Nova Stories

Sziasztok ismét! :D Ahogyan az lenni szokott, meghoztam a friss fejezetet. Nagyon szépen köszönöm Elenának és Liellának a díjakat, nagyon örültem nekik! ^^ És a kommenteknek is. Remélem ezután a fejezet után is írtok néhányan, mert nagyon örülnék neki! Jó olvasást! :)

Nem mentem haza a Szállásról. Tudom, ezt elég helytelenül tettem, de jobban éreztem magam a Különlegesek közelében, mint otthon. Két hétig nem hallott rólam a család, s kezdett bűntudatom is lenni emiatt. A balesetet kisebb sérülésekkel megúsztam – Gabe sokáig kezelt rendelőjében, és megállapította, hogy hihetetlen vagyok. A balesetben, amelyben meg tudtam volna halni, néhány karcolással és enyhébb agyrázkódással megúsztam. Elképzelhetetlen, de semmi más nem történt velem.
Egyik nap, kora reggel ébredtem fel, úgy fél hatkor – de valószínűleg így is én voltam az utolsó, aki felkelt. Ilyenkor még mindenki a szobájában döglött, és lustálkodott, majd megreggelizett, később bemelegített.
Töltöttem magamnak egy pohár narancslét, s elindultam Sam szobája felé, majd mikor cseresznyefa ajtajához értem (idióta dolognak tartottam, hogy nem minden ajtó ugyanabból az anyagból készült), négy halk kopogást hallattam, majd kétszer hangosabban is ráütöttem, ezzel jelezve, hogy Nova vagyok. Csöppet sem lepődtem meg, mikor ébren találtam, mert megszólalt, hogy bemehetek.
- Jó reggelt. – köszöntem, majd ágya végébe fészkeltem magam, amint megpillantottam, hogy még mindig ott ül.
- Neked is. – mosolygott, s letette a könyvet, amelyet eddig szorongatott. – Hogy aludtál?
- Jól, kösz. Na és te?
- Én is, kösz. – felelte. Körbepillantottam szobájában, s elismerően bólintottam.
- Micsoda rend… Nyutánál ne tudd meg, mi van, pedig ő lány!
- Tizenéves.
- Nemrég még én is az voltam.
- Az más, mert te már húszéves vagy. – kacsintott rám, majd hátradőlt az ágyon, s beverte a fejét a támlába, ahogyan korábban én is tettem. – Francba! – masszírozta fejének beütött részét, és én hangosan nevettem rajta.
Sammel az ember jól érezte magát. Mindig meg tudott nevettetni, és szinte sosem volt feszültség kettőnk között. Nem úgy, mint Zolával, kivel minden egyes alkalommal vitában törtünk ki, és egyik nap majdnem fejbelőttem, úgy felidegesített.
- A szüleid tudni akarják majd, hogy miért vagy távol ennyi ideig.
- Igen, erre rájöttem. – sóhajtottam föl, majd gondolataimban elmerülve néztem szobájának sarkába. – Nem tudom, mit mondjak nekik. Tehetetlen vagyok. Szerinted… szerinted Lucasnak elmondhatom? – kérdeztem.
- Ha úgy gondolod, megértené, mi folyik itt…
- Ugyan már, Sam. Lucas nem hülye. Szerintem képes lesz felfogni ennek a dolognak a súlyát. Vagy, ha nem, akkor pontosan olyan hülye, amilyennek gondoltam. – viccelődtem. - Nem. – tagadtam előző mondatomat, miközben legyintettem egyet. - Szeretem a bátyám, de nem tudom, hogy képes lenne-e kezelni, hogy más vagyok, mint ő. Vagy akárki.
- Kivéve mi, mert mi összetartozunk. – kacsintott ismét, s én elmosolyodtam;
- Ahogy mondod.

