Nova Stories

Jade határozott hangja volt az, amelyet hallottam. Ezer közül is felismertem volna azt az ideges rikácsolást, azt a vinnyogást, amely az ő szájából jött. Halk léptek zaja hallatszott mögülem, így elbújtam az egyik fordulóban, hogy ne vegyen észre a járókelő Ellenszövetséges. Visszatartottam a lélegzetem, mikor elment mellettem, én pedig továbbmentem, hogy megtaláljam a főnök szobáját.
Gyorsan előkaptam fegyverem, mikor láttam, hogy megérkezett Brad is a helyszínre. Annyira nehéz volt… de megfogadtam. Megfogadtam, hogy bárkit megölök, aki az utamba kerül, így lehasaltam, nem törődve azzal, hogy így akár észre is vehetnek.
Meg kellett tennem, a többiek miatt. Sam miatt. Felemeltem a pisztolyt, s megpróbáltam vele Brad felé célozni. Hihetetlen, hogy őt még évekkel ezelőtt a barátomnak nevezhettem. Jade felé pillantottam, majd rászegeztem a fegyvert. Ismét nem tudtam meghúzni a ravaszt, fogadalmam ellenére sem. Ő Sam nővére… egykor mégiscsak jelentett neki valamit, hiszen a testvére! Nem ölthetem meg, hiszen ő sosem bántotta volna szándékosan Samet, csak
Curtis parancsára. Akkor most mi legyen? Mit tegyek?
Soha nem tudtam embert ölni. A Különlegesek bármennyire is kérték volna, hogy ne féljek tőle, én nem lehettem olyan szívtelen, hogy véget vessek egyet ártatlan életnek, ahogyan ők tették. Képtelenség, én nem ölésre születtem! És ezt mindenki tudta. Így felhagytam a próbálkozással, majd felálltam, s ismét Curtis dolgozószobáját próbáltam felkutatni.
Befordultam a következő sarkon, s a falhoz simulva oldalaztam, hogy elérjem az átjáró végén található helységet. Éreztem, hogy jó helyen járok, és hogy sikerülni fog bejutni Curtis irodájába. Szomorú volt végignézni az embereken, akik lent dolgoztak; vagyis inkább szomorú volt belegondolni, hogy ezt a mieink nem csinálták. Az Ellenszövetség tagjai mindig azon voltak, hogy minket öljenek meg, és tudósok száza dolgozott a Bázis laboratóriumában, hogy Curtisnek segítsenek, gondolom a megfelelő kereteken belül. Akármi is volt az, amivel meggyőzte őket, hogy mi vagyunk a rosszfiúk, ők engedelmeskedtek neki, s mint kutyák a gazdájára, úgy hallgattak mesterükre.
Amikor odaértem a folyosó végéhez, az ajtón nagyon komplikált zárat találtam. Ezt egy egyszerű haj, vagy biztosítótűvel esetleg kisollóval egészen biztosan nem lehetett volna kinyitni, így más eszközökhöz kellett folyamodnom. Ha rugdosni kezdtem volna az ajtót, azt lent biztosan meghallották volna, tehát olyan dologgal kellett előrukkolnom, amely jelezte, hogy erős Különleges vagyok, nem pedig James Bond. Így hát ujjaimat a kilincs köré fontam, majd lenyomtam azt.
Biztos csak viccelnek velem… nem lehet ilyen egyszerű! Csak egy csapda. – hitetlenkedtem, de bizalmatlanságom ellenére besétáltam a szobába.
Itt nincsenek biztonsági kamerák? – kérdeztem magamtól, majd körbetekintettem a szobában. Minden hatalmas rendben volt – a fehér falakat bekeretezett alaprajzok ékesítették, amelyek bizonyára a Tükörszobát és egyéb kínzókamrákat ábrázoltak részletesen és kidolgozottan. Kulcsra zártam magam mögött az ajtót (ki az, aki a zárban hagyja a kulcsot egy ilyen helyen?), majd beljebb mentem. Egy hatalmas fém íróasztal terpeszkedett a szoba túlsó végében, egy hatalmas ablak előtt. Így látszott igazán, hogy a Bázist lekerekített üvegablakok fedték. Az asztal előtt egy forgós, modern bőrszék állt, fehér színben. Be kellett vallanom magamnak, hogy művészként elég stílusosnak találtam az irodát. Azonban valami nem hagyott nyugodni, mégpedig egy bekeretezett, családi fotó, amely az irathegyek mellett állt. Kezembe vettem, hogy jobban szemügyre vehessem a képet. Megfordítottam, hogy kivehessem a keretből, majd mikor ezt megtettem, megpróbáltam megkeresni a dátumot. A kép háta üres volt, a fényképen sem találtam évszámot. Visszahelyeztem az üveg alá, majd megvizsgáltam a fotón található embereket. Egy jóvágású fiatalember mellett egy aranyos, szöszke kislány álldogált, miközben hatalmasra tágult szemekkel, bájos félmosollyal figyelte a kamerát. Az angyalka lába alatt mégis ott éktelenkedett egy apró betűvel írt felirat: Melanie és Curtis, 1929. szeptember 3.
Ez nem lehet Curtis… csak nagyon hasonlít rá, biztosan csak a rokona… nem készülhetett ennyiben ez a kép! Hiszen Curtis még nem negyven éves! Ez lehetetlen!
Viszont a hasonlóság is szörnyen megtévesztőnek bizonyult. Mégis lehet, hogy ő van a képen? Hisz ebben a világban már minden megtörténhet!
A fiatalkori önmaga még korántsem volt olyan ördögi, mint amilyen most volt. Hihetetlen, hogy az ember mennyit bír változni az idők során… Bár nem nézett rá a kislányra, mégis láttam, hogy fontos neki, hogy ott tartja maga mellett, hogy biztonságban tudja, és hogy szereti. Az apró teremtés is nyugodtan állt mellette, a kedves mosoly arra utalt, hogy tökéletesen jól érzi magát.
Ő lenne a lánya? Melanie. Aranyos név, főleg egy ilyen kisangyal kinézetű csöppségnek. Finom mozdulatai jólneveltségre utaltak. Történt valami, hogy ő eltűnt? Curtis miatta változott meg? Van valami köze a Különlegesekhez?
Hirtelen megpillantottam a tökéletes, egyenes oszlopba rendezett tervek és rajzok alatt egy barna kötéssel befedett könyvet. Kihúztam onnan, ügyelve arra, hogy ne essen, és ne szóródjon szét az egész kupac. Kinyitva a könyvet, első oldalában gyönyörű kézírással a következő volt beleírva: Curtis Killeen naplója. Curtis naplót vezetett egykor? Furcsa, nem gondoltam volna. A fekete tustintával írt elegáns, dőlt betűk a következő szavakat alkották az első bejegyzésben:

