16. A párbaj

Author: Eilis (Babus) / Címkék:

Sziasztok! Ismét itt vagyok az új fejezettel, remélem tetszeni fog, és megér pár hozzászólást. :)
Új DVD-borítót készítettem, szerintem jobb lett, mint az előző. Ti mit gondoltok?
Pár szót ejtenék a szavazásról is, ami, mint láthatjátok, az új történetemről kérdez titeket. Nagyon örülök, hogy heten is szavaztatok 'Igennel', így nemsokára megírok pár részt belőle, és amint úgy gondolom, érdemes feltenni, megcsinálom az új blogomat. Egyelőre nem mondok róla többet, nem szeretném lelőni a poént, majd meglátjátok. :D
Továbbá elkészült a Nova Stories - The Supernova saját készítésű előzetese, azt még szerintem a hétvégén felteszem, szerintem egész jól sikerült. :)
Jó olvasást!
Puszi,
Eilis


FRISSÍTVE: Visszajelzéseket szeretnék kérni, mert erősen önbizalomhiányos lettem. :( Tényleg.

- Mi volt ez? – kérdeztem gyorsan, majd kimásztam az ágyból, hogy odasétálhassam az ablakhoz. Majdnem el is botlottam a sietősen lerúgott takaróban, de a végére csak ordaértem épségben. – Jézusom, Mia! – kaptam számhoz, majd magamra vettem barackszínű selyemkimonómat, és lerohantam az udvarba. A lány vérző hasához szorította kezét, majd felhajtotta pólóját, hogy lássa, mennyire súlyos a sérülés.
- Semmi baj, semmi… - bizonygatta, mikor lehajoltam hozzá, hogy segítsek neki, és állapotáról kérdezősködjem. – Csak Nyuta volt az. – intett a lány felé, mire ő nyugodtan dudorászva odanézett felénk.
Mia hasára pillantottam, amelybe a golyó talált – az eredetileg kék, csinos blúz, amelyet viselt most élénkvörösre ázott a sebből áradó vértől.
- Jézusom… - szörnyülködtem, mikor megláttam, hogy Mia benyúl a mélyedésen, és kihúz belőle egy kis fémtöltényt, majd bosszúból Nyuta fejéhez vágja. Furcsa látvány volt az is, ahogyan a seb szélei összehúzódtak, és a szövetek összefonódtak, majd a vér is lassacskán felszivárgott a beforrott heg körül. – Te jó ég… ez elképesztő…
- Már amennyire egy ilyen véres blúz az lehet. Megyek, és átöltözöm. – állt fel teljesen nyugodtan, majd leporolta magát, s szökdécselve megindult az épület felé. – Óh, és Nyuta! Ezért még rád uszítom Edet, figyeld csak meg! – kiáltott vissza még a lánynak, aki a fenyegetéssel mit sem törődve dalolászott tovább.
- Párbajt rendezünk, hogy felmérjük az erőnket. – közölte velem Deemer, ki az imént érkezett az udvarba. – Elgondolkodtunk azon, hogy talán mégis tennünk kéne azért valamit, hogy mi nyerjünk az Ellenszövetség elleni csatában.
- Ki zárta be Aurát? – kérdeztem ledöbbenve.
- Senki, pont, hogy az ő ötlete volt. Sam halála – egy pillanatra a férfira tekintett. – felnyitotta a szemeit, hogy cselekednünk kéne. Így hát úgy gondoltuk, hogy fel kéne mérni az erőnket egymással szemben, hogy tudjuk, mire készüljünk fel.
- Jól hallottam? – kérdeztem vissza meglepetten. – Ti tényleg kimentek innen? Vagy Sam teszi ezt veletek?
- Nem, ez nem Sam képessége, mi döntöttünk így. Ezért most mindenki üljön a földre, és készüljön fel – kapcsoljátok be a képességeteket, vagy tudom is én. Nova, te előbb öltözz fel. – nézett végig rajtam, majd azonnal elkapta fejét. – Siess.
Csendben bólintottam, majd visszamentem az épületbe, s a többiekhez hasonlóan én is felkaptam magamra a Kiképzés-egyenruhát. Úgy döntöttem, Nyuta ablakán keresztül lerövidítem az utat (mostanában mindenki ott távozott a Szállásról, hiszen ott volt a legegyszerűbb kijutni), így mikor beosontam a lány szobájába, kikerülve a ruhahegyeket, megközelítettem a hatalmas, egészfalas ablakot. Ahogyan lenéztem, megpillantottam, hogy Gabe pontosan alattam ül, tehát meg kellett próbálnom nem a fejére esni.
- Öhm… Gabriel! – ordítottam le, olyan hangosan, amennyire csak tőlem telt. – Nem szeretnék rád esni!
- Elkapjalak? – kiáltott vissza, de én megráztam fejem. Mégis miféle puhány alaknak gondolt ő engem? Már többször is végrehajtottam ugrásokat ilyen magasságból, sőt, még sérülten is képes voltam rá. – Tegnap még a Tükörszobában fetrengtél, nem biztos, hogy épségben földet érsz.