Nem éreztem fájdalmat a baleset után. Egyszerűen szomorú voltam, amiért el kellett válnom egy gyermekkori barátnőm emlékétől. Még mindig bánkódtam azért, mert életét vesztette Parvana, de tudtam; lassan el kell engednem, s ez a fájdalom nehezen csitul az ember szívében. Miután továbbra is azon törtem fejem, hogy hogyan mondjam el a családomnak mindezt, Nyuta figyelmeztetett, hogy telefonhívásom érkezett. Lucas volt az, természetesen.
- Nova! – szólt bele a telefonba idegesen. – Mondd meg, hol vagy, és azonnal érted megyek!
Nos, igen. Számítottam rá, hogy valaki számon fogja kérni rajtam, miért tűntem el abból a nyamvadt kórházból, azonban a magyarázatot még nem sikerült kitalálnom, tehát fent állt a veszélye, hogy improvizációm eléggé sandít majd. Kínos.
- Biztonságban vagyok. Csak annyit kérek, hogy gyere az árvaházhoz, és ne hozz magaddal senkit. Egyedül gyere.
- Nova, mi ez az egész? – makacskodott.
- Megmagyarázom, ígérem. Csak csináld, amit mondtam. – azzal letettem.

Nem kértem rá Samet, hogy fuvarozzon el, mégis megtette.
- Elmondod neki? – tudakolta.
- Kénytelen leszek.
- Nem muszáj, ha nem akarod.
- Mégis mi mást tehetnék? – sóhajtoztam. – Viszont Anyunak nem mondom el.
- Na és apád?
- Még eldöntöm.

Az árvaház elhagyatott volt és üres. Inkább nézett ki kísértetháznak, mint holmi hontalan gyermekek tartására létrehozott intézménynek. Az évek során megszűnhetett – betört ablaküvegei vészjósló hatást keltettek. Ahogy közelebb evickéltem a bejárati ajtóhoz emlékképek sorozata jelent meg szemeim előtt.

„Kint játszunk a kertben. Mindenki pöttyös ruhácskát visel a lányok közül, kivéve engem, mert én csíkosat, ám ugyanolyan színekben, mint a többiek – bár nem szeretek kitűnni a tömegből, beleolvadni sem akarnék. Parvana hátán hátizsákkal magához hív a bokorban.
- Elhatároztam, hogy megszököm.
Nagy meglepetéssel fogadom döntését, és megpróbálom lebeszélni róla.
- Soha nem fognak így új otthonba vinni! – figyelmeztetem. – Lehetne családod, ha itt maradnál.
- Pont ez az. – mutat rá. – Sosem lesz. Már így is itt vagyok egy ideje, de még senkinek nem akadt meg a szeme rajtam. Valljuk be… itt fogok meghalni. Vagy talán ennek az otthonnak előbb lesz vége, mielőtt engem bárki is elvinne innen.”

Ekkor lefékezett az úton Lucas kocsija. Idegesen kiszállt és bevágta maga mögött az ajtót, majd villogó szemekkel felém fordult.
- Anya két hete csak sír a rohadt szobájában, és ki sem nyitja. Halálra aggódja magát, és nekem kell hallgatnom! – dühöngött.
- Megmagyarázom, Lucas, állj már le! – kérleltem, mire fujtatása abbamaradt egy rövid időre.
- Ő mit keres itt? – vágott közbe, majd Sam felé bökött.
- Nem megyek vissza, ha nem magyarázhatom el! Végtére is ezért jöttél, nem? Nagyon megerőltető volt, igaz? – gúnyolódtam, de abbahagytam, mert bátyám ilyen állapotában ölni tudott volna. – Mondhatom?
- Mondjad.