Első bejegyzés: 1929. december 24.
Karácsony van. Melanie egy francia porcelánbabát kapott az édesanyjától, tőlem pedig egy lovat; Csillagfénynek nevezte el. Christine a konyhában kuglófot készít, miközben Mel az új játékaival játszik az ágyában (még mindig szenved a betegségtől), én pedig itt ülök bent a dolgozószobában, és írom a feleségemtől kapott üres könyvecskébe a jegyzeteim. Folyamatosan az életelixíren dolgozom. Nem telik el úgy nap, hogy ne gondolnék a folytatására, csak fogalmam sincs, hogyan fogjam hozzá. Netalántán megkérdezhetném Richardot az ő kutatásairól, és felhasználhatnám őket. Az eddig elkészült csodaszert a fiókom harmadik fiókjának aljában tartom, egy kék bársonydoboz rejti, egy átlátszó üvegfiolában.

Második bejegyzés: 1930. január 2.
Rég írtam már ide, de nem is fogok olyan sűrűn, talán minden hónapban egyszer. Melanie-n kezd elhatalmasodni a betegség, nemrég vizsgáltam meg. Szegény tündérkém egész nap ott fekszik az ágyban, verejtékező homlokkal, és várja, hogy meggyógyuljon, habár szerintem már ő maga is megértette, hogy nincs esély a túlélésre, s a betegség halálos. Felhasználom a vírusát az elixíremhez, ki tudja, mi lesz belőle, talán meggyógyul, és nekünk is marad belőle. Remélem jó vége lesz mindennek, addig is imádkozunk minden este. Megyek is.

Harmadik bejegyzés: 1930. február 12.
A szomszédok új bútorokat vásároltak házukba, és meghívtak minket szerény hajlékukba. Őszintén szólva kedvtelen vagyok, és életunt – nem vágyom a társalgásra. Szerintem itthon maradok a kislányom mellett, talán ma a mi szobánkban alszik. Nagyon aggódom miatta.
Richard eljött, hogy megmutassa a jegyzeteit, amelyeket nemrég jegyzett föl – mit ne mondjak, érdekesek. Ő előrébb tart, mint én, ezért meg is dicsértem – ezt ő örömmel fogadta. Kíváncsian várom a további fejleményeket, az úr előtt fényes jövő áll. Csak használja ki ritka tudását.

Negyedik bejegyzés: 1930. március 5.
Melanie-t megvizsgálta egy másik orvos, és még mindig nem tudják a baját. Ma délutánra Christine papokat hívott, hogy kántáljanak az esetlegesen megszállt lelkéért – ezt még a XI. században volt népszerű technika a betegség elűzésére. Nem hiszek benne, hogy őszinte legyek, de bármilyen csodadolgot kipróbálhatnak, ha ezzel elűzik a kislányom nyavalyáját. Összeszorul a szívem, ha meglátom őt szenvedni – csak legyen már vége.
A képmellékletben az elixír látható. Nagyon furcsa reakciókat vált ki a bőröm, ha rácsöpögtetem. Nem vagyok biztos benne, de mintha ott sokkal puhább és selymesebb lenne a bőröm felülete, mint máshol. Szinte hihetetlen.

Ötödik bejegyzés: 1930. április 18.
Ma hoztam Melnek egy játék mackót Franciaországból – szinte alig érzékelte a jelenlétem. Elkezdtem neki zongorázni, és Bachnál kapta fel a fejét. Nem véletlen, hogy tőle játszott régebben a legtöbbet. Büszke vagyok rá, amiért ilyen szépen zongorázik – csak félek, hogy többé már nem kel föl betegágyából.
A csodaszertől furcsa mellékhatások jelentkeztek. Néha úgy érzem, hallom mások gondolatát: tudom, tudom, őrültség.
Ismét képet mellékeltem ehhez a bejegyzéshez: ez a gyönyörű viktoriánus ház a szomszédé. Végül amellett döntöttem, hogy nem megyek el a partira, és sütöttem az én drágámnak kalácsot. Christine még évekkel ezelőtt megtanított rá.

Hatodik bejegyzés: 1930. augusztus 4.
El is felejtettem, hogy valaha vezettem naplót. Múlt előtti hónapban a kis Melanie meghalt… szörnyen nehéz ezt leírnom. Christine nem viselte el a veszteséget, így az előző hónapban levetette magát az erdő széli szikláról. Egyedül maradtam a világban, könnyeim szinte patakokban folynak a papírra. Homályosan látok a gyertyafénynél, a tinta már teljesen szétmosódott a könnycseppektől. Nem is tudom leírni ezt az érzést… nincsenek rá szavak. Ilyen veszteségbe az ember már réges-rég beleőrült volna.
Az életelixír gondolatát feladtam már hetekkel ezelőtt – kislányom halála után teljesen feleslegesnek bizonyult megalkotnom a lehetetlent. Most elindulok a temetőbe, viszek virágot eltávozott családomnak.

Hetedik bejegyzés: 1930. szeptember 3.
Egy évvel ezelőtt pont ezen a napon vittem el Melanie-t egy elegáns étterembe a születésnapja alkalmából. Igen, ma lenne a kilencedik születésnapja. Ma ugyanabba az étterembe mentünk volna, de félek, hogy túlságosan fájnának az emlékek, ha arra tévednék. Ma találtam egy gyűrűt Christine régi ékszerei között – nagyon furcsa. Olyan, mintha mozognának a tárgyak, ha felemelem a kezem. Nem tudom, mi váltja ki belőle ezt a felettébb furcsa reakciót – még megfigyelés alatt tartom.
A csodaszer nem halad – Richard magához vette az eddig elkészült folyadékot. Lehet, hogy ivott belőle? Akár ivott, akár nem, muszáj lesz visszakérnem! Úgy érzem, talán érhet valamit.

Nyolcadik bejegyzés: 1930. október 27.
Ma csak egy rövid bejegyzést írok, mivel sietek Richardhoz. Azt mondta, mutatni akar nekem valamit, este ismét idefirkantok pár sort.
…
Hihetetlen! Richard tényleg ivott a csodaszerből, és tíz évet fiatalodott az arca! Ez biztosan Melanie vére miatt van, amit belecsöppentettem. Azelőtt nem mutatott ilyet!

Kilencedik bejegyzés: 1930. november 2.
Richard tegnap visszaadta az elixírt, és én is ittam belőle. Ma pedig mit látok a tükörben? Mintha nem is én lennék. Remélem tényleg úgy lesz, ahogyan kedves barátom mondja, és örökké élhetünk, mint az istenek. A gyűrűről pedig még annyit elmondanék, hogy csodálatos ereje van, és a gondolatokat is hallom vele. Higgyen bárki bármit, én nem őrültem meg, ez nem mese!

