Nova Stories

Sziasztok! Feltettem a legújabb részt, remélem tetszeni fog. :) Számítok rátok, és persze, nyugodtan mondjátok meg a véleményeteket, de udvariasan, ha szabad kérnem. :) És köszönöm azoknak, akik bejelölték magukat rendszeres olvasónak a másik történetemnél, nagyon örültem neki. ^^
Jó olvasást!
Puszi,
Eilis

- Nem… - akadozott a hangom. – Nem értettem pontosan.
A telefon recsegett a benne elhangzott hatalmas sóhajtástól, amelyet Apu hallatott.
- Anyu ma reggel meghalt. – nyögte sírás közeli állapotában.
- Nem. – böktem ki percek múlva. – Nem lehet igaz. – szóltam, miközben újra megeredtek könnyeim.
Zokogtam, úgy éreztem, többet nem akarok ezen a világon élni. Mindennek vége van. Mia eltávozott közülünk, és valószínűleg nem jön vissza többet, a Szállás leégett, a harcban veszítettünk, most meg ez… Lucas ezek után miben higgyen? Hitte, hogy Mia szerelmes lesz belé, hogy egyszer ő is közénk fog tartozni, hogy befogadjuk, mint Hue-t, és hogy valamilyen módon képességhez juthat, ha már egy Különleges fia. Kétségbeesetten kereste a jelet a nyakán, és már hitte, hogy az Ellenszövetség gyermekeként született, azonban ő nem rendelkezett képességgel – valószínűleg a sors neki nem ezt az utat szánta. Hitte, hogy Anyu talán egy véletlen folytán örökké fog élni, és mikor beszámoltam neki az életelixírről, fellelkesült. Meg akarta gyógyítani vele Anyut, s már haditervet is készített a Bázis bevételére.
- Nova. Nova, ott vagy még? – szólt bele Apu a telefonba.
- Itt. Menjetek a barlanghoz, mi is ott leszünk. Nincs többé Szállás. – mondtam ki már higgadtan a végszót, s könnyeimet törölgetve leraktam a telefont. – Anyukám ma reggel meghalt. Azt hiszem most, hogy a Szállás már nincs többé, ideje lenne egy új helyet keresni. Ha meg akarjátok védeni magatokat, kövessetek. – beszéltem teljesen színtelen hangon, s megindultam a rejtekhelynek tervezett barlang felé. Sam megpróbálta megfogni a kezem, de én egy szomorú pillantással jeleztem, hogy nem vágyom senki társaságára. Megértően bólintott, majd elengedett, hogy elnavigáljam a csapatot.
Nem volt olyan messze, mint amilyennek először gondoltam. Úgy éreztem, szükséges lesz most egy helyen lennünk, és nem szétválnunk, mert bármikor ránk támadhatott volna az Ellenszövetség, még út közben is. Apuék fél órával később érhettek oda, mivel már eleve sejtették, hogy otthon többé nincsenek biztonságban, és bizonyára a Szállás felé indultak, ami korábban leégett, így nem vett sok időt igénybe, amíg idetoloncolták az összes szükséges holmijukat, meg természetesen magukat. A Különlegesek férfitagjait és Zolát visszaküldtük Deemer Jeepjéért, hogy annak segítségével hozzanak el minden matracot otthonról, és pakolják el az összes ételt, amit csak találnak, továbbá vastag anyagokat is szállítmányozzanak át, arra az esetre, ha fáznánk éjszaka. Apu – ugyanis ő elmondása szerint hónapokig ott élt más menekült Különlegessel együtt, még a bujkálós korszakukban – megmutatta nekünk, hol találjuk az egyetlen vízforrást, hogy tartjuk az eldugott takarókat, és meleg ruhákat, amelyeket vészhelyzet esetére rejtettek el. Még az este megtalálta mindenki a saját helyét – párosával kellett elhelyezkednünk az egyes üregekben. Én természetesen Sammel osztottam meg a matracot, Apu Lucas közelében akart lenni, így ő vele került egy üregbe, Zola és Nyuta voltak még párban, Ed és Gabe testvériesen megosztozott azon az egy matracon, míg Deemer és Aura maradtak egymásnak. A férfi udvariasan átengedte a matracot a nőnek. Sokáig vita tárgya volt, hogy én aludhatnék Aurával, Sam pedig Deemerrel, de mi ketten Sammel nem akartunk külön szobában lenni, így a döntés erre a változatra esett.