- Volt az a pár nap, amiben olyan furcsán viselkedtem… agresszív voltam és nagyon sokat kiabáltam veled. Aztán el is tűntem egy napra Nyutával, meg a kórházból… ez azért volt, mert…
Sam felé pillantottam. Ha ő nem lenne, most ezt sem kéne végigcsinálnom. De belegondoltam, hogy mennyi mindenen mentünk már keresztül együtt, pedig milyen rövid idő telt el a kezdet óta! Viszonozta pillantásomat. Az autónak támaszkodva állt, és hideg szemeivel engem figyelt. Nem tudott ebben segíteni, mert bármit mondott volna, Lucas félreértette volna. Én tudtam egyedül elmagyarázni neki.
- Ha ezt elmondom neked, meg kell ígérned, hogy nem mondod el senkinek, és hiszel nekem. Bármit is mondok, el kell hinned, és nem szabad szólnod róla. Ha valamit kérek, akkor azt teljesítened kell, mert minden bizonnyal azért teszem majd, hogy megóvjalak titeket.
Ismét Sam-re szegeződött tekintetem. Bólintott, hogy folytassam.
- Megígérem. – mondta bátyám.
- Van egy csoport, a Különlegesek. – kezdtem bele nehézkesen. – Kilencen vagyunk. A tetoválás a nyakunkon a Különlegesek jelképe. – mutattam a tízsugarú napra. – Különleges képességeink vannak, és ezzel indítjuk be őket. Nyutáéktól nem messze van a Szállás, a csoport székhelye, ahol eddig voltunk, tehát oda szöktem meg a kórházból.
- Ez… ez… beszívtatok, vagy micsoda? – hitetlenkedett a férfi, én pedig meglöktem az oldalát.
- Nem, te barom, komolyan beszélek! Mondtam, hogy higgy nekem! Bebizonyítsam?
- Nova, vigyázz, mit csinálsz! – figyelmeztetett Sam.
- Tehát ő is az? – mutatott Lucas a másik csapattagra is.
Bólintottam.
- Nyuta is. – jelentettem ki.
- Jézusom… ez most komoly? Halál komoly?
- Igen. – mondtam tömören.
- Ti most szívattok engem… - ingatta fejét Lucas. – Várom, hogy mikor szólaltok meg, hogy „Kész átverés show!”.
- Nem fogunk, te idióta, ez nem vicc! Olyan seggfej tudsz lenni néha…
- Rendben… tehát ti azt állítjátok, hogy van egy ilyen csapat, amit úgy hívnak, hogy „Különlegesek”… - a szót maró gúnnyal formálta –…amiben rajtad, Samen és Nyután kívül még hatan vannak… és valami tetoválás van a nyakatokon, amivel képességeket kapcsoltok be, hogy „működjön”? – ismét gúnyt űzött belőle. – Hát jó… látod, nem kellett volna előbb elmenned a kórházból, ez a hatása! Ezért viszlek most haza.
- Lucas! Megverlek! Esküszöm, használni fogom a rohadt erőmet csak azért, hogy bántsalak! – fenyegettem meg.
- Gyerünk! Akkor használd! – provokált még egy kicsit, és már hozzáértem volna nyakamhoz, mikor Sam elkapta kezem, és oldalamra helyezte.
- Lucas, szerintem ez nem lenne jó ötlet. – mondta bátyámnak a férfi.
- Csak tetteti, hogy hülye. – vágtam oda neki. – Vagy nem?
- Nem én találtam ki ezt a marhaságot!
- Akkor Samnek miért van ugyanolyan tetoválás a nyakán? És Nyutának? És a többieknek? – kérdeztem. – Na erre varrjál gombot, kisapám!
Az arckifejezéséről ítélve Lucas hülyének nézett. Gondolom valami ilyesmit gondolhatott:
„Kisapám? Hol él ez?” vagy „Na EZ beszólás volt…” de lehet ez is „Jobbat nem tudott kitalálni, mi?” vagy „Jézusom, kellett nekem húg… micsoda duma! Erre varrjál gombot…!”.