Tizedik bejegyzés: 1930. december 31.
Kint esik a hó, én pedig forró teát szürcsölök a teraszon, egy pokrócba burkolózva. Rendkívül szép a táj, és olyan idilli lenne ez a jelenet, ha a családom is itt lenne mellettem. A napló segít visszaemlékezni a régmúlt időkre; még mindig érzem drága feleségem finom parfümjének illatát.
…
Telefonhívásom érkezett a délután folyamán. Melanie nyakán egy különleges, nap formájú anyajegyet találtak, így végig kellett néznem a róla képeket, és tényleg ott volt! Kezdem azt hinni, hogy itt valami furcsa dolog történik.

Tizenegyedik bejegyzés: 1931. május 3.
Ismét megfeledkeztem az én drága naplómról. Mióta is nem írtam ide? Nagyon hosszú idő telt el az óta, de amilyen távolinak tűnik az utolsó bejegyzés időpontja, nos, pont annyira volt eseménydús ez az írásnélküli idő. Sokat gondolkodtam az életelixíren, és úgy gondoltam, hogy a maradékot nem adom el, inkább otthon tárolom, ha esetleg elmúlna az eddig megivott hatása. Bár úgy tűnik, hogy tartósra sikeredett – egy perccel nem lettem öregebb! Fantasztikus, szinte hihetetlen.
Ma találtam egy ugyanolyan gyűrűt a kislányom ágya alatt, amilyet Christine is viselt, és amelyre az ékszeres ládikóban leltem rá. Ebből többnek is kell lennie a házban… biztosan varázserejű családi örökség! Mindig is tudtam, hogy különleges famíliánk van.