A többiek összegyűltek a legnagyobb, szabad részen, és tüzet gyújtottak a kintről hozott fákból, majd körbeülték, és hoztak néhány ülőalkalmatosságot is, amelyek meglepően jó állapotban voltak, míg én a saját kis üregemben kucorodtam össze magányosan. A társaságban sem volt jobb téma Mia és Anyu halálánál, így hamar meghallottam, ahogy Lucas feláll, és ordítani kezd. Azonnal kirohantam, hogy lenyugtassam, azonban ő nem hallgatott rám – egyre csak azt magyarázta, hogy soha nem vigyáztunk eléggé mások életére. Úgy gondolta, hogy mi soha nem voltunk rá tekintettel, hogy minket nem érdekelt más családja, elvoltunk a mi kis zárt burkunkban, miközben kint veszély leselkedett ránk. Teljesen kikészítette ez a szörnyű hangulatú, zavaros beszélgetés, és hatalmas dühkitörése erre tökéletes magyarázatként szolgált.
- Állj le, Lucas, csillapodj! – próbáltam lenyugtatni bátyámat, de ő tovább ordított.
- Nem lehet! Mondd Nova, hogy ez csak egy rossz vicc… mondd, hogy nem igaz, kérlek, Nova! - rogyott a kanapéra, majd arcát tenyerébe temette, s pillanatokig csak idegesen fújtatott.
- Tudod, hogy nem viccelnénk ilyennel. – néztem rá könnybe lábadt szemekkel, s mikor ő is rám pillantott, láttam; szintúgy sírni készül, mint én. – Jaj, gyere ide. – mondtam neki, majd kitört belőlem a zokogás. Leültem mellé, és átöleltem – megpróbáltam ezzel kifejezni, mennyire jelen van nálunk is a testvéri szeretet. – Tudom, hogy nehéz neked, én is ugyanúgy el vagyok keseredve, mint te. De értsd meg, Lucas, hogy Mia már nem jön vissza többet… elment. Tudom, milyen érzés elveszíteni a szerelmed. – egy pillanatra Samre pillantottam, ki folyamatosan arcomat leste.
- Még mindig nem tudom elhinni, hogy tényleg ez történt… lehetetlen. Miért ilyen szörnyen nehéz minden? Miért nem tudom elengedni őket? – kérdezte tőlem.
- Nem muszáj itt lenned. Menj az üregedbe, és nyugodj meg egy kicsit. – javasolta Nyuta, ki nagyon gondoskodóan bánt bátyámmal; felsegítette, és kikísérte bánatos testvéremet, majd csak percekkel később tért vissza.
Eközben én is felálltam, majd elköszöntem a társaságtól, hogy visszatérhessek saját szobámba, s gondolkodhassam egy kicsit a történteken. Azonban nem teljesen arra a látványra számítottam, amely fogadott, s még sok ideig földbe gyökerezett lábakkal álltam a matrac előtt, miközben azt hittem, hallucinálok.
- Mia? – kérdeztem, s megpróbáltam koncentrálni a hirtelen feltűnt alakra; azt hittem, csak képzelődöm. – Lehetetlen. Láttalak meghalni, te nem élhetsz! – hitetlenkedtem, s jó nagyokat pislogtam, hogy végleg elhiggyem: ez valóban ő.
- Meghaltam. – felelte, s tekintetem végigfuttattam fénylő alakja körül. – De mégis itt vagyok.
- Szellemkép. – állapítottam meg, s elkaptam fejem. Nem akartam elhinni, hogy valóban az ő hangját hallom, hiszen ez lehetetlen… megint csak képzelődöm.
- Most csak a te fejedben élek. Más nem lát rajtad kívül. – közölte velem, s én felnevettem. Aki ezt kintről hallotta, bizonyára egyenesen őrültnek nézett. Nova magában nevet ilyen események után… megzavarodott. És tényleg ez történt! Nem voltam normális, csak a képzeletem játszott velem, azt láttam, amit látni akartam, és nem a valóságot. – Látni akartál? Ó, de kedves. – mosolygott rám a szoba másik végéből, majd odasétált mellém.
