerős hangot hallottam. Oldalazva a falhoz simulva haladtam a kisebb csoport felé, akik később leemelték a leplet arcuk elől.
Curtis állt ott, meg még egy férfi, és egy nő. A férfinek ismerősen hosszú volt a haja, s mikor megfordult, felismertem benne a szomszédunkat, Brad Curley-t. Ijedten számhoz kaptam kezemet, és nyakamhoz nyúltam, hogy megérintsem a jelet, és bekapcsoljam a képességem. Azonban nem tudtam koncentrálni, ahogyan az erdőben sem Curtis jelenlétében. Négyszeresen kellett volna látnom, hogy mindhárman összeessenek, és egy rövid ideig tartó, sokkos állapotba kerüljenek, ezzel lefegyverezhetővé téve őket. Visszafutottam a házba, lehoztam a néhány órával ezelőtt összekészített holmikat, s lerohantam az utcába, ahol Sam kocsija állt. Elújságoltam neki, hogy az Ellenszövetségesek megjelentek, s azt is, hogy az egyik a szomszédfiú, a barátom, Brad. Előkaptam a cédulát a zsebemből, a szerencsesüteményeset, és újra elolvastam. A rossz bekövetkezett. Elkezdődött a vadászat.