Ekkor hangokat hallottam az ajtó túlsó feléről.
Jézusom, be akarnak jönni… most mit tegyek?
Gyorsan megragadtam a naplót, és magammal rántottam az asztal alá. Hirtelen jobb búvóhelyet nem tudtam magamnak kitalálni.
Az ajtó kicsapódott, s Jade lépett be rajta. Én az asztal alatt a földhöz lapultam, s megpróbáltam visszatartani lélegzetem, míg a nő bent tartózkodott.
- Tudom, hogy itt vagy, Nova. – suttogta alig hallhatóan. Úgy sziszegett, akár az éhes kígyó. – Nem küldöm rád az Ellenszövetséget, ha előjössz.
Belül kényszert éreztem, hogy előjöjjek az íróasztal alól. Semmi kétség, a képességét használta.
- Látlak, édes.
Édes? Vége van… kitépem a nyelvét…- keringtek az agresszív gondolatok a fejemben.
- Nézd, kislány, Curtisnek kell megölnie és nem nekem, tehát nem akarok nagy balhét.
- A képességem akarod. – lassan felemelkedtem az asztal alól. Úgy éreztem, visszatért az önbizalmam, és képes leszek szembeszállni vele.
- A halálod. – helyesbített.
- Hát akkor figyelj csak. – mondtam, s hozzáértem a Különleges jegyhez. A testemben eddig felgyülemlett energia most kitört belőlem, az adrenalin, mint villám alakú jel, jelent meg karomban. Jade azonnal kapcsolt, s koncentrálni kezdett arra, hogy ne tegyem, amit éppen teszem, így a két erős képesség összecsapott. Elhajítottam Curtis könyvét, s az egyenesen Jade kezébe repült. Egy pillanatra elveszítettem koncentrációmat, mivel megpillantottam a gyűrűt az ujján, amelyet Curtis is viselt, s hátraestem, egyenesen az íróasztalba vertem fejemet.
Nem tartott sokáig harcképtelenségem. Szinte pillanatok múlva már felpattantam, s nekiestem Jade-nek. Hatalmasat behúztam neki, azonban ő is megütött, s pontosan az orromnál talált el. Néhány másodpercig nem kaptam levegőt, a szememből könny csordult ki, s éreztem, ahogyan elered az orrom vére. Szörnyen fájt, de most legalább tudtam, milyen érzés lehetett Nyutának, mikor betörtem az orrát. Erős mozdulattal bele boxoltam, egyenesen a hasába, de ez olyan volt neki, mintha meg se érezte volna. Hatalmas lendülettel löktem őt neki a falnak, de ő eltaszított magától, s képességével megpróbálta meggátolni, hogy nehogy ismét megüssem őt. Én azonban nagyon hamar észbe kaptam, s megpróbáltam elmenekülni előle a szoba túlsó felébe, hogy egy kis időt nyerjek, amíg bekapcsolom a képességem. Belerúgtam a bokájába, majd otthagytam a földön, de ő másodpercek alatt ott termett mögöttem. Mikor megpróbált hátulról lefogni, én beletapostam a lábfejébe, majd a könyökömmel hason vágtam, s végül állon. Mikor már végleg mozgásképtelenné vált, lelöktem az asztalról, s hozzáértem a tetoválásomhoz. Éreztem, hogy már tápászkodik fel, hogy összeszedi magát, és dühösen előhúzza fegyverét zsebéből…
- Mit akarsz tőlem? Miért jó ez nektek? – kérdeztem hirtelen az elterelő hadműveletet. Megfordultam, hogy vele szembe kerülhessek, miközben kitapintottam a pisztolyt farzsebemben.
- Azt akarom, hogy a magadfajták elpusztuljanak. Én Curtis parancsát teljesítem, ő kért meg erre. És én akartam őt szolgálni, mert ez volt a családom sorsa. – sziszegte, miközben gyilkos tekintettel figyelte minden egyes mozdulatomat.
- Nem ez volt, és ezt te is jól tudod. Te elmenekültél előle, az lett volna a tied is, mint Samé, de te gyáva voltál, és inkább az erősebbeket választottad, mint a gyengébbik oldalt. Féltél, igaz?
- Mi mást tettem volna? – fakadt ki, majd a nyakához ért. – Nekem soha nem volt tetoválás a nyakamon. Ellenszövetségesnek születtem, és nem Különlegesnek. Miért ne választottam volna az erősebbet, hiszen a gyengébb csapatba beszállni őrültség!
- Nem, ha tudod, hogy te vagy a legerősebb közülük. – suttogtam.
Jade kibiztosította a fegyvert.
- Tedd le a pisztolyt, Jade. – utasítottam. – Azt mondtam, tedd le. – ismételtem meg, de ő remegő kezében tartotta a fegyvert, s összeszorította ajkát.
- Te nem parancsolsz nekem. Én csak Curtis utasításait követem!
- A bábja vagy, hát nem látod? Ő irányítja minden mozdulatod, egy marionett-bábú vagy, amit ő mozgat! Tönkretesz téged, elpusztít, téged is meg fog ölni, akárcsak minket! – tudattam vele, de ő csak nevetve ingatta fejét.
- Bennem a lányát látja, Melanie-t, és a lányát egészen biztosan nem fogja megölni. Anyámban pedig a feleségét, Christine-t látta, és vele is megpróbálta megitatni az életelixírt, csak az egyik mocskos Különlegesetek megölte. A feljegyzéseiben, amit most a kezemben tartok erről ír… és a mi képességeinkről. A harc valódi kezdetéről, az életéről, és hogy miért jött létre az Ellenszövetség. Arról, hogy miért akarja elpusztítani a Különlegeseket, hogy miért él már majdnem egy évszázada? Sam sosem hazudott még neked? Nem gondoltál arra, hogy nem a valóságot mondja a Különlegesekről, Nova? És arra gondoltál már, hogy miért ültök otthon tétlenül? Mi dolgozunk, van egy civil életünk, egy normális. Nektek viszont nincs. – emlékeztetett, s nekem fájt, hogy be kellett ismernem – most az egyszer tökéletesen egyetértek vele.
Foglalkoztattak a kérdések, amelyeket feltett nekem, és azok is, amiket a naplóról mondott. Belegondoltam, hogy az Ellenszövetség mennyire összetartó is valójában, és hogy tényleg egyes tagjai családként szeretik egymást. Curtisnek Jade nem szolga – lányaként kezeli, akit fiatal korában elvesztett, Samet pedig biztosan csak egy karcolásnak találta a gyönyörűen lecsiszolt gyémánton. Rajta ott volt a Különlegesek jelképe, ő különc volt a családban, neki ez volt a sorsa. És meg is halt miatta.
Hirtelen a kezem, amelyben a fegyvert tartottam, külön életet kezdett élni. Egyre emelkedett fel, és mire észbe kaptam, már a saját fejemhez szegeztem a pisztolyt.
- Jade, kérlek, ne csináld… Jade… - kérleltem, de ő nem törődött könyörgésemmel. Csak tovább folytatta, s már ujjammal húztam volna meg a ravaszt az ő akaratából, mikor sikerült megállítanom a kényszert, s saját magamra hallgatni.
- Sam segített benne, hogy ellenállj, igaz? Néha túlságosan nyomult egy-két lányra. Előfordult már ilyen… ó, mi ez az arc? Csak nem hitted, hogy te vagy az első? Azt sem csodálnám, ha mindenkivel eljátszotta volna ezt a szánalmas halálosdit, és aztán elhagyta volna őket egy másik ugyanolyanért. Nem tudom egyébként, hogy mit látott benned az öcsém. Hiszen nem is vagy szép… átlagos ázsiai külsőd van, egy átlagos személyiséggel benne. Még ha lenne benned valami pláne! De nincs. Az előzőekben legalább volt valami, nekik volt személyiségük… de neked… látod, pontosan ezért ment el! Inkább meghalt, minthogy veled legyen!
- Fejezd már be! – parancsoltam neki idegesen, de ő eleresztve füle mellett utasításom, rendületlenül folytatta.
- Óh, és te semmit nem tudtál róla! Semmit az égvilágon! Persze, te már mindent elmondtál neki, de ő nem volt képes beszámolni a harmadik képességéről, az előző életéről, azt is későn mondta el, hogy én a nővére vagyok. Sam pedig Miával volt igen jóban… sőt, nagyon jóban, hogy úgy mondjam… igazán szerette azt a lányt, de azt nem érdekelte, mert ő inkább fordult Aura felé, mint az öcsém felé. Hiszen ez is a féltve őrzött titka volt az egyik Különlegesnek. Most biztosan sajnálod a te testvéredet, hogy neki sem jön össze semmi. Te csalódtál már benne? Mert én rémesen csalódott voltam, mikor megtudtam, hogy az a jel a nyakán már nem eltűntethető kis filctollrajz.
- Honnan tudsz ennyi minderről? – kérdeztem lassan, ledöbbenve.
- Én nagyon szerettem Samet, mivel vele mindig nehéz volt, tehát sokáig csak én foglalkoztam vele. Eleinte féltékeny voltam, hagy Anyunak nem vagyok elég gyermekként, de aztán túlságosan egyedül éreztem magam, és testvérre vágytam. Mindennap megkérdeztem, hogy mikor születik meg a kisöcsém, és hihetetlen boldogság öntött el, amikor megmondta az anyám, hogy eljött az idő. Nem érdekelt, hogy Sam nyakán is ott volt a rajzocska, mert eleinte csak egy pöttöm anyajegynek gondoltuk, amelynek nagyon furcsa formája van. De idővel mi is rájöttünk, hogy miről van szó, és kétségbe estünk, mikor Sam ellenünk szegült, miután Anya elmondta neki a Különlegesekről és az Ellenszövetségről szóló történeteket. Sokat beszéltem vele, és még akkor sem engedtem el öcsém emlékét, mikor örökbe fogadták. Miután átállt a szánalmas Különlegeseitek közé, én még akkor is folyamatosan telefonáltam neki, de nem sokkal azelőtt, mielőtt te megérkeztél, abbamaradt a testvéri szeretet, és mindketten teljesen megváltoztunk. Jobban kezdtünk hasonlítani a körülöttünk levő emberekre, és eltávolodtunk egymástól, mintha sosem ismertük volna a testvérünket. De én legbelül még mindig szeretem, és nekem még mindig az a félénk, különc kisfiú maradt, az a kis aranyos Sammy, aki régen volt. Csak nagyobban. Látod, én viszont tudom, hogy te mit látsz benne. – mesélte nevetve, de a pisztolyt még mindig rám szegezte. Nem enyhült meg egy pillanatra sem, akármennyire élvezte azt, hogy most kellemes témáról beszélhetünk.
- Nem hiányzik? – kérdeztem tőle nyugodtan.
- De rettentően, bár ez idővel egyre könnyebb lesz. Mikor megszokom, hogy este nem ébreszt fel, hogy rosszat álmodott. Akkor mindig hagytam, hogy nálam aludjon, és akkor egész este simogattam barna hajacskáját, meg énekeltem neki, hogy nehogy megint elfogják a rémálmok… sokat álmodott ugyanis az Ellenszövetség gonosztetteiről, amiket a Különlegesekkel végeztek, többnyire ezért állt át hozzátok. – mondta, én pedig csendesen bólintottam. Hirtelen elhatározásból felemeltem fegyverem, s egyenesen Jade-re céloztam vele.
- Dobd el a fegyvert, vagy lelőlek. – figyelmeztettem, majd leugrottam az asztalról, ahol eddig álltam, s leérkeztem, egyenesen elé.
- Azt hittem, a szíved megenyhül a kis beszélgetésünk után, és amellett döntesz, hogy nem bántasz. – fordította oldalra a fejét egy ártatlannak megjátszott mosoly kíséretében.
- A te szíved sem enyhül meg soha, akkor az enyémnek miért kéne? – tettem fel az elgondolkodtató kérdést.
- Mert azt hiszed, hogy a jó oldalon állsz, akkor legyél is jó.
- Hát nem így van? – kérdeztem értetlenül.
- Rohadtul nem. – vágta rá.