Na jó, ez több a soknál… bizonyítanom kell, hogy képes vagyok rá. Pont Gabe ne hinne nekem? Igaz, ő még nem látott ugrás közben, mert egész nap a szobájában csücsült a többi lusta Különlegessel együtt.
- Nova, hátra szaltó? – kérdezte Mia, aki az imént ült le Nyuta mellé a földre. Egyre többen érkeztek az udvarba, s idegesített, hogy mindenkinek rám szegeződött tekintete.
- Még mit nem, nem vagyok műugró, sem pom-pom lány! – idegeskedtem, de azért megfordultam, hogy hátha sikerülni fog… először nem tudtam, miért gondoltam így.
Mindent pontosan úgy hajtottam végre, ahogyan Mia mutatta, bár az ő előadásában minden sokkal kecsesebbnek és könnyebbnek tűnt, talán azért hittem, hogy sikerülhet, mivel az amúgy nehéz gyakorlat rettenetesen könnyűnek tűnt. Nem hibáztathattam Miát, amiért nem gyakoroltatta velem eleget, végtére is, én javasoltam, hogy függesszük fel az ugrások gyakorlását, miután egyszer majdnem fejre estem, s szinte beleálltam a földbe. A végére egy érdekes – hátra szaltónak nem nevezhető – fordulatból érkeztem talpra, s majdnem szegény Edwardra estem, aki ott téblábolt Mia körül, majd bemászott Nyuta ölébe, s lustán elfeküdt.
Én is helyet foglaltam a fal mellé sorakozott Különlegesek mellé, majd Sam vállának dőltem.
- Nem bánod, hogy még egy kicsit maradnod kell? – tette fel a kérdést, de én ismét nemet intettem.
- Egyáltalán nem. – mosolyogtam rá, majd az éppen feltápászkodó Aurára pillantottam.
Megállt előttünk, s szóra nyitotta száját.
- Jó reggelt, örülök, hogy mindenki itt van. Remélem már mindenki bemelegített, és kezdhetjük az edzést, tehát aki még nem tette meg eddig, most gyorsan melegítsen be. Addig jöhet az első két párbajozó. Nyuta? Leszel Miával? – tudakolta, mire a lány bólintott, s Miához hasonlóan ő is felpattant helyéről. – Kezdhetitek. – mondta, mikor már mindkét lány ott állt mellette.
Igazából a mi képességeinket nem igazán lehetett használni támadásra – védekezésre azonban az összes kiváló volt. Gabriel mindig készenlétben állt, hogyha történne valami, azonnal közbeléphessen, bár a mi esetünkben, tekintve, hogy mennyire odafigyelünk egymásra, ez nem történhetett meg.
Mindketten már eleve bekapcsolt képességekkel léptek egymás elé, mikor egyikőjük, pontosabban Nyuta, fényleni kezdett. Mintha teste tíz felé vált volna szét, mintha szellemek távoztak volna belőle… ekkor használta a sokszorozódó erejét. Pillanatokkal később már vagy tizenöt Nyuta-külsejű lány állt villogó szemekkel Mia előtt, ki mozdulatlanná dermedve bambult előre, s koncentrált, mivel ilyenkor talán neki volt a legfontosabb. Ha figyelembe vesszük, Nyuta mennyire erősnek számít az ő képességével, rájövünk, hogy ez Miának mennyire veszélyes lehet, hogyha esetleg egy Különleges társához hasonló képességgel rendelkező Ellenszövetséges támadja meg. Mia általában, ha megtalálta a kellő koncentrációt, már egészen nyugodtan meglehetett, úgy, hogy nem látszott rajta, hogy éppen Különleges formáját öltötte fel. Ő emberként gyenge volt, így szinte csak Különlegesként kellett volna élnie, ami ugye mindannyian tudjuk – lehetetlen volt. Sokan féltették, mikor úgy indult el egyedül, hogy nem ért hozzá tetoválásához, hiszen ez azt jelentette, hogy védtelen lesz egész idő alatt, amíg nem változik Különlegessé, ami persze egy hosszabb folyamat azoknak, akik nem túl gyakorlottak még benne.
Ellenfele mit sem törődve azzal, hogy a lány gyengébb nála, pillanatok alatt előkapta fegyverét, s akár a barátnője volt, akár nem, golyót eresztett a másik lábába. Mia azonban össze sem rogyott, csak kissé megremegett, majd mikor Nyuta azt hitte, hogy ezzel a húzással ellenfelét harcképtelenné tette, erősen tévedett – a seb pillanatok alatt beforrt, mikor a lány csak egyszerűen lehajolt, s kihúzta belőle a fémtöltényt. Utána még kicsit bicegett, de öt perc múlva alig látszott rajta, hogy bármikor is ilyen sérülést szenvedett, tehát elérkezett az ő ideje a támadásra. Mia alapvetően gyorsan és könnyedén mozgott apró termete miatt, azonban nagy hátránya volt képességének, hogy nem tudta hasznosítani a támadásban, ahogyan még sokan közülünk. Így