- Ne olvass a gondolataimban… – szorítottam két kezem a fejemhez. – Nem is létezel.
- Valóban. – bólintott vigyorogva, majd átölelte vállamat. – De jól esik, hogy még így is hozzám beszélsz. Hát nem ezt akartad? – kérdezte vidáman. Még mindig ugyanaz a Mia volt, mint régen… csak átlátszó, fénylő, és nem igazi.
- De igen. – pillantottam rá, majd megpróbáltam megérinteni bőrét. Kezem átsiklott rajta, mintha teste puszta illúzió lenne, mégis olyannak tűnt, mintha valóban ott lenne. Érdekes jelenség, ezelőtt soha nem tapasztaltam ilyet. – Elkeserítetted a testvérem. Nem így kellett volna történnie.
- Nézd, Nova. Én soha nem szerethettem volna úgy Lucas-t, ahogyan ő szeretett engem. Ezt meg kell értened! Soha nem vonzódtam volna úgy hozzá. Kedveltem őt… de nem tudtam volna beleszeretni, jól tudod. – emlékeztetett, s én felidéztem magamban a róla megtudott dolgokat.
- Igen, és semmi bajom nincs ezzel. – biztosítottam erről, majd észbe kaptam, mit művelek. Nem élő embert nyugtatgatok… szinte a falhoz beszélek, rajtam kívül nincs senki a helységben.
- Ezt személyes sértésnek veszem. Én is itt vagyok. – horkant föl.
- Na jó, csak hogy tisztázzuk. A lelkiismeretem vagy, vagy micsoda? – értetlenkedtem, s ő ismét bólintott.
- Valami olyasmi lennék… a részeddé váltam. Nem tudsz megszabadulni tőlem, amíg el nem felejtesz teljesen. Azt hiszem, ez így igazságos. – bólogatott hevesen, majd a kőfalhoz sétált, s könnyedén átlépett rajta, holott semmi átjáró nem volt rajta. Biztos voltam benne, hogy csak káprázik a szemem… ez hihetetlen! Mia szelleme kísért… Úristen. Ez már több mint beteges. – Sam jön. – közölte velem, s lelkesen visszaszökdécselt hozzám. – A biztonság kedvéért itt maradok.
- Nem. – ingattam fejem, s megpróbáltam hátánál tolni, hogy kilökjem az üregből, de kezemen mintha átszivárgott volna. – Minden mozdulatomat kísérni fogod? – idegeskedtem.
- Nem hagylak nyugodni, amíg rá nem jössz a dolgokra. – felelte, de nekem támadt egy ötletem: volt egy feltételem.
- De akkor segítened kell nekem gondolkodni! Nem tudom egyedül megtalálni a kérdésekre a választ. – mondtam csalódottan, és én láttam szemem sarkából, hogy ajkai ismét széles mosolyra húzódtak.
- Egyelőre azt sem tudom, mit keresel. Sorolj fel néhányat, hátha meg tudom rá mondani a helyes választ. De! Előre szólok, hogy nem tudok, vagy nem akarok mindent elmondani. Csak rajtad múlik, milyen a hangulatom. Például te most bolondnak érzed magad... mivel a részed vagyok, én is teljesen megőrültem. Tehát lehetséges, hogy idióta válaszokat fogsz kapni, és értelmetlen dolgokat tömök a fejedbe, amitől nem hogy okosabb, de még tudatlanabb leszel, mert én is – akárcsak te – összevagyok zavarodva.
Nagyszerű… - gondoltam, s az ajtóra pillantottam, amely éppen tárulni készült.
- Minden rendben? – toppant be Sam, ki az elmúlt órákban kissé túl sokat aggódott miattam, s a romokban heverő életem miatt.
- Igen. – bólintottam csöndesen, de szemem sarkából még mindig Mia szellemképét figyeltem, ki szintén kíváncsian tekintett vissza rám. Közben a férfinak is integetett, ki látszólag nem látta őt, s ezeken nagyot nevetett – különböző torz arcokat vágott, mint valami kisgyerek, aki a barátjával csúfolódik. – Hagyd már abba... – szóltam rá halkan, hogy Sam ne nézzen teljesen őrültnek.