„– Erről még nem álmodtál? Pedig biztos lehettél benne, hogy be fog következni, csak nem most, igaz? De ezt akartad, nem? Hát… itt az alkalom, Nova. Öld meg.
- Nem értem, miért nem ellenkezel. Ilyenkor le kéne beszélned arról, hogy ezt tegyem. Hisz a testvéred! Nem bánthatom őt.
- Ne rám hallgass, hanem saját magadra. Szerintem mindketten tudjuk, hogy bizonyos esetekben rám kell hallgatni, viszont vannak pillanatok, mikor csak te számítasz, más véleménye nem. Nézd, én halott vagyok. Nem adhatok ötleteket, mert álmodsz, így csomó ostobaságot tömhetek a fejedbe. A valóságban biztos nem így tenném.
- Úgy beszélsz, mintha tényleg élnél, és nem csak az álomképem lennél. De ez a te részedről már nem a „nem teljesen mindegy” kategóriába tartozik? Hisz meghaltál! Miért jössz vissza mindig az álmomban? Jó-jó, szeretsz és törődsz velem, de mit látsz bennem? Mitől vagyok én különlegesebb bárki másnál?
- Jade beszédei nem szabad, hogy szédítsenek. Hazugságok, hiszen te magad is jól tudod, hogy mit szeretek benned! Én beléd vagyok szerelmes, és már nem mintha nem találnálak gyönyörűnek, én a személyiségedbe is szerelmes lettem. Bármit is mondott a nővérem, attól nem változik semmi.
- Istenem. – hallatok egy hatalmas sóhajt. – Ez még jobban esne, ha a valódi Sam mondaná.”

A fejemben úgy zajlott le előző este látott álomképem második szakasza, mintha tényleg igazi lett volna. Miközben megkövülten néztem az előttem elterült, eszméletlen Jade-t, megfigyeltem ártatlan arcát, s közben titkon reméltem, hogy nem esett semmi baja, ugyanis legbelül sajnáltam, amiért ő ezt az utat választotta, és nem azt, amelyet Sam. Két perccel ezelőtt, mikor bekapcsoltam képességem, nem számítottam arra, hogy Jade valóban összeesik majd tőle, hiszen azelőtt kivédte támadásom. Vagy csak tetteti? Csapda lenne az egész? Csendben odasurrantam a kezében tartott naplóhoz, s kikaptam onnan. Gyorsan átlapoztam, majd kivettem belőle az életelixírről készült képet, majd a keretből is kiszedtem azt a fotót, amelyen a kicsi Melanie ácsorgott édesapjával még 1929-ben. Ezeket hamar zsebre vágtam, mikor megpillantottam szemes sarkából, hogy Jade már éledezik. Először elhatároztam, hogy megkötözöm, és addig faggatom, amíg el nem árul mindent a naplóról és Curtisről, de aztán ezt az ötletet elvetettem, s az ajtó felé vettem az irányt. De abban a pillanatban, mikor odaértem, s már megfogtam volna a kilincset, valami furcsát érzékeltem a hátam mögött. Lassan hátrafordultam, de már azelőtt tudtam, hogy milyen látvány fog fogadni; Jade haragos tekintetével találtam szemben magam.
- Hol van Brad és Curtis? – kérdeztem tőle, s gyorsan előkaptam pisztolyom, majd rászegeztem, egyenesen a fejére. – Azt kérdeztem: hol vannak? – ismételtem meg lassabban, jobban megnyomva az utolsó két szót.
- Elmentek a Szállásra megölni a többi kis ocsmány Különlegesedet. Ahogyan Sammel tették… hát nem nagyszerű? Már biztosan gondolkodtál rajta, hogy vajon bosszúból ölünk-e meg titeket, igaz? Hát, ez nem bosszú… ez önvédelem, Nova. Megpróbáljuk megvédeni magunkat tőletek! – tudatta velem, de én felnevettem, s egyáltalán nem vettem komolyan, amit mondott.
- Most viccelsz? Tőlünk?! Hogy vagy képes azt mondani ránk, hogy veszélyesebbek vagyunk? – kérdeztem felháborodva.
- Hogy van képed még rákérdezni, hogy miért?! Hát nem tudod? Nem mondta el neked senki? Tudom, hogy te sem vagy olyan ártatlan, mint amilyennek tetteted magad!
- Miről beszélsz? Az Ellenszövetség a gonosz, ti vagytok a rosszak, ezért is fognak veletek végezni a Különlegesek.
- Nem hagyom. – sziszegte, majd felemelt egy nehéz tárgyat, s felém közelített vele.
- Mit akarsz tenni? – tettem fel a kérdést elhaló hangon, mikor a nő suhintott vele egyet. Elhajoltam az első ütés elől, de a másodikat már nehezebb volt kivédeni, ugyanis mivel egyre közelebb, és közelebb sétált hozzám, nekem ugyanolyan iramban kellett hátrálnom, ha meg akartam előzni a támadást. Azonban Jade gyorsabb volt, s szemétől földbe gyökereztek lábaim. Aztán hirtelen minden elhomályosult, s én tompa lüktetést éreztem fejemben, amely később szörnyű fejfájássá nőtte ki magát… ahogyan a nehéz asztaldísz is, én is hangos puffanással földet értem.