neki is fegyvert kellett alkalmaznia, amit azért nem szeretett, mert rajta kívül csak Gabriel-nek volt hasonló képessége, tehát Nyután ezt nem tudta olyan gyorsan alkalmazni, mint saját magán. Egyszerűen csak odaszökkent ellenfeléhez, majd észrevétlenül mögélopódzott, s mielőtt Nyuta észrevehette volna, már nyakán meg is érintették azt a pontot, amelytől pillanatok alatt összeesett. Nem tudtuk, mikor tér észhez, így Miát könyveltük el győztesnek, tehát következhetett az újabb páros. Ez Ed és Deemer volt, amelynek kiváltképp örültem, hiszen így láthattam, ahogyan Ed laposra veri ellenfelét, akivel mostanában adódott némi konfliktus. Persze, a másik félnek sem tudtam igazán szurkolni a mostani megjegyzései miatt, így csendben ücsörögtem a kifeküdt Nyuta, és a harcra erősen koncentráló Sam mellett. Érdekes volt végignézni ezt a párbajt. Ed pontosan ugyanazokat a mozdulatokat használta, amelyeket Deemer, hiszen az ő különleges tulajdonsága voltaképp a hihetetlen jó memóriája volt. Erősebbeket ütött, mint a másik, végtére is, ő volt a tanárunk, ki harcra oktatott bennünket. Deemer azonban visszavágott – volt, mikor kicserélte testüket, és ezzel megzavarta a másik félt, aki ezt az egy dolgot nem tudta utánozni benne. Ez viszont az ő képességének hátránya volt, hiszen mi értelme annak a képességnek, amivel minden egyes mozdulatot ugyanúgy megcsinálsz, mint a másik, csak pont esetleg veszélyes erejét nem tudod hasznosítani, hiszen fogalmad sincs róla, milyen úton-módon indítja be képességét az illető. Gabe-nek közbe kellett lépnie, mikor Ed betörte Deemer orrát, aki ezért bosszúból testet cserélt társával, hogy neki fájjon orra, s ne Deemernek. Szórakoztató volt végignézni, ahogyan a legvégén még összeverekedtek, s Gabrielnek ismét cselekednie kellett. Ezen normális esetben nem nevettem volna, inkább megpróbáltam volna leállítani őket, de mivel mindkettőn bosszút akartam állni, ez tökéletes alkalom volt arra, hogy most csak hangosan hahotázva bunkó közösséget játsszam.
Viszont a következő páros miatt nagyon aggódtam. Gabe a párbaj közben nem szaladhatott oda Samhez, hogy meggyógyítsa, ha esetleg valami sérülést ejtett rajta. Sam megállt Gabriel előtt, majd lehunyta szemeit. Erősen koncentrált valamire, s pillanatokkal később rájöttem, hogy éppen a lélekkettőzést végzi, amely szerinte hosszú folyamat volt.
Gabe, Ed testvéreként még talán jobban ismerte a harcművészeteket, mint maga a bátyja, s néha megijedtem az ütésektől, amelyek Samet érték. Volt, mikor fel is pattantam helyemről, főleg, mikor Gabe már előkapta fegyverét.
- Nem árt neki. – suttogta Gabriel, kit eddig ártatlannak és jámbornak hittem, majd hirtelen meghúzta a ravaszt, s eltalálta Sam vállát. A férfi összeesett, s ez olyan látványt nyújtott, mintha a férfi meghalt volna, holott csak karja sérült meg. Furcsa, ezüst fény jelent meg körülötte, amely később, mint valami világító szellem suhant át a másik oldalra, s Gabe körül tekergőzött. Mintha Sam testéből kiszállt volna az élet, ő mozdulatlanul feküdt, s mikor már a többiek tapsoltak volna a mutatvány miatt, Sam új testet öltött ellenfele háta mögött. Majd, minden bizonnyal a másik képességét használva rávette Gabe-t, hogy fegyverét dobja el, így az megtette, s a férfi még a hatás kedvéért meg is hajoltatta maga előtt az illetőt.
- Szégyent hoztál rám. – nevetett Gabriel, mikor megfogta Sam által felajánlott kezét, s az egy másodperc alatt talpra rántotta.
- Szállj le a barátnőmről. – szólt a férfi szintén mosolyogva, majd visszasétált mellém, s helyet foglalt. – Hogy tetszett?
- Zseniális volt. – dicsértem meg, majd Zolára és Aurára emeltem tekintetem, hiszen ők voltak a következőek. Kicsit sem voltam csalódott, hogy nem jutott nekem ellenfél, sőt, kifejezetten örültem, hogy épségben térhetek majd haza.
- Ne örülj, Nova, hidd el, te is részt fogsz venni benne. – biztosított erről Aura, majd Zolára pillantott, ki éppen az előbb kötötte le szemét egy sötét, fekete kendővel. Akkor jöttem csak rá, hogy a két halálos, támadó képességű Különleges méri össze erejét, akik akár meg is ölhetik egymást. Vagy a többi csapattag tényleg immúnis az ő erejükre? Kétlem…