- De mit? – kérdezett vissza értetlenül a lány.
- Te nem voltál ilyen idegesítő. – emlékeztettem, s mikor ezt normál hangnemben kimondtam, szörnyen meg is bántam, ugyanis úgy tűnt: ezt Sam is pontosan értette.
- Idegesítő? – vágott értetlen arckifejezést. – Idegesítő vagyok?
- Nem. – ingattam hevesen a fejem, s már kezdtem volna a mentegetőzésbe, de helyettem ő szólalt meg.
- Sajnálom, ha túlzásba viszem az aggodalmaskodást. – lépett hozzám közelebb, majd megfogta kezem, s egyenesen szemembe nézett. Nem tudtam Miára figyelni, ki hátam mögött közben bizonyára forgatta szemeit, s azt mutatta, hogy legszívesebben hányna ettől a romantikus jelenettől.
- Hagyd már abba! – szűrtem fogaim között a figyelmeztető szavakat, de Sam – tekintve, hogy közvetlenül előttem állt – ezt is meghallotta.
- Tényleg ennyire irritál a viselkedésem? – fakadt ki a férfi.
- Nem, nem, éppen ellenkezőleg… nem neked mondtam. – feleltem szörnyű zavaromban, s megpróbáltam elhallgattatni az egyre csak dalolászó Miát. Igazi, vagy nem igazi… miért teszi ezt velem?
- Mert össze vagyok zavarodva, mint te. És ilyenkor őrülten viselkedem. Nem tudsz Samre koncentrálni, hát én sem koncentrálok rá. Mit nem értesz? Innentől én vagyok te, és te vagy én. A lelkiismereted vagyok. – dúdolta, s folyamatosan, újra, meg újra körbeszökdécselt minket.
- Nova, rajtunk kívül senki nincsen ebben a szobában. – mondta komolyan, majd körbe is nézett a szobában, hogy ezt bebizonyítsa. – Látod?
- Igen, tudom… csak mintha… Mia mindig itt lenne velem. Érted?
- Nekem is nagyon hiányzik, de el kell felejtened. Elment, nem jön vissza többet.
- Nem, nem érted. – ingattam fejem, s megpróbáltam kiűzni a fejemből Miát.
- Nem, tényleg nem, magyarázd el kérlek. – mondta, s helyet foglalt a matrac szélén.
- Én… - kezdtem bele nyögvenyelősen. – Nekem ez nem megy! Miért vagyok én ilyen szerencsétlen? Miért nem jön össze soha semmi? Minden… annyira zavaros. Az összes dolog, ami fontos volt az életemben, mintha egy szempillantás alatt eltűnt volna! Legbelül üres vagyok, mintha meghalt volna egy világ bennem, és egy részem elhagyott volna. Az, hogy látom Mia szellemképét, nem ugyanolyan, mintha… - folytattam volna, de Sam közbeszólt. Ez a kijelentés bizonyára megrázta.
- Várj csak! Mit mondtál, mit látsz? – kérdezett vissza döbbenten.
- Igen… folyamatosan itt van, és úgy cselekszik, ahogyan én, mivel az én hangulatomtól függ az ő viselkedése is. Ha szomorú vagyok, ő is lehangolt, ha vidám, teljesen felpörög, ha dühös, ő is hasonlóan mérges lesz, ha pedig úgy érzem, megőrültem, ő erre válaszként idegesítően bolond lesz. A részemmé vált. – magyaráztam, de láttam Sam arckifejezésén, hogy nem igazán érti a dolgot.
- Te látod Miát? Azt hiszed, hogy a lelkiismereteddé lett, vagy micsoda?
- Megértem, ha nem hiszel nekem, bár reméltem, hogy legalább te nem fogsz elítélni emiatt. – sütöttem le szemem hatalmas bánatomban, s megpróbáltam nem ránézni a férfira, de nem ment, hiszen államnál felemelte arcomat, hogy a szemébe nézhessek.
- Tudom, hogy most nehéz neked, Nova. De a képzelgések nem hozzák vissza őket. El kell engedned mindenkit, aki elment. – ölelt át, majd hosszas csókot nyomott fejem búbjára.