Idegen helyen ébredtem. Olyan furcsa volt, és rendkívül ijesztő is… mégis ettől tudtam, hol járok. A fejem rettenetesen fájt, s úgy éreztem, vérzik is, de ez bebizonyosodott akkor, mikor felemeltem kezemet, hogy megérintsem az imént keletkezett sebet. Ömlött belőle a vér. Megpróbáltam felülni, de nehezen mozogtam, így minden egyes próbálkozásnál visszahanyatlottam előző helyzetembe.
Hideg volt minden érintése. A falakból saját tükörképem nézett vissza rám, és éreztem, ahogyan kiszivárog testemből minden energiám. Ez minden bizonnyal a képesség elvétele volt. Curtis, ha egy dologhoz, hát a kínzókamrák feltalálásához tökéletesen értett, s ez az alkotása különösen jól sikerült: gyorsabban nullázódott le az energiám, mint bármely másik helyen. Mennyiben is voltam eddig? Biztos voltam benne, hogy már, ha nem is az összesben, de a felében voltam. Nem vártam segítséget, mégis bíztam benne, hogy kijutok onnan, ahogy eddig tettem, meglepően kreatív módon. Az arcom sápadt volt, s patakzott rólam a veríték, de nem estem kétségbe. Nemes tettemért halok majd meg, s hagyom ott barátaimat abban a világban, amelyet nem szántam volna senkinek, főleg nem nekik. Mikor rádöbbentem, hogy Sam iránt táplált érzelmeim nem közömbösek, eszembe ötlött; milyen veszélyes ez a világ számukra. Nem kértem, hogyha veszélybe kerülök, keressenek, vagy mentsenek meg. Mellettem akárkinek veszélyes lett volna az élete, s persze tudtam, hogy Sam képes lenne megvédeni magát saját képességeivel, de mégis; fennállna a veszélye, hogy hamarabb ölik meg őt, mint bárki mást. És így is történt… miattam halt meg.
Akartam én, hogy ez legyen? Legalább követem őt… de mit szólna ő ehhez, ha látna? Hogy szinte öngyilkosságot követek el, mert nem bírom elviselni hiányát. Büszke lenne ő rám ezért? Hogy elmentem bosszút állni miatta? Érdekes kérdések… valószínűleg soha nem kapom meg rá a választ.

„- Ha bármikor is abba a helyzetbe kerülsz, hogy bejutsz a Tükörszobába, egy dolgot tudnod kell. Soha ne ess pánikba. Ugyanis, ha ez történik veled, sajnos elveszíted a fejed, és nem fogsz tudni gondolkodni, ami azért nem jó, mivel ez az egész egy teszt, egy agypróba. A játék neve: Hogyan juss ki a kínzóeszközből? Na mármost. A válasz erre: sehogy. Csak próbálj meg koncentrálni, ne, ne a képességedre, mert azt úgysem tudod használni a kamrákban, tehát azt meg se próbáld. Csak igyekezz kitalálni valami különlegeset, végtére is, mi vagyunk a Különlegesek, viselkedjünk is úgy, mint ők. Ne aggódj, ha bekerülsz az egyikbe, bár mikor elkezdődik a kínzás, úgy fél óra után, már elkezdheted, ha nem találtál ki egy jó ötletet sem, ugyanis ez nem egy film, amiben minden jóra fordulhat: ez a valóság. És ha ez kemény, akkor szenvedjünk vele, de ne adjuk fel. Bízz magadban, ennyi a lényeg. – bíztat, én pedig mosolyogva figyelem előadását.
- Hű, micsoda bölcsességek. – jegyzem meg, mikor a végére ér. - Ezek mikor jutottak eszedbe?
- Improvizálok. De jól hangzik, igaz? – nevet fel felszabadultan, ami engem is vigyorgásra késztet.
- Tudod, mindig meg tudsz lepni, Sam.
- Valóban? – kérdez vissza, majd felhúzza egyik szemöldökét. Igazi Samhez illő szokás.
Csöndesen, mosolyogva bólintok mellette.”