Mikor elkezdődött, minden mozdulatukra figyeltem. Aura levette kesztyűjét, amelyet mindig viselt, s nem félt hozzáérni Zolához, de a nő sem félt utána letépni a kötést szeméről. Nem tudták egymást megölni, hiszen hasonló volt az erejük: Aura érintésre gyilkolt, Zola pedig látásra. Érdekes volt végignézni, hogyan kerülgetik egymást, majd a főnökasszony hatalmasat ugrott a levegőbe, s először azt hittem, a repülést Aura második képessége. Ez azért volt, mert Zola előkapta pisztolyát, s akkor tényleg menekülni kellett, hiszen nem volt jobb célzó a csapatban a lánynál. Auránál azonban kés volt, amelyet persze nem használt, de ha túl közel merészkedett hozzá Zola, feltartott, mintha le akarná szúrni. Furcsa volt – mintha két nagyon kecses állatot láttam volna küzdeni. Ugyanis, ha Zola túl közel ment Aurához, félő volt, hogy igen is, képes megölni, és ez így volt fordítva is: ha Aura túl sokáig tartotta a lányon kezét, ő is meg tudta volna ölni ellenfelét. Mikor úgy döntötték, végeztek a párbajozással, rám tekintettek, ugyanis én már készültem volna indulni.
- Nem nézőnek jöttél ide. – emlékeztetett Aura, de én kérdő tekintettel néztem körbe.
- Már mindenki sorra került. – állapítottam meg.
- Nem mindenki. – mutatott hátam mögé Mia, s hirtelen megpillantottam egy olyan személyt, akit eddig még soha nem láttam. Az ablakból ugrott ki ő is – Nyuta rosszalló tekintetére elmosolyodott, s mikor földet ért, titkos kézfogásokkal üdvözölte a Különlegeseket.
Vállig érő haja lobogott a szélben, jégkék szemei szikrákat szórtak, de mikor rám tekintett, hirtelen jobb kedvem lett.
- Ő itt Hue Rhianidd. – mutatta be Deemer a férfit, majd megveregette barátja vállát.
- Te… te vagy a tizedik? – kérdeztem ledöbbenve, mire ő hangosan felnevetett.
- Erről szó sincs. – ingatta fejét, majd felemelte haját, hogy láthatóvá váljon sima nyaka. Nem volt rajta tetoválás. – Biztosan azt kérdezed magadban, hogy akkor mit keresek itt. Jó kérdés, meg is mondom rá a választ. Dunsztom sincs. – vonta meg vállát, majd intett Samnek is, ki elmosolyodott válaszképpen, ugyanis valószínűleg semmi kedve nem volt átmenni mind a kilenc Különlegesen csak azért, hogy lepacsizzon egy haverjával. – Nova, igaz?
Bólintottam, majd kezemet nyújtottam, amelyet megfogott, s megrázta.
- Örülök. – mosolyodott el, majd hátrébb lépett. – Veled kell ma párbajoznom, ugye? Huh, hát nem akarom leégetni magam.
- Áh, hidd el, én leszek az, aki ma lejáratja magát mindenki előtt. Nagyon rég foglalkoztam már a képességemmel. Neked hogyhogy van erőd?
- A szüleim mindketten Ellenszövetségesek voltak, de még évekkel ezelőtt kinyírta őket Curtis, mert kiderült, hogy átálltak a Különlegesekhez. Vagyis ezt hazudták, hogy bejussanak ide, de a csapat rájött a cselre, hiszen sosem voltak jó színészek, így Curtis csalódottságában végzett velük. Ennyi lenne, ezért nem vagyok kitetoválva idétlen napocskákkal. Anélkül is használom az erőm.
- Pont, mint Brad… - suttogtam magamnak, de nem mondtam elég halkan, így minden tekintet rám szegeződött.
- Hogyan? – kérdezték kórusban. Én csak zavartan ingattam a fejem, s megpróbáltam más felé nézni, később elengedtem Sam kezét, majd közelebb léptem Hue-hoz. Ő is éppen erre készült, ezzel jeleztük, hogy készen állunk a harcra.
Nem ismertem a képességét, így nem tudtam, nekem mi lesz a jó, hogyan támadjak. Végül amellett döntöttem, hogy úgy csinálom, ahogyan régebben Sammel az órákon – megpróbálok koncentrálni, s úgy irányítani, hogy kellőképpen eloszoljon testemben az energia, aztán csak kisül belőle valami. Reméltem, hogy sikerülni fog legyőzni Hue-t, hiszen ha nem, ez azt jelenti, hogy kudarcot vallottam egy Ellenszövetségessel szemben.
- Mondd csak, Hue… - kezdtem bele mondandómba, mikor már nagyjából mindenki elhelyezkedett a csatatéren. – Mikor találkoztál a Különlegesekkel először?