- De édes… engem soha, senki nem próbált így vigasztalni. – emlékezett vissza Mia, s egy pillanatra mintha elfogta volna a szomorúság.
- Mert nem hagytad. – helyesbítettem csöndesen.
- Nem viseltem el! De ez nem ugyanaz. Meg sem próbálták! És egyébként is… kiráz a hideg, mikor egy férfi megölel. Nem szeretem! – idegeskedett a lány. – De most ne velem foglalkozz. – billentette oldalra fejét. – Itt van egy olyan ember, aki csak rád szeretne figyelni, hát te is tégy így. Én addig… megpróbálok csöndben maradni.
- Köszönöm. – suttogtam, majd odabújtam Samhez, és kizártam a fejemből a férfi válla fölött kíváncsian átkukucskáló halott Különleges szellemét.

Így valamelyest jobb volt: jobb és nyugodtabb. Bár a családdal nem nagyon akartam beszélni, megpróbáltam nekik a lehető legjobb helyet és helyzetet biztosítani az új Szálláson, amíg meg nem lett a rejtekhely.
Lucas hatalmas elkeseredettségében végigcsinálta a Különleges Kiképzés egyes állomásait lépésről-lépésre, s úgy viselkedett, mintha közénk tartozna, azonban sajnos soha nem léphetett olyan magas szintre, mint amilyenen bármelyik másik Különleges férfi volt. Egyik nap leültettem Samet egy székre (időközben egész otthonossá varázsoltuk a helyet, Deemer titkos asztalos tudásának köszönhetően), majd én is helyet foglaltam előtte egy üres, fehér, tiszta rajzlappal, és egy grafitceruzával.
- Ne mozogj, különben elrontom az orrodat. – figyelmeztettem, s mikor újra fészkelődni kezdett, ismét rászóltam. – Most az én modellem vagy, gyakorolni szeretnék.
- Fejből le tudtál rajzolni… - emlékeztetett, azonban én felhorkantam.
- De most nincs szükségem emlékezetből rajzolásra, ha itt vagy előttem! Kérlek szépen, ne mocorogj. Látod? – gyorsan lefirkantottam egy mosolygós fejet a lap közepére. – Ez vagy te. Akarsz ilyen lenni? Tehát nem. Akkor kérlek, ülj rendesen.
Órákig nem szóltunk egymáshoz: én elmélyülten rajzoltam Sam portréját, a férfi pedig a Muraszaki meséjét olvasta, amelyet tőlem kért kölcsön, hiszen látta, mennyire odavagyok érte. Közben Mia teljesen belassult a háttérben – már alig volt kedve beszélni, inkább Sam válla fölött áthajolva bújta ő is a könyvet, és bosszankodott, mikor az túl gyorsan lapozott, így ő nem tudta elolvasni, ami még hátra volt neki.
- Mondd csak… mi tetszett neked ebben? – kérdezte, mikor én már a kép végéhez közelítettem.
- Ki is olvastad? – tettem fel a kérdést ledöbbenve, mikor meglebegtette előttem. – Pedig csak… óh. – néztem karórámra, majd felsóhajtottam. – Már négy és fél órája itt ücsörögsz.
- Nem olyan hosszú ez. – lapozta gyorsan végig a könyvet. Mia megpróbált utánanyúlni, hogy kikapja kezéből, de sajnálatos módon az átment a tárgyon.
- De úgy tűnik, érdekfeszítőnek találtad. – vágtam vissza, miközben a hadonászó szellemlányt figyeltem.
- Sok benne a… halál. És igazából nem értem Fudzsi-t, sőt, egyik japán nőt sem értem. Miért nem akarnak férjhez menni? Ennyire iszonyatos a gondolata a házasságnak? Az egyik elment apácának, csakhogy megmeneküljön tőle. – mondta tartalmát elszörnyedve.
- Fogalmam sincs… még nem gondolkodtam el ezen. – vallottam be, s kezem megállt a rajzolásban. Csak a foto-realisztikus portrét bámultam megkövülten, majd tekintetem ide-oda kezdett cikázni Sam és a kép között. – Szerintem elrettentőnek találták. Sokaknak közülük kényszerházassága volt, lehet az adott ember, aki elvette a lányt, a császári udvarnál szolgált, és a tisztségéhez új feleséget kellett keresni, aki általában fiatal volt. Ha belegondolsz, nem valami megnyugtató tizenévesként egy nálad jóval idősebb férfihoz feleségül menni. Engem a versek fogtak meg benne, szerintem gyönyörűek.