És akkor lett elegem belőle. Öklöm egyenesen a szemébe talált volna, ha nem kapja el a kezem, és fordít ki úgy, hogy én háttal kerüljek neki, miközben ő keresztbeszorítja karjaimat, és a hátamhoz nyomja, ezzel mozdulatlanná téve engem.
- Önvédelem. – bökte ki, majd elengedett.
- Én is képes lettem volna rá. – vágtam vissza.
- Mint bárki más. Nem igaz? – tudakolta.
- Azért ne essünk túlzásokba. – ingattam fejem, miközben kézfejemet masszíroztam. – Ezt még visszakapod.
- Hiszek neked. Láttam a tetoválást a nyakadon nem egyszer.
- Pont ezzel sikerült meggyőzni téged? – csodálkoztam. – Nem semmi csávó vagy… - azzal nevetve bele boxoltam a karjába.
- Hát te sem vagy mindennapi figura, Nova. – állapította meg Sam, és tett felénk egy lépést. – Mi lenne, ha megmutatnánk Lucasnak a Szállást?
- Én benne vagyok. – tettem föl kezemet. Bátyámra tekintettem, és mintha neki sem lett volna ellenére a dolog.

Teljesen izgalomba jöttem, amikor megérkeztünk. Egészen fellelkesedtem, hogy már nem kell titkolóznom legalább egy családtag előtt, tehát arcom felderült. Nyuta éppen Zolánál volt, és ütötték-verték egymást Ed kérésére… minden bizonnyal éppen tovább képzést tarthatott. Gabe Aurával tanulmányozta a Tükörszobáról írt néhány bejegyzést, amelyet eddig fejtettek meg, és valami új módszert kerestek az elpusztítására, míg Mia próbált belekötni Deemer húzódzkodási technikájába.
- Mit nem fogsz fel azon, hogy rosszul csinálod? – kérdezte Mia agresszívan.
- Miért nem látod, hogy ugyanúgy csinálom? – vágta a fejéhez Deemer.
- Betűzzem, hogy rossz vagy? – folytatódott a szájkarate.
- Szótagoljam, hogy te sem vagy jobb?
- Kopj le!
- Ásd el magad!
- Fordulj fel!
- Nem tudok többet. – nevetett Deemer, és tovább folytatták a kiképzést.
Lucas egészen odáig volt a Szállástól. Szívesen lett volna ő is a csapat része, de ő sajnálatos módon nem volt Különleges. De kiváltképp egy dolog tetszett neki: és az Mia volt. Elbűvölte a lány bátorsága, szépsége, humora és ereje. Más szóval: szerelmes lett belé.
Nyuta később odajött hozzám, hogy fontos dologról kéne beszélnünk.
- Csak tessék, Nyuta. – mondtam.
- Van egy lakótelep egy nagyon elhagyatott környéken. Lenne ott valami… de elég veszélyes. Rád gondoltam, hogy velem kéne jönnöd, mert most te vagy a legerősebb Különleges a csapatban.
- Pontosan mi lenne az?
- Küldetés. Szerintem ott rejtegetik a Tükörszobát, és van egy tervem, hogy hogyan pusztítsuk el… de túl veszélyes. Biztosan benne vagy? – tette fel a kérdést Nyuta, én pedig bólintottam egyet.
- Nem mondtam, hogy benne vagyok…
- Jó, akkor most kérdezem. Benne vagy?
Itt a lehetőség! Ragadd meg, Nova. Ha megtudod a Lúzerszövetségesek gyengepontját te magad győzheted le őket, és akkor bizonyíthatsz! Zola sem fog többet lenézni… na de miért érdekel engem annak a kis hülye libának a véleménye? Fogalmam sincs. Nem is foglalkozom vele.
- Benne vagyok. – egyeztem bele vigyorogva.
- Kafa! A többiek nem tudhatják meg. – tette hozzá suttogva, majd távozott a helyszínről.