Szerettem volna még egyszer lejátszani magamban egy hasonló emléket, azonban erre nem volt alkalom: az események követhetetlenül gyorsan történtek.
A tükrök megindultak felém, négy oldalról, s én teljesen kétségbeestem, holott Sam külön megkért rá, hogy ezt ne tegyem. Pedig minden szavára emlékeztem, mégsem tudtam megtenni, amit nekem mondott! Túl gyorsan jött fal felém, s ahogyan az első réteg testembe csapódott, én fájdalmamban hatalmasat ordítottam. Bőröm minden egyes kis porcikája égett a fájdalomtól, s dőlt belőle a vér, én pedig reménykedve megpróbáltam nyakamhoz nyúlni, azonban azonnal összeestem.
Légy erős, Nova, légy erős! Ne okozz csalódást saját magadnak se.
Megtapintottam a tetoválást, de nem használt, pedig a második réteg előtt minden energiámat képességem bekapcsolásába fektetni. Tényleg semmi esély rá, hiszen nem működik ilyen helyeken! Tudtam, és mégis megpróbáltam, lefárasztottam magam, ahelyett, hogy kitaláltam volna valamit, ahogyan Sam mondta. Megindult a következő réteg is, én pedig felsikítottam, mikor a szilánkok bőrömbe fúródtak. Úgy láttam, néhány benne is maradt, de nem tudtam megállapítani, mert szememből akaratlanul is kicsordultak a könnyek, mikor rájöttem; a harmadikat már nem élem túl. Nagy csörömpölésre lettem figyelmes a következő néhány másodpercben a harmadik réteg előtt. Az üveg betört, s egy férfialak vetődött be a szobába. Megragadott, s kiviharzott a kínzókamrából, majd onnan kiérve a földön karjába vett, s megpróbált megnyugtatni. Hozzásimultam, de nem szólaltam meg, hanem csendben zokogtam karjaiban. Először alig ismertem meg megmentőmet, csak később fogtam fel, hogy valójában mi történt. Egyszerűen lehetetlen! Nem lehet ő!
Ez Sam… Sam él. Sam életben van. Nem halt meg. Hihetetlen!
Felhőtlen örömöm mögött mindenem pokolian fájt, s én csak sírtam, s könnyeim záporként hullottak barna szempáromból.
Ez biztos csak egy álom, egészen biztosan álmodom… hogy lehetséges ez? Hogy történhet meg? Hiszen láttam! Láttam, ahogyan megölték, ahogyan fejbe lőtték, mindent láttam!
Az érzések megállíthatatlan erővel törtek rám.
- Te… tényleg… visszajöttél… - szólaltam meg, de hangom akadozott az engem rázó zokogástól.
- Csss, Nova, csss, semmi baj nincs. – csitítgatott, miközben én úgy öleltem őt, mintha soha többé nem akarnám elengedni. És ez így is volt.
- Hogyan jöttél vissza? – tettem fel a kérdést, mikor már egy kicsit megnyugodtam, s a könnyeim sem folytak már.
- Gyere Nova, pihenned kell. – állt fel velem karjaiban, de nem tudta elterelni figyelmemet arról, hogy nem válaszolt kérdésemre.
- Hogyan, Sam? – ismételtem meg.
- Lassan megtudod. – felelte, miközben elindult velem
- Most szeretném tudni. – erősködtem, miközben a vérrel egybevegyült könnycseppeket töröltem a tükrök által összevágott arcomról. Pokolian fájt, és csípett, tehát rendkívül kellemetlen érzés volt, de Sam mintha fájdalomcsillapítóként hatott volna rám – mikor megcsókolt, azonnal elmúlt minden bajom.
Beültetett maga mellé az ülésre, majd addig igazgatta a támlát, míg kényelmesen hátra nem tudtam dőlni.
Óvatosan átnyúlt felettem, hogy be tudjon kötni, majd mikor végzett ezzel, saját biztonsági övét is becsatolta, s beindította az autót. Nyutának igaza volt – tényleg a gyárépületben volt elrejtve a Tükörszoba, hiszen mikor elhajtottunk onnan, megpillantottam az elhagyatott, horrorfilmbe illő építményt.
- Mikor tudom meg? – kérdeztem a férfitól kis idő elteltével.
- Igazán szeretnéd tudni? – pillantott rám, majd egyik kezével végigsimított arcomon, ezzel bágyadt mosolyt csalt rá.
Némán bólintottam.
- Hát jó. – sóhajtott fel, majd tekintete visszairányult az útra. – Úgy hívják, hogy lélekkettőzés. Mikor a kórházban voltunk, és láttad, hogy használtam a képességem, de nem értetted, miért teszem, akkor lélek kettőztem: Nyuta adott ötletet az ő testsokszorozódásával, Mia pedig a reinkarnálódásával, így megalkottam a saját erőmet. El tudod képzelni, milyen, hogyha a fejedben megalkotod önmagad, amelyet szabadjára engedsz a testedből, és előreküldöd, hogy nézzen körbe, miközben senki más nem látja őt? Te irányítod, mert te vagy ő, és ő pedig te. Furcsa, mert egyszerre két testre is figyelned kell, de én már gyakorlott vagyok benne. – kacsintott rám. – Mikor Brad fejbelőtt, én előre sejtettem, hogy mi fog történni, ezért nem hallgattam rád, és mentem előre, így még az autóban megkettőztem a lelkem, tehát mikor látszólag megölt, a lelkem másik fele éppen új testet alkotott magának. Ez volnék én, és a másik, akivel te találkoztál azelőtt, a halott énem.
- De mindenre emlékszel, igaz?
- Hogyne! Élénkebben, mint azelőtt. Ez az újjászületésnek egy érdekes formája, de gyors, és ha már begyakoroltad, könnyedén végrehajtod. Bár kissé furcsa és kellemetlen érzés, mikor kiszáll egy szellem a testedből, de később jó, mert tudod, hogyha az a tested meghal, még van egy másik tartalékban!
- Hogy találtál rám, Sam? És hogy jutottál be egyáltalán a Tükörszobába? Azt hittem, áttörhetetlen a fala… - kíváncsiskodtam.
- Így is volt, de nem egy szellemnek. Ha közben éled újjá az új lelkem teste, miközben nekimegyek a falnak, az áttörik, olyan nagy energiával történik mindez. Megtalálni pedig nem volt nehéz… azt hiszem, ez az egy kínzókamra van már csak, amiben még nem voltál. Nem igaz?
Nem tetszett, amit mondott… ez olyan, mintha szándékosan kerültem volna bele, miközben egy csak egy véletlen volt!
- Beszéltél a nővéremmel, igaz?
- Addig sejtésem sem volt néhány dologról, amit mondott… ez mind csak olyan furcsa.
- Furcsa. – horkant fel, s gyűlölettel teli tekintettel figyelte az utat. Szinte megijedtem arckifejezésétől.
- Baj van? – próbáltam felemelni kezemet, hogy megérinthessem arcát, de éreztem, hogy vágásokkal teli karomba erős fájdalom hasít.
- Semmi baj nincs. Csak azon gondolkodtam, hogy nem kéne most a Szállásra menned… Gabe meggyógyít, te visszakerülhetsz az otthonodba, és elmondhatod a szüleidnek, hogy mi folyik itt. – mondta.
- De még nem vagyok felkészülve rá! – bosszankodtam, s belegondoltam, hogy fognak rám nézni Anyuék… valószínűleg visszaküldenek a kórházba, vagy egy elmegyógyintézetbe.
- Nem lehetek ott melletted, Nova, ezt te is jól tudod.
- Csak adj még egy kis időt! – kérleltem, de ő csak ingatta fejét.
- Elfogyott az idő. Ha nem szólsz nekik most, vége lesz az ő életüknek is, addig még el tudod őket rejteni, de ez után bármit megtesznek majd, hogy végezzenek veled. És tudni fogják, hogy én is életben vagyok. Nincs más választásod, ha segíteni akarsz nekik.
Ez a gondolat szörnyen lehangolt. Örültem neki, hogy szerelmem mégsem halt meg, visszatért, mellette minden mozdulatomtól szenvedtem, s még a szívem is fájt a családom miatt.
- És veled mi lesz addig? Visszamész a Szállásra?