- Jó barátaim. – felelte egyszerűen. – Mindig mellettük állok, megpróbálok segíteni nekik, hiszen egy csónakban evezünk. Én is azon vagyok, hogy megöljem Curtis-t, csak nem Különleges családból származom. Egyébként sok szerencsét. Ha tényleg olyan erős vagy, amilyennek Sam elmondott, egész biztosan te fogsz nyerni. – bíztatott.
- Gondolod? – kérdeztem vissza, s ő bólintott, ez határozott ’igent’ jelentett.
Ahogyan korábban a többiek tették, én is megérintettem a tetoválást, majd éreztem, ahogyan feltöltődöm energiával. Elirányítottam testemben az energiát, felemeltem jobb karomat, ahogyan Sam mondta, hogy tegyem, s végül kinyitottam fénylő szemeim. Láttam karomon is, s bőröm minden egyes lefedetlen területén, hogy világít, amely igen furcsa jelenség lehetett annak, aki korábban még nem tapasztalt ilyet. Furcsának találtam, hogy Hue nem esett rögtön össze a képességemtől, hiszen a többiek már réges-régen kidőltek, s egyre csak gyülemlett testemben az átvett erő. Egyedül Sam maradt csak éber, s ő figyelt egyedül, a többi Különleges egymás vállára rádőlve eszméletlenné váltak, így jobban hallottam és láttam, mint valaha. Megpróbáltam Hue erejét is magamba szívni, de ő ökölbe szorított kézzel állt lecövekelve előttem, s a földet nézte, miközben szépen lassan sötétszürke felhők kúsztak az égre.
Mi a…? Hogy tudja ennyire uralni az erejét?
Dobbantott egyet, mire egy villám szinte pontosan előttem csapódott a földbe. Kétségbeesett tekintettel figyeltem a férfi mozdulatait, s az alighogy megmozdult, már újabb dörgés következett. Nem tudtam koncentrálni, elvonta figyelmem ez a furcsa jelenség, egyszerűen elvesztettem az erőket… alig érzékeltem lábammal a talajt, ő uralt mindent.
Felnézett rám, többet nem nyugtatta tekintetét a földön. Sam nem akart közbelépni – a falnak támaszkodva állt, s megkövülten engem figyelt, bizonyára kíváncsi volt rá, mit jegyeztem meg a tanultakból. Ismét felemeltem jobb karom, az energia visszaszivárgott testembe, s vártam, hogy újra használjon valamit képességem.
Hue hozzám hasonlóan a magasba nyújtotta kezét, de ő még feljebb emelte, egészen fel, az égre mutatott vele. Egészen furcsa látványt nyújtott, mikor egy mozdulatával megeredt az eső, de olyan mennyiségben zúdult fejemre, s olyan hamar, hogy alig volt időm levegőt venni. A férfi felém emelte kezét, s láthatóvá vált ujján a gyűrű, amiről nem szóltam, de észrevettem. Miért viseli, ha nem Ellenszövetséges? Nem ebben van a képességük!
- Az ujjamra nőtt… tízéves korom óta nem tudom levenni. – szólalt meg, mikor megpillantotta, hogy ujját fixírozom. – És nem azért, mert már vastagabb az ujjam, hanem azért, mert a testrészemmé vált. Ebben hordozom a képességem. Nem tudom levenni.
Ez volt a végszó arra, hogy végleg kizökkentsen koncentrációmból. Majdhogynem összerogytam, mikor testemből kiszivárgott az erő, s visszaadtam a többi Különlegesnek is az életerejét. Már majdnem rátámadtam… én nyerhettem volna, de ő megakadályozott benne. Megcsavarta kezét a levegőben, majd lassan leeresztette, így a szürke égből többé nem esett az irdatlan mennyiségű csapadék, s a felhők is nyomtalanul eltűntek. Talán a napot is láttam, s nem telt el két perc, már ugyanolyan meleg idő volt, mint párbajunk előtt.
- Lemostál a pályáról… szó szerint. – szólaltam meg még a vizes talajon ücsörögve, csalódottan, de nevetve. Elkaptam a férfi kezét, majd az talpra rántott, én pedig leporoltam magam.
- Jó voltál. – dicsért meg, én azonban legyintettem, hiszen jól tudtam, hogy egyáltalán nem teljesítettem olyan kiválóan, ahogyan azt Sam várta volna tőlem. Látta szememben a csalódottságot, így átkarolt, s ezzel valamennyire meg is vigasztalt.
- Tényleg ügyes voltál. – biztosított erről, én pedig valamennyire hittem is neki, hiszen ő szinte mindennap látott, mikor használtam a képességem, így ő biztosan tudhatta, hogy ez milyen volt a többihez képest… - Indulhatunk haza?
Csöndesen bólintottam, majd még kezet ráztam Hue-val.
- Örültem a találkozásnak. – mosolyogtam rá, s ő szintúgy vigyorgott rám, bár ő kicsivel boldogabbnak és büszkébbnek tűnt. – Sziasztok! – köszöntem el a többiektől is, kik integetéssel, s biccentéssel búcsúztak tőlem.