- „Kifelé a sötétségből, mégis nagyobb sötétség útját követem; távoli hold, a hegy gerincén, adj nekem fényt.” – olvasta fel Sam Idzumi versét. – Én a rímeket szeretem.
- Minden stílusra legyél nyitott. – javasoltam, majd felálltam, hogy lesöpörjem magamról a radírtörmeléket.
- Megnézhetem? – kérdezte, s már állt volna föl, de én eldugtam előle a rajzot, a hátam mögé. – Nova!
- Nem szeretném megmutatni. – cseleztem ki, s karja alatt átbújva a háta mögé kerültem. Már megpróbáltam volna elmenekülni, mikor Miát találtam magam mögött.
- Pedig nagyon jó lett. – jegyezte meg, majd átsuhant rajtam.
- Nova. Majdnem öt órán keresztül ültem Deemer amatőr, szálkás székén, hogy lerajzolj, és most nem mutatod meg a képet? – kérdezte felháborodva, majd elmosolyodott, s megpróbálta kikapni kezemből a művet. Utáltam foto-realisztikusan rajzolni, inkább a lendületes ábrázolásmódot kedveltem, azonban most a precíz, apró vonalakra volt szükségem, hogy valamennyire megnyugodjak.
- Jól van, tessék. – adtam föl, majd kezébe nyomtam a portrét. Ekkor gondoltam bele, hogy vajon miért is adtam be a derekam, s akkor rájöttem, hogy a férfi kényszerítő képessége miatt éreztem szükségesnek a rajz átadását. Sam visszaült a faszékre, s pár percig csak elmélyülten tanulmányozta saját arcképét.
- Hmm. – szólalt meg kis idő elteltével. – Ez…
Kíváncsian vártam véleményét, de nem bírta kibökni. Ilyenkor én is szerettem volna olyasmi képességet, mint amilyen Samnek volt, hogy a vélemény elmondására kényszerítsem, ám ez már feleslegesnek bizonyult, mikor végre megszólalt.
- Gyönyörű szép lett! Istennő vagy, Nova! Ezek a vonalak… mintha egy tükörbe néznék, nagyon hasonlít. – mondta az elismerő szavakat, s nekem jól esett, hogy így gondolta. – Ez micsoda? – kérdezte, majd a nyakamban lógó fehérarany medálra tekintett.
- Semmi. – legyintettem, majd levettem nyakamból, hogy megmutassam Samnek. – A zongoratanárnőm adta nekem, Anyu és Apu fényképe van benne. Ők az igazi szüleim. – magyaráztam, mikor a férfi felnyitotta a ’Z’ betűs medalion-t. Megvizsgálta a képeket, majd visszaadta nekem.
- Nagyon szép. – mosolygott rám. – Gondolkoztál már azon, hogy van valami a képek alatt? – tett fel egy váratlan kérdést, s én kíváncsian hajtottam fel a medál tetejét, hátha felfedezett rajta valami szokatlant.
- Nem. Ki tenne bármit is a kép alá? – kérdeztem értetlenül, majd odébb csúsztattam körmömmel apukám képét.
Semmi nem volt alatta, így a másikkal is megpróbáltam ugyanezt. Nagy meglepetésemre egy aprócska, fehér cédulát találtam alatta, olyasmit, amilyen a szerencsesütikben szokott lenni. Kihajtogattam a kis cetlit, majd a felé a kevés fény felé tartottam, hogy el tudjam olvasni. Japánul volt írva, így eltartott egy darabig, míg kevéske japántudásommal kibogoztam a szöveget.
- A barátság olyan, mint a cseresznyefa s virága: ha le kell esnie, lehullik. Vissza már nem lehet illeszteni, de egy későbbi időszakban újabb jő, bízva benne, hogy az szebb, jobb, és ragaszkodóbb lesz. A lehullott sem foszlik semmivé, csak más utat vesz, és emlékként tűnik el, de nem semmisül meg. Az évek során viszont azt is elfeledik, hogy rápillantottak arra a cseresznyevirágra, amelyet egykor még sajnáltak, és szépnek tartottak. – olvastam akadozva, mire Sam hangosan felhorkant.