Lázas készülődésemben felborítottam egy váza virágot, s miután az nagy csörrenéssel szilánkokban földet ért, igyekezve, hogy senki ne hallja meg, összeszedtem a maradványokat. Persze, hogy akkor fordult be a folyosón Deemer, és rákérdezett, mi ez a nagy izgatottság.
- Izgatottnak látszom? – kérdeztem tettetett döbbenettel.
- Határozottan. Hadd segítsek! – mondta, s felkapkodta az üvegszilánkokat. – Na?
- Mi na? – ismét megjátszottam, hogy fogalmam sincsen, miről beszél.
- Miért vagy ennyire felpörögve?
- Nem tudom, miről beszélsz. – hazudtam. – Na jó… én azt hiszem, hozok egy másik vázát. Kösz a segítséget.
- Szívesen.
Amint megpillantottam, hogy Deemer eltűnik a folyosó végén, futni kezdtem a csapóajtó felé, s amint leértem bele is botlottam Nyutába.
- Minden megvan? – tudakolta.
Bólintottam.
- Ahogy mondod. Indulás. – böktem a kijárat felé.

Nyutának igaza volt – a hely egy elhagyatott, lerombolt, öreg laktanya volt. Ilyen helyhez foghatót még sosem láttam, hisz’ megszoktam, hogy kellemes, szép helyeken járok, de városunknak ezt a részét még soha nem tekintettem meg. A lekopott vakolatú házak betörött ablaküvegeitől, s néhány eldobott sörösüvegtől úgy éreztem magam, mintha egy horrorfilmben lettem volna. Mellettük egy hatalmas, szintén félelmetes gyárépület terült el, ugyancsak megrongált nyílászárókkal. Ahogy közelebb sétáltam az üvegcserepekkel teleszórt úton, észrevettem, hogy Nyuta magamra hagyott.
- Erre! – suttogta, mikor megpillantottam néhány lépéssel mögöttem. – Nézd! – s az épület felé bökött. Bólintottam, s mielőtt még a nyakamhoz értem volna, Nyuta elrántotta a kezem. – Vigyázz, hogy mit csinálsz! Én nem vagyok Sam. – figyelmeztetett.
- Bocs.
- Igen, egy kicsit sem hasonlítok rá… bármilyen meglepő ez… - viccelődött, majd intett, hogy koncentráljak a feladatra. – De ti ugyebár…
- Mi van velünk? – ugyanaz az értetlenség mutatása, amelyet Deemer-nél vetettem be. Kezdtem szánalmassá válni azzal, hogy folyamatosan hülyének tettetem magam. Vagy nem csak tettetem?
- Jaj, ne csináld már, Nova… a vak is látja, hogy valami van köztetek. – mutatott rá. – Folyamatosan együtt vagytok.
- Koncentrálj a feladatra! – tereltem másra a szót. – Hol van a Tükörszoba?
Nyuta hatalmasat sóhajtott.
- A gyárépület legfelső emeletén tartja Curtis minden bizonnyal.
Bólintottam, s megindultam az első, nyitott ajtó felé.
Bent sem volt más, mint kívül. A falakon olyasfajta írásokat találtam, hogy alig hittem a szememnek – mindenféle démoni jelkép és kereszt éktelenkedett rajtuk. Továbbá értelmetlen falfirkák, és graffitik. A lépcső korlátja a földön hevert, így a falhoz kellett lapulnom, nehogy leessek a keskeny grádicsról. Nyuta egy az én lépcsősorommal szemben levő liften közelítette meg az emeletet, s amint mindketten felértünk jelbeszéddel mutogattunk egymásnak, ki merre menjen.
- Curtis valószínűleg láthatatlanná tette. – suttogta barátnőm. – De még így is látni lehet, ha Különleges formában vagy. Ez nem azt jelenti, hogy most bekapcsolhatod a képességed, én csak szóltam. Ha beleütközöl, légy szíves ordíts! – mondta halkan, s körbejárta a hatalmas termet. – Valami savas dologgal kéne leöntenünk, ami szétmarja a külső réteget, és akkor eltörhetjük az üveget is… Csönd! Hallok valamit.