- Többé nem biztonságos az a hely. Miután elolvastad a naplót…
- Várj, honnan tudsz minderről? – vágtam gyorsan közbe, mire ő egy sóhajtás kíséretében előhúzta zsebéből az általam ellopott képeket, majd felmutatta.
- A képeken titkosírással rajta vannak az életelixír összetevői. Sok időbe telik majd megfejteni, ezért gondoltam, hogy megkérem Edet, de aztán belegondoltam, hogy nem szabadna senkiben sem bízni a Különlegesek közül.
- Ed egy bunkó állat… - mormoltam, majd visszaemlékeztem, mikor odamentem hozzájuk, hogy közöljem: elmegyek bosszút állni Samért. – Furcsán megfogalmazott megjegyzésekkel közölte velem, hogy jól nézek ki. – tettem hozzá
- Nova, ő is csak egy férfi… nem haragudhatsz rá csak, mert ő így gondolja. Ha ez megnyugtat, még megverhetjük ezért.
- Hagyd csak. – legyintettem, már amennyire ezt meg tudtam tenni – minden porcikám úgy fájt, mintha késsel döfködtek volna. Borzalmas érzés volt.
- Ne aggódj, Gabe majd mindent rendbe hoz, és én is ott leszek melletted, ha szeretnéd.
- Sam… nem muszáj. Ez végül is ugyanolyan lesz, mint az összes többi alkalom, mikor bent voltam nála. Túl fogom élni, hidd el. – biztosítottam erről, s mikor megérkeztünk az épület elé, megpróbáltam gyorsan kimászni az autóból.
Azonnal összeestem volna, ha Sam nem terem ott időben, és nem kap el.
- Biztosan tudsz járni? – kérdezte, mire én bólintottam. Újra elindultam saját lábamon, viszont ismét a férfi karjaiba dőltem. – Azt hiszem a válasz nem. Várj csak, segítek. Mindjárt itt leszek, addig ülj vissza az autóba!
Engedelmeskedtem neki, majd nehézkesen visszavánszorogtam a jármű közelébe, hogy megtámaszkodhassam. Míg vártam, furcsa dolog történt – a fák mögül halk nesz hallatszott. Felkaptam a fejem, s megpróbáltam nyomon követni a hang útvonalát. Gyorsan feltártam a Chrysler ajtaját, s amilyen gyorsan csak tőlem telt sebesülten, bepattantam. Magamra zártam, s megpróbáltam a többit is, de amint a hátsó ajtóig eljutottam volna, azt feltárták.
- Mi a…? – kérdeztem magamtól, mikor megpillantottam Bradet. Nem tudtam elég gyorsan előrántani a fegyvert, így mikor már eljutottam volna odáig, hogy megkeressem a pisztolyt, a férfi már rátapasztotta kezét a számra. Nem készültem volna sikítani, mint valami szörnyű horrorfilm sikítozós nőszereplője, inkább csendben figyeltem, hogy mire készül.
- Beszédem van veled. Tudom, hogy Sam, tehát erről most nem kell beszélnünk. Inkább arról, hogy megelégeltem a főnökömet. Úgy terveztem, hogy áttérek a Különlegesek oldalára, hogy megszabaduljak Curtistől, és ehhez a segítségedre van szükségem. Be kell juttatnod a Szállásra, hogy beszélhessek Aurával a dologról, és esküszöm, hogy mindent jóváteszek a világon, amit eddig ellened vétettem! Sajnálom! Nem szabad komolyan venned a dolgokat, amiket azon a bizonyos napon mondtam neked.
- Nem hiszem el, Brad, bármivel is próbálkozol. Nem adom vissza a képeket sem, és nem engedlek be a Szállásra, csak mert a főnököd ezt a tervet eszelte kis számodra.
- Én tényleg megváltoztattam a véleményem Nova, hát miért nem hiszel nekem? – kérdezte tőlem ártatlanul csillogó szemekkel, de én elrántottam fejem, nehogy bedőljek neki.
- Fejbelőtted a barátomat, és akár visszatért, akár nem, ezért még bosszút fogok állni. Egy szó nem fogja jóvátenni azt a sok százat, amivel megbántottál, és ellenem szegültél. Csalódást okoztál, mikor kiderült, hogy az évekig tartó barátságunk neked csak munka volt. Legalább kíméletesen közölted volna! Nem… nem hagyom, hogy másokat is kegyetlenül átvágj! Velem ezt megtehetted, de nem engedem, hogy bántsd a barátaim. Tűnj el.
- Hát jó, Nova. Ennyi volt. Őszintén nem fog érdekelni, ha meghalsz, sőt, magam foglak megölni. Most csak azért nem tettem, mert Sam hamarosan visszatér hozzád, és nem vagyok olyan kegyetlen, hogy egy ilyen esemény után holtan találjon. De tenni fogok róla, hogy ne élvezd a hátralevő életedet, és ha ezt elmondod bárkinek is, hogy én itt jártam, abban a minutumban kinyírlak, hogy kimondtad a végszót… sőt… nem lesz időd se pislogni, se levegőt venni! Nagyon vigyázz magadra! – sziszegte, majd feltépte a kocsi ajtaját, és távozott. Szinte alig volt lehetőségem arra, hogy meglepődjek, vagy elkezdjek félni – olyan gyorsan történt minden, hogy fel sem fogtam, miket mondott nekem. Igaza volt – Sam pillanatokon belül visszatért hozzám, s kinyitotta nekem az ajtót.
Teljesen könnyedén kapott fel, s indult el velem a csapóajtóig, ahol pillanatok alatt felsegített.
- Pehelykönnyű vagy. – jegyezte meg, majd berúgta Gabe ’rendelőjének’ ajtaját, s becipelt egészen a bőrheverőig, majd mikor odaért, lassan letett a zörgő papírral lefedett bútorra. – Gyógyítsd meg! – utasította a férfi kemény hangon, majd gyöngéden végigsimított arcomon. – Még ma hazaviszlek, ne aggódj.
- Sam? Huhh, micsoda meglepetés, haver! Azt hittem meghaltál.
- Kösz, Gabe. Viszont ha nem gyógyítod meg Novát még ma este, akkor kitekerem a nyakadat, és elégetlek a hülye foteleddel együtt, amit olyan nagy becsben tartasz, hogy lefeded papírral… igazán nem kéne ennyire félteni, végtére is, ez nem egy igazi rendelő.
- Tudod, mi az a higiénia?
Beszélgetésükkel többet nem törődve lassan lehunytam elnehezedett szemeim, s csak arra tudtam gondolni, hogy Sam valóban él és itt áll mellettem, az arcomat simogatja, és lassan hazakerülök a családomhoz. Úgy éreztem, néhány óra múlva végre újra visszatérhetek normális életembe, és úgy érezhetem magam, mintha soha nem lett volna képességem.
Reggel, mikor felébredtem, Samet találtam az egyébként üres szobában. Az ágyam mellett ücsörgött, és dalolászott, miközben kitágult szemekkel engem figyelt. Kérdő tekintettel néztem rá, majd megpillantottam kezemet, amely az ő kezében nyugodott – teljesen sima volt, mint egy kisbabának, semmilyen karcolást nem találtam rajta. Abban a pillanatban nagyon is hálás voltam Gabe-nek, és felettébb hasznosnak éreztem, hogy ő is a Különlegesek közé tartozott.
- Még nyugodtan pihenj, Nova, nem muszáj most felkelned.
- De én szeretnék. – nyújtózkodtam, majd ásítottam egy nagyot. – Nagyon szeretnék. Alig várom, hogy hazaérjek! – mondtam, s odafészkeltem magam a férfi mellé. Átkarolta vállamat, majd rám tekintett – arcomon széles mosoly terült el.
- De jó kedved van! – jegyezte meg, mire én bólintottam.
- Soha nem voltam még jobban. Örülök, hogy visszatértél!
- Mit nem mondasz el nekem? – kérdezte hirtelen, én pedig zavartan elfordultam a kérdésre. Mit feleljek? El kellene mondanom, hogy Brad halálosan megfenyegetett, és megígérte, hogy akár örökké vadászni fog rám, ha elmondom bárkinek, hogy mit tervez? Lassan odafordítottam tekintetem, vissza a férfira, s az ügyetlen hazudozásokat elkerülve majdnem belekezdtem mondandómba, mikor lövést és sikolyt hallottam a távolból.