- Hát ez… nyálas. Vajon ki írta ezt? – kíváncsiskodott, azonban én csak a fejemet ingattam.
- Nem tudom, Apu japán volt. Lehetséges, hogy ő…? – találgattam, majd megfordítottam a kis papírlapot. – Keresd a válaszokat. – fejtettem meg az idegen nyelvű írást, majd értetlenül meredtem Samre. – Milyen válaszokat?
- Attól függ, hogy vannak-e kérdéseid. Vannak? – nézett rám a férfi érdeklődve.
- Mondd azt, hogy igen! Hátha ő tudja. – javasolta Mia, aki idő közben teljesen felszívódott. – Vagy ha nem is, megér egy próbát. Nem igaz?
- De. Vagyis… vannak dolgok, amiket nem értek, és próbálom kideríteni, miért van úgy. Például, hogy miért nem ölt meg Jade? Vagy mik azok a gyűrűk, amelyeket az Ellenszövetségesek hordanak? Mit akart mondani Mia a halála előtt? Miről írt még Curtis a naplójában? Mi történt Chika-val és Edwarddal? – mondtam sorjában a dolgokat, amelyek nem hagytak nyugodni, s amelyekre még talán Sam is tudott volna felelni.
Ám úgy tűnt, mintha nem szeretné. Beszélni se nagyon akart, így csak a padlót bámulta, s nem nézett rám. Félt vajon tőle?
- Vannak dolgok, amikre ő sem felelhet. – bökte ki Mia mellettem.
De te igen. Miért nem mondod el, amit még a halálod előtt akartál? – feleltem neki gondolatban, mivel én sem akartam megszólalni.
- Mert nem vagyok Mia. Csak a szellemképe vagyok, nem tudom, amit te sem tudsz, hiszen én csak a képzeleted egy félresikerült szüleménye vagyok. – állította, én azonban nem hittem neki.
Ne mondj már ilyet. Te Mia vagy. Ebben a világban már ez is lehetséges lenne. – emlékeztettem, mire a gondolatolvasó hallucináció felelt nekem.
- Van benne valami… de akkor anyukád szellemét miért nem látod? – tudakolta.
Mert őt próbálom elengedni. Mindig fontos volt nekem, de soha nem jöttünk ki igazán… az idő múlásával mi is egyre távolabb kerültünk egymástól, és most, hogy csak a feladatra akarok koncentrálni, őt szeretném békében a Végtelenbe engedni. Azzal, hogyha megpróbálom elfelejteni, talán csak jobban fog fájni, de nem próbálom visszahozni, ahogyan téged próbáltalak. Így is eléggé zavaros ez nekem…
- Megértelek, bár nem tudom, milyen érzés ez, hiszen én még soha nem láttam szellemképet. Te őrültél meg. – kuncogott, majd ismét felszabadultan dudorászott, s körbetáncolta a szobát.
Vidíts fel. A hangulatomtól függ a te viselkedésed is, akkor ez fordítva is így van, nem?
- Nem tudom. Kezdek én is külön életet élni. – mondta Mia, de az ugrándozást nem hagyta abba. Átcigánykerekezett Samen és a széken, átbukfencezett a falon, s kézen járva átsétált Nyuta és Zola üregébe.
Sam még mindig szótlanul ücsörgött, s nem szándékozta szóra nyitni száját. Azonban mikor már én kérdeztem volna, ő kezdett bele mondandójába.
- Nova… tényleg tudni akarod, hogy mit akart elmondani Mia a halála előtt? Azt hiszem, tudom, mire gondolt. – vallotta be, s én kíváncsian pillantottam rá. – De erről ígérd meg, hogy nem szólsz a többi Különlegesnek… félek, hogy baj lenne belőle, ha kitudódna, hogy elárultam neked.
Rosszat sejtettem, de minden egyes szavára figyeltem, miközben hallgattam a férfit, rezzenéstelen arccal. S akkor hozzákezdett.