Lassan elindultunk az épület felé, ahol átvettem vizes ruhámról a hétköznapi öltözetemet, majd összepakolt holmimat felkaptam vállamra, s mikor mindezzel végeztem, bezártam hálószobám ajtaját. – Tessék. – nyújtottam át Samnek a kulcsot, mire ő elkapta, s zsebre vágta. Megígértettem vele, hogy vigyázni fog rá, míg én távol leszek.
- Ne csináljatok semmi baromságot, kérlek. Nem akarom, ha nélkülem mennétek el a Bázisra. Ígérd meg, hogy nem mész bele, ha mégis úgy döntenének, elindulnak. – kérleltem, s erre ő bólintott.
- Nem lesz semmi baj, majd szólok, hogyha valami lesz. – ígérte, majd csókot nyomott számra, s a egészen csapóajtóig kézen fogva mentünk. Mikor odaértünk, előreengedett, én pedig megvártam, míg leért, s együtt vettük az irányt a Chrysler felé.
- Ha elcsitulnak a dolgok, művészeti iskolába fogok felvételizni, vagy munkát keresek külföldön, ahogyan eddig terveztem. – közöltem vele, miközben az autó felé sétáltunk.
- Ki akarsz menni külföldre, és egyedül akarsz hagyni?
- Hát gyere velem. – nevettem fel, majd beszálltam a 300c-be.
- Mindenképpen. – felelte egyszerűen, majd mikor ő is helyet foglalt mellettem, beindította a motort, s elhajtott a Szállás területéről.
Órákon át utaztunk, miközben metal zenét hallgattunk, s a párbaj részleteit beszéltük ki, azonban a vége felé már lassabban hajtott, állítása szerint azért, mert így valamennyivel több időt tölthetünk együtt. Kissé csalódottnak tűnt, mikor a ház elé értünk, így mikor kiszálltam, nem engedett felmenni a lakásba, hanem még lent húzta az időt, és a történetünket egyeztettük, amit mondanom kellett hazugságként a szüleimnek. Szörnyen utáltam, hogy ezt kellett tennem, így elárultam Samnek, hogy még a héten elmondok nekik mindent. Minden egyes részletet egytől-egyig. Támogatta az ötletet, hiszen ő sem szerette, hogy szinte egész életemet titokban kellett tartanom szüleim előtt.
- Mikor is? – gondoltam át. – Egy vagy két hónap múlva folytatjuk.
- Én tiltakoznék ez ellen. – ingatta fejét, majd közelebb sétált hozzám.
- Hé. Senki nem tiltja meg, hogy álmomban eljöjj hozzám. – emlékeztettem, de ez sem tetszett neki igazán.
- Az álmodat nem tudod irányítani, és nyilvánvalóan én sem tudom teljesen a tiedet. Tudod, hogy úgy nem az igazi találkozni veled.
- De még mindig jobb, mintha hónapokig nem látnánk egymást, nem igaz? Na látod. – bólintottam, majd égnek emeltem tekintetem. – Mindig elcsodálkozom azon, mennyi mindent megteszel azért, hogy nekem jobb legyen.
- Remélem, tetszik. – húzódott ajka arra a jellegzetes félmosolyra.
- Ó, határozottan. – mondtam, majd egy csókot nyomtam ajkára. – Később látlak. – álltam meg az ajtóban, majd rákacsintottam.
- Előtte még elviszlek az öcsédhez, ha nem baj. Bár nem tudom, mit gondolna, ha csak úgy beállítanék hozzátok, végtére is, idegesítem őt. Vagy ez azóta változott?
- Nézd el neki. Nem vagyok soha otthon, Anyu beteg lett, és magára hagytam úgy, hogy igazán el sem magyaráztam neki, mi vagyok valójában, így valamilyen mutánsnak tarthat, és még ott van az is, hogy egy olyan férfival vagyok együtt, aki őt szörnyen idegesíti, és veszélyesnek tart, továbbá károsnak a húgára, és még szerelmes is lett egy számára teljesen elérhetetlen lányba… Egyáltalán nem könnyű nekem sem. – hajtottam le fejem, de ő ismét tett egy lépést előre, így még közelebb került. Már alig volt köztünk távolság – jobb kezével állam alá nyúlt, majd megemelte arcomat, hogy szemembe nézhessen.
- Én mindenben támogatni foglak, ezt ne felejtsd el. – nyugtatott meg, én pedig elmosolyodtam az ígéret hallatán. – Jaj… - sóhajtott fel. – Hogy lehetek ennyire szerelmes beléd? – tette fel a kérdést, s apró puszit nyomott arcomra.
- Most már tényleg mennem kell. – közöltem vele, majd gyorsan végigsimítottam arcán, s belöktem a hatalmas bejárati ajtót. – Szia! – köszöntem még el tőle, majd hatalmasat sóhajtva a lift felé vettem az irányt. Nem éreztem jól magam, mikor már a lakás ajtaja előtt álltam – tudtam, hogy magyarázkodnom kell, utána pedig mindent elmesélni nekik… szörnyen nehéz és bonyolult lesz. Nem szerettem hazudni nekik, de tudtam, hogy időre van szükségem, míg átgondolom, hogyan fogjak hozzá a teljes történet elmeséléséhez.