A beszélgetés normál hangerejű volt – gondolom nem számítottak rá, hogy betolakodók lesznek az épületben. Jade, Brad és Curtis lépett be rajta, továbbá egy néger, kigyúrt, kitetovált, kopasz fickó is, aki korántsem nézett ki valami barátságosnak.
- Szóval Fred, úgy gondoltam, hogyha kifejlesztjük a legújabb kínzóeszközt, elengedhetjük az elavult, régieket. Mint például a fagykamrát. Úgy unom, mikor a Különlegeseket megfagyva, jégcsappal átszúrva hozzuk ki onnan. És nem biztos, hogy megmarad a képességük. És én azokra hajtok. Jade! Nézz körül. – parancsolta a középkorú férfi, mielőtt kilépett volna a liftből.
- Igenis főnök. – engedelmeskedett a szőke hajú nő, majd kiszállt.
Körbenézett a teremben, beleszimatolt a levegőbe, akár egy kutya és visszafordulva Curtishez kijelentette:
- Betolakodók.
- Fuss! – kiáltottam Nyutának, és ellöktem a lépcső felé, amely a legközelebb volt hozzánk.
Én a lépcső melletti ajtón keresztül távoztam, és farzsebemből kirántva fegyverem, átlőttem rajta. Úgy hallottam a célzásom egész jó volt, hisz’ valakinek eltalálhattam valamijét. Fred kiáltott föl, s mint kiderült, a karjába lőttem. Amilyen gyorsan csak lehetett, eltorlaszoltam az ajtót valami elsőként szembejövő, nehéz tárggyal, azonban ez sem tartott sokáig, hiszen a néger hamar áttörte. A lift felé vettem az irányt. Nyugtalanul konstatáltam, hogy nem működik, így az ablakon keresztül próbálkoztam kijutni a gigantikus méretű épületből. A betört ablaküveg egyik szilánkja felhasította karomon a bőrömet, ahogyan másztam ki, de mit sem törődve ezzel elrugaszkodtam.
Sam magasabbról ugrott… vagy nem? Ne légy már ilyen beijedős, meg tudod csinálni, Nova, ezt gyakoroltad Miával nap, mint nap… de mi van, ha nem fog menni?
Amint megpillantottam magam mögött Curtis-t és Fred-et lendületet vettem, s ugráshoz készültem.
Ó, tök mindegy… inkább a halál, mint ezek!
S azzal ugrottam. Pillanatok alatt földet értem, azonban nem nyugodtam meg, hogy az ugrást sikeresen végrehajtottam – a másik két férfi is biztosan annyira jól, vagy még jobban tudták végrehajtani az effajta gyakorlatokat. Eszembe jutott Nyuta, s futni kezdtem a gyárépület másik oldala felé, ahol megpillantottam a hamvasszőke hajú Jade-t. Szeme majdnem olyan kéken ragyogott, mint amilyen Samé volt… és egyre közelebb csalt magához vele.
Kényszerít… Sam már mesélt hasonló képességekről.
Jégkék szemei izzottak a gyűlölettől, s én minden erőmmel azon voltam, hogy megakadályozzam, hogy közelebb kerüljek hozzá. De minél kisebb lett a távolság, annál jobban csalogatott a szeme. Fájt, ahogyan elkapta tekintetét, ezzel szinte kitépte mélyre fúrt szemét az enyémből. És én összerogytam.
Mi a…?
Brad is megjelent. Nehézkesen feltápászkodtam, majd futni kezdtem az elhagyatott házak felé, melyekbe eszem ágában sem lett volna bemenni… idáig.
- Nyuta! – kiáltottam. Nem érkezett válasz, pedig tudtam, hogy valahol arra kell lennie. Egyenesen a következő emelet feljárójához rohantam, de beleütköztem Bradbe. – Nem gondoltam volna, hogy képes lennél ilyen szemétségekre.
- Nem? Hát akkor csak figyelj!
- Nem értem, mire jó ez. Le kéne állnod! – figyelmeztettem.
- És ha nem teszem? Küldöd a bárgyú kis Különleges haverjaidat, akik majd a tetoválásukhoz nyúlkálnak, hogy megöljenek? Baromi jó terv. – gúnyolódott, mire én újból pisztolyt rántottam.
- Hát nekünk legalább keményen hangzik a nevünk. – folytattam a sértegetést.
- Mit ér a kemény név, ha az emberek, akik azt viselik, nem azok?
- Mennyit gondolkodtál ezen a szövegen? – kérdeztem.
- Nekem nem kell gondolkodnom rajta – én alapból jó arc vagyok. – büszkélkedett, de én komoly arccal néztem rá, s rászegeztem a fegyvert.
- Régen én is annak tartottalak.
- Én soha nem tartottalak annak. – ismerte be. – A bátyád meg egy hülyegyerek. Úgy viselkedik, mintha még mindig kisiskolás lenne.
- Hidd el, hogy én tudom a legjobban. De most nem róla van szó. Hanem rólad, hogy milyen egy szemét dög vagy, hogy másik oldalon állsz. Hidd el, hogy ezért a kétszínűségért még meg foglak ölni! – fenyegetőztem, de ő csak nevetett rajtam.
- Majd inkább fordítva. Sohasem hagynám, hogy egy nő nyírjon ki. És pont te… hát, szép álmaid vannak, Nova, de nem hinném, hogy valóra válnak. Tudod mit? Hagyom, hogy most elfuss. Mert régen a barátod voltam. Vagyis… soha nem voltam a barátod! Ezért most megöllek. – hozta meg a döntést, majd ő is olyan helyzetbe emelte stukkerét, mint én. – Még soha nem haltam meg, ezért nem tudom, hogy tényleg annyira fáj-e, de biztos vagyok benne, hogy nem lesz valami kellemes érzés, ezért nem mondom azt, hogy „Csak egy kicsit fog fájni”. – közölte velem, én pedig kibiztosítottam a fegyvert.
- Most megölsz, vagy mi lesz már? – tettem fel a kérdést kölcsönösen arrogánsan.
- Én nem sietek sehová.
- Én viszont igen. – lőttem gyorsan lába felé, de lövésem nem talált célba. Brad lassan ellépett, és odébb rugdosta a mellette heverő szög, és fadarabokat.
- Azt hittem jobban célzol. – szólt csöpögő gúnnyal hangjában. Kezdett nagyon idegesíteni, s legszívesebben fejbelőttem volna.
- Curtis műve, hogy mindannyian ennyire bunkók vagytok, vagy ez csak úgy zsigerből jön? Nehéz eldönteni ennyi tapló között… - keménykedtem.
- A Különlegeseidre célzol? Ők valóban taplók. – bólogatott.
- Ne forgasd ki a szavaimat! S azzal, mint valami beijedős kisgyermek, futni kezdtem a lépcsőház felé. Brad természetesen utánam lőtt és követett, egészen ki a szabadba. Futottam, ahogyan csak tudtam. Éreztem, hogy Brad a nyomomban van és fut – fut, de minden erőbedobás nélkül. Én viszont minden erőmmel azon voltam, hogy ne érjen utol engem, holott ő minden fáradozás nélkül is simán lefutott volna. Éreztem a lábam alatt a talajt, az izmaim húzódását combomban, karomban. Ismételten megkerültem a hatalmas gyárépületet, s felugrottam a létrára. Másztam, amilyen gyorsan csak lehetett, de egyszer csak egy bokám köré kulcsolódó kéz erős szorítását éreztem, amely pillanatok alatt lerántott a mélybe.