- Itthon vagyok! – kiáltottam, mikor beléptem az előszobába, s hallottam, ahogyan mindenki lerohant a lépcsőn, sietősen, s szinte a nyakamba ugrottak, mikor megpillantottak. Lucas csak lassan kisétált, és gyanakvó tekintettel méregetett, miközben szüleim majdnem megfojtottak.
- Nova, úgy aggódtunk miattad! Hol voltál ennyi ideig? – kérdezte Anyu, s még mindig folyamatosan engem ölelgetett.
- Öhm… emlékszel még Samre? – próbáltam rávezetni az általam kitalált hamis mesére.
- Áh, tudhattam volna… láttam, hogy van köztetek valami. De miért nem telefonáltál haza? Igazán adhattál volna valami életjelet magadról.
Felsóhajtottam, miközben még mindig Lucas-t figyeltem.
- Anyu… felnőtt vagyok. Kérlek. – oldottam meg ennyivel a magyarázatot, majd felvettem az előbb ledobott táskáim a földről, s elindultam az emelet felé. – A szobámban leszek, ha keresnétek. – közöltem velük, majd felszaladtam a lépcsőn.
A vacsora szinte kényszerbeszélgetéssel telt el, így alig vártam, hogy vége legyen. Csak vissza szerettem volna menni, és átnézni a művészeti egyetem honlapját, aztán lezuhanyozni, s ágyba bújni, hogy aztán álmomban ismét láthassam Samet. Mikor nagy szerencsémre Apu bejelentette, hogy neki elég volt, gyorsan elpakoltunk az asztalról, s mindenki indult a dolgára, ahogyan régen tettük. Én felmentem az emeletre hajat mosni, s megpróbáltam felidézni magamban az aznap átélt pillanatokat… őszintén szólva megijedtem Hue-tól, és megdöbbentő erejétől, így őt próbáltam kizárni fejemből. Mikor végeztem, visszasétáltam szobámba, alvóruhát húztam, s rákerestem az oldalra, amelyet meg szerettem volna tekinteni, utána biztos voltam benne, hogy oda szeretnék jelentkezni.
Miközben az ágyamon olvastam valaki kopogtatott az ajtómon. Csalódott voltam, hogy nem a szokásos, különleges jelzést kapom, így bebizonyosodott, hogy aki éppen be akar jönni, az nem Sam.
- Szabad. – sóhajtottam fel. – Szia Apu! – köszöntem neki, majd az ágy végére mutattam. – Gyere csak be.
- Remélem nem zavarok.
- Dehogy, Apu. – legyintettem. – Történt valami?
- Aggódunk Anyával, hogy mi lehet a baj mostanában, hogy miért maradsz olyan távol, mikor még nem is vettük meg nektek a lakást. Ugye tudod, hogy amíg nem találunk neked is egyet, Lucasszal fogsz lakni?
- Remek. – sóhajtottam fel, majd kitekintettem az ablakon. – Apu… valamit el kell mondanom neked. – kezdtem bele nagy nehezen, s már bántam, hogy belevágtam.
- Tudod, hogy mindent elmondhatsz nekem, Nova. – mosolyodott el, majd megpöckölte orromat, ahogyan régen tette, mikor még kislány voltam.
- Én… nézd, nem akarok hazugságban élni. Látod ezt? – kérdeztem, majd felemeltem hajam, hogy megmutassam neki a tetoválást. Nem lepődött meg rajta, inkább kíváncsian hallgatott tovább. – Ez a Különlegesek jelképe. Egy olyan csoport vagyunk, akik különleges képességekkel rendelkeznek, legyen az szellemi, vagy fizikai erő. Ne nézz őrültnek, Apu, csak azt szeretném, ha megértenétek!
- Nézd lányom, vannak jó elmegyógyintézetek a környéken…
- Nem, Apu, higgy nekem! Nem vagyok megzavarodva, ez komoly dolog! Ha hozzáérek ehhez a jelhez, én bekapcsolom a képességem, és te összeesel, mert összegyűjtöm az energiádat, hogy működjön az erőm. Kérlek, higgy nekem! – kérleltem.
- Mi történt veled? A barátod teljesen átmosta az agyad? Mi a baj veled, lányom? – kérdezte, miközben láttam a tekintetén, hogy most szörnyen furcsának és megkergültnek hisz. – Megyek, szólok anyádnak… - állt föl, mikor én megpillantottam valamit a nyakán. Először nem tudtam, homályosan látok-e a könnyektől, vagy ez tényleg igazi, de biztos voltam benne, hogy van ott valami. Megpróbáltam felállni, de mozdulatlanná dermedtem, mikor rájöttem: az ott igazi.
- Apu… nem lehet… te is...? – remegett a hangom, majd szám elé tartottam kezem.
- Igen. – fordult felém nagyot sóhajtva, majd kezét a nyakára tapasztotta. – Én vagyok az elveszett tizedik.

8 megjegyzés:

Sophie írta...

Uh,hát ez is nagyon jó volt mint az összes többi.Annyira kiváncsi leszek hogy most mi fog történni.Egyik kedvenc részletem:- Nézd lányom, vannak jó elmegyógyintézetek a környéken…
És mégegyszer köszi a képeket,már kiraktam őket a falra <3
puszi
Sophie

Eilis (Babus) írta...

Sophie barátném, hát köszönöm, hogy írtál, és nagyon boldog vagyok amiatt, hogy tetszett, meg persze, hogy időt szántál rá. :)
Szívesen, Ianról bármikor nyomtatok Neked. :D Meg persze másról is, csak szólj. Holnap találkozunk a suliban.
Puszi,
Eilis

Névtelen írta...

Uhh... Öcsém... Mekkora csattanó!! Kár, hogy nem lepődtem meg, mert "valaki" már elárulta nekem. >:( Vagy ezt én találtam ki?
Nah, mindenesetre ott volt a rész, mint mindig. Csak így tovább! És már várom a következő történeted is. :)

Azért vicces, hogy Nyuta csak úgy viccből hasbalövi Mia-t. :P Jó poén.

Zs.

** Elena ** írta...

Hűűűű ez eszméletlen jó volt. Örültem, ennek a párbajnak, mert így legalább az összes különleges erejét megismerhettem, amik nagyon szuperek és érdekesek. Főleg ez az ismeretlen egyén, aki Nova-val harcolt... Nem tudom, de én már sejtettem, hogy a srác kerül ki győztesnek, ami most jól jött ki, mert hisz nem kell mindig a lánynak győznie. Ugye bár. Sam és Nova között kialakuló románc, nagyon édes. Olyan cukik együtt :)
És hát a vége... hogy az apján is van egy különleges jel... főleg, hogy ő az elveszett tizedik... nagyon jó, úgyhogy türelmetlenül várom a folytatást, miként fogja ezt megmagyarázni a férfi és hogy miért nincs ott a bázison a többiekkel. És egyáltalán tudják-e, hogy ő a tizedik? Hűűű jó sok kérdést tettem fel, de remélem mindre megkapom a választ előbb-utóbb.
Addig is mindenjót az íráshoz.

Ui. Te lettél az első kommentelő az NHH-n. Tudod mit jelent ez? Igen pont azt :)

Puszi. Elena

Eilis (Babus) írta...

Zs.: Imádlak, tesó. :D Köszi, hogy írtál.

Elena: Köszönöm, úgy örülök, hogy tetszett. ^^ Na igen, ez valóban sok kérdés, de majd a következő fejezetben remélem mindenre meg tudom adni a választ. :) TÉNYLEG??!!! Nem mondod... ááá, úgy örülök ennek!! Wá, végre szerencsém volt! :D Köszönöm!! ^^

Puszi,
Eilis

Cecily írta...

Sophie ne lopd a "kedvenc részletem" részt a kommenteben! :D Amúgy nekem is az elmegyógyintézetes tetszett legjobban! És hogy Nova apja a különleges... ez kész! De szívás! :D Ez olyan mintha az apja direkt követné. Szegéééény! Amúgy ne legyél önbizalomhiányos, nagyon jól írsz, és ne haragudj, amiért nem kommentelek, visszaszokok rá a kedvedért. És mindig elmondnom a suliban a véleményem. De tényleg ne legyél önbizalomhiányos! Nem tudom eléggé hangsúlyozni, hogy fantasztikus vagy, te vagy az írói példaképem. :D

Eilis (Babus) írta...

Köszönöm, köszönöm, és köszönöm!! :D Úgy örülök neki, hogy így gondolod. ^^ Nagyon. A következő részben pedig minden kérdésetekre megkapjátok a választ. És még egyszer köszönöm szépen, nagyon jól esik, hogy tényleg így gondolod. :)
Puszi,
Eilis

Cecily írta...

Nem akarom hogy hét komment legyen :D Igen, tudom hogy enyhén mániákus vagyok, de a hét egy szerencsétlen szám. Szóval írtam gyorsan mégegyet.

Megjegyzés küldése